20. Fejezet

Sziasztok! :)

Itt van a kövi rész. :D Remélem, hogy tetszeni fog.

Mindenkinek küldöm ezt a részt, de kifejezetten Lorának. Bízom benne, hogy örülni fogsz neki, ha elolvasod. Nem akarok mondani róla semmit, mert ezzel elárulnám, hogy mi lesz benne. Legyen meglepetés. ;)

Jó olvasást! :)

20. Fejezet

Szomorú tekintettel pásztázta az előtte húzódó tájat. Nem a kilátást figyelte, gondolatai teljesen máshol jártak. A szélesre tárt ablakon keresztül hideg, őszi levegő áradt be a szobába.

Hetek óta nem beszélt senkivel, de nem is vágyott társaságra. És ha őszintén belegondolt, ilyen állapotban senki sem merne találkozni vele. Csak megrémülnének tőle, amit nem akart. Nem várt vendéget, illetve csak egyvalakitől tartott, aki esetleg meglátogathatja. Furcsállta is, hogy nem jött, mivel ő ajánlotta fel neki, hogy bármikor találkozhatnak.

Nem baj, sokkal jobb, ha nem jön. Nem is akarom látni többé. De akkor miért jut mindig az eszembe? Ki kell vernem a fejemből, a létezése apró szikráját is ki kell irtanom magamból. Nem gondolhatok rá, hiszen szörnyűséget tett velem, amit sosem fogok megbocsátani neki.

Dühében rácsapott egyet az ablakpárkányra. Pontosabban a kézfeje átsiklott a fadarabon.

Lehunyta a szemét, majd meghallotta, ahogy az ablak egy hatalmas csattanással becsukódik. Ez alatt a két hónap alatt sok mindent megtanult. Például azt is, hogyan tud irányítani tárgyakat a szemével, ha már nem tudja megfogni őket.

Elfordult az ablaktól, majd a helyiség végében lévő érintetlen ágyra siklott a tekintete. Azonnal a lelkébe nyilallt a fájdalom, nem is akart tudomást venni róla, de képtelen volt másfele nézni. Mióta visszatért a szülői házba, nem csinált semmi mást, csak a múlton töprengett, ami egy idő után kezdett elég kínzóvá válni. Nincs értelme rágódnia rajta, már nem tudja megváltoztatni a múltját. El kell fogadnia a sorsát. Egy új sorsot, aminek ilyen hirtelen lett a birtokosa. Ezzel az élettel csak az a gond, hogy örökre szól. Nem is panaszkodna, ha ezt az életet halandóként élhetné, de így nem igazán akarta. Sajnos, már nem tud mit tenni ez ellen, el kell fogadnia a tényt, hogy az örökkévalóságig egyedül marad. Legalább az anyja vele lenne, de ő már fentről vigyáz rá, és figyeli, hogyan boldogul ebben az új világban.

Sóhajtott egyet, mint aki beletörődött a sorsába, majd épp indult volna a szobája felé, amikor hangokat hallott kintről. Azonnal földbe gyökerezett a lába - jobban mondva a levegőbe -, meg sem mert moccanni.

Nyerítés hallatszódott, majd férfiak kiáltásai. Láncok csörögtek, olyan volt, mintha húznának valamit a földön.

Ha a szíve még képes lenne dobogni, kiugrana a helyéről ijedtében. Vadul püfölné a bordáit, de mivel már nincs neki, csak szaporán szedte a levegőt. Megrázta a fejét, majd vett egy mély lélegzetet, és remélte, hogy ettől majd sikerül megnyugodnia.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amint meghallotta, hogy egyre távolodnak a hangok. Valószínűleg csak pihenni álltak meg, ami az ő esetében nagy szerencse volt. Nem is mert belegondolni abba, mi lett volna, ha rátalálnak. Könnyűszerrel elmenekülhetett volna, de most olyan megtépázottak voltak az idegei, hogy most az sem ment volna neki. És ezzel csak kockáztatta volna ennek a - még számára is felfoghatatlan -, világnak a lelepleződését.

Úgy döntött, hogy most már tényleg bemegy a szobájába, de valami most is megállította. Nem tudta, hogy miért érez úgy, mintha figyelné valaki, hiszen senki sem volt a házban rajta kívül, mégis kifejezetten az volt az érzése, hogy egy tekintet szegeződik rá. És nem is tévedett.

Egy mélykék szempár csillogott a szoba másik végében. Nem is kellett odanéznie, az illető valósággal ragyogott, mint ahogyan ő is.

Miután sikerült uralkodnia a félelmén, szembefordult vele. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, mikor felismerte őt. Már akkor tudta, hogy ki van ott, amikor még nem is nézett oda.

Épp azon volt, hogy mond neki valami olyat, amivel távozásra bírhatná, de a torkára fagyott a szó, amikor a mély, csábító hang megszólította:

- El sem tudod képzelni, mennyire vágytam arra, hogy újra lássalak. - hangja érzelmesen csengett, aminek a ház tulajdonosa nem igazán örült.

Hazudjak neki? Mondjam azt, hogy én egyáltalán nem akarom látni őt, miközben örülök annak, hogy itt van?

- Életem, annyira bíztam benne, hogy te is így érzel. Lehet, hogy ezt csak gondoltad, de nekem ez is elég. A gondolataidon nem tudsz uralkodni. - ajkain halvány mosoly játszott. - És szerintem mindketten tudjuk, hogy ez halandóként sem volt az erősséged. - mosolya gúnyos vigyorrá változott.

- Azért jöttél ide, hogy gúnyolódj rajtam? - csattant a hangja. - Mert akkor most rögtön menj el, így nem vagyok kíváncsi rád.

- Így nem vagy rám kíváncsi? - kérdezte egyre mélyebb hangon. Nem kerülte el a figyelmét ez a kis szó, most minden ilyen jelzésre szüksége volt, amit csak kaphat tőle. - Ezek szerint te is vártál rám. És érdeklődsz irántam.

Hogy lehettem ilyen ostoba? Most elárultam magam. De miért örülök annak, hogy itt van? Gyűlölnöm kéne őt amiatt, amit művelt  velem, mégsem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá.

Lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi fog történni, és nem is kellett sokat várnia. A lebegő alak közeledni kezdett felé, arcán diadalmas mosollyal.

Tennie kellett valamit, amivel egy pillanatra megállíthatja, mert nem akarta, hogy a közelébe férkőzzön. Egyelőre nem, de ezt még magának sem merte bevallani.

Hirtelen ötlettől vezérelve, kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. Furcsa érzés kerítette hatalmába, nem is hallott még arról, amit mondani fog, egyszerűen csak tudta, hogy ezt kell mondania. Nem tétovázott egy másodpercet sem, mert az alak már közel volt hozzá.

- Elárulnád látogatásod valódi okát, Vörös Báró? - képzeletben vállon veregette magát, amiért meg tudta őrizni a nyugalmát, és nem remegett meg a hangja, főleg az utolsó két szónál. Hiszen az egész mondatban ez volt az érdekes.

Figyelte, amint a férfi arca hatalmas változás megy keresztül. A vágyakozó pillantást döbbenet váltotta fel. Talán egy kis elismerés is vegyült a tekintetébe.

Majd ismét kiült az arcára az a levakarhatatlan vigyor, majd mélyen a szemébe nézve megkérdezte:

- Szóval már olyan híres vagyok, hogy a nevem hozzád is eljutott?

Válaszként csak egy gyilkos pillantást kapott, ami tüskeként fúródott a lelkébe.

- Ha neked az a hírnév, hogy megölted azt a nőt, aki elvileg az életet jelentette számodra, majd magaddal is végeztél, akkor igen, híres vagy! - sziszegte feléje a szavakat. Iszonyúan dühös volt, és nem is próbálta palástolni az érzelmeit. Ha tudna még sírni, mostanra már potyognának a könnyei.

A férfi látta, hogy túllőtt a célon, ezért komoly arcot vágott, majd lágy hangon nyugtatgatni kezdte a nőt.

- Tudod, hogy nem így értettem. Azóta is őrjítő bűntudat kínoz, soha nem leszek képes megbocsátani magamnak, amit veled tettem. Épp ezért nem kérem, hogy bocsáss meg, mert ezt nem lehet, ezzel teljesen tisztában vagyok. - amikor a nő nem reagált semmit, még lágyabb hangon folytatta. - Kérlek, mondj valamit. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Nagyon jól tudom, hogy én okoztam ezt a fájdalmat, és miattam szenvedsz, de beszélj velem, képtelen vagyok elviselni az ellenségeskedésed. Heléna, borzasztóan fáj, hogy keresztülnézel rajtam. - szemei fájdalomtól csillogtak, és a nő már kezdte megsajnálni, de pár pillanat múlva felfogta az utolsó mondat értelmét, és nem tudott uralkodni magán.

A báró szemébe nézett, majd kirobbant belőle a nevetés. Hónapok óta most nevetett tiszta szívből, és rá kellett jönnie, hogy nagyon hiányzott neki.

A férfi zavarodottan állt előtte, nem tudta elképzelni, hogy min kacag ennyire a nő, hiszen csak az érzelmeit mondta el, nem szánta viccnek.

Heléna bármennyire igyekezett, képtelen volt abbahagyni a nevetést. Próbált mélyeket lélegezni, hátha ettől lenyugszik, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban rázta a testét a nevetés. El kellett telnie egy kis időnek, mire összeszedte magát.

Amikor már csak szüntelenül vigyorgott, megpróbált megszólalni, ami nem tűnt olyan könnyű feladatnak, amikor meglátta, hogy a férfi milyen értetlen és bamba képet vág.

Mélyeket lélegzett, ami szinte zihálásnak tűnt, majd levegőt kapkodva nagy nehezen, de sikerült szóhoz jutnia:

- Ne haragudj, nem tudok mást tenni. - rázta meg a fejét, és nagyon örült, hogy csak egy kicsit csuklott el a hangja a nevetés miatt. - Mióta megérkeztél, egyfolytában keresztülnézek rajtad. - lőtte le a poént, amin ennyire nevetett.

Amikor a báró megértette, hogy mi olyan vicces abban, amit mondott, ő is hatalmas hahotába kezdett, amitől Helénának ismét nevetnie kellett. Önfeledten kacagtak, messziről úgy tűnt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne köztük, de sajnos nem így volt.

Pár perc elteltével mindkettőjüknek sikerült lehiggadnia, bár Heléna még mindig nevetett, de már sokkal visszafogottabban.

Lehunyta a szemét, teljesen átadta magát a jókedvnek, mert nem tudhatta, hogy mikor lesz része benne legközelebb.

Lassan felemelte a pilláit, és egy kis sikoly hagyta el a száját, mert a báró csak néhány milliméterre volt az arcától.

- Annyira gyönyörű vagy, amikor nevetsz. - suttogta a fülébe. - Heléna, kérlek, engedd meg, hogy vigyázzak rád. Hadd enyhítsek egy kicsit a bűnömön és a bűntudatomon. Kérlek, ne taszíts el magadtól, még mindig nagyon szeretlek, és nem bírnám elviselni, ha ismét elveszítenélek.

- Nem voltam a tiéd, hogy el tudj veszíteni. - válaszolta halkan. Most már nem nevetett, a férfi szavaitól ismét komoly lett.

- Adsz egy esélyt nekem? - kérdezte reménykedve. - Bármit megteszek, amit csak szeretnél. Kérlek, hagyd, hogy veled legyek. Az édesanyád is ezt szeretné, ebben biztos vagyok, hiszen ő mondta neked, mielőtt meghalt, hogy bízz bennem.

- Nagyon jól tudom, hogy mit mondott nekem. - hangja most megint olyan fagyos volt, mint általában. - De mivel eltávozott, és magamra hagyott, úgy érzem, hogy egyedül kell boldogulnom, és…

- Nem kell, Heléna, mert én itt vagyok, és mindenben segítek neked. Kérlek, nem bírom már ezt a sok elutasítást, fogadd el a segítségem. Megértem, hogy ezek után megpróbálnál egyedül boldogulni, ahogy eddig is tetted az elmúlt hetek alatt, de bízz bennem. Soha többé nem hagylak magadra. És nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de a családomat csak nemrég tudtam meggyőzni, hogy melletted a helyem, és ebbe sikerült is beletörődniük. Amikor megtudták, hogy mit tettem veled aztán magammal, nagyon dühösek lettek, de mindketten belátták, hogy ez az egyetlen helyes döntés, amit tehetek. Nagyon fájt nekik, hogy elveszítettek, de belenyugodtak. Néha-néha azért majd haza látogatok, hogy ne aggódjanak annyira, és esetleg te is velem jöhetsz. Szívesen látnak, bármennyire is morbidnak tűnik ez az egész. Csak az a fontos, hogy melletted legyek. Semmi más nem érdekel, csak te. És nagyon boldog lennék, ha legalább egy kis bizalomban részesítenél. Nem fogod megbánni.

Heléna szinte sokkos állapotban hallgatta végig a bárót.

Ha képes volt lemondani a családjáról miattam, akkor tényleg fontos lehetek neki.

- Még annál is fontosabb. - szakította félbe a gondolatát. - Akkor nem bánod, ha itt maradok, és egy kicsit beszélgetünk? - kérdezte mosolyogva.

A nő megrázta a fejét, és nem tudta megállni, ő is elmosolyodott.

