29. Fejezet

Sziasztok! :)

Egy kicsit későn érkezett meg ez a rész, de sikerült pénteken hoznom. :D

Ezen a héten nem volt annyi időm az írásra, úgyhogy lehet, egy kicsit összecsapottnak fog tűnni, de azért remélem, hogy így is tetszeni fog. :)

Jó olvasást! :)

29. Fejezet

Ujjaikat összekulcsolva sétáltak a térdig érő hóban. Az ég alja halványodni kezdett, de az idő egyre hidegebb lett.

Néma csend feszült közéjük, és úgy tűnt, hogy ezt egyikük sem akarta megtörni.

Rose néha kereste a férfi pillantását, viszont ő nem mutatta jelét ennek. Fejét lehajtva lépdelt mellette, így nem tudott kiolvasni semmit sem a tekintetéből.

A nő hirtelen megborzongott, amikor megérezte, hogy Voldemort egyre szorosabban fogja a kezét.

- Fázol? - szólalt meg rekedtes hangon, majd felé fordult.

- Nem. - mosolygott rá. - Csak az érintésedtől rázott ki a hideg. - mondta mélyen a szemébe nézve.

Voldemort beharapta az alsó ajkát, mert hirtelen nevethetnékje támadt.

- Régen nem flörtöltél velem ilyen nyíltan. - húzta magával, majd ismét sétálni kezdtek.

- Azt mondtad, hogy már semmi sem olyan, mint régen. - idézte a szavait. - Gondoltam, nem árt változtatni ezen. Miért tagadjam le, hogy jó érzés fogni a kezed? - kérdezte magabiztos hangon. - Tudod, hogy én mindig elmondom, hogy mit érzek. És talán ez az egyetlen dolog, ami nem változott kettőnk között. - fejezte be tétován.

A férfi ismét megállt, majd megfogta a nő másik kezét is.

- Szerinted, mi változott meg köztünk? - fürkészte az arcát.

Az, hogy egyre jobban beléd zúgok. És tudom, hogy te nem érzel így.

- Nem is tudom. - rántott egyet a vállán. - A Roxfortban még minden olyan könnyűnek tűnt. Úgy éreztem, hogy bármire képesek lehetünk, ha együtt maradunk. Mármint barátokként. - tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy a varázsló felvonta az egyik szemöldökét.

Voldemort egy sóhajtással nyugtázta a hallottakat, majd az eget kémlelve megszólalt:

- Engem nem ért meglepetésként az, hogy nehéz lesz az életünk, ha otthagyjuk az iskolát. - tekintetével követett egy hópihét, ami az orra hegyére esett, majd a bőrén azonnal elolvadt. - Sőt, erre a tanárok is felkészítettek. Arra, hogy idekint minden más lesz. Ha a való életben elrontasz valamit, nem teheted jóvá, mint az iskolában. Ha nem sikerül egy varázslat, bármikor újra próbálhatod, de ha éles helyzetben nem tudod rendesen alkalmazni azt, amit éveken át tanultál, akár az életedbe is kerülhet.

A hó egyre nagyobb pelyhekben kezdett esni. Rose egy kicsit megrázta a fejét, így a hajára tapadt hó a földre hullott.

Elgondolkodva nézte a férfi arcát, aki már megint a földet kezdte pásztázni a tekintetével. Voldemort néhány lépést tett előre, de csak nehezen tudta megtartani az egyensúlyát a nagy hó miatt.

- Azt hiszem, te nem erről beszéltél az előbb, igaz? - nézett vissza a válla fölött, halvány mosollyal az arcán.

- Igaz, de tudod, hogy meghallgatlak. - felelte kedvesen. - Egyetértek azzal, amit mondtál. Most már csak az a kérdés, hogy te is egyetértesz-e velem. - húzta össze magán a köpenyét.

- Miben is? - biccentette félre a fejét.

- Hogy bármire képesek lehetünk, ha együtt maradunk. - ismételte meg a szavait. - Ha jól emlékszem, régen is sokat mondtam ezt neked, és most még erősebben érzem. Bár, lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy egyetértesz-e velem, hanem, hogy te is így érzel-e. - mondta elcsukló hangon.

Ezt most jól megcsináltad! Elárultad magad, pedig nem kellett volna.

Megpróbált a férfi szemébe nézni, mert azzal még jobban felhívta volna magára a figyelmét, ha elkapja róla a tekintetét.

Voldemort lassan közeledett feléje, perzselő tekintettel nézve rá. A nőnek pislognia kellett, mert úgy érezte, hogy lyukat fúr beléje ez a pillantás.

- Ahhoz, hogy válaszolni tudjak arra, amire kíváncsi vagy, tudnom kell, mit értesz bizonyos szavak alatt. - hirtelen a földre szegezte a szemeit, majd lassan végigvezette a tekintetét a nő köpenybe burkolt testén, egészen addig, amíg végül meg nem állapodott a nő arcán.

Rose ismét remegni kezdett, de most a hideg széltől, bár a pillantás is közrejátszott benne.

- Reszketsz. - állapította meg Voldemort, majd fogta a köpenyt, és leemelte magáról, majd a nő vállára terítette, aki hálásan rámosolygott.

- Köszönöm, de így te fogsz fázni.

Voldemort vigyorogva megrázta a fejét.

- Én sosem fázom. - mondta még mindig mosolyogva. - Ha nem csal az emlékezetem, egyszer azt mondta nekem valaki, hogy csak az fázik, akinek van lelke, mert a léleknek mindig szüksége van melegségre. És mivel mindketten tudjuk, hogy nekem nincs ilyen, így nem is fázom. - merengve nézte Rose-t, aki szintén őt nézte.

A szavai a teste ellen szóltak, mert a nő észrevette, hogy néha megrázkódik a teste, amikor egy erősebb szellő végigsöpört a tájon.

- Legszívesebben végeznék az illetővel, amiért ilyet mondott rólad. - lépett egyet előre. Így csak néhány centiméter választotta el őket egymástól.

- Ezt miért mondod? - simított egy tincset a nő füle mögé.

- Mert nincs joga ahhoz, hogy ilyeneket mondjon rólad. - felelte hevesen. - Nem ismer téged, nem tudja, hogy ki vagy, vagy hogy min mentél keresztül. - folytatta lágyan.

- Miért, te tudod? - kérdezte feszülten.

Rose elhallgatott, mert nem tudta, hogy mit is válaszoljon erre.

- Miért nem mondasz semmit? - emelte meg az állát az ujjával, és közben az arcát fürkészte csillogó szemekkel. - Úgy érzed, hogy te már mindent tudsz rólam? Megnyugtatlak, kiismerhetetlen vagyok, és az is maradok örökre. - sóhajtott egyet, miután rájött, hogy Bella szavait visszhangozta. - De térjünk vissza arra, amit tudni szeretnél. Arra, hogy egyetértek-e azzal, hogy együtt kell maradnunk. Az előbb azt mondtam, hogy tudnom kell, mire gondolsz, de jelen pillanatban úgy érzem, nem kell tudnom semmit sem. - villantott rá egy mosolyt.

- Ez az azt jelenti, hogy… - hallgatott el dideregve.

- Igen. - bólintott határozottan. - Együtt kell maradnunk. És nem csak azért, mert kell, hanem mert én így szeretném. Szükségem van rád, mint barátra. Nélküled teljesen más lenne az életem, és nem hiszem, hogy nélküled képes lennék arra az életre. - haját vadul cibálta a szél, a szemébe fújta. Épp nyúlt oda, hogy megigazítsa, de megérezte Rose ujjait a bőrén.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok, hogy megtaláltalak. - suttogta. - Azt hittem, már sosem láthatlak. - csuklott el a hangja, de folytatta. - Nem tudtunk elbúcsúzni egymástól. Már az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy nem akarsz velem lenni, és…

- Nyugodj meg, kérlek. - csitította kedvesen. - Nagyon sajnálom, hogy búcsú nélkül jöttem el, de muszáj volt. Nem tehettem mást. Gyanús lett volna tovább ott maradni.

- Tudom. - biccentett. - De számomra akkor is nagyon nehéz volt. Annyira örülök, hogy elfogadsz barátodnak. - nézett rá mosolyogva, de a szemében könnyek csillogtak. Voldemort halványan viszonyozta a mosolyt. - Az az időszak nagyon… nem is tudom, hogy melyik szó illik rá a legjobban. - törölte meg a szemét a kézfejével. - Miután elmentél, sokáig azt hittem, belehalok, hogy nem vagy mellettem. - mondta nyíltan a szemébe, miközben érezte, hogy még egy könnycsepp legurul az arcán.

- Gyere ide. - tárta szét a karját, és ő nem is habozott. Szorosan átölelte a férfit. - Azt be kell vallanom, hogy az őszinte szavaid néha zavarba ejtők. - nevetett fel.

- Hé! - lökött egyet az oldalán, de ő is nevetett, majd újra hozzábújt. - Azt hittem, örülsz neki, hogy őszinte vagyok. - pillantott fel rá.

- Hát persze. - hagyta rá, miközben szórakozottan simogatta a haját. - Rose, ne haragudj, de most mennem kell. Van valami, amit el kell intéznem. - engedte el őt, mire a nő ismét megborzongott. A férfi karjaiban nem fázott, így viszont ismét érezte, ahogy a jeges szél bekúszik a két köpeny alá is.

- Tessék. - vette le magáról, majd a kezébe adta. A férfi felvette, majd tett néhány lépést hátrébb, hogy egy kis vér menjen elgémberedett és átfagyott lábaiba.

- Persze, nem akarlak feltartani. - szipogott egyet, majd elmosolyodott.

- Menj vissza a fogadóba, nem akarom, hogy megfázz. - szorította meg utoljára a kezét.

- Te mikor jössz?

- Estére én is ott leszek, ha minden jól alakul. - dünnyögte maga elé. Látszott, hogy gondolatban már nem a nővel volt.

- Rendben. Az első emeleten a legutolsó szoba az enyém, igaz?

Voldemort bólintott.

- Akkor majd találkozunk. - búcsúzott el tőle.

Megfordult, majd nagy nehezen kihúzta a lábát a hóból, és lehunyta a szemét.

A varázsló figyelte a hóra hulló fekete madártollakat, majd ő is a szél szárnyára bízta magát.

Ruhája ezüstösen csillogott a derengő fényben. Haja lágyan terült a vállára, és finoman lebegett a téli szellőben.

Egyetlen neszt sem hallott, az erdő síri csendbe burkolózott. Lábai a hó fölött néhány centiméterrel lebegtek, ahogy haladt előre.

Hirtelen megtorpant, amikor hangokat hallott maga mögül. Valaki gyors, határozott léptekkel közeledett feléje.

