20. Fejezet

Sziasztok! :)

Itt van a kövi rész. :D Remélem, hogy tetszeni fog.

Mindenkinek küldöm ezt a részt, de kifejezetten Lorának. Bízom benne, hogy örülni fogsz neki, ha elolvasod. Nem akarok mondani róla semmit, mert ezzel elárulnám, hogy mi lesz benne. Legyen meglepetés. ;)

Jó olvasást! :)

20. Fejezet

Szomorú tekintettel pásztázta az előtte húzódó tájat. Nem a kilátást figyelte, gondolatai teljesen máshol jártak. A szélesre tárt ablakon keresztül hideg, őszi levegő áradt be a szobába.

Hetek óta nem beszélt senkivel, de nem is vágyott társaságra. És ha őszintén belegondolt, ilyen állapotban senki sem merne találkozni vele. Csak megrémülnének tőle, amit nem akart. Nem várt vendéget, illetve csak egyvalakitől tartott, aki esetleg meglátogathatja. Furcsállta is, hogy nem jött, mivel ő ajánlotta fel neki, hogy bármikor találkozhatnak.

Nem baj, sokkal jobb, ha nem jön. Nem is akarom látni többé. De akkor miért jut mindig az eszembe? Ki kell vernem a fejemből, a létezése apró szikráját is ki kell irtanom magamból. Nem gondolhatok rá, hiszen szörnyűséget tett velem, amit sosem fogok megbocsátani neki.

Dühében rácsapott egyet az ablakpárkányra. Pontosabban a kézfeje átsiklott a fadarabon.

Lehunyta a szemét, majd meghallotta, ahogy az ablak egy hatalmas csattanással becsukódik. Ez alatt a két hónap alatt sok mindent megtanult. Például azt is, hogyan tud irányítani tárgyakat a szemével, ha már nem tudja megfogni őket.

Elfordult az ablaktól, majd a helyiség végében lévő érintetlen ágyra siklott a tekintete. Azonnal a lelkébe nyilallt a fájdalom, nem is akart tudomást venni róla, de képtelen volt másfele nézni. Mióta visszatért a szülői házba, nem csinált semmi mást, csak a múlton töprengett, ami egy idő után kezdett elég kínzóvá válni. Nincs értelme rágódnia rajta, már nem tudja megváltoztatni a múltját. El kell fogadnia a sorsát. Egy új sorsot, aminek ilyen hirtelen lett a birtokosa. Ezzel az élettel csak az a gond, hogy örökre szól. Nem is panaszkodna, ha ezt az életet halandóként élhetné, de így nem igazán akarta. Sajnos, már nem tud mit tenni ez ellen, el kell fogadnia a tényt, hogy az örökkévalóságig egyedül marad. Legalább az anyja vele lenne, de ő már fentről vigyáz rá, és figyeli, hogyan boldogul ebben az új világban.

Sóhajtott egyet, mint aki beletörődött a sorsába, majd épp indult volna a szobája felé, amikor hangokat hallott kintről. Azonnal földbe gyökerezett a lába - jobban mondva a levegőbe -, meg sem mert moccanni.

Nyerítés hallatszódott, majd férfiak kiáltásai. Láncok csörögtek, olyan volt, mintha húznának valamit a földön.

Ha a szíve még képes lenne dobogni, kiugrana a helyéről ijedtében. Vadul püfölné a bordáit, de mivel már nincs neki, csak szaporán szedte a levegőt. Megrázta a fejét, majd vett egy mély lélegzetet, és remélte, hogy ettől majd sikerül megnyugodnia.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amint meghallotta, hogy egyre távolodnak a hangok. Valószínűleg csak pihenni álltak meg, ami az ő esetében nagy szerencse volt. Nem is mert belegondolni abba, mi lett volna, ha rátalálnak. Könnyűszerrel elmenekülhetett volna, de most olyan megtépázottak voltak az idegei, hogy most az sem ment volna neki. És ezzel csak kockáztatta volna ennek a - még számára is felfoghatatlan -, világnak a lelepleződését.