Mindketten helyet foglaltak a kanapén, pontosabban azon is lebegtek, majd a báró a két keze közé fogta a nőét, vagyis csak szerette volna. Messziről kézfogásnak tűnt, csak az érzés volt más.

- Szeretném, ha elmondanád, hogy mit érzel. - kérte lágyan.

- Nem lehet szavakkal kifejezni az érzéseimet. Nagyon hiányzik anya, és még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy szellemmé változtunk, de majd csak hozzászokom valahogy.

- Majd én segítek. - mosolygott rá bátorítóan.

- Nem tudom, hogy lesz tovább. - folytatta. - Teljesen összezavarodtam. Már kezdtem lemondani arról, hogy valaha is újra látlak, erre megjelentél ilyen hirtelen, és az érzéseim még jobban összekuszálódtak. - barna szemei belefúródtak a kék szempárba. - Egyvalamiben viszont biztos vagyok. - mondta határozottan.

- Éspedig?

- Örülök, hogy itt vagy. - ismerte be félénken, és gyorsan elkapta a tekintetét a férfi arcáról.

- Nézz rám, Heléna. - amikor a tekintetük ismét összekapcsolódott, folytatta. - El sem hiszem, hogy ezt mondtad. - boldog mosoly terült szét arcán, majd látta, hogy közbe akar vágni. - Ne aggódj, nem bízom el magam. - emelte maga elé mindkét kezét. - Csak annyira boldoggá tett ez a néhány szó. Biztos vagy benne, hogy így érzel? - kutatott érzelmek után a szemeiben.

- Igen. - bólintott. - És van még valami, amiről én magam sem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de így érzek. Az utóbbi időben rengeteget gondolkodtam, és rájöttem valamire.

A báró aprókat bólogatott bátorításképp, hogy folytassa. Heléna sóhajtott egy nagyot, majd egy szuszra elhadarta az egészet.

- Emlékszem, azt mondtad még az erdőben, arra születtünk, hogy szellemek legyünk. Hogy őszinte legyek, ezzel nem igazán értettem egyet, de belátom, igazad van. Lehet, hogy halandóként képtelen lennék feldolgozni az anyám elvesztését, de így talán egy kicsivel könnyebb. Így is borzasztóan fáj, de megbirkózom vele. - egy kis szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, majd újból beszélni kezdett. - Azóta sem tudtam elfelejteni valamit, amit anya mondott a halála előtt. - megállt, de a báró biztató tekintete beszédre ösztönözte. - Azt mondta, hogy te jelented számomra a biztonságot, és így jobban belegondolva, mintha érezte volna, hogy mi fog történni. Mintha tudta volna, hogy szellemekké fogunk válni, hogy mi lesz a sorsunk. Miután meghalt, elrohantam tőle az erdőbe, aztán megtaláltál. - azt a részt szándékosan kihagyta, hogy elrejtette az egyik fában az anyja diadémját. - A többiről meg nem szeretnék beszélni. - hajtotta le a fejét, a padlót kezdte fixírozni.

- Heléna, úgy örülök, hogy ezt mind megosztottad velem. Tudom, hogy rossz embernek tartasz, de soha senkit nem szerettem még úgy, mint téged. Erőszakos voltam veled, azért menekültél el előlem, és aztán… én… - a fájdalom miatt a torkára fagyott a szó.

- Kérlek, ne emészd magad. - vigasztalta. - Az már a múlt, és egyikünk sem tudja megmásítani, de a közös jövőnket szebbé tehetjük.

A férfi felkapta a fejét, egy bizonyos szó hallatán.

- Heléna, azt mondtad, hogy közös jövő? - kérdezte rekedten.

- Igen, szeretném megpróbálni. Nem ígérem, hogy minden simán fog menni, ahhoz még rendesen meg kell ismernünk egymást, de szeretném megpróbálni. Tudom, hogy anya is ezt szeretné, és én meg azt szeretném, hogy büszke legyen rám. - És még valamit be kell vallanom. - mondta gyorsan, még mielőtt a férfi szóhoz juthatott volna. Várt egy kicsit, majd mosolyogva hozzátette. - Én is vonzódom hozzád. Nem mertem megbízni senkiben, ezért nem nyitottam feléd, de be kellett látnom, hogy nem tudok az érzelmeimnek parancsolni. Bízni akarok benned, és ha ez sikerül, talán egy nap én is olyan felemésztő szerelemmel foglak szeretni téged, mint ahogy te engem.

- Én vagyok a világ legboldogabb embere. - a báró arcára olyan megkönnyebbült mosoly ült ki, amilyet még sosem látott. Heléna biztos volt benne, ha még emberek lennének, a férfi sírna. - Köszönöm, szerelmem. Most már az sem zavar, hogy nem tudlak megérinteni, csak tudjam, hogy velem vagy és bízol bennem. - boldog, szerelmes tekintettel figyelte kedvesét.

- Igen, ezt jól mondtad. Bízom benned. - mondta, majd a férfi vállára hajtotta a fejét, amit egyikük sem érzett, de tudták, hogy megtörténik. Néhány percig némán ültek egymás mellett.

- A túlvilág két legboldogabb embere. - suttogta később Heléna. Nem érezte, de tudta, hogy a báró ujjai a keze köré kulcsolódnak, és ez határtalan örömmel öntötte el a lelkét. Mindketten szenvedtek, amíg eljutottak idáig, de most már vár rájuk a boldogság. Lesz elég idejük arra, hogy megismerjék egymást. Övék az örökkévalóság.

A csésze halk koppanással érintette meg az asztal lapját. Halálos csend volt a szobában. Csak a kanál csilingelését lehetett hallani, ahogy cukrot kevert a teába.

Lassan a szájához emelte, majd egy nagyot kortyolt a forró italból. Nem volt olyan finom, mint a whisky, de most nem is ez volt a fontos. Az volt a célja, hogy teljesen kijózanodjon és felébredjen tőle, ami nem igazán akart sikerülni.

Álmosan megdörzsölte a szemét, majd fáradtan beletúrt fekete, hullámos hajába. A halántéka fájdalmasan lüktetett a szíve ritmusára. Legutóbb a partin ivott, amit a legszívesebben elfelejtett volna. Akkor annyit ivott, hogy egy időre elment tőle a kedve. Azóta sem tud rendesen aludni és gondolkodni. Bár, ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy nem az alkoholtól van rosszkedve. Hanem attól, ami azelőtt történt, mielőtt a nővérével távoztak.

Öklével dühösen rácsapott egyet az asztalra, mire a rajta lévő csésze ugrott egy kicsit. Kezébe temette az arcát, teljesen tanácstalannak és kétségbeesettnek érezte magát.

Nem adhatom fel anélkül, hogy megpróbálnám. Csak azt nem értem, hogy miért bánt annyira az, ha vele látom, miközben alig ismerjük egymást. Nem tudom, hogy mit gondol, hogy mik a tervei és sajnos én sem tudom, hogy mit akarok. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha elmennék, és itt hagynék mindent. Senkinek sem hiányoznék.

- Ez nem igaz. - szólalt meg egy férfihang az ajtóból. Bella akkorát ugrott ijedtében, hogy majdnem kiejtette a kezéből a félig tele lévő csészét, amit szorongatott.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Úgy tűnik, nagyon elmerültél a gondolataidban, de már nem tudtam tovább várni. Látni akartalak. - csukta be maga mögött az ajtót. Hangjából őszinteség sugárzott, de a nő tudta, hogy nem szabad elsőre bedőlnie annak, amit mond.

- Szóval látni akartál. Biztos vagy benne? - kérdezte csendesen. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytatni tudja. - Nem akarom, hogy becsapd magad.

- Ne aggódj, az már rég megtörtént. - mondta keserű mosollyal az arcán. Érezte, amint a fájdalom ismét magával akarja ragadni, de felöltötte hideg álarcát, úgy nézett Bellára.

A boszorkány elhatározta, hogy amíg a férfivel egy légtérben van, féken tartja a gondolatait, mert nem szerette volna, ha olyat is megtudna, amiben még ő maga sem biztos.

- Ha megkérdezném, hogy ezt hogyan értetted, felelnél rá? - nézett nyíltan a szemébe.

Csak egy hatalmas sóhajtást kapott válaszul és egy vállrándítást, amivel azt szerette volna jelezni, hogy nem fontos. Aztán mégiscsak megszólalt:

- Ha elkezdeném mondani, holnap reggel is itt ülnél, mert összetett és bonyolult dologról van szó, és nem akarlak untatni vele. - kihúzta a széket, majd leült a nővel szemben. - Másrészről pedig, én még nem állok készen, hogy beszéljek róla és nemcsak erről, hanem az egész életemről, mert ha jók a sejtéseim, erről is hallani szeretnél. - magának is öntött teát, majd lassan kortyolni kezdte, de a csésze karimája fölött végig a szemébe nézett.

Visszatette az asztalra, majd várakozásteljesen összefonta a karját a mellén. Felvett egy szalvétát, és megtörölte a száját.

Bella azon kapta magát, hogy mohón figyeli a Nagyúr ajkait. Le sem tudta venni róla a szemét. Félve a szemébe nézett, és remélte, hogy a férfi nem vett észre semmit. Szerencsére most nem rá nézett, hanem elgondolkodva az utcát kémlelte. Megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt, majd ő is ivott egy kicsit, mert teljesen kiszáradt a torka.

Mérges volt magára, amiért megint engedte, hogy a férfi hatása alá kerüljön. Nem szabad elkalandoznia, most másra kell koncentrálnia, ha el akarja érni a célját.

Voldemort közben beszélni kezdett, de csak tompán jutottak el hozzá a mondatok és csak az utolsó néhány szót hallotta meg.

- …szerinted milyen lehet?

Bella még mindig a férfi szájával volt elfoglalva, nem tehetett róla, csak úgy vonzotta a tekintetét. Mielőtt észbe kapott volna, a gondolatok máris megszállták a fejét.

Forró és puha.

Amint találkozott a tekintetük, Bella arcát vérvörös pír öntötte el, és szégyenkezve mocorgott a széken. Amikor a férfi egyre behatóbban kezdte nézni, nem bírta tovább. Felpattant a székről, majd villámgyorsan az ajtó felé kezdett rohanni, de egy erős szorítás a csuklóján megállította.

Nem mert rápillantani, egyszerűen csak állt ott mellette, mint egy fadarab.

- Bellatrix, kérlek, nézz rám. - kérte Voldemort lágyan, a kezét szorongatva. Bella kelletlenül a szemébe nézett, de még mindig érezte, hogy lángol az arca. - Ülj vissza. - jött a halk kérés.

Ólomnehéz lábakkal visszament a helyére, pedig legszívesebben világgá szaladt volna.

Voldemort megvárta, amíg ismét ránéz, és csak akkor szólalt meg:

- Fogalmam sincs, hogy miért pirultál el ennyire, de biztosíthatlak, nem hallottam, hogy mi járt a fejedben. - mondta megnyugtatóan. - Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy azt gondolhasson, amit akar, így neked is. Gondolatolvasó vagyok, aminek a legtöbbször hasznát is veszem, de soha nem élek vissza vele, ahogy most sem tettem. Olyan varázslatot használtam az előbb, ami meggátolja, hogy a fejedbe lássak. Mert én azt akarom, hogy azokat a szavakat és érzéseket te mondd el. - hajolt közelebb hozzá, mire Bella érezte, hogy ismét forróság önti el a testét. - Tőled akarom hallani, és nagyon remélem, hogy el is fogod mondani őket. Ezzel szeretném megmutatni, hogy bízom benned. - simított végig a kézfején.

- Bízol bennem? - kérdezte csodálkozva.

Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - ez a gondolat már örökre az elméjébe vésődött.

A férfi lehajtotta a fejét, mert nem akarta, hogy a nő lássa, milyen érzelmek tombolnak most benne. Tudta, hogy ez a sok érzés az arcára van írva, ezért jobbnak látta, ha egy kis ideig az asztalt nézi, és nem őt. Amikor úgy érezte, hogy sikerült megnyugodnia, felpillantott.

- Biztos mondtam már, de ha nem, akkor még egyszer megosztom veled, csakhogy mindennel teljesen tisztában legyél. - mondta lassan, majd elhúzta a kezét, amit Bella nem bánt, mert a teste kezdte feladni a szolgálatot.

- Tudom, hogy nehezen tudsz megbízni az emberekben, és sok időre van szükséged, hogy kialakuljon köztetek a bizalom. - idézte a férfi korábbi szavait. Tisztán emlékezett arra, ahogy Voldemort ezt mondta neki. Nem pont így, de ez volt a lényeg.

A varázsló ledermedve nézte őt. Egy kicsit meglepődött, hogy így emlékezett rá, amit majdnem három hónappal ezelőtt mondott. Amikor nem válaszolt semmit, Bella idegesen megkérdezte:

- Talán rosszul mondtam?

- Nem, ne aggódj, jól mondtad. - sietett megnyugtatni. - Azért nem feleltem semmit, mert egy kicsit megdöbbentett, hogy így tudod. - magyarázta.

Bella erre felvonta a szemöldökét.

- Arra is emlékszem, hogy azt mondtad, jegyezzem meg jól, mert ennek nagy jelentősége van. Vagy tévedek?