Átsiklott az előtte tornyosuló fán, majd a másik oldalt várt.

Fekete köpenyes, sötéthajú férfi, pálcáját maga előtt tartva kémlelte az erdőt. Amikor oldalra pillantott, megcsillant kék szeme, ahogy a fákat fürkészte a tekintetével.

A nőbe azonnal belehasított a felismerés. Nem tudta szó nélkül hagyni.

- Tom Denem. - szólalt meg tisztán csengő hangon.

A férfi azonnal felkapta a fejét, és hunyorogva a hang felé fordult.

- Hollóháti Heléna. - biccentett egyet feléje. - Egy kicsit sápadtabb lettél, de így is gyönyörű vagy. - mosolyodott el.

Nem tudta tagadni, jólesett neki a bók.

- Mit keresel errefelé? - kérdezte. - Az albániai erdőben a madár sem jár.

- Csak szép szellemlányok, igaz? - vigyorgott.

- Tom, figyelj…

- Először is, nem Tom vagyok. - emelte fel a kezét, hogy a szavába vágjon. - Nevet változtattam, és…

- Igen, jól tudom, hogy Voldemort nagyúrnak nevezed magad. - felelte egy kissé hevesen. - De nekem mindig is Tom Denem maradsz. - halkult le a hangja. - A fiú, aki kedvesen közeledett felém, aki nagyon jól értett a meggyőzéshez. Akit könnyen a szívébe zárhat az ember. - motyogta maga elé.

- Ezzel meg mit akarsz mondani? - ráncolta a homlokát. - Talán belém szerettél, vagy mi?

Ha a nőben még lobogott volna a vér, az arca mostanra már vérvörös színben pompázott volna.

- Nem, én csak arra gondoltam, hogy… - dadogta zavartan.

- Ne aggódj, nem mondom el a Bárónak, hogy titokban gyengéd érzelmeket táplálsz irántam.

Heléna tátva maradt szájjal nézte őt.

- Jól van, tudod, hogy csak vicceltem. - nyugtatta meg, feléje közelítve.

- Reménykedtem benne. - bökte ki végül.

Voldemort megállt tőle körülbelül fél méterre, és onnan figyelte.

- Elárulod, hogy te miért vagy itt? - mormolta.

- Minden nap kijövök az erdőbe. - felelte.

- Azok után, ami itt történt veled? - nézett rá összehúzott szemmel.

Heléna kerülte a tekintetét.

- Igen, még a történtek ellenére is, de erről nem szeretnék beszélni. - mondta.

- Értem. És a Báró hol van? Mindig is jóban voltunk, csak azért kérdezem. - tette hozzá, amikor látta, hogy a nő gyanakvóan néz rá.

- Elutazott pár napra. - felelte szűkszavúan.

- Miért érzem úgy, hogy nem bízol bennem?

- És miért kéne megbíznom benned? - kérdezett vissza élesen.

- Az előbb mondtad, hogy mindig kedves voltam hozzád. - lépett még egyet előre, a nő pedig hátrált, így átsiklott a fán, és túloldalt találta magát.

- Előle is így menekültél, de végül te húztad a rövidebbet.

Heléna dühtől ragyogó szemei rátaláltak az övéire, ahogy ismét átkúszott a fán.

- Nem akarok beszélni erről. - ismételte meg a szavait. - Meg sem kérdezem, hogy honnan tudsz erről. A válaszod úgyis csak az lenne, hogy te mindenről tudsz. - nézett rá megvetően.

- Így igaz. - felelte magabiztosan, elfojtva egy mosolyt.

- Akkor arról is tudnod kell, hogy mit tervez a régi barátod. - hajtotta félre a fejét. Haja így a mellkasára omlott, eltakarva a szíve fölötti vágást, ahol a Báró leszúrta őt.

- Kire gondolsz? - kérdezte bizonytalanul.

- Arra a lányra, aki hollóvá tud változni.

Voldemort ledöbbenve hallgatta őt, percekig meg sem tudott szólalni.

- Hogy érted azt, hogy tervez valamit? És biztos, hogy Rose-ra gondolsz? Nem kevered össze valakivel? - próbálta hitegetni magát azzal, hogy tévedésről lehet szó.

- Rose animágus igaz? - Voldemort bólintott. - És hollóvá változik, nem? - Ismét bólintás volt a válasz. - Akkor igen, róla van szó. - mondta meggyőződve.

A varázsló magabiztossága egy pillanat alatt semmivé foszlott. De miért kéne hinnie egy lánynak, aki alig ismeri őt? Ráadásul egy olyan lánynak, aki már nem is él rendes életet?

- Talán láttad őt errefelé?

- Igen, mostanában egyre többször. - válaszolta.

- Heléna, remélem, nem bántalak meg, de most ennél fontosabb dolgom van. És ki kell használnom az alkalmat, hogy kérdezzek valamit, ha már így találkoztunk.

- Mire gondolsz? - a gyanakvás egyre jobban felgyülemlett a testében.

- Édesanyád diadémjáról van szó. Tudod, hogy hol van?

A nőnek elakadt a lélegzete. Nagyon váratlanul érte a kérdés. Először azt sem tudta, hogy mit mondjon, aztán a férfi fölé tornyosuló fára pillantott.

Mögötted van, a fa odújában.

Heléna nem tudta, hogy gondolatolvasó, ezért fel sem tűnt neki, ahogy a szemei felcsillantak, amikor meghallotta a választ.

- Nem tudom. Azt hiszem, anyánál maradt, de nem mondta el, hogy hol van.

- Sejtésed sincs, hogy hol lehet? - kérdezte közönyös hangon.

Válaszképp megrázta a fejét.

- De miért keresed? - kérdezte remegve, mert félt a választól.

- Mert szükségem van rá. És ha jól tudom, a családod azt szeretné, ha valaki olyan vigyázna rá, aki értékeli az ilyen becses tárgyakat. Hiszen egy alapítótól származik.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy te akarsz vigyázni rá? - nyílt tágra a szeme a hitetlenkedéstől.

- Nálam jobban senki sem vigyázna rá, hidd el. - biztosította komoly hangon. És most nem csak azért mondta, hogy meggyőzze őt. Más oka is volt rá. Ha sikerül megkaparintania ezt az ékszer, onnantól kezdve tőle is függ az élete. - Kérlek, tudnom kell, hogy hol van. - nézett rá csábos pillantással, ahogy a lány hiúságára próbált hatni.

Heléna lélegzetét visszafojtva nézte őt. Jobban mondva, nem kellett visszatartania, mert nem volt szüksége arra, hogy lélegezzen.

- Abban a fában rejtettem el. - mutatott az odúra. - De többet ne kérdezz tőlem. Nem akarlak látni soha többé. - egyre halványodni kezdett, majd végleg eltűnt a szeme elől.

Voldemort azonnal a fához szaladt, felemelte és meglendítette a pálcáját, mire egy ragyogó ékszer emelkedett ki onnan. A koronaszerűség tetején egy olyan kék ékkő csillogott, mint a szeme. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd szorosan lehunyta a szemét és hoppanált.

Az út szélén találta magát. Most nem válogathat az eszközökben. Egy közeli házból kilépett egy idős nő. Azonnal felé intett a pálcával.

A nő úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Szemei fennakadtak a félelemtől.

- Mit akar tőlem? - kérdezte recsegő hangon.

- Azt, hogy búcsúzzon el az élettől. - felelte nem túl kedvesen.

Mire a nő felfogta, hogy mi is fog történni vele, már túl késő volt.

- Avada Kedavra! - zöld fény ragyogta be az utcát, majd a nő üveges tekintetét látta meg először, aztán a merev testét.

Több figyelmet nem szentelt neki, mert a diadémmal kellett foglalkoznia. Erősen koncentrált, varázsigéket mormogva létrehozta a harmadik horcruxot is.

Anyám gyűrűje, Hugrabug pohara most pedig Hollóháti diadémja.

Óvatosan a köpenye alá csúsztatta az ékszert, majd otthagyta a halott nőt.

Most már csak vissza kell juttatnom a Roxfortba. Egy olyan helyen fogom elrejteni, ahol senki sem találhatja meg. És nem is fogja, ebben biztos vagyok. Addig is a fogadóban rejtem el.

Ördögi vigyorral az arcán hoppanált.

Így nem láthatta, hogy egy ötéves kislány az idős nő mellett térdepel a jeges úton, és keservesen siratja hirtelen elvesztett nagymamáját.

Lapozott egyet az újságban, majd elkezdte volna olvasni a következő cikket, ha nem hall kopogást odakintről.

- Ki az?

- Én vagyok, Bella. - hallotta lágy hangját.

A nő idegesen beletúrt fekete hajába, majd a szívére hallgatott az esze helyett.

- Gyere be nyugodtan. - mondta tétova hangon.

Aprót nyikordult az ajtó, majd Voldemort teste jelent meg az ajtóban. Azt hitte, hogy Bella az asztalnál fog ülni, ezért eléggé meglepődött, amikor meglátta, hogy a nő kényelmesen elhelyezkedve fekszik az ágyon.

- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy csak pár nap múlva jössz vissza. - jegyezte meg halkan.

- Én meg arra a szavakra emlékszem tisztán, amiket a fejemhez vágtál. Arra, hogy elmenekülök az érzéseim elől. És tudod, ilyen csak nagyon ritkán fordul elő velem - vagy az is lehet, hogy még ilyet nem is tettem -, de most igazat adok neked. Már korábban is voltak dolgok, amikben egyetértettem veled, és most is így van. Kétségbeesetten menekülök az érzelmeim elől, mert nem tudom, mi történne akkor, ha engednék nekik, és hagynám, hogy eluralkodjanak felettem. - dobta le a hótól nedves köpenyt a székre, de tekintetét továbbra is a nőébe fúrta.

Bella hirtelen felpattant az ágyról, majd lassan elindult Voldemort felé.

Csak a férfi mohó pillantására eszmélt rá, hogy mi van rajta. Egy fekete hálóing, és selyemköntös, ami finoman rásimult teste kecses vonalaira.

Zavarában a köntöse szegélyével babrált, majd összefonta a karjait a mellén, hogy magabiztosabbnak tűnjön.

- Bella, szeretnék mondani valamit. - köszörülte meg a torkát. - Ne aggódj, amikor veszekedek veled. Akkor aggódj, amikor abbahagyom, mert ez azt jelenti, hogy nem maradt semmi, amiért harcolhatnánk. És én harcolni akarok érted.

Olyan hevesen mondta az utolsó néhány szót, hogy Bella megborzongott.

- Már nem haragszol rám? - kérdezte remegve.