Úgy döntött, hogy most már tényleg bemegy a szobájába, de valami most is megállította. Nem tudta, hogy miért érez úgy, mintha figyelné valaki, hiszen senki sem volt a házban rajta kívül, mégis kifejezetten az volt az érzése, hogy egy tekintet szegeződik rá. És nem is tévedett.

Egy mélykék szempár csillogott a szoba másik végében. Nem is kellett odanéznie, az illető valósággal ragyogott, mint ahogyan ő is.

Miután sikerült uralkodnia a félelmén, szembefordult vele. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, mikor felismerte őt. Már akkor tudta, hogy ki van ott, amikor még nem is nézett oda.

Épp azon volt, hogy mond neki valami olyat, amivel távozásra bírhatná, de a torkára fagyott a szó, amikor a mély, csábító hang megszólította:

- El sem tudod képzelni, mennyire vágytam arra, hogy újra lássalak. - hangja érzelmesen csengett, aminek a ház tulajdonosa nem igazán örült.

Hazudjak neki? Mondjam azt, hogy én egyáltalán nem akarom látni őt, miközben örülök annak, hogy itt van?

- Életem, annyira bíztam benne, hogy te is így érzel. Lehet, hogy ezt csak gondoltad, de nekem ez is elég. A gondolataidon nem tudsz uralkodni. - ajkain halvány mosoly játszott. - És szerintem mindketten tudjuk, hogy ez halandóként sem volt az erősséged. - mosolya gúnyos vigyorrá változott.

- Azért jöttél ide, hogy gúnyolódj rajtam? - csattant a hangja. - Mert akkor most rögtön menj el, így nem vagyok kíváncsi rád.

- Így nem vagy rám kíváncsi? - kérdezte egyre mélyebb hangon. Nem kerülte el a figyelmét ez a kis szó, most minden ilyen jelzésre szüksége volt, amit csak kaphat tőle. - Ezek szerint te is vártál rám. És érdeklődsz irántam.

Hogy lehettem ilyen ostoba? Most elárultam magam. De miért örülök annak, hogy itt van? Gyűlölnöm kéne őt amiatt, amit művelt  velem, mégsem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá.

Lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi fog történni, és nem is kellett sokat várnia. A lebegő alak közeledni kezdett felé, arcán diadalmas mosollyal.

Tennie kellett valamit, amivel egy pillanatra megállíthatja, mert nem akarta, hogy a közelébe férkőzzön. Egyelőre nem, de ezt még magának sem merte bevallani.

Hirtelen ötlettől vezérelve, kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. Furcsa érzés kerítette hatalmába, nem is hallott még arról, amit mondani fog, egyszerűen csak tudta, hogy ezt kell mondania. Nem tétovázott egy másodpercet sem, mert az alak már közel volt hozzá.

- Elárulnád látogatásod valódi okát, Vörös Báró? - képzeletben vállon veregette magát, amiért meg tudta őrizni a nyugalmát, és nem remegett meg a hangja, főleg az utolsó két szónál. Hiszen az egész mondatban ez volt az érdekes.

Figyelte, amint a férfi arca hatalmas változás megy keresztül. A vágyakozó pillantást döbbenet váltotta fel. Talán egy kis elismerés is vegyült a tekintetébe.

Majd ismét kiült az arcára az a levakarhatatlan vigyor, majd mélyen a szemébe nézve megkérdezte:

- Szóval már olyan híres vagyok, hogy a nevem hozzád is eljutott?

Válaszként csak egy gyilkos pillantást kapott, ami tüskeként fúródott a lelkébe.

- Ha neked az a hírnév, hogy megölted azt a nőt, aki elvileg az életet jelentette számodra, majd magaddal is végeztél, akkor igen, híres vagy! - sziszegte feléje a szavakat. Iszonyúan dühös volt, és nem is próbálta palástolni az érzelmeit. Ha tudna még sírni, mostanra már potyognának a könnyei.