- Nem, ezt is jól mondtad. - bólintott. - Csak egy kicsit furcsa, hogy ilyen pontossággal emlékszel a szavaimra. - Bella értetlenül nézett rá, ezért folytatta. - Úgy értem, hogy hetekig nem is találkoztunk vagy csak nagyon ritkán, és akkor is csak egy pillanatra, és te mégis ilyen jól tudsz mindent, amit elmondtam. És azt a néhány kis nézeteltérést sem tudtad elfelejteni, legalábbis ezt érzem. Narcissa nyaklánca, Anthony - és annak meggyilkolása -, Rose felbukkanása, a Halloween-i buli, és a hirtelen távozásod. Ezek mind közrejátszottak abban, ahogy most érzel. Ebben biztos vagyok. Szerencsére Anthony-t törölhetjük a listáról, de a többit nem. Ezeket még mindig nem tisztáztuk.

- Ezzel arra célzol, hogy most akarod megbeszélni? - kérdezte nagyot nyelve.

- Nem akarom erőltetni, de nagyon örülnék, ha végre tiszta vizet öntenénk a pohárba. Mindkettőnknek sokkal jobb lenne. Ha nem akarsz beszélni valamiről, azt kihagyhatjuk, csak nagyjából mondd el, kérlek, hogyan érzel. - hangja nyugodtan csengett, szinte hipnotizálta őt.

Bella sóhajtott egyet, majd megszólalt:

- Figyelj, Cissy szülinapi ajándékát én már lezártam. Nagyon hálás vagyok, amiért sikerült megszerezned és boldog vagyok, hogy odaadtad neki, de én már lemondtam arról, hogy megtudjam, hogyan jutottál hozzá. Ha jól emlékszem, azt mondtad, ez nem számít, csak az, hogy végre ismét a miénk. Tényleg nagyon boldog voltam, amikor visszakerült hozzánk, hiszen családi örökség, de nem szeretnék többet beszélni róla. Ha akarod, elmondod, hogy került hozzád, ha nem, akkor én nem fogok kérdezősködni. Anthony-ról csak annyit szeretnék mondani, hogy örülök, amiért már nem áll az utamba. Most már ő is a szüleivel van, fent a mennyben, és ez így van jól. - szemei előtt ismét megjelent a kép, ahogy megkínozza, majd megöli a fiút. Azt is látta, ahogy a Nagyúr a barátait is szörnyű fájdalomban részesíti. El sem akarta hinni, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő, és hogy ez hetekkel ezelőtt történt vele. Amikor sikerült összeszednie magát, folytatta. - A következő emberről végképp nem akarok beszélni. Tiszteletben tartom, hogy a barátod, és hogy már évek óta ismered, ezért szeretnél vele lenni, de jobb, ha nem mondok róla semmit. - ezt elsősorban nem a nő iránt érzett gyűlölet miatt mondta, hanem a fogadás miatt, amit kötöttek. Kifejezetten hálás volt a férfinek, amiért egy bűbájjal megakadályozta, hogy a fejébe lásson. Nem is mert belegondolni, hogy mit tenne Voldemort, ha megtudná, hogy mire készülnek.

De ezt nem ellene tesszük, hanem érte. Mármint külön-külön tesszük ezt meg, és minden vágyam az, hogy sikerüljön.

- Illetve csak annyit, hogy amiatt távoztam olyan hirtelen a partiról, ahogy te is mondtad, mert bíztam benned és megadtam a lehetőséget, hogy együtt legyetek. Gondoltam, hogy szeretnél Rose-zal tölteni egy kis időt, hogy megbeszéljetek mindent, ami történt veletek, mióta utoljára találkoztatok. - fejezte be, majd vett egy mély levegőt, mert teljesen kifulladt.

Voldemort csendben hallgatta, teljesen magával ragadta a nő őszintesége. Nagyon ritkán találkoznak, de ha beszélnek, akkor Bellából csak úgy ömlik a szó, aminek kifejezetten örült.

- Van még valami, amit mondani szeretnél? - kérdezte végül, mert nem tudta, hogy mit is mondjon.

- Nem, nincs. - felelte.

- Bellatrix, én… - kezdett bele, de nem tudta folytatni. A nőbe azonnal belehasított a felismerés, hogy nem Bellának szólította, mint legutóbb a partin. Azóta nem is beszéltek, csak néha találkoztak, akkor is csak köszöntek egymásnak.

- Nézd, nagyon örülök, hogy mindezt ilyen őszintén elmondtad nekem. - futott neki a mondanivalójának még egyszer. - Tudom, hogy már rengetegszer megígértem, hogy innentől kezdve többet fogunk találkozni, de sajnos most nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném. Azért hívtalak meg a buliba, hogy tudjunk beszélgetni, és hogy közelebbről megismerjük egymást. És azért látogattalak meg most, mert látni akartalak. - ismételte meg korábbi szavait. - Bízom benne, hogy ezek után is szívesen vagy velem, és többet látjuk majd egymást. Megpróbálom elrendezni az ügyeimet, hogy aztán veled lehessek. Ugye, hiszel nekem? - kérdezte halkan.

Bella nem tudott válaszolni, csak biccentett.

- Köszönöm, hamarosan újból látjuk egymást, de ha nem haragszol, most mennem kell. - állt fel az asztaltól, mire Bella is azonnal felpattant. Voldemort alig bírt elfojtani egy mosolyt.

- Vigyázz magadra, majd találkozunk. Nagyon örülök, hogy tudtunk egy jót beszélgetni. - búcsúzott el tőle.

- Én is örülök. - suttogta. - És na aggódj amiatt, hogy csak ritkán találkozunk, megértem, ha el kell intézned a dolgaidat. Lesz még időnk együtt lenni. - mosolygott rá. Egyetlen oka volt annak, amiért ezt mondta. Mindig, amikor találkozik vele, és beszélgetnek, utána több napra van szüksége ahhoz, hogy átgondolja a beszélgetésüket, mert annyira felkavarja őt. Úgyhogy nem bánta, hogy ismét kap egy kis szünetet.

- Így van. - vigyorgott a Nagyúr is. - Tényleg vigyázz magadra. - nézett rá komolyan, és kirázta a hideg, amikor meglátta, milyen erős érzelem lángol a szemében. Féltés, aggodalom.

- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom. - mondta, majd nem bírta megállni, és megfogta a férfi kezét, aki finoman megszorította. Így álltak egy darabig, majd Voldemort elengedte a nő ujjait, és lassan az arca felé kezdte emelni.

Bella lehunyta a szemét, várta, hogy mi fog történni. Azonban hiába várt, nem érezte a férfi érintését. Csak az egyik szemét nyitotta ki, és meglátta, ahogy a varázsló vigyorogva figyeli, majd komollyá változott az arca.

Ujjbegyeivel lágyan megérintette az arcát, majd végigsimított a járomcsontján. A bőre azonnal égni kezdett, szinte felperzselte a Nagyúr ujjait.

Egy darabig nézték egymást, majd megsimogatta Bella haját, aztán távolodni kezdett tőle, egy mosollyal az arcán. Viszonozta a mosolyt.

- Nemsokára hallani fogsz felőlem, Bella. - mondta kedvesen, majd a kilincsre tette a kezét. Ismét elvigyorodott, amikor meglátta a nő ragyogó arcát, aztán rákacsintott, és kilépett a szobából.

Bella annyira lebénult, hogy csak másodpercekkel később szaladt ki a folyosóra. Még látta a férfi hátát, ahogy szélsebesen robog le a lépcsőn, de aztán eltűnt a látóköréből.

Mosolyogva ment vissza a szobába, de ez a mosoly rémületbe csapott át, amint belépett az ajtón. Megrázkódott, mert a helyiségben kifejezetten hideg volt, az előző hőmérséklethez képest, ami a nyitott ablaknak volt köszönhető.

A novemberi szél besüvített az ablakon, felborzolva a haját. Gyorsan odaszaladt és becsukta.

Nem értette, hogyan nyílhatott ki, hiszen neki is nagy erőre van szüksége ahhoz, hogy kinyissa. Tekintetét végighordozta a szobán. Szeme a könyvespolcon akadt meg, és a földön heverő, néhány megtépázott könyvön.

Lassan elindult az asztal felé, majd földbe gyökerezett lábbal bámulta az ablakot. Nem tudott mást tenni, felsikoltott, és szinte könnyekkel küszködve nézte az üveget. Remélte, hogy senki nem hallotta meg a sikítását, mert most nagyon nem lenne jó, ha valaki benyitna a szobájába és meglátná, hogy mitől ijedt meg ennyire.

Az ablakon ugyanis két, kis kéz rajzolódott ki a párában. Olyan volt, mintha egy gyerek keze lett volna. A szobában lévő melegtől elkezdett folyni a víz az üvegről, elmaszatolva a lenyomatot. Most már végképp nem értette, hogy mi történt, hiszen a kezek az üveg külső felén voltak, és ő az emeleti szobát kapta, ami körülbelül hat méter magasan van. Azonban nem volt ideje rágódni ezen, mert egy újabb - az előzőnél sokkal nagyobb - sokk érte, amikor lepillantott az asztalra.

Ott volt mindkét csésze, amiből itták a teát. A Nagyúré üres volt, az övében viszont volt valami. A csésze alján meghagyott teafűben egy kis jelet vett észre.

Egy kereszt volt benne. Olyan kereszt, ami a temetőkben szokott lenni, a sírköveken.

Jelentése: halál.

A szájára kellett szorítania a kezét, nehogy megint sikítson. Zihálva vette a levegőt, aztán heves zokogásba kezdett, ahogy a feszültség kitört belőle.

A kezek már nem voltak ott, amikor ismét az ablakra pillantott.

Jobb lett volna, ha nem néz le az utcára.

Meglátta Voldemortot, ahogy átmegy a túloldalra, majd nem sokkal később egy fekete madár hasította át a levegőt. A holló rászállt a férfi vállára, aztán a Nagyúr megsimogatta a tollait, épp úgy, ahogy az ő haját is simogatta néhány perccel ezelőtt.

A madár elrugaszkodott a válláról, majd nagy szárnycsapásokkal repülni kezdett. Voldemort megpördült a tengelye a körül, majd eltűnt Bella szeme elől.

Tehát vele találkozik.

Megtépázott lelke már nem bírta tovább, a zokogás egyre jobban rázta a testét. Válaszokat akart. Tudni akarta, hogy mi történt a szobájában, és kinek a keze volt az ablakon. Annyira összezavarodott, hogy figyelmén kívül hagyta azt a tényt, hogy ezek egy gyerek kezei voltak, és ő nem tudott róla, hogy van egy ellensége. Pontosabban nem számított rá, hogy az ellensége lesz. Abban a tudatban élt, hogy meghalt. Most azonban kiderült, hogy nem.

Nem tudott tisztán gondolkodni, épp ezért nem jött rá, hogy a válasz ott van az orra előtt.

Görcsösen markolta a széket, de a teste ugyanolyan vadul remegett, mint eddig.

Nem bírta tovább. Érezte, hogy elsötétül előtte a világ. Teste összecsuklott, és ájultan rogyott a padlóra.

19. Fejezet

Sziasztok! :)

Most sikerült időben megérkeznem a résszel. :D Nem is fűznék hozzá sok mindent, talán csak annyit, hogy ez nem lesz annyira vidám rész, legalábbis szerintem. Nem azt mondom, hogy sírni fogtok rajta, de érzelmes lesz, és remélem, hogy hatással lesz rátok. De majd ti eldöntitek. ;)

Jó olvasást! :)

19. Fejezet

Lehunyta a szemét, kezeit ökölbe szorította. A szél gyengéden borzolta a haját, az inge alá is befújt. Tudta, hogy nem maradhat így örökre, tennie kell valamit. Nem engedheti, hogy megtörténjen. Az esze azt súgta neki, hogy menjen el onnan, de képtelen volt megmozdulni. Érezte, amint a gyengéd ujjak finoman a tarkójára siklanak, és egyre csak húzzák előre. Óvatosan kinyitotta a szemét, és egy hatalmas, fekete szempárral találta szemben magát. Tekintete végigsiklott a nő arcán, és meglepődött, amikor meglátta, hogy nem mosolyog. Komolyság áradt a szemeiből, úgy tűnt, mint aki tényleg tudja, hogy mit akar tenni. És ez volt a baj. Voldemort teljesen tisztában volt azzal, hogy Rose mire készül. De nem engedhette meg neki. És nem a boszorkány miatt. Hanem saját maga miatt.

Egy kicsit oldalra biccentette a fejét, átnézett a nő válla fölött. Meglátta Bellát, ahogy nézi őt. Attól félt, hogy esetleg könnyeket lát majd az arcán, de egyáltalán nem sírt. Kifejezéstelen arccal figyelte őket, még haragot sem látott a szemeiben. Bella mellett a nővére állt, mellettük pedig Jason és Lucius. A két férfi érdeklődve nézte őket, és várta, hogy most mi fog történni.

Rose bűbájának köszönhetően egyikőjük sem tudott megszólalni vagy megmozdulni. Viszont ha ők ketten megszólalnak, mindegyikük fogja hallani, hogy mit mondanak. Épp ezért tudta, hogy mit kell tennie. Ismét Rose-ra pillantott, aki ugyanolyan komolysággal figyelte őt.

Voldemort hátrált egy lépést, így a nő karjai lehullottak a válláról. Ismét behunyta a szemét, koncentrálnia kellett a varázslathoz. Vett egy mély levegőt, majd hagyta, hogy minden érzelem, ami most benne tombolt, kirobbanjon a testéből. Egy hatalmas, kettőjüket körülvevő burok keletkezett, amin egyetlen hang sem tudott áthatolni.