Voldemort egy kicsit eltűnődött a válaszon, majd megszólalt:

- Próbáltam magam a helyedbe képzelni, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem lehetett könnyű számodra. Hozzákényszeríttettek egy olyan férfihez, akit még csak nem is szeretsz. A szüleid meghaltak. Új életet szerettél volna kezdeni, egy teljesen ismeretlen helyen. Aztán hónapokkal később felbukkan a csak papíron létező férjed. - megcsóválta a fejét. - Ezeket mind megértem. Csak azt nem vagyok képes elhinni és elfogadni, hogy miért nem mondtad el nekem. Válaszolhatnád azt, hogy még alig ismerjük egymást, de szerintem az elejétől fogva olyan kapocs van közöttünk, amit senki és semmi nem szakíthat szét. Ezért ért ilyen váratlanul a volt férjed felbukkanása, de szerencsére már nem kell foglalkoznunk vele. És azért is reagáltam ilyen hevesen, mert… - küszködött a szavakkal, nem tudta, hogy folytassa, vagy inkább tartsa magában az érzéseit. - Eddig senki sem volt hajlandó elmondani az igazat. Becsaptak, és úgy intézték, hogy én érezzem kellemetlenül magam miattuk. De ez a múlt, ne beszéljünk róla többet. - mosolygott rá, de ez szomorú mosoly volt.

- Egész végig abban a hitben voltam, hogy napokig nem látlak, erre most itt vagy velem.

- Hiányoztam? - vigyorgott rá csibészesen, amit Bella úgy imádott.

- Mindennél jobban. - suttogta könnyes szemekkel.

- Gyere, add a kezed. - nyúlt feléje, majd megérezte a nő puha ujjait a tenyerébe simulni.

- Rodolphus tényleg nem jelent semmit számomra. Még csak barátoknak sem nevezném magunkat, főleg ezek után nem. - összekulcsolt ujjaikat nézte, nem mert a férfire pillantani.

- Kérlek, ne gondolj erre többet. - kérte lágyan, végigsimítva az arcán.

- Megpróbálom elfelejteni a történteket. - mosolygott rá, majd egy magával ragadó erőtől felbátorodva a férfi mellkasára rakta a kezét.

Voldemort megmerevedett egy pillanatra, de amikor találkozott a tekintetük, azonnal ellazult a teste.

- Azt azonban nem szabad elfelejtened, hogy a Szentestét nem fogod egyedül tölteni. - mormogta a füléhez hajolva. Karjait a nő dereka köré fonta, és egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, amikor megpillantotta a nő boldogságtól ragyogó arcát.

- Mindkettőnk számára felejthetetlen lesz. - súgta utoljára a fülébe, majd gyengéden magához szorította a nő törékeny testét.

Bella egyetlen szót sem tudott kipréselni magából. Határtalan öröm szállta meg a lelkét, és tudta, hogy a férfi is így érez.

Nem tett mást, csak Voldemort vállára hajtotta a fejét, belélegezte az illatát, és azt kívánta, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat.

28. Fejezet

Sziasztok! :)

Remélem, hogy az előző rész után mindenki nagyon várta a folytatást. :)

Nem is szeretnék semmit hozzáfűzni, majd kiderül, hogy mi fog történni. ;)

Jó olvasást!

28. Fejezet

A férje vagyok.

Magatehetetlenül bámulta a padlót. A barna szemek még mindig az arcára tapadtak, válaszra várva. Érezte, ahogy a szíve a torkában dobog, és veríték folyik le a hátán. Remegő kézzel nyúlt a csésze felé, amiben már kihűlt tea kavargott. Nem zavarta, hogy már nem meleg, a szájához emelte, és kihörpintette a maradékot.

Miért történik ez vele? És miért most? Amikor végre megtalálta azt az embert, aki segíthet neki. Akit talán szerethet. Ahogy megjelent a szeme előtt a nő hullámos, fekete haja, és a szeme, ahogy csillogó tekintettel néz rá, dühösen ökölbe szorult a keze.

- Minden rendben? - hallotta tompán a kérdést.

Rávette magát, hogy felpillantson. Rodolphus még mindig ott állt előtte, összefont karral. A helyiség halvány fényében is jól látszódott az aranygyűrű, ahogy szinte vakítóan ragyogott.

Az ékszer láttán olyan heves indulat kerítette hatalmába, hogy legszívesebben letépte volna az ujjáról. Másfelé pillantott, kiszúrt egy pontot valahol a padlón, és azt kezdte el nézni.

Azt kell tennem, amit mindig is tettem. Nem mutatom, hogy mennyire ledöbbentett és megrázott az, hogy Bellának férje van. Nem engedem, hogy az érzelmeim irányítsanak.

- Persze, minden a legnagyobb rendben. - felelte egy könnyed mosoly kíséretében. A másik férfinek fogalma sem volt arról, hogy ez a mosoly mekkora erőfeszítésbe és önuralomba kerül neki, mert mindenki szeme láttára felüvöltene, és laposra verné a férfit. Furcsa érzés volt megtapasztalnia azt, hogy most nem azon jár az esze, hogyan ölhetné meg őt, hanem azon, hogy a saját két kezével okozzon neki fájdalmat.

- Örülök, már kezdtem aggódni. - mondta megkönnyebbülten.

Aggódhatsz is. Ki tudja, hogy mikor végzek veled?

- Figyelj, tudom, hogy elég hirtelen érkeztem, de mivel már Bella elmondta neked, hogy összeházasodtunk, gondoltam, hogy nem fog meglepetésként érni a felbukkanásom.

Düh villant meg a szemében. Egy mozdulattal leugrott a székről, és kiviharzott az ajtón. A vendégek sugdolózni kezdtek a háta mögött, de most ez érdekelte őt a legkevésbé.

Jeges szél csapott az arcába, ahogy kitárta a kávézó ajtaját. Dideregve húzta össze magán a köpenyét. Hatalmas hópihék hulltak le a fekete felhőkből. A hó ropogva, csikorogva tapadt a cipőjére, ahogy elindult. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, ezért megállt.

- Valami rosszat mondtam? - kérdezte közelebb lépve hozzá.

Ennél rosszabbat már nem is mondhattál volna. Nem elég megtudnom, hogy Bella hónapokon át hazudott nekem, hogy eltitkolta előlem azt, hogy férjnél van. Most még az is kiderül, hogy ezt elvileg el kellett volna mondania nekem, de nem tette. Nem csoda, hogy a férje nem ért semmit az egészből. Azt hiszi, tudok kettőjükről. Pedig az égvilágon semmit sem tudok.

- Bella nem mondta, hogy férje van. - közölte a szemébe nézve, és nagyon reménykedett, hogy nem hallatszik ki a düh a hangjából.

- Mi az, hogy nem mondta? - kiabált rá. Az is nagyon dühítette, hogy Bellának hívta. Mert ez azt jelenti, hogy közelebbi viszonyba kerültek.

Voldemort ingerülten belerúgott a hóba, ami kavarogva hullt a földre.

- Már ne is haragudj, de neked semmi jogod kiabálni velem. - emelte fel ő is a hangját. - Nem én tehetek róla, hogy nem tudtam rólatok. - fájdalmas nyilallást érzett a mellkasában, amikor kimondta az utolsó szót. - Szóval, azt hitted, hogy Bella el fogja mondani nekem, hogy együtt vagytok? - kérdezte nagyot nyelve. Nem értette, miért fogalmaz úgy, hogy ők ketten egy pár.

- Igen. - bólintott lassan. - Megígérte nekem, hogy bárhova is megy, elmondja, hogy már férjnél van. De ezek szerint nem tette meg. Még csak utalást sem tett rá, hogy foglalt?

Megrázta a fejét. Most egy szót sem tudott kierőszakolni magában.

Nem tudta, hogy mi történik vele. A szavak önkéntelenül hagyták el a száját.

- Szereted őt? - suttogta kiszáradt torokkal.

Rodolphus néhány másodpercig csak állt és nézte őt. Úgy, mintha a lelkébe akar látni.

- Persze, hogy szeretem. - vágta rá hevesen. - Szerinted, elvettem volna feleségül, ha nem vagyok belé szerelmes? - tette fel a költői kérdést.

Voldemort azt már nem merte megkérdezni, hogy vajon Bella is szereti őt, úgyhogy inkább csendben maradt.

Dehogy szereti őt! - szólalt meg egy hang a fejében. - Nem vetted észre, hogyan néz rád? Mindig elpirul, amikor találkozik a tekinteted az övével. És gondolj csak vissza azokra, amiket mondott neked. Hogy egyre fontosabb vagy neki. Hogy retteg, attól, hogy elveszíthet.

Dühödt morgás szakadt ki belőle, majd a hajába túrt idegességében. Aztán rájött, hogy nem kéne ilyeneket csinálnia, mert így csak elárulja magát.

Mélyeket lélegzett az éjszakai levegőből, majd egy nagyot sóhajtott, hatalmas párafelhőt képezve.

- Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, hogy hol lakik. - szólalt meg Rodolphus.

És miért kéne elárulnom neked? Semmi közöd hozzá!

Aztán mégsem bírta megállni, hogy ne mondja el neki.

- Az én fogadómban. - vigyorgott rá önelégülten.

Még nagyobb vigyorra húzódott a szája, amikor meglátta, hogy ez mennyire nem tetszik a férfinek.

- És miért pont ott? - fakadt ki teljesen. - Ha jól tudom, rengeteg fogadó van a városban.

- Mert én találtam rá a vonatállomáson. - válaszolta nyugodtan. - Láttam, hogy leszállt a vonatról, és véletlenül elejtette a táskáját, én pedig segítettem neki.

- Igen, te pont a segítőkészségedről vagy híres. - morogta gúnyosan, de Voldemort eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Felajánlottam neki, hogy megszállhat a fogadómban, és ő el is fogadta. Hónapok óta ott lakik a nővérével.

- Narcissa is ott van? - vonta össze a szemöldökét.

- Igen, a szülinapja óta. - simított végig a haján, ami most már nedvesen tapadt a homlokához a hóesés miatt.

- Akkor megmutatnád, hogy hol van? - nézett rá mosolyogva.

Rodolphus hiába próbált kedvesnek tűnni, Voldemort látta, hogy mennyire dühös lett, amikor megtudta, hogy hol van Bella. Betegesen féltékeny volt, ezt nem is tagadhatta. Barna szemeiből csak úgy áradt a bizalmatlanság.

Miért, te nem vagy az? Te nem viselkedsz úgy, mintha Bella a tiéd lenne, és senki más nem mehet a közelébe?

- Igen, megmutatom. - felelte sóhajtva, tudomást sem véve a fejében mormogó hangról. Azzal megfogta a férfi felkarját, majd elnyelte őket a sötétség.