A férfi látta, hogy túllőtt a célon, ezért komoly arcot vágott, majd lágy hangon nyugtatgatni kezdte a nőt.

- Tudod, hogy nem így értettem. Azóta is őrjítő bűntudat kínoz, soha nem leszek képes megbocsátani magamnak, amit veled tettem. Épp ezért nem kérem, hogy bocsáss meg, mert ezt nem lehet, ezzel teljesen tisztában vagyok. - amikor a nő nem reagált semmit, még lágyabb hangon folytatta. - Kérlek, mondj valamit. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Nagyon jól tudom, hogy én okoztam ezt a fájdalmat, és miattam szenvedsz, de beszélj velem, képtelen vagyok elviselni az ellenségeskedésed. Heléna, borzasztóan fáj, hogy keresztülnézel rajtam. - szemei fájdalomtól csillogtak, és a nő már kezdte megsajnálni, de pár pillanat múlva felfogta az utolsó mondat értelmét, és nem tudott uralkodni magán.

A báró szemébe nézett, majd kirobbant belőle a nevetés. Hónapok óta most nevetett tiszta szívből, és rá kellett jönnie, hogy nagyon hiányzott neki.

A férfi zavarodottan állt előtte, nem tudta elképzelni, hogy min kacag ennyire a nő, hiszen csak az érzelmeit mondta el, nem szánta viccnek.

Heléna bármennyire igyekezett, képtelen volt abbahagyni a nevetést. Próbált mélyeket lélegezni, hátha ettől lenyugszik, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban rázta a testét a nevetés. El kellett telnie egy kis időnek, mire összeszedte magát.

Amikor már csak szüntelenül vigyorgott, megpróbált megszólalni, ami nem tűnt olyan könnyű feladatnak, amikor meglátta, hogy a férfi milyen értetlen és bamba képet vág.

Mélyeket lélegzett, ami szinte zihálásnak tűnt, majd levegőt kapkodva nagy nehezen, de sikerült szóhoz jutnia:

- Ne haragudj, nem tudok mást tenni. - rázta meg a fejét, és nagyon örült, hogy csak egy kicsit csuklott el a hangja a nevetés miatt. - Mióta megérkeztél, egyfolytában keresztülnézek rajtad. - lőtte le a poént, amin ennyire nevetett.

Amikor a báró megértette, hogy mi olyan vicces abban, amit mondott, ő is hatalmas hahotába kezdett, amitől Helénának ismét nevetnie kellett. Önfeledten kacagtak, messziről úgy tűnt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne köztük, de sajnos nem így volt.

Pár perc elteltével mindkettőjüknek sikerült lehiggadnia, bár Heléna még mindig nevetett, de már sokkal visszafogottabban.

Lehunyta a szemét, teljesen átadta magát a jókedvnek, mert nem tudhatta, hogy mikor lesz része benne legközelebb.

Lassan felemelte a pilláit, és egy kis sikoly hagyta el a száját, mert a báró csak néhány milliméterre volt az arcától.

- Annyira gyönyörű vagy, amikor nevetsz. - suttogta a fülébe. - Heléna, kérlek, engedd meg, hogy vigyázzak rád. Hadd enyhítsek egy kicsit a bűnömön és a bűntudatomon. Kérlek, ne taszíts el magadtól, még mindig nagyon szeretlek, és nem bírnám elviselni, ha ismét elveszítenélek.

- Nem voltam a tiéd, hogy el tudj veszíteni. - válaszolta halkan. Most már nem nevetett, a férfi szavaitól ismét komoly lett.

- Adsz egy esélyt nekem? - kérdezte reménykedve. - Bármit megteszek, amit csak szeretnél. Kérlek, hagyd, hogy veled legyek. Az édesanyád is ezt szeretné, ebben biztos vagyok, hiszen ő mondta neked, mielőtt meghalt, hogy bízz bennem.