Bella érezte, amint Rose varázslata már nem hat rá, és el tudott mozdulni a helyéről. A többiekre pillantott, akik szintén tettek néhány lépést.

Narcissa aggódva pillantott a húgára. Nem látta dühösnek, de tudta, hogy ez nála csak a vihar előtti csend, ami nem lenne jó, ha kitörne. Mellé lépett, majd finoman a karjára tette a kezét.

- Menjünk, Bella. Már nincs értelme itt maradnunk. - mondta gyengéden.

A nő csak összeszorította a száját, nem akart válaszolni, aztán nagy nehezen kipréselt magából néhány szót.

- Lehet, hogy neked nincs miért maradnod, nekem viszont van. - makacskodott.

- Azért akarsz maradni, hogy végignézd, amint valaki fájdalmat okoz neked? - kérdezte mérgesen.

Bella még annál is dühösebb arckifejezéssel nézett rá.

- Mégis honnan veszed, hogy fájdalmat okoznak nekem?

- Bella, nézz már magadba! Látom, hogy Voldemort fontos neked, és csak azért nem vagy hajlandó elmenni, mert meg akarod akadályozni, hogy ez a nő mellette legyen. Mellesleg, hogy hívják őt?

A boszorkány először nem akart válaszolni, de tudta, hogy ezzel nem old meg semmit.

- Rose Raven. - válaszolta undorodva. - És ne kérd, hogy még egyszer kimondjam ezt a nevet, mert biztos, hogy nem fogom, még ha könyörögnek érte, akkor sem.

- Miatta nem akartál eljönni a partira, igazam van? - nézett mélyen a szemébe. Amikor Bella ismét nem akart válaszolni, folytatta. - Hiába makacsolod meg magad, tudom, hogy így van. Jól ismerlek, és pontosan ezért szeretném, ha most hazamennénk. Jason elvisz minket. - próbálta meggyőzni, de a testvére hajthatatlan volt.

- Miért nem tudod felfogni, hogy itt akarok maradni? - kiabálta teli torokból, de a hangja a mondat végén elcsuklott, és könnyek gyűltek a szemébe.

- Kérlek, ne sírj. - ölelte magához Narcissa. - Nem ér annyit ez a nő, hogy könnyet hullajts miatta.

- Nem is miatta sírok. - szipogta. - Csak annyi minden történt velem az elmúlt néhány hét alatt, hogy már nem tudtam tovább magamban tartani.

- Én ezt teljesen megértem, de kérlek, te is próbálj megérteni engem. - simogatta gyengéden a hátát. - Nagyon szeretlek, és nem akarom, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog miatt szenvedj. Ha Voldemort ezzel a nővel akar lenni, hát legyen. De te ne szomorkodj miatta, mert nem éri meg. Majd egy nap rájön, hogy téged kellett volna választania ehelyett a nő helyett, de akkor már késő lesz.

- Jaj, Cissy, ne mondj ilyeneket. - pirult el zavarában.

- Miért, mit mondtam? - kérdezte csodálkozva, miután elengedte.

- Alig ismerjük egymást, te mégis úgy beszélsz rólunk, mintha egy pár lennénk. Pedig erről szó sincs, csak barátok vagyunk, ha egyáltalán barátoknak nevezhetem magunkat. - mondta, és az arca még vörösebb lett.

Narcissa mosolyogva figyelte őt, majd megkérdezte:

- Miért pirultál el, ha nem érzel iránta semmit?

- Te meg miért kérdezel zagyvaságokat? - fortyant fel Bella. - Igen, elpirultam, nem tagadom, de csakis azért, mert össze vagyok zavarodva, és nem azért, mert érzek iránta valamit. Az tény, hogy mióta megismertem, megváltozott bennem valami, de azt nem mondhatod, hogy szerelmes vagyok belé. - folytatta, és elég meggyőzőnek tűnt. Nem hazudott, tényleg így érzett, és remélte, hogy a nővére el is hiszi, amit mondott.

- Igazad van, ahhoz sokkal több idő kell, hogy beleszeress valakibe. Viszont érzelmeket akkor is válthat ki belőled, ha még nem ismered, és ezt te sem tagadhatod.

- Jól van, elismerem, tényleg érzek valamit iránta, de ez még nem szerelem. Most boldog vagy? - kérdezte duzzogva, de nem tudta visszafogni magát, és elmosolyodott.

- Nekem csak az a fontos, hogy te boldog legyél. Semmi más nem számít. - mosolygott rá.

Úgy tűnt, sikerült megnyugtatnia őt.

- Akkor indulhatunk haza? - kérdezte reménykedve.

Bella megint nem válaszolt, csak maga elé meredt.

Lehet, hogy igaza van, és el kéne mennem. Azzal, hogy elmegyek, megmutatom Voldemortnak, hogy megbízom benne annyira, hogy itt hagyjam Rose-zal. És ahogy már korábban rájöttem, ő erre vágyik. Hogy megadjam neki a bizalmat, és most itt az alkalom, hogy ezt bizonyítsam.

- Rendben, mehetünk. - mondta hirtelen, majd elindult a kijárat felé. A nővérének utána kellett futnia, hogy utolérje.

- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar beleegyezel. - mondta fejcsóválva. - Miért gondoltad meg magad? 

- Rájöttem, hogy igazad van, és már amúgy sincs kedvem itt maradni. Hadd szórakozzanak nyugodtan, én nem akarom zavarni őket. - nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, mégis megtette.

- Ez a beszéd. - vigyorgott Cissy. - Mi lenne, ha még otthon folytatnánk a bulit? Van néhány Lángnyelv-whiskys üvegem. - kacsintott rá.

- Jó ötlet. - bólintott. - Most semmi mást nem akarok, csak berúgni, és megfeledkezni mindenről. - olyan fájdalmas arcot vágott, hogy a testvére megijedt.

- Ne haragudj, nem akartam eszedbe juttatni, ami történt. - kért bocsánatot.

- Jaj, dehogy haragszom. Örülök, hogy itt vagy velem és megpróbálsz felvidítani. Cissy, figyelj. - állt meg, majd megvárta, amíg ránéz. - Te se haragudj, hogy az utóbbi időben alig foglalkoztam veled, csak mióta megérkeztél olyan sok minden történt, és teljesen összezavarodtam. A szülinapodat sem ünnepeltük meg rendesen. - tekintete önkéntelenül a testvére nyakában lógó ékszerre tévedt, amit most is - mint mindig -, viselt.

- Semmi baj, majd bepótoljuk. - alig tudott megszólalni, óriási gombóc nőtt a torkában, annyira elérzékenyült. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Bella ilyen nyíltan és őszintén kifejezi az érzéseit.

- Menjünk. - fogta kézen a nővérét, majd elindultak a fiáker felé. Jason ott állt mellette, és Luciussal beszélgetett. Bella érezte, amint a testvére megszorítja a kezét, amikor meglátták a két férfit. Nem tudott elfojtani egy mosolyt.

- Azt hiszem, te is mesélhetnél azokról az érzelmekről. - mormogta Bella a fülébe, ahogy egyre közelebb értek hozzájuk. Cissy rápillantott, majd azonnal el is pirult, amit Bella egy hatalmas vigyorral nyugtázott.

- Jó estét! - köszönt Jason, majd kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Köszönjük. - lehelte Narcissa. Érezte, hogy az arca tűzben ég, és egy pillanatra sem mert Jasonre nézni.

- Jó utat kívánok! - ezt már nem Jason mondta.

- Neked is. - biccentett Bella a másik férfi felé. Hangja hűvös volt, amit nem is próbált titkolni. Megkötötték a fegyverszünetet, de még nem tudta elfelejteni a férfi udvariatlanságát.

Narcissa is Luciusra pillantott, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy számára megállt az idő. A férfi kék szemei úgy vonzották a tekintetét, mintha mágnes lenne a két szeme helyén. Lassan végignézett a szőke haján, majd az egész arcán. Nem bírta megállni, és érezte, amint a tekintete egyre lejjebb téved, teljesen végigmérte. Nem értette, hogy mi történik vele, egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Amit olyankor érzett, amikor Jason közelében volt, az most teljesen eltörpült amellett, amit most Lucius ébresztett benne. Ismét belenézett a szemébe, és ugyanazt látta az arcán, amit ő is érzett. Érezte, amint a férfi is végigméri, és csodálatot pillantott meg a szemében.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, a férfi végre megszólalt, egy kissé rekedt hangon:

- Mi még nem ismerjük egymást. - nyögte ki nagy nehezen. Nem tagadhatta, hatással volt rá a nő. - Lucius Malfoy vagyok. - nyújtotta feléje a kezét.

Narcissa óvatosan a tenyerébe csúsztatta a kezét, és megborzongott, amikor megérezte a testén végigfutó elektromosságot.

- Narcissa Black. - olyan halk volt a hangja, hogy azon sem csodálkozott volna, ha a férfi megkéri, hogy még egyszer mondja ki, mert nem hallotta.

Lucius finoman, de határozottan megszorította a kezét, majd lassan elengedte. Úgy tűnt, mintha nem is akarta volna elengedni.

A nő azonnal zavarba jött, mikor ráeszmélt, hogy nem akarta, hogy a varázsló elengedje a kezét. Mindenhova nézett, csak rá nem.

Köhintés hallatszott, majd Jason szólalt meg:

- Nos, akkor indulhatunk?

Bella tért magához először, mert ő is Luciust nézte.

- Igen, mehetünk. Gyere, Cissy. - intett a nőnek, hogy üljenek be a kocsiba.

A nő lassan rávette magát, és elfordította a tekintetét Lucius arcáról. Gyorsan beült a fiákerbe, nehogy ismét késztetést érezzen arra, hogy ránézzen.

- Ha gondolod, még beszélhetünk. Vagy a fogadóba is eljöhetsz. - hallatszódott kintről Jason hangja.

- Rendben, majd még meglátom. A Nagyúrral úgyis van megbeszélnivalóm.

- Akkor találkozunk! Viszlát! - köszönt el tőle a kocsis, majd felült a bakra. Lucius biccentett egyet feléje.

Elég gyorsan összebarátkoztak. Ki tudja, mi lesz még ebből? - gondolta magában Bella.

Narcissa egész úton meg sem szólalt, csak bámult kifelé az ablakon. Teljesen összezavarodott, és tudta, hogy ki miatt van. Azt hitte, hogy Jason iránt érez valamit, de most, hogy találkozott Luciussal, megváltoztak az érzései. Tudta, hogy megjelenés alapján nem lehet megítélni senkit, a belső tulajdonságok sokkal fontosabbak, és neki fogalma sem volt arról, hogy ő milyen ember. Nagyot sóhajtott, majd tovább folytatta a bámészkodást.

Egy dologban viszont biztos volt. Amikor lehunyta a szemét, nem Jason világosbarna szemeit látta maga előtt, hanem egy jégkék tekintetet, amit egy darabig nem fog tudni elfelejteni.

Voldemort talpa alatt megreccsent néhány elszáradt falevél, ahogy magabiztosan haladt előre. Rose csendben követte, nem akarta megzavarni őt a gondolkozásban. Mert nagyon is tisztában volt azzal, hogy a férfi most töri a fejét valamin. Talán azon, hogy mit mondjon neki, amiért ilyen hirtelen felbukkant. Viszont ő már az első találkozásukkor közölte vele, hogy bármikor és bárhol megjelenhet, meglepetést okozva neki.

A férfi tett még pár lépést, majd szembefordult Rose-zal. Sóhajtott egyet, majd megszólalt:

- Azt hittem, nem vagy elég bátor ahhoz, hogy álarc nélkül mutatkozz. - a körülöttük lebegő burok miatt bátran és hangosan beszélt, mert tudta, hogy senki sem hallhatja meg őket. A bulin egyébként sem maradt sok ember, de így érezte biztonságban magát.

Rose csak elmosolyodott, majd ő is emelt hangon válaszolt:

- És miért kéne elrejtőznöm? Vagy kitől kéne félnem? Semmi értelme nem lett volna annak, ha álarcban jelenek meg. - vonta meg a vállát. - De honnan tudod, hogy álarc volt rajtam? - kérdezte ártatlanul.

Most a férfi mosolygott, de inkább kárörvendő vigyornak tűnt.

- Kedves, Rose, te igazán tudhatnád, hogy előttem nincsenek titkok. - mondta még mindig mosolyogva, és a szemét egy pillanatra sem vette le róla. - Ezt most kivételesen a saját szememmel láttam. És a körülötted kavargó madártollakról könnyű volt felismerni téged. - szemét most elkapta a nő arcáról, majd megfordult, és leült a közelükben álló asztalhoz. Rose nem várta meg, amíg a férfi felszólítja, hogy üljön le, magától megtette. - Annak, aki nem tudja, hogy animágus vagy, talán egy kicsit nehezebb lett volna a felismerés, de nekem egyáltalán nem. Én ráadásul tudom, hogy milyen állattá változol, és a tollak miatt azonnal tudtam, hogy te vagy az. - folytatta türelmesen, pedig egy kicsit sem érezte türelmesnek magát. Minél előbb meg akarta tudni, hogy miért jött ide a nő, és azt még jobban, hogy miért akarta megcsókolni. De volt annyi esze, hogy ne ez legyen az első kérdése, mert ezzel könnyen elárulta volna magát. Ezért várt, hogy Rose kezdjen beszélni. Nem is kellett sokat várnia.