- Itt van már? - vágtázott le a lépcsőn zihálva. Fekete haja teljesen összegubancolódott a nagy rohanásban.

- Még nem, ne aggódj. - nevetett Narcissa. - Egy kicsit megigazíthatnád a hajad.

Bella rögtön a falon lógó tükörhöz szaladt, és ujjaival próbálta kifésülni a gubancokat a hajából.

- Így már jobb? - nézett rá csillogó szemmel.

- Sokkal. - felelte még mindig nevetve. - Annyira örülök, hogy ilyen boldog vagy. - mondta, majd szorosan átölelte.

- Még soha életemben nem voltam ilyen boldog. - szorította magához.

- Jó reggelt, hölgyeim! - köszöntötte őket egy hang, mire kibújtak egymás öleléséből.

Lucius szőke feje bukkant fel az ajtóban, néhány hópelyhet beengedve a helyiségbe.

- Jó reggelt! - válaszolták egyszerre, mire mindketten felnevettek.

- Úgy látom, ma nagyon jókedvűek vagytok. - jegyezte meg vigyorogva, ahogy közeledett feléjük.

Narcissa érezte, ahogy a hőség egyre kúszik fel a nyakán, majd kipirulva pillantott a férfire.

A férfi állta a szemkontaktust, amit a nő néhány másodperc múlva megszakított, mert annyira zavarba jött.

- Nem láttad Voldemortot? - kérdezte Bella izgatottan. Nem akarta megzavarni őket, de már nem fért a bőrébe, annyira látni akarta őt.

- Hamarosan itt lesz. - felelte.

Bella bólintott, majd megszólalt:

- Értem. Kérlek, szólj, ha itt van, addig a szobámban leszek. - mondta a testvérének, majd indult is volna felfelé, ha Lucius hangja meg nem állítja.

- Már itt is van.

A boszorkány hevesen dobogó szívvel fordult az ajtó felé. Boldogan sóhajtott egyet, amikor a tekintete találkozott az övével. A megkönnyebbült mosoly azonban egy másodpercen belül ráfagyott az arcára. Voldemort mellett megjelent még egy fekete ruhás alak.

Meg kellett kapaszkodnia egy székben, különben a padlón találta volna magát.

- Bella, jól vagy? - kérdezte Narcissa ijedten.

- Ez nem lehet igaz. - motyogta. - Miért jött ide? Miért?

A testvére nem értette, hogy mi történik vele, hiszen eddig nagyon várta, hogy találkozzon a férfivel. És akkor meglátta a másik férfit is.

Voldemort egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Mindketten beléptek a helyiségbe. Odakint egyre vadabbul süvített a szél, köpenyük alja hótól csillogott.

A Nagyúr kerülte Bella tekintetét. Nem akart ránézni, pontosabban nem bírt.

A nő azonban nem tudott tovább csendben maradni.

- Rodolphus? Te vagy az? - kérdezte alig hallhatóan. Hangja észrevehetően remegett.

A férfi szája a füléig ért. Ragyogó arccal indult el felé.

- Igen, életem, én vagyok. Annyira hiányoztál, Bella! - fogta meg gyengéden a kezét.

- Ne érj hozzám! - húzta ki a tenyerét a férfi szorításából.

Voldemort lassú léptekkel közeledett hozzájuk. Bella egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét. De talán jobb lett volna, ha egyáltalán nem néz rá. A Nagyúr szeméből áradó indulat és kétségbeesés ugyanis teljesen megrémítette. Pokolian dühös.

- Az lesz a legjobb, ha magukra hagyjuk az ifjú párt. - villantott feléjük egy mosolyt, de ez a mosoly nem jutott el a szeméig. Ugyanolyan megvetéssel nézett Bellára. A hangja is erőltetetten és gúnyosan szólt, ellentétben a szavaival.

Elszorult a torka a feltörni készülő könnyektől. Egész testében remegett, amikor Voldemort utoljára rápillantott, majd elviharzott mellettük.

Narcissa és Lucius összenéztek, aztán úgy döntöttek, hogy ők is félrevonulnak.

- Miért nem érinthetlek meg? - a férfi kérdése rántotta vissza a valóságba.

- Azt hiszem, nem ez a legfontosabb dolog, amiről beszélnünk kell. - csattant fagyosan a válasz. - Miért jöttél ide? - szegezte neki a kérdést kertelés nélkül.

Rodolphus szeme meglepetten elkerekedett a nő kérdése hallatán.

- Te miért kérdezel ilyet? - nézett rá vádlón. - Férj és feleség vagyunk, és azért jöttem ide, hogy elvigyelek a birtokomra. - húzta ki magát.

Bella felnevetett. Annyira abszurdnak érezte ezt az egész dolgot, de nem tette szóvá.

- Most meg mi olyan vicces?

A nő megrázta a fejét, majd megszólalt:

- Figyelj, azt hiszem, jobb lenne, ha tisztáznánk néhány dolgot. - kezdett bele a mondandójába. Amikor a férfi közbe akart vágni, folytatta. - És nem akarom, hogy bármit is mondj, amíg be nem fejeztem.

- Rendben, ahogy akarod. - egyezett bele.

- Rodolphus, mi csak papíron vagyunk házasok. És ezt a papírt néhány napon belül megsemmisítem.

- Ez nem igaz! - kiáltotta. - Te is tudod, hogy…

- Mit kértem az előbb? - kérdezte összehúzott szemmel, mire a férfi elhallgatott és becsukta a száját. Sóhajtott egyet, mielőtt folytatta. - Tudom, hogy te most előhozakodnál a szerelemmel, amit csak te érzel, de nem akarom, hogy erről beszéljünk. A szüleink halála Cissyt és engem is megrázott. Apád mindig is jóban volt az enyémmel, sőt szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy legjobb barátok voltak. És talán épp ezért akarta azt, hogy hozzád menjek. Mert tudta, te vigyáznál rám, ha ők már nem lesznek mellettem.

Elhallgatott, nem tudta, hogyan folytassa, de aztán mégis összeszedte magát.

- Eredetileg a nővéremet kellett volna elvenned, mivel ő az idősebb. De a szüleim látták rajtad, hogy mély érzések fűznek hozzám, így hát úgy döntöttek, most az egyszer meg lehet változtatni a hagyományokat. Összeházasodtunk annak ellenére, hogy én nem érzek irántad semmit.

- De hát annyi jelét adtad annak, hogy szeretsz! - mondta felháborodva. - A szavaid és a tetteid is amellett szóltak, hogy te is akarod ezt az esküvőt. Ezek szerint hazudtál a szüleidnek és magadnak is!

- Mégis mit kellett volna mondanom a halálos ágyukon fekvő szüleimnek? - kérdezte szinte már sírva. - Azt, hogy nem szeretlek, és csak ők erőltetik ezt a házasságot? Mindennél jobban szerettem őket, nem volt szívem a lelkükbe taposni.

- Persze az én lelkem nem számít semmit! És az érzéseim sem! - fordult el tőle, majd lassan elindult, hogy megtegyen néhány kört a helyiségben, mert nem tudott egy helyben maradni.

- Rodolphus, ha jól emlékszem, megbeszéltük, hogy csak barátok vagyunk.

- Én meg arra emlékszem, hogy megígérted nekem, elmondod, hogy házas vagy, bármerre is mész!

- Mégis mit kellett volna tennem? - tárta szét a karját. - Oda kellett volna mennem minden emberhez, és az arcukba üvölteni, hogy férjnél vagyok?

- Úgy látom, még mindig olyan makacs és önfejű vagy, mint voltál. - csóválta meg a fejét.

- Jól mondod. - vágta rá. - És ha nem tetszik, el lehet menni. - mutatott az ajtó felé.

- Miért nem mondtad el Voldemortnak? - hagyta figyelmen kívül a nő szavait.

A Nagyúr visszafojtotta a lélegzetét, amikor meghallotta a kérdést. Nem ment föl az emeletre csak úgy tett. A lépcsőfordulóban hallgatózott. Nem volt szokása, de most nem tudta megállni.

- Ehhez végképp semmi közöd. - köpte a szavakat az arcába. - Menj el, nem akarlak látni többet.

- Hát persze! - csapott egyet a homlokára. - Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy nem jöttem rá!

- Miről beszélsz? - kérdezte zavartan.

- Ó, drága Bella, ne is próbáld tagadni. Épp egy nagy szerelem van készülőben, és én most rendesen belerondítottam. Jól mondom? - vicsorgott, de nem látszott dühösnek.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. - válaszolta a leghiggadtabb hangján. - Nem érzek Voldemort iránt semmit, és ő sem. Csupán barátok vagyunk. - hazudta, és ettől a hazugságtól majd megszakadt a szíve.

Úgy tűnt, Rodolphus hisz neki, mert ellágyultak a vonásai.

- Akkor miért nem akarsz velem jönni? - kérdezte értetlenül.

- Már elmondtam. - sóhajtott fáradtan. - Nem vagyok beléd szerelmes, és egyébként is jól érzem itt magam. Nem akarok elmenni. - mondta határozattan.

- De ott sokkal jobb életed lenne. Én mindent megadok neked, amit csak akarsz.

Bella lemondóan beletúrt a hajába, majd néhány lépéssel közelebb ment hozzá.

- Lehet, hogy neked a pénz jelenti az életed, de én nem kérek belőle, és belőled sem.

- Félreértettél! - visszakozott felemelt kézzel. - Nem pénzre gondoltam.

- Hát akkor mire? - hunyta le egy pillanatra a szemét.

- Arra gondoltam, hogy visszamehetnénk a te birtokodra is, aztán összeköltöznénk. - javasolta, de amikor meglátta a nő szemében megvillanó dühöt, folytatta. - Tudom, és a szavaid is azt igazolják, hogy nincs szükséged rám, de…

- Jól mondod! - bökött egyet a mellkasára. - Nincs szükségem rád, és senki másra sem. Nem akarok a birtokodra menni, legfőképpen az enyémre nem, már csak a fájdalmas emlékek miatt sem. - homályosult el a tekintete a szomorúságtól.

- Ne haragudj, Bella. Tudod, hogy nem akartalak megbántani. - nyúlt a karja felé, de a nő azonnal hátralépett.

- Szeretném, ha elmennél. És nem is akarlak látni többet. Igen, hazudtam neked akkor, de azt hittem, hogy nem találkozunk többet, meg sem fordult a fejemben, hogy keresni fogsz.

- De hiszen mondtam neked, hogy a világ végére is utánad megyek. - nézett rá szelíden.

- Nem kellett volna. - kapta el a pillantását. - És ahogy az előbb mondtam, megsemmisítem a házassági szerződést.