- Nagyon jól tudom, hogy mit mondott nekem. - hangja most megint olyan fagyos volt, mint általában. - De mivel eltávozott, és magamra hagyott, úgy érzem, hogy egyedül kell boldogulnom, és…

- Nem kell, Heléna, mert én itt vagyok, és mindenben segítek neked. Kérlek, nem bírom már ezt a sok elutasítást, fogadd el a segítségem. Megértem, hogy ezek után megpróbálnál egyedül boldogulni, ahogy eddig is tetted az elmúlt hetek alatt, de bízz bennem. Soha többé nem hagylak magadra. És nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de a családomat csak nemrég tudtam meggyőzni, hogy melletted a helyem, és ebbe sikerült is beletörődniük. Amikor megtudták, hogy mit tettem veled aztán magammal, nagyon dühösek lettek, de mindketten belátták, hogy ez az egyetlen helyes döntés, amit tehetek. Nagyon fájt nekik, hogy elveszítettek, de belenyugodtak. Néha-néha azért majd haza látogatok, hogy ne aggódjanak annyira, és esetleg te is velem jöhetsz. Szívesen látnak, bármennyire is morbidnak tűnik ez az egész. Csak az a fontos, hogy melletted legyek. Semmi más nem érdekel, csak te. És nagyon boldog lennék, ha legalább egy kis bizalomban részesítenél. Nem fogod megbánni.

Heléna szinte sokkos állapotban hallgatta végig a bárót.

Ha képes volt lemondani a családjáról miattam, akkor tényleg fontos lehetek neki.

- Még annál is fontosabb. - szakította félbe a gondolatát. - Akkor nem bánod, ha itt maradok, és egy kicsit beszélgetünk? - kérdezte mosolyogva.

A nő megrázta a fejét, és nem tudta megállni, ő is elmosolyodott.

Mindketten helyet foglaltak a kanapén, pontosabban azon is lebegtek, majd a báró a két keze közé fogta a nőét, vagyis csak szerette volna. Messziről kézfogásnak tűnt, csak az érzés volt más.

- Szeretném, ha elmondanád, hogy mit érzel. - kérte lágyan.

- Nem lehet szavakkal kifejezni az érzéseimet. Nagyon hiányzik anya, és még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy szellemmé változtunk, de majd csak hozzászokom valahogy.

- Majd én segítek. - mosolygott rá bátorítóan.

- Nem tudom, hogy lesz tovább. - folytatta. - Teljesen összezavarodtam. Már kezdtem lemondani arról, hogy valaha is újra látlak, erre megjelentél ilyen hirtelen, és az érzéseim még jobban összekuszálódtak. - barna szemei belefúródtak a kék szempárba. - Egyvalamiben viszont biztos vagyok. - mondta határozottan.

- Éspedig?

- Örülök, hogy itt vagy. - ismerte be félénken, és gyorsan elkapta a tekintetét a férfi arcáról.

- Nézz rám, Heléna. - amikor a tekintetük ismét összekapcsolódott, folytatta. - El sem hiszem, hogy ezt mondtad. - boldog mosoly terült szét arcán, majd látta, hogy közbe akar vágni. - Ne aggódj, nem bízom el magam. - emelte maga elé mindkét kezét. - Csak annyira boldoggá tett ez a néhány szó. Biztos vagy benne, hogy így érzel? - kutatott érzelmek után a szemeiben.

- Igen. - bólintott. - És van még valami, amiről én magam sem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de így érzek. Az utóbbi időben rengeteget gondolkodtam, és rájöttem valamire.

A báró aprókat bólogatott bátorításképp, hogy folytassa. Heléna sóhajtott egy nagyot, majd egy szuszra elhadarta az egészet.