- Én viszont csalódtam benned. - mondta szemrehányóan, mire a férfi hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. Rose szavai fájdalmas emlékeket ébresztettek benne. Nem tudta visszatartani, és a következő mondata önkéntelenül hagyta el a száját:

- Nem nehéz csalódni egy olyan emberben, akinek már tönkre ment az egész élete, és ő is rengeteg emberben csalódott. - a hangja nem hallatszódott fájdalmasnak, de szemeiből gyötrelem és kétségbeesés sugárzott a nő felé.

Rose levegő után kapkodott, annyira ledöbbentette Voldemort hirtelen jövő vallomása. Először nem is akart hinni a fülének, de a férfiből áradó keserűség miatt rá kellett jönnie, hogy igazat mond. Néhány másodperccel később belehasított a felismerés: a Nagyúr most az érzelmeiről beszélt, de nem akarta elkiabálni, ezért megtartotta magának az információt, és kihasználta az alkalmat, hogy a férfi sebezhető.

Közelebb ült hozzá, majd gyengéden megfogta a kezét. Amikor nem reagált rá semmit, finoman megszorította, és ezzel elérte, hogy a kék szempár ránézzen.

- Szeretném, ha harag nélkül tudnánk beszélni. - mondta Rose halk, megnyugtató hangon, amitől a férfi még nyomorultabban érezte magát, mert ettől végre rájött, hogy gyengének mutatta magát a nő előtt.

- Szóval ezért jöttél ide? - kérdezte, és a kezét nem vette el, hagyta, hogy a nő tenyerében pihenjen. Rose várt egy kicsit, mintha töprengene valamin, majd megszólalt:

- Nemcsak ezért. - suttogta, és arcával egyre közeledett feléje. Voldemort nem hátrált meg, mert tudta, hogy a nő úgysem csókolná meg, csak megpróbálja a hatalmába keríteni, ami nem fog sikerülni neki, bármennyire is igyekszik.

- Voldemort. - ejtette ki lágyan a nevét, amitől végigfutott a testén a hideg. - Kérlek, nézz rám. - kérlelte, amikor meglátta, hogy a férfi tekintete már nem rá szegeződik. Megkönnyebbült, amikor a kék szemek ismét a székéhez láncolták őt, és nem látott benne sem dühöt, sem haragot.

- Mióta elváltunk egymástól, nem találom a helyem. Szükségem van a barátságodra, és…

- Nem váltunk el egymástól, mert soha nem voltunk együtt. - vágott a szavába.

- Nem így értettem. Én csak… azt hittem, hogy… talán… - motyogta kifejezéstelenül a szavakat. Úgy döntött, hogy egy kicsit bizonytalannak mutatja magát, hátha ez segít neki.

- Mégis mit hittél? - kérdezte öntelten, és egy határozott mozdulattal kihúzta a kezét a nő szorításából.

- Látod, erről beszéltem. Egy alkalommal sem tudunk nyugodtan megbeszélni valamit, mert te egyből gőgös és nagyképű leszel, ami nagyon zavar. - most ő kapta el a tekintetét róla, mert nem volt képes a gyűlölettel teli szempárba nézni.

- Ha nem tetszik, és nem fogadsz el így, akkor tudod, hogy mit kell tenned. - felelte egyszerűen. - Senki sem kényszerít rá, hogy velem legyél. Én a legkevésbé sem.

Pedig ez az egyetlen dolog, amire vágyom. Hogy szükséged legyen rám. És a barátságomra. Nem akarok őrültséget tenni, de már nem hiszem, hogy sokáig képes leszek türtőztetni magam, ha rövid időn belül nem mondod azt, hogy velem akarsz lenni.

- Jól tudod, hogy soha nem hagynálak magadra. - remegett a hangja a visszafojtott érzelmektől.

- És ebben hogy lehetek száz százalékig biztos?

- Én voltam az egyetlen, aki törődött veled a Roxfortban. És akkor nagyon hálás voltál ezért. Megígértem neked, hogy önszántamból nem foglak otthagyni, és nem is tettem meg, de mivel te mentél el, ez nem az én hibám.

- Lehet, hogy hálás voltam neked, de az már régen volt. Azóta nagyon sok minden megváltozott. - vonakodva mondta ki ezeket a szavakat, mert be kellett ismernie, hogy a nőnek igaza van. Valóban hálás volt neki, amiért foglalkozott vele, és nem hagyta magára, mint ahogy a többiek tették. De ha jobban belegondolt, ő sosem kérte, hogy Rose vele legyen, mindig a boszorkány kereste a társaságát. Nélküle is boldogult, hiszen az addigi életét is egyedül töltötte, így nem vágyott arra, hogy legyen barátja.

- Ezt csak azért mondod, hogy eltaszíts magadtól, de ezúttal nem fogom hagyni. - mondta dacosan, felszegett fejjel.

Voldemort arcán ismét látszódott, hogy nagy harcok dúlnak a lelkében.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte végül, mert nem tudta, hogy mit is kéne mondania.

Rose ismét meghökkent a férfi nyílt kérdése hallatán, de lassan összeszedte magát.

- A végsőkig harcolni fogok azért, hogy visszakapjam azt a Voldemortot, akit megismertem.

A férfi keserű és egyben reménytelen mosolyra húzta a száját.

- Akkor jobb lesz, ha már most lemondasz erről a harcról. Én soha többé nem leszek olyan, mint amilyen voltam. Sőt, nem is akarok olyan lenni. - megborzongott, amikor megérezte, ahogy a fájdalom belemélyeszti karmait a testébe, feltépve a múlt be nem gyógyult sebeit.

- Engedd meg, hogy segítsek. - kérte lágyan. - Nem akarok beleavatkozni az életedbe, elfogadom, hogy nem akarsz többet látni, de kérlek, fontold meg. Segíteni szeretnék neked. Sajnos, nem kerültünk olyan bizalmas viszonyba, hogy minden titkot elárultál magadról, de azért tudok néhány dolgot a múltadról. És szeretném, ha megengednéd, hogy még többet kiderítsek róla, persze csak veled. Nagyon fontos vagy nekem, és boldog lennék, ha elfogadnád a segítségem és ezzel együtt a barátságomat is. - egy pillanatra megállt, hogy levegőt vegyen, mert mindezt egy szuszra mondta el. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon nehéz volt az az időszak, amikor elbúcsúztunk egymástól. Azt hittem, hogy soha többé nem látlak. - megpróbálta visszatartani a sírást, de nem sikerült neki. Érezte, amint forró könnyek gyűlnek a szemébe, majd végigfolynak az arcán, felperzselve sima bőrét.

- Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém. - törölte le egy durva mozdulattal a könnyeit. - Nem akarom, hogy azt hidd, így akarom elérni, hogy ismét velem legyél. Tényleg nagyon sajnálom. - nézett rá könnyes szemekkel, azzal felpattant.

- Rose! - kiáltott utána. - Kérlek, nézz rám. - ismételte meg a nő szavait, de az ő hangja sokkal meggyötörtebbnek hangzott, mint a boszorkányé.

Rose remegő vállakkal, de teljesítette a feladatot. Hagyta, hogy egy újabb adag könny gyűljön a szemébe, majd ugyanúgy végezze, mint a többi. A lába előtt, a porban.

- Lehet, hogy nem hiszel majd nekem, sőt biztos vagyok benne, de örülök, hogy itt vagy. - hatalmas erőfeszítésbe került, hogy ezt a néhány - a nő számára a legcsodálatosabb -, szót kipréselje magából. És nem hazudott, valóban így érzett. Ahogy hallgatta őt, egyre csak azt érezte, hogy örül annak, hogy visszatért, és nem akarja, hogy elmenjen. Hiányzott neki Rose, és ezt most kénytelen volt bevallani magának.

A nő a könnyein keresztül felnevetett, majd rekedtes hangon szólalt meg:

- El sem tudod képzelni, mennyire szeretném azt hinni, hogy komolyan gondolod.

- Tudom, ez egy kicsit furcsa, főleg tőlem, de így érzek. - vallotta be őszintén.

Rose tett néhány lépést feléje, könnyes arca csillogott a holdfényben. Lassan felemelte a kezét, és ismét végigsimított Voldemort karján és arcán, ahogy nem sokkal ezelőtt is tette.

A férfi most nem bírt mozdulatlan maradni, ezért viszonozta az érintést. Kezét a nő derekára csúsztatta, homlokuk összeért.

Lehet, hogy külső szemszögből úgy tűnt, mintha szerelmespár lennének, de ez közel sem volt így. Mindketten tudták, hogy ez egy baráti ölelés, és Rose azt kívánta, bárcsak így maradhatnának örökre. Két barát, akik egymásra találtak, és soha többé nem engedik, hogy az élet ismét elszakítsa őket egymástól.

Rose érezte, ideje mennie, de képtelen volt megmozdulni. Érezni akarta a férfiből áradó biztonságot és szeretetet, ami felé irányult.

- Remélem, tudod, hogy sosem mondtam le rólad. És nem is fogok. - suttogta Voldemort fülébe, majd még szorosabban ölelte magához.

A férfi kuncogni kezdett, ami elég szokatlan volt tőle.

- Rólam elég nehéz lemondani. - mondta vigyorogva, majd megvárta, amíg szavai elérik a kívánt hatást, ami hamarosan meg is érkezett.

- Ugyanolyan beképzelt vagy, mint eddig, ez nem változott. - bokszolt bele a vállába, miközben korholta őt, de az ő arcáról sem lehetett levakarni a vigyort. - Annyira szeretem, amikor ilyen önfeledt és boldog vagy. - sóhajtott fel, majd ismét a férfihez simult. - Mindig ilyennek akarlak látni.

- Attól tartok, ez nem fog menni. - suttogta, és a nő érezte, hogy lassan megrázza a fejét. De nemcsak a fejét rázta meg, az egész teste rázkódott a félelemtől.

- Miért nem? - pillantott fel rá.

Voldemort nem válaszolt, de a fájdalmas tekintetéből mindent megértett.

- Akkor elfogadod a segítségem? - kérdezte reménykedve. Amikor nem felelt semmit, gyorsan folytatta. - Vagy legalábbis azt, hogy ismét egymásra találjunk, és hogy veled legyek. Kérlek, adj egy esélyt. Ne add fel ilyen könnyen. - kérlelte gyengéden.

- Én nem adok fel semmit. Nem vagyok gyenge. - mormogta meggyötörten, és olyan halkan, hogy a nő alig hallotta.

- Ne félj, itt vagyok veled. - nyugtatgatta kedvesen, miközben a hátát simogatta. Voldemortnak önkéntelenül az anyja jutott eszébe, pontosabban az, hogy tőle nem kapott ilyen ölelést, ami tele lett volna szeretettel. Nem is emlékezett arra, hogy az anyja valaha is megölelte őt, és ettől a gondolattól, még szorosabban zárta karjaiba Rose-t.

A nőt egyáltalán nem lepte meg a férfi hirtelen hangulatváltozása. Az, hogy egyik percben olyan, mintha fájdalmai lennének, a másikban pedig mosolyog. Sosem fog megváltozni, de ő soha nem is kényszerítené, hogy megváltozzon, mert akkor már nem ő lenne, és ő ezt a Voldemortot szerette.

Az időérzékük teljesen felborult, csak azt vették észre, hogy az ég alja egyre világosodik, narancssárga napsugarak vetültek az arcukra.

Rose zavartan bújt ki a férfi öleléséből, majd teljesen elengedte őt, de a szemét képtelen volt levenni róla.

- Bízom benned. - mondta a varázsló halkan. - És szeretném, ha… - megpróbálta megtalálni a megfelelő szavakat, amivel ki tudná fejezni az érzéseit, de nem tudta. - Rose, én csak szeretném, ha adnánk a barátságunknak még egy esélyt. - nyögte ki. Félve pillantott a nőre, mert nem tudta, hogy milyen érzéseket fog kiváltani belőle az, amit mondott.

Megnyugodott, amikor meglátta, hogy fülig ér a szája, és már könnyeket sem látott a szemében.

- El sem tudod hinni, hogy mennyire boldog vagyok. - nem tudott uralkodni magán, ismét magához ölelte, olyan szorosan, hogy Voldemort alig kapott levegőt.

- Én is az lennék, ha nem fojtanál meg. - nyöszörögte levegő után kapkodva.

- Bocsánat, nem akartam. - enyhített a szorításán, és egy kicsit el is pirult zavarában.

Rose még egyszer utoljára közel hajolt hozzá, majd a fülébe suttogta:

- Engedd, hogy az érzelmeid irányítsanak, és ne törődj semmi mással. - a nő lehelete csiklandozta a bőrét, amitől megint mosolyognia kellett. - És a legfontosabb, hogy tudd, örökre melletted leszek. Bármi történjék. - nézett fel rá, és a szeméből olyan elszántság áradt, hogy a férfit ismét kirázta a hideg.

- Hamarosan találkozunk. Viszlát, Nagyúr! - kacsintott rá pajkosan, mire Voldemort felnevetett.

- Hallani fogsz felőlem, ebben biztos lehetsz. Viszlát, Rose! - köszönt el tőle, majd utoljára megszorította a nő vékony ujjait.

Rose még egyszer rámosolygott, majd bármennyire is nehezére esett, elengedte a kezét, megfordult és távolodni kezdett tőle. Néhány méterrel arrébb megállt, behunyta a szemét, majd eltűnt, tollzuhatagot hagyva maga után.