- Eddig miért nem tetted meg? Tudom, hogy azért, mert abban reménykedtél, hogy még találkozunk, és azért, mert te is érzel valamit irántam, csak nem mered bevallani. Tisztában vagyok vele, ne is próbáld tagadni.

- Azért nem semmisítettem meg a papírokat, mert előtted akartam. - vágta az arcába, majd előkapta a pálcáját, és legyintett egyet.

Voldemort feje mellett papírok suhantak el, ahogy a lépcsőn kuporgott. Ezt viszont látni is akarta, úgyhogy óvatosan, lábujjhegyen megtette azt a néhány lépcsőfokot, ami elválasztotta őket egymástól. Kilesett a fal mellett, így mindent látott.

Bella és Rodolphus között két papírlap lebegett.

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte a férfi halkan.

A nő bólintott, majd a papírokra szegezte pálcáját. Épp végrehajtotta volna a varázslatot, amikor meglátta a férfi ujján ragyogó gyűrűt.

- Te még mindig viseled? - nézett rá meglepetten.

- Persze, hiszen házasok vagyunk, pontosabban voltunk. És azért is, mert szeretlek.

Bella nem akarta még jobban a földbe tiporni a férfit azzal, hogy elmondja, ő már az első adandó alkalommal megszabadult a sajátjától. Egy kicsit megrázta, hogy Rodolphus ennyire ragaszkodik az ékszerhez, és ezek szerint hozzá is.

Nem akarta, hogy a szavak hatással legyenek rá, ezért határozottan megszorította a pálcát, és legyintett egyet a levegőben.

A papírok szélei lángba borultak, majd elfeketedtek, ahogy egyre beljebb kúszott a tűz,

Rodolphus fájdalmas szívvel nézte, ahogy Bella szó szerint porrá zúzza a kapcsolatukat, de ha ő ezt szeretné, akkor megteszi.

Néhány másodperc múlva a papírokból nem maradt semmi, csak szürke hamu a padlón.

- Szeretnél még valamit? - kérdezte a nőtől.

- Csak azt szeretném, hogy próbálj meg elfelejteni. - kérte lágyan. - Hidd el, menni fog. Találsz majd valakit, aki megérdemli a szerelmed. - mosolygott rá, de belül teljesen össze volt törve. Tudta, hogy lehetetlent kért tőle. Ha neki mondták volna, hogy felejtse a Nagyurat, abba minden porcikája belehalt volna.

- A gyűrűt azért megtarthatom? - pillantott le az ékszerre.

- Persze, azt nem tilthatom meg. - mondta, mire a férfi megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. Nem akarok haraggal elválni.

- Én sem. - felelte.

A férfi vetett rá még egy vágyakozó pillantást, majd az ajtó felé indult.

- Visszamegyek a birtokomra. Tudom, hogy nincs rám szükséged, csak azért mondom, hogy tudd: rám mindig számíthatsz.

- Köszönöm. - válaszolta halkan.

- Egy kérést azonban nem tudok teljesíteni. - nézett a szemébe. - Nem tudlak elfelejteni, és nem akarlak. Mindig idebent leszel. - mondta, majd a szívére tette a kezét.

Bella szemébe könnyek gyűltek, de gyorsan visszapislogta őket.

- Vigyázz magadra. És sajnálom, ha galibát okoztam. - nyitotta ki az ajtót. - Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Nem számít, ha nem mellettem, csak boldog legyél. - mosolygott rá. - Viszlát, Bella! - búcsúzott el tőle.

- Viszlát. - suttogta.

Figyelte a férfi távolodó alakját - aki most már nem volt a férje -, ahogy tesz néhány lépést, majd eltűnt a szeme elől.

Nem is tudod, hogy mindent tönkretettél. Hogyan fogom túlélni?

A szoba ablakából nézte, ahogy hoppanál, majd gyorsan a legközelebbi székre vetette magát, ahogy meghallotta a közeledő lépteket.

Bella szinte berobbant a szobába. A torkára fagyott a szó, amikor meglátta, hogy Voldemort ott ül egy széken. Az ő szobájában.

- Azt hittem, hogy nem akarsz látni. - jegyezte meg csendesen.

- Én is azt hittem. - felelte a fogát csikorgatva. - De úgy döntöttem, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban.

- Mindent elmondok, amit csak akarsz.

- Nem kell mondanod semmit, mert mindent hallottam. - intette le. - Tudom, hogy csak a szüleid miatt házasodtatok össze. És azt is, hogy ő szerelmes beléd, te viszont nem érzel iránta semmit. Hogy nincs szükséged rá, és senki másra sem. Láttam, ahogy elégetted a papírokat.

Bellát nem lepte meg, hogy a férfi kihallgatta őket, számított rá. Volt valami, amit viszont kihagyott a történtekből. És őket nézve ez volt a legfontosabb.

- Azt is tudom, hogy nem érzel irántam semmit, és csak barátok vagyunk. - emelte rá tengerkék tekintetét, ami kifejezéstelenül meredt rá. - Mellesleg, örülök, hogy ezt így tisztáztuk, így sokkal könnyebb lesz a jövőben elviselni téged. - mondta rendíthetetlen nyugalommal.

Bella remegő testtel nézte őt. Az utolsó mondat késként mart a szívébe. Tudta, hogy csak azért mond ilyeneket, mert hazudott neki, és megbántotta. Ezért ő is megbántja őt. De akkor is úgy mondta ezt a néhány szót, mintha csak egy tárgy lenne, amit minden nap ki kell kerülnie.

- Szóval egyszerűen csak el akarsz viselni? - kérdezte.

Voldemort behunyta a szemét egy kis ideig.

- Emlékszel, hogy mit mondtam az egyik beszélgetésünk alkalmával? - tudakolta, figyelmen kívül hagyva a kérdést. - Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. Ezt kértem. Te viszont nem ajándékoztál meg a bizalmaddal, nem bíztál bennem annyira, hogy megoszd velem azt a kis jelentéktelen tényt, hogy férjnél vagy. És tudod, nem az fáj, hogy házas voltál, hanem az, hogy azt mondtad, nem titkolsz előlem semmit. Szemrebbenés nélkül hazudtál nekem. Becsaptál. De ne aggódj, már túltettem magam rajta, nem is akarok foglalkozni vele többet. - legyintett úgy, mintha csak egy egyszerű dologról beszélt volna.

- Tudod, van erről egy mondás, ami most nagyon ideillik. - folytatta ugyanolyan nyugodt hangon. - A bizalom olyan, mint egy darab papír. Ha egyszer összegyűrik, már soha nem lesz a régi. Remélem, hogy ezzel mindent elmondtam. Egyébként is, te most nagyon jó viszonyban vagy a papírokkal, hiszen az előbb égettél el egyet. - mosolyodott el sokatmondóan.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy többé nem bízol bennem? - suttogta remegő hangon.

- Azt akarom ezzel mondani, hogy időre van szükségem. Addig is próbáld meg kisimítani az összegyűrődött papírt. - állt fel a székből, majd elindult az ajtó felé, de megfordult, amikor eszébe jutott valami.

- Miatta akartál elmenni? Hogy utána menj? - kérdezte.

- Dehogyis! - felelte. - Mióta összeházasodtunk, egy pillanatra sem jutott az eszembe.

- Hát, róla nem lehet ugyanezt elmondani. - rázta meg a fejét. - Minden szava arról árulkodott, hogy mennyire szeret téged. - a szeret szót sziszegve ejtette ki, és a szeme dühösen megvillant. - Mindig idebent leszel. - utánozta gúnyosan a férfit, miközben a szívéhez kapott.

Bellában azonnal felment a pumpa.

- Neked mindenkit muszáj kigúnyolnod? - kiáltott rá mérgesen.

- Csak azokat, akik keresztülhúzzák a számításaimat, és akik nem érdemlik meg, hogy egy jó szót mondjak róluk. - emelte fel a hangját, miközben egyre közelebb ment hozzá.

Zihálva néztek egymás szemébe, majd Voldemort elfordult tőle.

- Pár napra elutazom, addig is gondolkodj el azon, hogy mit tettél. - hallotta a hangját.

- Neked kéne gondolkodnod, és nem nekem! - vágta rá dühösen Bella. - Hazudtam neked, becsaptalak, mindkettővel egyetértek, de azzal nem, hogy el kell gondolkodnom. Mert én tisztában vagyok az érzéseimmel, nem úgy, mint egyesek. - mérte végig egy pillantással. - Egyik percben még közel engedsz magadhoz, a másikban meg falat emelsz közénk. Nem tudok eligazodni rajtad, és nem is akarok. Kiismerhetetlen vagy, és az is maradsz örökre.

Voldemort ledöbbenve hallgatta őt, egy pillanatra még a haragjáról is megfeledkezett.

- Jó éjt, Bella! - mondta végül, majd elkeseredett pillantást vetett felé, és kilépett az ajtón, becsapva maga után.

- Persze, menj csak, megint menekülj el az érzéseid elől, ahogyan szoktál! - kiabálta magából kikelve, de nem gondolta, hogy hallotta, amit mond, ezért elkerekedett a szeme, amikor ismét kinyílt az ajtó, és a Nagyúr fenyegető tekintete rátalált az övére.

- Ha neked is olyan érzelmied lennének, mint nekem, te is mindent megtennél azért, hogy megszabadulj tőlük. - mormogta halkan, majd ismét behúzta az ajtót, és Bella meghallotta dübörgő lépteit, ahogy leszáguld a lépcsőn.

Meg sem próbálta visszatartani a könnyeit. Az arca elé kapta a kezét, hogy tompítsa a feltörni készülő zokogást, de nem igazán sikerült neki.

Az ágyra vetette magát, és keservesen zokogott.

Ne hagyd, hogy Rose győzzön. - visszhangoztak a fülében a nővére szavai.

A gondolatra, hogy ez mégis bekövetkezhet, és elveszítheti Voldemortot, még fájdalmasabban kezdett sírni. Ha elmondta volna, hogy férjnél van, talán ez nem történik meg.

- Akkor is az enyém leszel! - törölte meg a szemét egy durva mozdulattal, majd próbált megnyugodni, de ahogy visszaemlékezett, hogy miket mondott neki a férfi, inkább lemondott róla. A párnába fúrta az arcát, majd minden bánatát kiadta magából.

A hó gyémántként ragyogott a szeme előtt, ahogy a Hold megvilágította. Körbepillantott a tájon. A fák kopasz ágai roskadoztak a nagy mennyiségű hótól.

Bokáig belesüppedt a hóba, de nem érdekelte. Nagyot szippantott a friss, téli levegőből.

- Nyugodtan előjöhetsz. - szólt hátra a válla fölött, párafelhőket eregetve.