- Emlékszem, azt mondtad még az erdőben, arra születtünk, hogy szellemek legyünk. Hogy őszinte legyek, ezzel nem igazán értettem egyet, de belátom, igazad van. Lehet, hogy halandóként képtelen lennék feldolgozni az anyám elvesztését, de így talán egy kicsivel könnyebb. Így is borzasztóan fáj, de megbirkózom vele. - egy kis szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, majd újból beszélni kezdett. - Azóta sem tudtam elfelejteni valamit, amit anya mondott a halála előtt. - megállt, de a báró biztató tekintete beszédre ösztönözte. - Azt mondta, hogy te jelented számomra a biztonságot, és így jobban belegondolva, mintha érezte volna, hogy mi fog történni. Mintha tudta volna, hogy szellemekké fogunk válni, hogy mi lesz a sorsunk. Miután meghalt, elrohantam tőle az erdőbe, aztán megtaláltál. - azt a részt szándékosan kihagyta, hogy elrejtette az egyik fában az anyja diadémját. - A többiről meg nem szeretnék beszélni. - hajtotta le a fejét, a padlót kezdte fixírozni.

- Heléna, úgy örülök, hogy ezt mind megosztottad velem. Tudom, hogy rossz embernek tartasz, de soha senkit nem szerettem még úgy, mint téged. Erőszakos voltam veled, azért menekültél el előlem, és aztán… én… - a fájdalom miatt a torkára fagyott a szó.

- Kérlek, ne emészd magad. - vigasztalta. - Az már a múlt, és egyikünk sem tudja megmásítani, de a közös jövőnket szebbé tehetjük.

A férfi felkapta a fejét, egy bizonyos szó hallatán.

- Heléna, azt mondtad, hogy közös jövő? - kérdezte rekedten.

- Igen, szeretném megpróbálni. Nem ígérem, hogy minden simán fog menni, ahhoz még rendesen meg kell ismernünk egymást, de szeretném megpróbálni. Tudom, hogy anya is ezt szeretné, és én meg azt szeretném, hogy büszke legyen rám. - És még valamit be kell vallanom. - mondta gyorsan, még mielőtt a férfi szóhoz juthatott volna. Várt egy kicsit, majd mosolyogva hozzátette. - Én is vonzódom hozzád. Nem mertem megbízni senkiben, ezért nem nyitottam feléd, de be kellett látnom, hogy nem tudok az érzelmeimnek parancsolni. Bízni akarok benned, és ha ez sikerül, talán egy nap én is olyan felemésztő szerelemmel foglak szeretni téged, mint ahogy te engem.

- Én vagyok a világ legboldogabb embere. - a báró arcára olyan megkönnyebbült mosoly ült ki, amilyet még sosem látott. Heléna biztos volt benne, ha még emberek lennének, a férfi sírna. - Köszönöm, szerelmem. Most már az sem zavar, hogy nem tudlak megérinteni, csak tudjam, hogy velem vagy és bízol bennem. - boldog, szerelmes tekintettel figyelte kedvesét.

- Igen, ezt jól mondtad. Bízom benned. - mondta, majd a férfi vállára hajtotta a fejét, amit egyikük sem érzett, de tudták, hogy megtörténik. Néhány percig némán ültek egymás mellett.

- A túlvilág két legboldogabb embere. - suttogta később Heléna. Nem érezte, de tudta, hogy a báró ujjai a keze köré kulcsolódnak, és ez határtalan örömmel öntötte el a lelkét. Mindketten szenvedtek, amíg eljutottak idáig, de most már vár rájuk a boldogság. Lesz elég idejük arra, hogy megismerjék egymást. Övék az örökkévalóság.

A csésze halk koppanással érintette meg az asztal lapját. Halálos csend volt a szobában. Csak a kanál csilingelését lehetett hallani, ahogy cukrot kevert a teába.

Lassan a szájához emelte, majd egy nagyot kortyolt a forró italból. Nem volt olyan finom, mint a whisky, de most nem is ez volt a fontos. Az volt a célja, hogy teljesen kijózanodjon és felébredjen tőle, ami nem igazán akart sikerülni.