Az volt az utolsó gondolata, még mielőtt eltűnt, hogy ha ilyen könnyen érzelmeket csalt ki belőle, akkor azt is könnyen el fogja érni, hogy beismerje. De egyelőre nem ez a legfontosabb.

Határtalanul boldog volt amiatt, hogy visszakapta régi barátját, és csak úgy szárnyalt az örömtől. Most már senki sem akadályozhatta meg abban, hogy vele legyen. Segíteni fog neki, az élete árán is. El fogja érni, hogy érző szíve legyen a Nagyúrnak. És hogy ezt ő is beismerje.

Voldemort megbabonázva figyelte, ahogy a fekete holló egyre távolodik tőle. A mosoly még mindig ott virított az arcán. A jókedve viszont azonnal elszállt, ahogy a madár eltűnt a szeme elől. Ismét ellepték az emlékek, bár ezek talán annyira nem voltak fájdalmasak a többihez képest. Becsukta a szemét, és engedte, hogy a múlt sebei feltépődjenek.

Egy könnyű mozdulattal eltoltam magam elől a tányért. Rá sem bírtam nézni az előttem kavargó, világoszöld kotyvalékra, ami igazából a mai ebéd volt.

Lassan a számhoz emeltem a poharat, és ittam néhány kortyot a benne lévő italból, de ennek az íze sem nyerte el a tetszésemet, úgyhogy erről is lemondtam.

Fáradtan beletúrtam a hajamba, majd körülnéztem az ebédlőben. Pontosabban át kellett néznem a túloldalra, mert a közelemben nem ült senki. Egyedül ültem egy hosszú asztalnál, de én választottam magamnak, nem akartam, hogy a közelembe jöjjenek. Épp eléggé fárasztóak, ráadásul furcsának és ijesztőnek tartanak, akkor meg mi értelme van velük lenni?

Jobb egyedül, így senki sem tud bántani. Csak én a többieket. De már ebbe is kezdek belefáradni. Nem akarok mást, csak megszökni ebből a börtönből - ami valójában egy árvaház -, és a saját utamat járni. Miért kell itt lennem? Miért nem mond senki semmit? Miért kell bizonytalanságban élnem? Miért tesznek tönkre teljesen?

A sok miértre megérkezett a válasz, egy ősz hajú nő személyében, aki a gondomat viseli. Azonnal megválaszolta a magamnak feltett kérdéseimet.

- Gyere, Tom, még nem végezted el a feladatodat. És ha jól emlékszem, büntetésben vagy, tehát a büntetőfeladatokat is be kell fejezned. Nagyon sajnálom, hogy büntetést kell adnom neked, de nem viselkedtél úgy, ahogy egy ilyen helyen illik. És azt még jobban sajnálom, hogy ennyire egyedül vagy, de mivel a szüleid már nincsenek az élők sorában, itt kell maradnod. Nem azt mondom, hogy örökre, de egy darabig biztosan. Szeretném, ha hozzászoknál a gondolathoz, és alkalmazkodnál is hozzá. Remélem, hogy ezek után megtanultad a leckét, és nem fogsz butaságokat csinálni, és úgy viselkedsz majd, mint a többiek. Mellesleg, örülnék, ha egy kicsit több időt töltenél a társaiddal. - pár pillanatra szünetet tartott, amíg végigmért, majd a tekintete az asztalra tévedt, ahol meghagytam a mai moslékot. Nem fűzött hozzá semmit, de láttam a szemében a rosszallást. - Kérlek, kövess. - folytatta. - Aztán megmondom, mi a feladatod mára, és bízom benne, hogy azt tisztességesen elvégzed majd.

Hanyagul betoltam a széket, majd fújtatva követtem végig a folyosón. Minek kell végigkísérnie, amikor én is nagyon jól tudom, hogy merre kell menni?

Megállt egy ajtó előtt, majd szélesre tárta. Bekukkantottam a szobába, ugyanaz a látvány fogadott, mint eddig. Már megszoktam, de egy idő után kezdett unalmassá válni.

- Itt a büntetésedet fogod elvégezni. Két órát kapsz, utána érted jövök, és a napi teendőidet is teljesíteni fogod. Aztán visszavonulhatsz a szobádba. Láss munkához!

Becsukta maga mögött az ajtót, de azért még egyszer rám nézett, azzal a kutató pillantással. Miért néz mindenki őrültnek? Fel nem tudom fogni.

Amint becsukódott az ajtó, úgy éreztem, mintha egy tömlöc ajtaja záródott volna be, ahonnan nincs menekvés. Hatalmas csoda kéne ahhoz, hogy kiszabaduljak innen, de tudom, hogy ez soha nem fog megtörténni. De azért várom azt a csodát, hátha eljön, de tudom, hogy úgysem fog. Arra kárhoztattak, hogy át kell élnem ezt a borzalmat, és nem biztos, hogy ki fogom bírni. Lehet, hogy egy nap feladom. Feladok mindent.

18. Fejezet

Sziasztok! :)

Két hét kihagyás után újból visszatértem. Tudom, megígértem, hogy időben hozom a részt, de múlt héten nyelvvizsgáztam, aztán a gépem nem akart úgy működni, ahogy szerettem volna.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre itt a kövi rész! :D

Egy kicsit hosszabbra sikeredett, remélem, nem bánjátok, megpróbáltam behozni a lemaradást.

Jó olvasást! :)

18. Fejezet

A boszorkány minden erejét összeszedte, és elkapta a tekintetét az idegen arcáról. Oldalra pillantott, menekülő utat keresve, de a férfi megakadályozta ebben. Széles, izmos vállaitól nem sokat látott, így hát feladta. Percek óta csak nézték egymást, egyikük sem szándékozott megszólalni, legalábbis Bella biztosan nem.

Miért kell ennyire bámulnia? Komolyan mondom, ha egy percen belül nem szólal meg, fogom magam, és itt hagyom.

Egyre bosszúsabban nézett az előtte álló férfire, aki rendíthetetlen nyugalommal figyelte őt. Amikor Bellatrix egy hatalmasat sóhajtott dühében, megrándult a szája széle, ahogy próbált elfojtani egy mosolyt, amit a nő persze azonnal észrevett.

Szóval így akarja játszani. Hát legyen, megkapja.

Tapasztalatból tudta, hogy ha hátat fordít egy férfinek, aki nem képes arra, hogy köszönjön neki, azonnal reagálni fog rá valamit.

Még egyszer utoljára mélyen a szemébe nézett, majd egy kecses mozdulattal, haját hátra dobva megfordult. Alig tett meg néhány lépést, egy hang nem engedte tovább menni.

- Nem tudtam, hogy ma este színházba jövök, valószínűleg elfelejtettek tájékoztatni róla. Én úgy értesültem, hogy ez egy Halloween-i parti, de ahogy látom, nagyon tehetséges színésznőkkel is találkozhat az ember. - hangja magabiztosságról és nagyképűségről árulkodott, amibe egy kicsi gúny is vegyült.

Bella egy pillanatig sem tétovázott, visszafordult felé, és előkapta a legmeggyőzőbb stílusát.

- Én viszont azt nem tudtam, hogy egy ilyen nagyszabású rendezvényre miért hívtak meg olyan embereket, akikben nincs meg az az alapvető tulajdonság, hogy köszönjön valakinek. - mondta lassú, monoton hangon. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ki akarná oktatni a férfit, pedig a mondanivalója ezt takarta.

Néhány méterrel arrébb, egy asztal körül lágyan lebegett több száz, fekete madártoll. Az asztalnál ülő nő a harmadik whisky-s poharát a szájához emelve nézte végig a közelében zajló kis jelenetet. Bellától egyenesen rájött a hányinger, ahogy ott illegette magát a férfi előtt, épp ezért a szőke varázslót figyelte. Hallotta, amint mindketten mondanak valamit, de érteni viszont nem értette, mert elnyomta a hangjukat a szél, és a parti háttérzaja, az emberek nevetése.

Megérkezése óta azon gondolkozott, hogyan tehetné emlékezetessé a bulit mindenki számára. Mert kifejezetten ez volt a célja, hogy mindenki emlékezzen rá. Nagy belépőt tervezett, és talán már tudta is, hogyan fogja megvalósítani. Kiitta az utolsó korty alkoholt, ami még maradt a poharában, majd a válla mögé pillantott, aztán maga elé, és eltűnt a székről. Csak fürgén kavargó tollak kavalkádját hagyta maga mögött.

A kert másik végében, egy kopaszodó varázsló épp koccintott egy talpig fehér ruhában lévő fiatal férfivel. Mindketten bólintottak, majd egy hajtásra megitták az italukat, aztán a többiek felé fordultak.

- Ennél a whisky-nél nincs is jobb ezen a világon. - csettintett a nyelvével a középkorú varázsló.

- Jól mondod, e nélkül nem is tudnám elképzelni az életemet. - értett egyet vele egy pár évvel fiatalabb férfi.

- Na meg persze az asszony nélkül sem. - kacsintott rá valaki.

- Hát, ezzel nem tudok vitatkozni, és nem is akarok. - mondta vigyorogva, majd az asztalról felvett egy üveget, és ismét teletöltötte a poharát.

- Ejnye, fiúk, nemcsak a nőkről és az alkoholról szól az élet. - szólalt meg egy mély hang a hátuk mögül. - Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. Igazam van, Nagyúr? - kérdezte, majd megvárta, amíg egy ragyogó, kék szempár találkozik az övével.

- Mind jól tudjátok, hogy egyik témában sem vagyok nagyon érintett. - szavait nemcsak ahhoz a varázslóhoz intézte, aki kérdezte, hanem az összes többihez is. - Alkalomadtán iszok

egy-két pohárral, ezt nem tagadom, de nők terén nem igazán vagyok tájékozott, és hogy őszinte legyek, egyelőre nem is érdekel ez a téma. - rándított egyet a vállán, majd megitta a maradék italt és a háta mögött lévő asztalra tette. Nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem akar megismerkedni vagy közelebbi kapcsolatba kerülni egy nővel sem. Örökre egyedül marad, neki ezt szánta a sors. Más feladata van, amit teljesítenie kell, hogy végre megtapasztalhassa a mámorító halhatatlanságot...

Miután visszafordult a körülötte álló négy férfihoz, mindenki ledermedt egy pillanatra, mikor az arcára pillantottak. A szemén egyértelműen látszott, hogy nem szándékozik többet beszélni erről a témáról. Azért, hogy egy kicsit oldottabb legyen a hangulat, a legfiatalabb férfi szólalt meg, egy kicsit bizonytalan hangon:

- Na jó, szerintem beszéljünk valami másról. Reggel olvastam az újságban, hogy börtönbe került Sebastian. - vetett fel egy újabb témát, amit Voldemort egy bólintással nyugtázott.

- Ó igen, róla én is hallottam. - derült fel a kopaszodó férfi arca. - Mi is volt a bűne? Betört egy édességboltba egy olyan pálcával, ami nem is az övé volt, és mindenféle átkot szórt a boltra, amivel persze teljesen szétrongálta azt. Nevetséges. - horkantott egyet gúnyosan, amit akár egy kisebb kacajnak is lehetett mondani.

- Véleményem szerint ez egy kicsit túlzás volt a Wizengamot-tól. - csóválta a fejét a vörösesbarna hajú férfi egyet nem értően. Ő volt az, aki kacsintott.  

- Hát igen, majd meglátjuk milyen állapotban fog kijönni az Azkabanból. - vigyorgott az, aki azt a rosszalló megjegyzést tette a többiek felé. - Az sem biztos, hogy egy darabban fog távozni onnan. A dementorok szép agymosást fognak végezni nála, öröm lesz találkozni vele, ha egyáltalán túléli.

- Én még mindig azt mondom, hogy ez a büntetés túlzás. Tíz évet adni valakinek, csak azért, mert betört egy nyalókáért? - kezével beletúrt a hajába, így próbálta kifejezni az ellenvéleményét. Szemeivel biztatást keresett, de ezt egyiküktől sem kapta meg.

- Azt ne felejtsd el, hogy egy lopott pálcával ment be a boltba. És végül is nem édességért ment, hanem azért, hogy felrobbantsa az egész üzletet. Állítólag ez volt az eredeti célja. - emlékeztette őt a legfiatalabbik felemelt ujjal.

- Igen, ezt én is tudom. - mondta ingerülten. - Viszont rengeteg olyan ember van, akik még ennél is nagyobb bűnöket követnek el, és büntetés nélkül megússzák. Csalnak, hazudnak, félrevezetik a minisztériumot, és ami a legborzasztóbb mindközül, ölnek. - hangját megemelte az utolsó szónál, így próbálta hangsúlyozni, hogy szerinte ez milyen szörnyű dolog.

- Csak olyan emberek ölnek, akik képesek eltüntetni utána a nyomokat, amihez valljuk be, kell némi tehetség. - szólalt meg Voldemort szokásos, figyelmet parancsoló hangján. Most először avatkozott bele a beszélgetésbe. - És persze olyanok, akikben megvan az erő ahhoz, hogy minden érzelem nélkül öljenek meg valakit, majd végignézzék azt, ahogy az illető a szemük láttára hal meg. Ehhez kell egy kis lélekjelenlét, meg persze egy kis ravaszság is. Egy gyilkosnak mindig a többiek előtt kell járnia, különben az egész tervének befellegzett. - karját összefonta a mellén, így várta a férfiak reakcióit, amik nem jöttek olyan gyorsan.