Ropogó hang hallatszott, ahogy az illető közeledett felé.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte tágra nyílt, fekete szemekkel.

- Láttam, ahogy elrepültél a fejem fölött, és azt is, ahogy átváltoztál.

- Úgy látszik, a rejtőzködést többet kell gyakorolnom. - nevetett fel, bár nem értett egyet a szavaival. Múltkor is megleste őt a naplementében, bár akkor sokkal távolabb volt tőle, és mással volt elfoglalva. A szomorúságával.

- Nem ártana. - mosolygott rá, de a mosoly azonnal lehervadt az arcáról.

- Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt meg merte tenni veled. - jegyezte meg a fejét rázva.

Tudta, hogy Belláról beszél, nem is próbálta eljátszani, hogy nem tudja. Arra meg nem kérdezett rá, honnan tudja mindezt. Mindig is kiderített mindent, amit akart.

- Nem akarok beszélni erről. - pillantott fel a fekete égboltra. A Hold pont a fejük fölött ragyogott. - Ebben a pillanatban csak egyetlen dolgot szeretnék. - nézett a szemébe.

- Mit? - kérdezte kíváncsian.

Voldemort nem válaszolt, csak a karjaiba kapta a nőt, és szorosan magához szorította.

Rosenak elakadt a lélegzete, amikor megérezte a férfiből áradó erőt és kétségbeesést, ahogy egyre csak szorította, és nem akarta elengedni.

- Mindig is te leszel az egyetlen barátom, akire számíthatok. - suttogta elcsukló hangon.

Rose megnyugtatóan simogatta a hátát. Voldemort lehunyta a szemét, és abban a pillanatban végigfolyt az arcán egy könnycsepp, majd a ragyogó hóra hullt.

Nem zavarta, hogy a nő jelenlétében sír, hiszen most úgysem vehette észre. Nem zokogott, csak csendesen hullatta a könnyeit.

- Így igaz. - mormolta a nő. - Örökre melletted leszek, soha nem hagylak el.

Már rengetegszer hallotta ezeket a szavakat, de minden alkalommal nagyon jól esett neki.

Egymás ölelésében álltak akkor is, amikor lassan szállingózni kezdett a hó.

Rose szíve fájdalmasan összeszorult a gondolatra, hogy már megint megbántották a férfit.

Ezt még megkeserülöd. Nem fogom hagyni, hogy a tiéd legyen. Ha már az enyém nem lehet, akkor a tiéd se legyen. De kimondta, hogy nem lehet az enyém? A tervem mindent meg fog változtatni. Legfőképpen Voldemortot.

A férfi nem is sejtette, hogy amíg ő csendesen sírdogált Rose vállán, addig Bella szívet tépően zokogott az ágyán, egy párnára borulva.

Mindkettőjüknek szüksége volt a másikra.

Csak idő kérdése, hogy mikor merik bevallani egymásnak.

27. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a kövi részt. Elég sok minden fog történni benne, csak győzzétek követni.:D

Remélem, hogy a vége mindenkit nagyon le fog döbbenteni, és azt is remélem, hogy nem fogjátok leharapni a fejem miatta. Főleg te, Anna.:) Tudom, hogy nem fogsz örülni neki, de ezt most muszáj volt. Majd jóváteszem.;)

Jó olvasást! :)

27. Fejezet

A vázában illatozó rózsákat nézte, miközben a nővérét várta, hogy egy jót beszélgessenek.

Az asztalon volt egy tálca, rajta két csészével, amikben forró tea gőzölgött.

Két koppanást hallott, majd meglátta Narcissa arcát, amint mosolyogva belép az ajtón.

Megpróbálta kordában tartani az arcizmait, de amint észrevette, hogy a testvérének is fülig ér a szája, azonnal vigyorogni kezdett.

Cissynek elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a vörös virágokat.

- Gyönyörűek. - ámuldozott, miközben leült a szemközti székre.

- Én megmondtam. - felelte boldog mosollyal az arcán.

Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg. Aztán a szőke hajú nő nem bírta tovább.

- Na, mondj már valamit! - sürgette, de Bella csak ránevetett. - Kérlek, ne csigázz tovább, minden részletre kíváncsi vagyok.

- Jól van, tudod, hogy mindenről beszámolok, csak kíváncsi voltam, hogy mikor fogy el a türelmed. - tett cukrot a teájukba.

- Most már végleg elfogyott, szóval ne kímélj. - vette el a feléje nyújtott csészét.

- Szerintem, jobb lenne, ha te kérdeznél, én pedig mindenre válaszolok. - javasolta.

- Rendben. - bólintott Narcissa, majd kényelmesen hátradőlt, hogy feltegye első kérdését.

- Miért kaptad a rózsákat? - kérdezte, majd kortyolt egyet a teából.

Bella is épp arra készült, hogy megkóstolja a sajátját, de félbehagyta a mozdulatot.

Amilyen egyszerű kérdésnek tűnt, olyan nehéz volt rá válaszolni. Remélte, hogy a testvérének nem tűnik fel, hogy nem szólal meg rögtön.

Mit mondhatnék? Azért kaptam tőle a virágokat, mert elég csúnyán összevesztünk amiatt, mert el akartam menni. És amikor már elhatároztam, hogy tényleg itt hagyom, rám szegezte a pálcáját, és majdnem megölt. Bocsánatot kért, és akkor adta oda őket.

- Perselus miatt. - vágta rá azonnal, mert ez a válasz jutott eszébe, és úgy érezte, hogy ezt elmondhatja. És ez nem is volt hazugság, hiszen akkor lett igazán dühös, amikor megtudta, hogy Voldemort beavatta őt az egyik tervébe. Ez ösztökélte arra, hogy mindent hagyjon maga mögött, és soha többé ne nézzen vissza.

- Perselus miatt? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel.

- Tudod, hogy mi sosem voltunk igazán jóban. - fogott bele a magyarázatba. - Már egy ideje itt lakik a fogadóban, aminek egyáltalán nem örülök, de szerencsére nem találkozunk olyan gyakran. - nem akart arról beszélni, hogy mi történt valójában, ezért csak nagy vonalakban számolt be róla. És arról végképp nem szeretett volna beszélni, hogy itt akarta hagyni a fogadót, ráadásul úgy, hogy neki még csak nem is szólt.

- Az egyik nap Perselus mondott valami személyeset rólam, amin mindketten elkezdtek nevetni. Én pedig elsüllyedtem szégyenemben, és gyorsan felszaladtam a szobámba. - idegesen lesütötte a szemét, majd rájött, hogy jobb lenne, ha a szemébe nézne, mert akkor hitelesebb lenne a hazugsága. Szerencsére, a testvére nem szúrta ki, hogy nem mondott igazat. Azt hitte, hogy az emléktől pirult el, és nem a füllentés miatt.

- Voldemort is kinevetett? - hitetlenkedett Narcissa.

- Igen. - nyelt egy nagyot, mert úgy érezte, hogy gombóc van a torkában. - De ne aggódj, tisztáztuk a történteket. Minden rendben. - préselt ki magából egy mosolyt.

- Úgy látom, több mint rendben. - pillantott a rózsákra, majd ismét Bellára.

- Így is mondhatjuk. - rándított egyet a vállán, és közben érezte, hogy megint mosolyra húzódik a szája.

- Bella, ha kérdezek valamit, megígéred, hogy őszintén válaszolsz rá? - nézett mélyen a szemébe.

- Persze, kérdezz nyugodtan.

- Jól látom, hogy mély érzelmek fűznek Voldemorthoz?

- Úgy érted, hogy szerelmes vagyok-e belé? - válaszolt kérdéssel a kérdésre.

- Hát, ha neked a kettő ugyanazt jelenti, akkor igen. - biccentett.

- Az a baj, hogy erre a kérdésre még magamnak sem tudok válaszolni. - felelte halkan.

Narcissa már szólásra nyitotta a száját, de Bella folytatta.

- Ne értsd félre, tudom, hogy mit érzek, vagy legalábbis bízom benne, hogy tudom, csak nem vagyok képes arra, hogy megfogalmazzam. Talán a kérdésedre tudok válaszolni. Igen, mély érzések fűznek hozzá, ezt nem tagadom. - vallotta be. - De hogy ez egy és ugyanazt jelenti, mint a szerelem? Ezt nem tudom. Úgy mondanám, hogy már elég közel állok ahhoz, hogy teljesen beleszeressek.

- Azt hiszem, megint az lesz a legjobb, ha felteszek néhány kérdést. - mondta végül Cissy.

- Szerintem is. - egyezett bele.

- De azt tudnod kell, hogy egyetlen kérdésnél sem szabad haboznod a válasszal. - szögezte le.

- Azonnal rá kell vágnom, az érzelmeimre hallgatva. - fejtette ki bővebben. - Igen, tudom.

- Ahogy mondod. - helyeselt. - Szóval, az első kérdés. Vonzódsz hozzá?

- Igen. - felelte egy kissé hevesen, mire mindketten kacagni kezdtek.                     

- Amikor meglátod, hevesen kezd verni a szíved? - kérdezte, amikor már meg tudott szólalni.

- Igen.

- Ha a szemébe nézel, megfeledkezel mindenről?

- Igen.

- Mindig próbálsz a kedvében járni?

- Igen.

- A döntéseidet az ő tettei határozzák meg?

- Igen.

- Napról napra egyre fontosabb számodra?

- Igen.

- Félsz attól, hogy elveszíted?

- Igen.

- És ami a legfontosabb. Akár az életedet is feláldoznád azért, hogy ő tovább élhessen, mert annyira szereted?

Az utolsó szavak egy ideig ott lógtak a levegőben válaszra várva. Bella nem azért habozott a válasszal, mert nem volt biztos az érzéseiben, hanem mert a nővére most döbbentette rá, hogy mit érez valójában.

- Igen, bármit megtennék érte. - suttogta rekedten.

Narcissa egy darabig fürkészte az arcát, majd mosolyogva megjegyezte:

- Akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy szerelmes vagy belé. Vagy ahogy te is mondtad, elég közel jársz hozzá. De szerintem, már nemcsak közel jársz hozzá. Teljesen belehabarodtál, hidd el nekem. - szorította meg az asztalon nyugvó kezét.

- Én is ettől félek. - mondta félszegen.

- Hogy érted azt, hogy félsz tőle? - nézett rá értetlenül.

- Úgy, ahogy mondom. Megrémítenek az érzéseim, amik hozzá fűznek. És ő is ezt mondta nekem, amikor átadta a rózsákat. Igazából attól rettegek, hogy nem fogja viszonozni az érzelmeimet. Hogy a töredékét sem érzi annak, mint amit én érzek iránta. Hogy csak álomban ringatom magam, és egy nap kénytelen leszek felébredni ebből az álomból, és vissza kell térnem a valóságba. És hogy olyat teszek, ami miatt elveszítem. - ezt mondta a férfinek is, és úgy érezte, hogy a testvérének is tudnia kell.

- Pontosan mit mondott neked? - tudakolta higgadtan.

- Többet jelentesz nekem, mint képzeltem. És ez megrémiszt. - idézte szó szerint a Nagyúr szavait. - Szerinted, ez mit jelent?

- Azt, hogy még magának sem meri bevallani, hogy mit érez irántad. Nem képes elhinni, hogy végre van valaki, aki fel tudná olvasztani a szívét, aki megmutathatná neki, hogy mi a szeretet és a szerelem. És azt sem tudja feldolgozni, hogy képes érezni valaki iránt ilyen mélyen. Szerintem, ez kavarja fel a legjobban, és téged is. Bár, az ő esete azért különbözik a tiédtől. De a tényeken akkor sem változtat. Mindketten mély érzéseket tápláltok egymás iránt, csak rá kell jönnötök arra, hogyan tudnátok szavakba önteni azt, ami a szívetekben tombol.

Bella szinte hipnotizálva nézte a nővérét, aki ilyen jól megfogalmazta a saját, és Voldemort érzéseit. Gyakrabban kellene beszélgetniük. Bűntudatot érzett, hogy elhanyagolta őt.

- Nem tartalak fel tovább, már csak egyetlen dolgot szeretnék mondani. - kulcsolta össze a kezeit maga előtt. - Folytasd, amibe belekezdtél. - mondta, de amikor látta, hogy Bella nem érti, hogy mire gondol, ismét beszélni kezdett. - Folytasd a harcot. Bizonyítsd be mindenkinek, de leginkább a Nagyúrnak, hogy fontos vagy számára. Hogy érez irántad valamit. Tanítsd meg szeretni. Láncold magadhoz örökre. Hidd el, ő is ezt szeretné, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. - állt fel a helyéről, de Bella ülve maradt.

- Ne hagyd, hogy Rose győzzön. - mormogta alig hallhatóan. - Mert attól félek, ha ő győz, annak nem lesz jó vége. És főleg Voldemortnak nem lesz kellemes. - fejezte be, majd elindult az ajtó felé.

Bella megszólalni sem tudott a döbbenettől. A nővére egész végig tudott arról, hogy mire készülnek Rose-zal, és arról, hogy fogadást kötöttek? Arról, hogy ki tudja bebizonyítani, hogy a Nagyúr is tud érezni?  Nem tudta a választ, de azt viszont igen, hogy hallgatni fog rá. Nem fogja engedni, hogy Rose valami olyasmit tegyen, ami egyiküknek sem lesz kellemes, ahogy a testvére is mondta. De vajon miért érez úgy, hogy valami rossz fog történni?

- Mellesleg, Luciusszal nagyon jól érzem magam. - szólt még vissza az ajtóból. - Sokat vagyunk együtt mostanában, és azt hiszem, sikerült elfelejtenem Jasont. Lucius teljesen más. Abból a pár kérdésből, amit feltettem neked, néhányra már én is igennel tudok válaszolni.

Le nem tudta vakarni a vigyort az arcáról, amitől Bella is elmosolyodott.

Narcissa becsukta maga után az ajtót, így teljesen a gondolataiba merülhetett.

Megbabonázva nézte a rózsákat. Most már semmi értelme tagadni az érzéseit. A múltban történt események, és ez a beszélgetés végleg ráébresztette az igazságra.

Talán a kihívás vonz benne, talán az elérhetetlensége. Talán az, hogy nem könnyű eset. Nem tudom. De azt tudom, hogy meg akarom kapni. Bármi áron.

Hangtalanul lépdelt a térdig érő, elszáradt fűben. A lemenő Nap fénye megcsillant a virágok szirmain pihenő esőcseppeken. Fekete köpenye fáradhatatlanul lobogott utána, ahogy egyre gyorsabban, szinte futva tört utat magának a mezei virágok között. Furcsa, hogy ilyen zord időben is nyíltak virágok, és azok nem száradtak el, mint a fű, de nem lepődött meg rajta, mert pár napja ő is rózsákat adott Bellának.

Néhány perc elteltével meglátta a mező mellett húzódó országutat, és a távolban a közeli falu házainak a tornyait is. Hamarosan odaér, már nem kell sokat várnia.

Cipője talpa csikordult egyet, amikor rálépett a köves útra. Amikor előre pillantott, csodálatos látvánnyal találta szemben magát. Teljes egészében láthatta a nyugovóra térő napkorongot, ahogy élénkpiros színével mindent beborít, ami körülötte van.

A szeme elé rakta a kezét, mert annyira vakította a fény. Nem tudta, hogy miért, de képtelen volt elmozdulni onnan. Csak mereven nézte a természeti jelenséget, ami ennyire elvarázsolta.

Egy kicsit balra pillantott, és észrevett egy fát, aminek akkora lombja volt, hogy szinte nem látszódtak az ágai.

Gombóc nőtt a torkában, a gyomra azonnal émelyegni kezdett. Nem lett volna szabad meglátnia azt a fát. Nagy hiba volt.

Dühödt morgás hagyta el a száját, amikor rádöbbent, hogy mitől érzi ilyen pocsékul magát.

- Nem! - üvöltötte olyan hangosan, hogy még másodpercek után is hallotta a hangját.

Zihálva járkált fel és alá, fekete talárja most már hatalmas hullámokban fodrozódott a levegőben. Mindkét kezét a szemére szorította, mert nem akarta látni sem a Napot, sem a fát.

Nem akart látni semmit sem. Gyűlölte azokat a pillanatokat, amikor az emlékek apró szikrája ismét feléledt a testében, perzselő sebet ütve megtépázott lelkére.

Bármikor eltűnhetett volna onnan, ő mégsem akart elmenni.

Fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig lehetett ott. Akkor eszmélt fel, amikor a Napból már csak egy vékony csík látszódott.

Kirázta a hideg, amikor jeges, téli szél söpört végig a tájon. Addig nem érzett semmit, amíg az adrenalin vadul tombolt az ereiben. Addig nem érezte a szívébe markoló fájdalmat sem. De ahogy egyre jobban lenyugodott, már kezdett ismét önmaga lenni. Ismét azzá az emberré változott, akit mindenki ismert. Azzá az emberré, aki sohasem sír, most mégis azon igyekezett, hogy kipislogja a könnyeket a szeméből.

Fáradtan sóhajtott egyet, majd összehúzta magán a köpenyt. Ahogy felpillantott az égre, sötét felhőket látott, ami azt jelentette, hogy hamarosan megint havazni fog. De még előtte el kell intéznie valami fontosat. Valami életbevágót.

Már épp lehunyta a szemét, hogy hoppanáljon, de valami belső erő megakadályozta ebben.

Önkéntelenül egy lány arca kúszott a szeme elé, ahogy kedvesen mosolyog rá.

Gyönyörű zöld szemek, hullámos szőke haj.

Kiszáradt torokkal alig tudott nyelni, amikor ráébredt, hogy ki jutott eszébe.

Isabel.

Felpattant a szeme, tekintete most sötétkéknek látszott az esti szürkületben.

Nem volt meglepve, amiért a lány beférkőzte magát a gondolataiba. A pár nappal ezelőtti találkozás óta többször is arra eszmélt, hogy Isabelen jár az esze. És nagyon jól tudta, hogy miért. A naplemente, a lombos fa és a szőke hajú lány. Nem tudta kiverni a fejéből őket, ahogy az emléküket sem.

Ismét az útjába sodródott az a lány, akit tönkretett a saját hibájából. Most pedig végignézte a naplementét és észrevett egy fát. Ez nem véletlen. És csak most döbbent rá arra, hogy ha nem jön erre a kietlen vidékre, akkor nem is jutott volna eszébe Isabel. Ez kellett ahhoz, hogy felelevenedjen benne a teljes emlék, hogy még apróbb darabokra törje a szívét.

Megígértem neki, hogy hamarosan találkozunk. És ezt be is tartom. Csak azt furcsállom, hogy nem tett semmiféle megjegyzést a múltban történtekre. Úgy tűnt, minta már elfelejtette volna, hogy megbocsátott volna. Azért gondolom ezt, mert olyan boldogan ugrott a nyakamba, amikor felismert. Nem akarta szóba hozni a kettőnk között történteket, én pedig túl gyáva és ostoba voltam ahhoz, hogy megtegyem. De talán még helyrehozhatom.

Az utolsó mondatot ismételgette magában, mintha azért imádkozott volna, hogy ez valóra váljon, és ne csak egy kósza álom maradjon. Azonban arra is tisztán emlékezett, hogy mit mondott neki utoljára Isabel, amikor ott álldogáltak a kihalt folyosón.

Ha nincs szükséged rám, én is lemondok rólad, és mindarról, ami a miénk lehetett volna.

Fájdalom nyilallt a mellkasába, egyenletesen lélegezve próbálta lelassítani a szívverését.

Én viszont nem mondok le rólad. Küzdeni fogok a barátságunkért. Nem fogom hagyni, hogy kicsússz a kezeim közül, mert szükségem van rád. Szükségem van egy igazi barátra.

Tudta, hogy Rose nem örülne, ha most hallaná a gondolatait, de nem törődött vele. Igen, Rose is fontos szerepet töltött be az életében, és még most is fontos számára, de ugyanúgy szüksége van Isabelre, mint rá. Mindent meg kell tennie ahhoz, hogy megbocsásson neki.

Egy varjú károgására riadt fel, és pislogva vette tudomásul, hogy már teljesen besötétedett. Vett egy mély levegőt, majd egy nagy sóhajtással kifújta, párafelhőt képezve a hidegben.

Ideje indulnom. Isabellel majd később foglalkozom. Csak ne legyen túl késő.

Most már sikerült hoppanálnia, magába szippantotta a sötétség.

Azt hitte, hogy egy ilyen elhagyatott helyen nem figyeli senki, így biztonságban van. Azonban valaki mindent látott. Látta a dühkitörését, ahogy tehetetlenül járkál a fagyos úton, ahogy végignézi a naplementét, ahogy a gondolataiba mélyed. De talán nem ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a gondolatait is hallotta. Minden egyes szót. És ezzel végleg a markában tarthatja, ha okosan folytatja tovább a harcot.

A lombos fa ágai között, a fekete holló szemében ördögi fény táncolt, majd kitárta a szárnyát, és tovarepült a jeges szélben.

Kopogás nélkül rontott be az elhagyatott viskóba. Az asztalnál ült egy szakállas férfi, aki most rémült kiáltással felébredt a zajra.