Néhány másodperc hallgatás után a kopaszodó, pocakos férfi torkát köszörülve végre beszélni kezdett:

- Teljesen igazad van, Nagyúr, mint mindig. - ez volt az első mondat, ami eszébe jutott.

- Most hízelegni próbálsz? - biccentette félre a fejét.

- Nem, uram. - felelt túl gyorsan. - Én csak elmondom, hogy mit gondolok.

- Vagyis azt mondod, amiről úgy gondolod, hogy hallani akarom? - tette fel kacifántosan a kérdést, majd enyhe mosollyal az arcán várta a férfi válaszát.

- Nem, Nagyúr. - dadogta, majd az arca pillanatok alatt vérvörösre változott.

- Úgy látom a Lángnyelv-whisky megtette a hatását. - mondta vigyorogva Voldemort.

A varázsló szégyenkezve hajtotta le a fejét, mindenhova nézett, csak a szemébe nem.

- Azért, hogy tisztázzunk néhány dolgot. - kezdett bele a mondanivalójába a Nagyúr. - Nem tudom, hogy valaki értesült-e arról a tényről is, hogy ez a bizonyos férfi, nevén nevezve Sebastian, nem vérszerinti varázsló volt. Remélem, mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Kettő lehetséges válasz van. Az egyik a varázstalan ember vagy mugliszületésű - ismertebb nevén sárvérű -, a másik pedig olyan ember, aki varázslónak vagy boszorkánynak született, még sincs a birtokában varázslat, vagyis képtelen a mágiára. Ebben az esetben a másodikról van szó. - tekintetét végighordozta a férfiakon, de mindegyikük arcán értetlenséget fedezett fel.

- Összefoglalva az egészet. - sóhajtott egyet, kezdte unni a magyarázkodást. - Nem hiszem, hogy bárkinek közületek feltűnt az, hogy ez a bizonyos férfi varázslatot hajtott végre, legalábbis ez volt a bűne. És itt merül fel az a kérdés, hogy hogyan képes varázslatra olyasvalaki, akinek nincs a birtokában mágia? - szavai kristálytisztán csengtek, mindenki ámulva hallgatta. - Ez a legfontosabb és legrejtélyesebb része az egész történetnek. Amikor a dementorok bevitték a férfit a bíróságra, elkezdett beszélni mindenféle, egymással nem kapcsolatban álló dologról, ami azonnal feltűnt a minisztérium embereinek. Valaki módosította az emlékezetét, akit persze nem tudtak elkapni. Azt viszont meg tudták állapítani, hogy kvibli az illető - vagyis varázslatra képtelen ember -, mert a varázspálca, amit a kezében szorongatott, nem volt az övé. Megkérték, hogy hajtson végre egy egyszerű varázslatot, de nem tudta megtenni, vagyis bebizonyosodott, hogy varázslatra képtelen emberrel állnak szemben. Bűntársa van, aki ellopta azt a bizonyos pálcát valakitől - tudomásom szerint egy híres varázslótól, - és azokat a varázslatokat hajtotta végre Sebastian, amiket a valódi tulajdonosa használt. Már az egy főbenjáró bűn, ha egy felelőtlen kvibli kezébe kerül egy pálca, és ebben az esetben egy lopott pálcáról van szó, ezzel a bűne úgymond megkétszereződik. Harmadszor pedig tönkretette az édességboltot, ami mellesleg nemrégiben nyílt meg, és egy teljes felújításra lesz szükség. Hónapok is eltelhetnek, és addig a tulajdonosnak keresnie kell egy másik helyet, ahol a megmaradt édességet el tudja adni.

Nagyjából ez történt. Remélem, most már mindenki érti, hogy miért kapta meg azt a tíz évet.

És már csak azért is megérdemelné a börtönt, mert kvibli. - undorodva ejtette ki az utolsó szót. - Az összes sárvérűt és kviblit addig kéne kínozni, amíg nem könyörögnek a halálért, mert már az megváltás lenne számukra. Nem érdemlik meg az életet. - úgy tűnt, hogy már nem a férfiakhoz beszél, tekintete az égre tévedt, hűvös, éjszakai levegő simított végig az arcán, amitől egy kicsit higgadtabb lett.

A négy férfi teljesen lemeredve nézett a Nagyúrra, torkukra fagyott a szó, pontosabban égett a whisky miatt.

- Nos, azt hiszem, mára ennyi volt a teadélután. - pillantott rájuk ismét. - Bocsánat, jobb lenne, ha whiskydélutánnak nevezném. - helyesbített. - És ha nem haragszotok, most már egy kicsit szórakoznék. Elég kimerítő volt ez a kis beszéd. - biccentett feléjük, majd elindult, mire a négy varázsló egy emberként sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől. - Ja, és még valami. - fordult vissza hozzájuk, mire mindenki ledermedt. - Jobban teszitek, ha nem beszéltek erről senkinek. Csak a ti érdeketekben mondom, ha jót akartok magatoknak, nem említitek egy embernek sem. És erről az asszony sem kivétel. - mosolyodott el gonoszan. - Ne akarjátok bajba keverni őket. Még szükségük lesz ilyen bátor, és értelmes emberekre. - alig bírta visszatartani a nevetést, ahogy az értetlen és buta arcokra tévedt a tekintete. Még egyszer mélyen a szemükbe nézett, aztán elfordult, és engedte, hogy egy hatalmas kacagás hagyja el a száját, ami belevegyült a szélbe, így nem tűnt olyan hangosnak.

A kis társaságot maga mögött hagyva elindult, hogy megkeresse Bellát. Egyre több vendég érkezett a partira, amíg a férfiakkal beszélt, ezért egy kicsit nehéz volt utat törnie magának. Szerencséjére, nem kellett tovább keresgélnie, mert egy eltéveszthetetlen hang hasított a levegőbe, és megállapította, hogy nincs is olyan messze tőle.

- Mi az, hogy elfogyott a whisky? - kiabálta hisztérikusan. - Idáig csak egy pohárral ittam, valaki pedig már egy egész hordót magába döntött.

A hang néhány másodpercre elhalt, majd újra felcsendült.

- Nagyszerű, legközelebb hozzanak többet. - hangja most már nem szólt olyan hangosan, és elégedettség hallatszódott ki belőle.

Voldemort kikerült egy előtte álló öreg nőt, majd egyenesen a fekete hajú boszorkány felé vette az irányt. Amint közelebb ért, látta, hogy egy teletöltött whisky-s poharat szorongat a kezében, egy bamba vigyor kíséretében, amit először nem tudott hová tenni.

Biztosan az italnak örül ennyire. Hát, majd meglátjuk, hogy nekem mennyire fog örülni.

- Remélem, jól szórakozol. - szólította meg a nőt, aki majdnem kiejtette a kezében lévő poharat, annyira megijedt.

Gyorsan összeszedte magát, majd a hipnotizáló szempárba nézett.

- Hát, hogy őszinte legyek, nem. - mondta hűvösen, majd egy nagyot kortyolt az italból. Lehunyt szemmel hagyta, hogy forróság öntse el a testét, és minden más érzést kitöröljön onnan.

Voldemort erre szélesen elvigyorodott, Bella pedig felvonta a szemöldökét.

- Mi olyan mulatságos? - kérdezte kihívóan. - Tudod, hogy én mindig megmondom az igazat. Ami a szívemen, az a számon. - vállat vont, majd ismét átadta magát a whisky perzselő érzésének.

- Ezt én is nagyon jól tudom. - lépett még egyet feléje, és ezzel sikerült elérnie, hogy Bella zavartan másfelé nézzen.

Sötétbarna szemeivel a többi vendéget vizslatta, és ismét gondolatok százai cikáztak át a fején. Viszont egyetlen dolog volt, ami nem hagyta nyugodni. A saját magának tett ígérete. Az, hogy a bizalmába fogadja a férfit, és ezzel talán sikerül elérnie, hogy ő is megbízzon benne, és feltárja előtte az érzéseit.

Vett egy mély levegőt, majd ismét Voldemort szép arcára pillantott. Mélyen a szemébe nézett, és minél tovább nézte ezt a két gyönyörű szemet - ami nélkül már nem is tudná elképzelni az életét -, annál biztosabb lett abban, hogy neki kell megtennie azt, amire Rose készül. Azt akarja, hogy a férfinek szüksége legyen rá, és hogy feltétel nélkül megbízzon benne. Teljesen belemerült a gondolataiba, épp ezért hatalmasat rázkódott, amikor megérezte a Nagyúr ujjait a karján, amik gyengéden simogatták őt.

- Mi a baj, Bella? - kérdezte lágyan, majd ismét el kellett fojtania egy mosolyt, amikor meglátta a nő elképedt, és egyben boldog arcát.

A boszorkány tátott szájjal bámult rá, csak hebegni tudott, annyira lesokkolta az, ami történt.

Bellának szólított! - ujjongott magában. - Eddig még soha nem hívott így, és most ilyen hirtelen megtette. Ráadásul aggodalmat hallottam ki a hangjából, ami azt jelenti, hogy foglalkozik velem, és félt. Vagyis sikerült kicsikarnom belőle egy kis érzelmet. Rose egész egyszerűen hazudik! Voldemort most bizonyította be nekem, hogy igenis érez, de mi van akkor, ha csak megjátssza magát, és nem is törődik velem?

Az idegesítő hangocska ismét beásta magát az agya legeldugottabb zugába, ezzel teljesen megőrjítve őt. De nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta ez a rossz érzés, mert tudta, hogy a férfi valóban aggódik érte, és ez határtalan boldogsággal töltötte el.

- Nincs semmi baj, minden rendben. - préselte ki magából nagy nehezen a szavakat. A Nagyúr érintése teljesen elvonta a figyelmét, alig tudott megszólalni.

- Biztos? Nem akarom, hogy titkaid legyenek előttem. - hangja még mindig lágyan csengett, de a nő azért kihallotta belőle azt a parancsoló élt, ahogy általában beszélni szokott. Ujjai nem hagyták abba a simogatást, egyre feljebb csusszantak a karján, majd megpihentek a vállán. Bella lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi fog történni ezek után, és egy pillanatra sem vette le a szemét Voldemort arcáról. Megpróbált a tekintetében olvasni, kitalálni a gondolatait, de ez nem volt olyan könnyű feladat, mint amilyennek hitte. Szemeiben nem látott semmilyen érzelmet, a férfi nagyon jól el tudta rejteni mások elől, így az emberek, akikkel beszélt, nem tudták meg, hogy mire gondol éppen, vagy hogy milyen érzelmek kavarognak benne.

- Egy kicsit össze vagyok zavarodva. - vallotta be félénken Bella.

- Miért? - kérdezte mély hangon, majd a kezét a nő derekára csúsztatta, és egy leheletnyivel közelebb húzta magához, így Bella szinte érezte a testéből áradó hőt.

- Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg. - mondta feszengve. Teljesen nyilvánvaló volt a Nagyúr számára, hogy zavarban van, és ezen próbált meg egy kicsit javítani azzal, hogy kedvesen és lágyan beszélt hozzá, hátha így el tud lazulni, hiszen azért hívta meg erre a partira, hogy elengedjék magukat, és mindketten egy jót szórakozzanak.

- Csak az igazat mondd! - felelte egyszerűen.

Az igazat? Elég érdekesen érne véget ez az este, ha elmondanám neki az igazat, és azt, hogy mit gondolok. Vagy ha feltárnám előtte az érzéseimet. Nagyon jól tudom, hogy ha én nem mondom el, akkor ő végképp nem fogja, de nem vagyok biztos abban, hogy készen állok rá, hiszen alig ismerem. Csak azt tudom, hogy minél közelebb akarok kerülni hozzá, mert érzem, hogy meg kell őt ismernem. Valami meg fog változni az életemben, ha vele tartok és hagyom, hogy ő vezessen. Tulajdonképpen már akkor fenekestül felfordult minden, amikor elejtettem a csomagjaimat a pályaudvaron, és ő a kezembe adta. Amikor először néztem bele ezekbe, a gyönyörű szemekbe. Még nem tudhatja meg, hogy érzek vele kapcsolatban. Egy darabig még várnom kell. Ezzel lehet, hogy megszegem az ígéretem, de ilyen hirtelen nem állhatok elő azzal, amit valójában érzek. Nem akarok neki hazudni, de nem merem még elmondani neki, mert még én sem vagyok biztos az érzéseimben, és nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni. Mindent jól át kell gondolnom, mielőtt cselekszem. Ez így helyes. Nem tudhatja meg, hogy egy hónappal ezelőtt Rose meglátogatott, és arról sem szabad tudnia, hogy fogadást kötöttünk, miszerint az lesz a feladatunk, hogy előcsalogassuk az érzelmeit. Így utólag visszagondolva elég abszurdnak tűnik az egész, pedig így történt.

- Föld hívja Bellát! - rázta meg finoman a vállát, majd elvigyorodott, amikor a nő végre a szemébe nézett. - Látom, hogy nagyon elmerültél valamiben, és majd megöl a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi az. De most komolyan, Bella! - hangja élesen és magabiztosan csengett, és a szeméből őszinteség sugárzott. - Azért írtam meg neked azt a levelet, és azért hívtalak meg erre a bulira, hogy végre nyugodtan tudjunk beszélni, és ellazuljunk. Azt is mondtam, hogy nagyon örülnék, ha eljönnél, és tényleg nagyon boldog vagyok, hogy elfogadtad a meghívásomat. - egy kicsit hátrább lépett és elengedte a vállát, amit a nő egyáltalán nem bánt, mert már nagyon feszélyezte őt, hogy ennyire közel áll hozzá.