- Megérkezett már? - csattant fagyosan a hangja.

- Még nem, uram. - dadogta álmosan.

- Mi az, hogy nincs itt? - förmedt rá. - Világosan megmondtam, hogy szürkület után legyen itt, és azóta már több óra eltelt. Azonnal hozd ide. Öt percet kapsz.

A férfi a félelemtől remegve megpróbált felállni a székről, de elgémberedett végtagjai nem sokat segítettek ebben. Amikor nagy nehezen sikerült feltápászkodnia, rosszul lépett, és megbotlott az asztal lábában, és arccal a földre zuhant.

- Mit szerencsétlenkedsz itt? - ordított rá az ijedt emberre.

A férfin látszott, hogy nagyon fél, de összeszedte minden erejét, és feltolta magát a padlóról.

Sűrű bocsánatkérések közepette, lesütött szemmel elment a Nagyúr mellett, és kioldalazott az ajtón.

Voldemort ingerülten pillantott ki az utcára. Utálta, ha megváratják, és most főleg nagyon nem kéne, hogy megvárassák őt.

Hangokat hallott kintről, majd megjelent a bozontos szakállú férfi, és egy pár évvel fiatalabb is, aki bajuszt viselt szakáll helyett.

- Mi tartott ilyen sokáig? - morogta dühösen. - Ha jól emlékszem, megbeszéltük, hogy pontosan érkezel. - intézte a szavait a másik férfinek.

- Sajnálom, Nagyúr. Családi problémáim vannak, és...

- Jaj, mindjárt sírva fakadok! - gúnyolódott rajta. - Azt hiszed, érdekel, hogy milyen problémáid vannak? Mert ha ezt gondoltad, akkor nagyon tévedsz! - sziszegte feléje.

Óriási, fekete pupilláival, és kitágult orrlyukaival úgy nézett ki, mint egy kígyó. De lehet, hogy pont ezt a hatást akarta elérni.

Mindkét férfi megszeppenve nézett rá, egyikük sem mert megszólalni.

- Jól van, Albert, rád már nincs szükségem. Elmehetsz. - intett egyet feléje.

- Elmehetek, uram? - kérdezte remegve.

- Ha még egyszer megkérdezed, nem biztos. - hunyta le a szemét egy pillanatra, mert már nagyon elege volt ebből a két tökkelütöttből.

Nem is kellett több neki, vetett még egy együtt érző pillantást a barátjára, majd kislisszolt az ajtó résén.

- És velem mik a tervei? - tudakolta a másik.

- Ne aggódj, hamarosan megtudod. - bólintott. - És lehet, hogy még a problémáidra is megoldást találunk. - nézett rá félrebiccentett fejjel.

A férfi arca azonnal felderült, amikor meghallotta, hogy a Nagyúr talán tud segíteni neki.

Voldemort nem bírt uralkodni magán, elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a férfi elhitte a szavait. Annyira naiv volt, hogy vakon megbízott benne.

Olyan megoldást találok a problémáidra, hogy soha többé nem kell gondolkoznod rajtuk.

- Azt hiszem, nincs értelme tovább húzni az időt. - jegyezte meg, majd előkapta a pálcáját és suhintott egyet vele a levegőben.

A férfi teste körül tekeregni kezdett egy vastag kötél, mire felkiáltott, de nem sok hang préselődött ki a torkán, mert az erős kötél szorította a tüdejét.

- Mi történik velem? - lihegte a kötélre nézve.

- Olyan dolog, amivel segíthetsz nekem. - válaszolta higgadtan. - Mert ha nem csal az emlékezetem, nem sikerült visszafizetned nekem a múltkori jótettemet. Pedig azt mondtad, hogy törleszteni fogsz. Jól mondom? - lépett közelebb hozzá, majd a férfi mellkasába fúrta pálcája hegyét.

- Igen, uram. - felelte zihálva a félelemtől, amikor megérezte, hogy a gyilkos fegyver pont a szíve fölött helyezkedik el. - De megígérem, hogy mindent visszafizetek, csak adjon még egy esélyt. - fogadkozott kétségbeesetten.

- Én senkinek sem adok még egy esélyt. Ezt megtanulhattad volna. - felelte hidegen. - De sebaj, majd a hibádból tanulsz odafent, a mennyországban. Bár szerintem a pokolban szívesebben várnának. - vigyorgott rá gonoszan.

- Meg akar ölni? - suttogta rekedten.

- Pontosan. - válaszolta halkan.

- Akkor ne kínozzon tovább, gyorsan legyünk túl rajta. - sóhajtott egyet lemondóan.

- Azt hiszem, nem te fogod megmondani, hogyan öljelek meg. - mérte végig egy kutató pillantással. - Innentől kezdve pedig jobban teszed, ha nem mozogsz, sőt az lesz a legjobban, ha meg sem mozdulsz. - nézte a remegő férfit. - Hidd el, csak neked akarok jót.

Elfordult tőle, majd benyúlt köpenye zsebébe, hogy valami ragyogó tárgyat tartson a kezében.

Mert valóban ragyogott a kandallóban pattogó tűz fényétől.

Egy színarany, méregdrága poharat forgatott az ujjai között. A pohár oldalába belevéstek egy mintát. Egy borz díszelgett rajta.

- Hugrabug pohara? - szaladt ki a megkötözött férfi száján a kérdés.

- Így ismered? - nézett rá Voldemort meglepetten.

- Annak a háznak voltam a tagja. - felelte csendesen.

- Értem. - hagyta rá. - Akkor ez egy igazi megtiszteltetés lesz a számodra. - mosolygott. - De kérlek, most már maradj csendben, koncentrálnom kell.

A férfi nem értette, hogy mit kell azon annyit gondolkodni, hogy megölje őt, de nem szólalt meg. Legalább még lesz néhány nyugodt perce. Búcsút mondhat a szeretteinek.

Voldemort letette az asztalra a poharat, majd a bútordarab mögé állt, és a pohárra szegezte a pálcáját. Az orra alatt mormogott varázsigéket, mire különböző fények ragyogtak fel körülötte, megvilágítva az arcát.

Percekig rá sem pillantott a másikra, csak a feladattal foglalkozott. Csak azután nézett fel.

- Most jött el a búcsú ideje. - szólalt meg zengő hangon. - Akarsz még valamit mondani, mielőtt meghalsz?

- Csak azt szeretném, hogy maga is élje át egyszer azt a fájdalmat, hogy elveszíti azt, ami a legfontosabb a számára. Azt, amiért bármit képes lenne feladni. - hajtotta le a fejét, mert érezte, hogy könnyek gyűltek a szemébe, de gyorsan visszapislogta őket, mert nem akarta gyengének mutatni magát.

Voldemort töprengve nézte egy darabig, majd megszólalt:

- Velem sosem fog történni ilyesmi. - szögezte le határozottan. - Mert nincs semmi és senki, aki fontos lenne számomra. - amikor ezt mondta, azonnal elhallgatott, mert rádöbbent, hogy van valaki, aki igenis az. Bella.

- Ég veled! - mondta, majd zöld fény töltötte be a szobát, és a férfi holtan csuklott össze.

Az asztalon álló pohár felizzott, majd ugyanolyan színűre változott, miután kialudt a fény.

Voldemort kezébe vette, a már számára kincset érő tárgyat, majd elindult az ajtó felé, de megint megállította valami. Egy hangot hallott. Egy férfi hangját.

A horcrux egy olyan tárgy, amiben valaki elrejtette a lelke egy részét. Az emberi lélek egy lehasított részét rejtik a tárgyba. Ez megóvja az illetőt, ha valamiért elpusztulna. A horcruxba rejtett lélek rész tovább él. Az illető halhatatlan.

Lumpsluck professzor hangja még akkor is ott csengett a fülében, amikor már az utca köveit taposta. Minden szavára tisztán emlékezett. Arra is, hogy megkérdezte tőle, hogyan tudná széthasítani a lelkét. A tanár válasza az volt, hogy ölni kell. A gyilkosság széttépi a lelket, mert természet ellen való cselekedet. És még több horcruxot kell létrehoznia, hogy erős legyen, mint még soha senki a világon.

Érezte, amint a pohár nyomja az oldalát, de nem érdekelte. Sőt, kifejezetten örült neki, mert ez volt a bizonyíték arra, hogy sikeresen végrehajtotta a feladatot.

Megállt, majd a sötétségbe zuhant.

Egy kis kávézó előtt találta magát. Nem szokott ilyen helyekre járni, de a közelben ez volt az egyetlen, ahol ihat valamit. Még nem akart hazamenni, ezért úgy döntött, hogy még egy kicsit itt marad.

A csapos azonnal odakiáltott neki.

- Mit adhatok, uram?

- Egy pohár teát kérek.

Most nem akart whiskyt inni, és abban sem volt biztos, hogy itt kapna-e olyat, amit szeret. Vagy lehet, hogy nem is árultak ilyen italokat.

Leült a pult elé, majd megvárta, amíg a kocsmáros elé rakja a gőzölgő italt. Ahogy rátette mindkét kezét, melegség járta át a testét, ami jólesett neki ebben a hidegben. A whiskytől jobban felmelegedne, de most ez is megteszi.

Lassan kortyolgatott az italból, amikor egy fekete ruhás alak termett mellette, majd megszólította:

- Voldemort nagyúrhoz van szerencsém? - kérdezte udvariasan.

- Igen, én vagyok. - fogadta el a felé nyújtott kezet, majd megrázta.

- Rodolphus Lestrange vagyok. - mosolygott rá.

A férfi majdnem félrenyelte a következő korty teát a név hallatán. Gyorsan lerakta a csészét, majd az idegenre pillantott, és tetőtől talpig végigmérte.

Sötétbarna haja a homlokába lógott. Egy árnyalattal világosabb volt a szeme, de ugyanolyan barnának látta, mint a haját.

Karjait összekulcsolta maga előtt, így Voldemort megpillantotta a jobb kezén ragyogó gyűrűt.

- Már nagyon régóta kereslek, és örülök, hogy végre személyesen is megismerhettelek.

A Nagyúr értetlenkedve nézett. Még senki sem tegezte le, amikor először találkozott vele, így nem tudta elképzelni, hogy ő miért teszi. Aztán eszébe jutott a férfi vezetékneve.

Lestrange. Mint Bella. Biztos egy távoli rokon.

- Talán a rokona Bellának? - kérdezte, a gondolatát visszhangozva.

A férfi pár percig nem válaszolt. Lepillantott az ujján virító gyűrűre, majd ismét Voldemort szemébe nézett. Magabiztos hangja betöltötte a termet.

- A férje vagyok.