- Én is nagyon örülök, hogy írtál. - mondta csendesen. - Már rég beszéltünk, és tényleg jólesik egy kicsit kikapcsolódni, és úgy látom, hogy Cissy is nagyon jól érzi magát. - a kert másik végébe pillantott, ahol a nővére jókedvűen nevetett egy asztalnál Jason társaságában.

- Te is lehetnél ilyen felszabadult. - jegyezte meg Voldemort. - Nem kell mindig a problémákon rágódni, néha hagyni kell, hogy magával sodorjon az ár. Érted, hogy mire gondolok? - kérdezte egy mosoly kíséretében.

- Azt hiszem, igen. - bólintott lassan, majd sóhajtott egyet. - Szóval azt szeretnéd, hogy elmondjam, mit gondolok és érzek?

- Szerintem, ez lenne a legjobb megoldás. Gyere, üljünk le. - mutatott egy közeli asztal felé.

Miután helyet foglaltak, tekintetük összekapcsolódott, majd Bella beszélni kezdett:

- Nem akarlak egész este untatni, úgyhogy csak a fontosabb dolgokat mondom el. - kezdte el, majd amikor látta, hogy nem avatkozik közbe, folytatta.

- Mióta megismertelek, rengeteg dolog történt velem, és teljesen megváltozott minden. Úgy érzem, hogy már semmi sem olyan, mint régen volt. De nem is akarom, hogy olyan legyen, mint régen. - egy pillanatra elhallgatott, majd a férfi egy biztató pillantást küldött felé, hogy folytassa. - Szóval, megpróbálom a lényeget kiemelni, a fontosabb dolgokat. - sóhajtott egyet.

- Amikor beköltöztem a fogadóba, egyből olyan dologgal kellett szembesülnöm, amire egyáltalán nem számítottam, és amihez nem vagyok hozzászokva. Thomas elmondta, hogy nem mehetek sehová, mert te úgy parancsoltad, én pedig felkaptam a vizet, és egyedül vágtam neki az ismeretlennek, aminek persze az lett a vége, hogy eltévedtem. Nem sokkal később megtaláltál, aztán a szemem láttára megöltél egy nőt, ami egy kicsit felkavart, és ezt nem is tagadom. Hazafelé menet belebotlottunk néhány fiúba, és én megkínoztam az egyiket, majd te végeztél vele. Amikor visszaértünk a fogadóba, egy kisebb vitába keveredtünk, aminek az lett a vége, hogy a szemem láttára megöltél hét embert, akiket én előtte megkínoztam.

Ahogy teltek a napok, egyre többet megtudtunk egymásról. Elmondtam, hogy Cissy szülinapja lesz, és nem tudtam venni egy másik ajándékot, ahelyett, amit a barátnőmnek sikerült elhagynia. És nagyjából innen gyorsultak fel az események. Megjelentél a családi nyakláncukkal, és nem voltál képes elmondani, honnan van. Dühös voltam rád, ezt nem tagadom. Fogtam magam, és ott hagytalak, mert a sokadik kérdezés után sem voltál hajlandó elmondani, hogy szerezted meg az ékszert. Utánam jöttél, és így került a képbe Anthony. Megöltem a szüleit, ezért megjelent és azt mondta, hogy bosszút áll. Visszanyerte a hangját, amin mindketten meglepődtünk, majd a barátai is eljöttek hozzánk. Megkínoztuk őket, majd végül végeztem Anthony-val, mert képtelen voltam elviselni, hogy ő életben maradt. Azzal viszont a vitánk a nyaklánc miatt nem ért véget, hogy megöltem a fiút. Még mindig haragudtam rád. De mindközül a legnagyobb probléma valaki más miatt adódott. Rose visszatért. Néhány héttel ezelőtt beszéltem vele. - hangja egyre halkult, ahogy befejezte a mondatot. Nem sokkal ezelőtt még úgy érezte, jobb lesz, ha nem mondja el a férfinek, hogy találkoztak, de most meggondolta magát. A fogadásról persze nem fog beszélni. Tudta, hogy a férfi ezt már nem fogja szó nélkül hagyni, és így is lett.

- Találkoztál Rose-zal? - kérdezte csodálkozva. Ez újdonság volt a számára, pedig ő minden fontos dologról értesülni szokott.

- Igen, beszélgettünk. - mondta.

- Beszélgettetek? - kérdezett vissza a Nagyúr olyan hangon, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ez történt.

Bella határozottan bólintott, azt akarta, hogy higgyen neki, bár volt egy olyan érzése, hogy nem fog.

- És miről? - faggatózott tovább.

- Az igazat megvallva, rólad volt szó. De ha jobban, bele gondolsz, ez kicsit sem meglepő.

Voldemort érdeklődve hallgatta, majd rájött, hogy Bellának tényleg igaza van. Ki másról tudott volna beszélni egy olyan nő, aki alig tud róla valamit, egy másik nővel, aki már évek óta ismeri? Elmosolyodott a gondolatra.

- Rólam beszéltetek, de azon belül miről? - egyre kíváncsibb lett, tudni akart mindent.

Most jött el az a pillanat, hogy hazudnom kell.

- Nem akarom, hogy azt hidd, ellenségeskedő vagyok, de Rose meg én nem igazán szívleljük egymást. - nem a kérdésre válaszolt, de úgy érezte, hogy ezt el kell mondania.

- Azt mindjárt gondoltam. - vágta rá azonnal, és most nem sikerült elfojtania egy vigyort.

- Ennek te örülsz?

- Szerintem, ezen nem kell csodálkozni. Teljesen különböztök egymástól.

- Így is van.

- A kérdésemre viszont még mindig nem válaszoltál. Miért beszéltetek rólam?

Bella már épp nyitotta a száját, hogy mondjon valami hazugságot, de egy másik hang beléfojtotta a szót.

- Jó estét, Voldemort! Bocsánat, ha megzavartam valamit, csak köszönni szerettem volna.

- Nem zavarsz, majd később befejezzük a beszélgetést. - állt fel, majd kezet fogott a szőke férfivel.

Bella egy artikulálatlan hangot hallatott, ami kiáltás és morgás között lehetett, amikor felismerte a mellettük álló férfit.

- Bella, bemutatom neked Lucius Malfoyt. Lucius, ő Bellatrix Lestrange.

- Nem kell bemutatnod, már nagyon jól ismerjük egymást, nem igaz? - kérdezte gúnyosan, majd ő is felpattant a székről.

- Ismeritek egymást? - kérdezte Voldemort a varázslótól.

- Csak futólag. Tulajdonképpen ma találkoztunk először, itt a partin. De még nem volt módunk bemutatkozni egymásnak.

- És sokkal jobb lett volna, ha nem találkozunk. - morogta a nő az orra alatt.

- Hogy mondtad? - kérdezte Lucius. Bella viszont nem volt hajlandó válaszolni, ezért folytatta. - Kérlek, ne haragudj, amiért ilyen illetlenül viselkedtem, köszönnöm kellett volna, de annyira hirtelen történt minden, és nem tudtam, hogyan reagáljak. - kért bocsánatot.

- Két ember általában köszön egymásnak, ha véletlenül egymásba botlanak, mint mi. Vagy legalábbis elnézést kér. - mondta jegesen. - És ráadásul, te vagy a férfi, neked kellett volna, de nem bánom, elfogadom a bocsánatkérést. Nehéz napokon vagyok túl, lehet, hogy én is egy kicsit túlreagáltam.

- Semmi gond, felejtsük el. - legyintett, majd elmosolyodott, amit Bella is viszonzott.

- Mivel most már szent a béke, elkezdhetnénk végre szórakozni. - csapta össze a tenyerét a Nagyúr.

- Nem rossz ötlet, de nyugodtan fejezzétek be, amit elkezdtetek.

- Ne aggódj, lesz elég időnk megbeszélni. Ugye, Bella?  - mélyen a csokoládébarna szemekbe nézett, és azt a szigorú pillantást küldte felé, amiből a nő egyből tudta, hogy nem fogja megúszni ezt a beszélgetést.

- Igen, persze, majd befejezzük máskor. - mondta kedvesen, de közben meg azt kívánta, hogy soha ne jöjjön el ez a pillanat.

Az idő egyre csak telt, és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Csatlakozott hozzájuk Narcissa és Jason is, így öten már igazi kis bulit csaptak a maguk módján.

Minden jól ment, már a sokadik Lángnyelv-whiskyjüket itták, amikor emberek hangjára lettek figyelmesek. Egyre hangosabban beszéltek, mintha kiabáltak volna.

- Hölgyem, esetleg odavezessem ahhoz, akit keres? - hallatszódott egy férfihang, majd ezt egy női kacaj követett.

Egy pillanatra minden elcsendesedett, csak a szél zúgását lehetett hallani. Az emberek ismét kisebb csoportokra oszlottak, majd beszélgetésbe elegyedtek.

Mind az öten a földre szegezték a tekintetüket. A szél egyre hevesebben fújt, fekete madártollak ezrei kavarogtak a levegőben. Szinte alig lehetett átlátni a nagy tolltömegen, de lassan kirajzolódott előttük egy fekete ruhába öltözött nő alakja.

Megállt tőlük néhány méterre, majd mélyen Voldemort szemébe nézett, aztán lekicsinylően Bellára pillantott. Luciusra vetett egy negédes mosolyt, majd ismét a Nagyúrnak szentelte a figyelmét. Narcissat és Jasont figyelemre sem méltatta.

Voldemort néhányat előre lépett, de Bella elkapta a csuklóját, és megpróbálta visszahúzni, de ő nem engedett. Ezt már nem hagyhatta szó nélkül a hirtelen betoppant vendég.

- Ó, milyen romantikus! - kiáltott fel drámaian, de a hangja csöpögött a gúnytól. - Ennyire azért ne féltsd, nem harapok! - kuncogta.

- Minek kellett idejönnöd? - sziszegett feléje Bella. - Senki sem akar látni!

- Miért, téged ki akar látni? - mérte végig lenézően. - Látom, még azt sem tudod, hogyan kell felöltözni egy Halloween-i bulira. Képes voltál felvenni egy hófehér ruhát? Hát, ehhez csak gratulálni tudok! - kacagott teli torokból.

- Mint látod, rajtam is fehér ruha van, és semmi közöd ahhoz, hogy mit veszünk fel. Én adtam Bellának ezt a ruhát, mert tudod, ő megérdemli, nem úgy, mint egyesek. - mosolygott rá Voldemort hűvösen. Rose-nak ez volt a kedvenc mosolya.

- Értem, én nem is akartam beleszólni, csak nekem egy kicsit furcsa, de ti tudjátok. - szándékosan nem reagált a férfi mondatára, mert tudta, hogy ezzel felidegesítheti.

- Elmondanád, hogy miért jöttél? - kérdezte fölényesen a Nagyúr. - Nem hívtalak meg, vagyis ez azt jelenti, hogy nem is akarlak látni. - szavaival meg akarta bántani a nőt, de úgy tűnt, hogy nem sikerül neki, mert Rose továbbra is csak mosolygott.

- Magad sem tudod, hogy mit beszélsz. Csak azért nem hívtál meg, mert féltél, hogy patáliát csapok, de ne aggódj, semmi ilyet nem terveztem.

- Akkor el is mehetsz! - csattant fel a férfi. Maga sem tudta, hogy miért, de most képtelen volt elviselni őt a közelében.

- Nem megyek el. - jelentette ki nyugodtan. - Van itt rajtad kívül más, aki szívesen lát. Igaz, Lucfenyő? - kérdezte komoly ábrázattal, de nem bírta sokáig, a hasát fogva nevetni kezdett.

- Ne haragudj, kedves Rose, de ez a poén már eléggé elavult. - mondta lekicsinylően Lucius.

- Ó, ne aggódj, nem csak poénok vannak a tarsolyomban. - mosolygott ördögien. - Akarjátok látni a következőt? - nézett végig rajtuk, de mivel egyikőjük sem reagált, folytatta. - Hát jó, legyen. - rántotta meg a vállát, majd végigsimított fénylő, mogyoróbarna haján.

Voldemort próbálta leküzdeni az érzéseket, amiket Rose keltett benne, de meg sem bírt mozdulni. Önkívületi állapotban figyelte, ahogy a fekete szemű nő határozott léptekkel elindul feléje, arcán káprázatos mosollyal.

Két méter. Egy méter. Fél méter. Húsz centiméter. Öt centiméter. Két centiméter.

Vadul dobogó szívvel várta, hogy mi fog történni. Rose felemelte a kezét, majd lassan végigsimított az arcán. Arca bizsergett, ahol a nő megérintette. Lehunyta a szemét, meg akarta tudni, hogy mi fog következni, bár volt egy sejtése.

Bella már épp közbe akart avatkozni, de nem tudott elmozdulni a helyéről. Amikor kinyitotta a száját, nem jött ki hang a torkán. Magában toporzékolt, semmit sem tudott tenni a rajta ülő bűbáj ellen. Soha senkit nem gyűlölt még úgy, mint ezt a nőt.

Könnyekkel küszködve, tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy Rose ajkai egyre közelebb és közelebb kerülnek annak a férfinek a szájához, akiért az életét is feláldozná.