Álmosan megdörzsölte a szemét, majd fáradtan beletúrt fekete, hullámos hajába. A halántéka fájdalmasan lüktetett a szíve ritmusára. Legutóbb a partin ivott, amit a legszívesebben elfelejtett volna. Akkor annyit ivott, hogy egy időre elment tőle a kedve. Azóta sem tud rendesen aludni és gondolkodni. Bár, ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy nem az alkoholtól van rosszkedve. Hanem attól, ami azelőtt történt, mielőtt a nővérével távoztak.

Öklével dühösen rácsapott egyet az asztalra, mire a rajta lévő csésze ugrott egy kicsit. Kezébe temette az arcát, teljesen tanácstalannak és kétségbeesettnek érezte magát.

Nem adhatom fel anélkül, hogy megpróbálnám. Csak azt nem értem, hogy miért bánt annyira az, ha vele látom, miközben alig ismerjük egymást. Nem tudom, hogy mit gondol, hogy mik a tervei és sajnos én sem tudom, hogy mit akarok. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha elmennék, és itt hagynék mindent. Senkinek sem hiányoznék.

- Ez nem igaz. - szólalt meg egy férfihang az ajtóból. Bella akkorát ugrott ijedtében, hogy majdnem kiejtette a kezéből a félig tele lévő csészét, amit szorongatott.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Úgy tűnik, nagyon elmerültél a gondolataidban, de már nem tudtam tovább várni. Látni akartalak. - csukta be maga mögött az ajtót. Hangjából őszinteség sugárzott, de a nő tudta, hogy nem szabad elsőre bedőlnie annak, amit mond.

- Szóval látni akartál. Biztos vagy benne? - kérdezte csendesen. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytatni tudja. - Nem akarom, hogy becsapd magad.

- Ne aggódj, az már rég megtörtént. - mondta keserű mosollyal az arcán. Érezte, amint a fájdalom ismét magával akarja ragadni, de felöltötte hideg álarcát, úgy nézett Bellára.

A boszorkány elhatározta, hogy amíg a férfivel egy légtérben van, féken tartja a gondolatait, mert nem szerette volna, ha olyat is megtudna, amiben még ő maga sem biztos.

- Ha megkérdezném, hogy ezt hogyan értetted, felelnél rá? - nézett nyíltan a szemébe.

Csak egy hatalmas sóhajtást kapott válaszul és egy vállrándítást, amivel azt szerette volna jelezni, hogy nem fontos. Aztán mégiscsak megszólalt:

- Ha elkezdeném mondani, holnap reggel is itt ülnél, mert összetett és bonyolult dologról van szó, és nem akarlak untatni vele. - kihúzta a széket, majd leült a nővel szemben. - Másrészről pedig, én még nem állok készen, hogy beszéljek róla és nemcsak erről, hanem az egész életemről, mert ha jók a sejtéseim, erről is hallani szeretnél. - magának is öntött teát, majd lassan kortyolni kezdte, de a csésze karimája fölött végig a szemébe nézett.

Visszatette az asztalra, majd várakozásteljesen összefonta a karját a mellén. Felvett egy szalvétát, és megtörölte a száját.

Bella azon kapta magát, hogy mohón figyeli a Nagyúr ajkait. Le sem tudta venni róla a szemét. Félve a szemébe nézett, és remélte, hogy a férfi nem vett észre semmit. Szerencsére most nem rá nézett, hanem elgondolkodva az utcát kémlelte. Megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt, majd ő is ivott egy kicsit, mert teljesen kiszáradt a torka.

Mérges volt magára, amiért megint engedte, hogy a férfi hatása alá kerüljön. Nem szabad elkalandoznia, most másra kell koncentrálnia, ha el akarja érni a célját.

Voldemort közben beszélni kezdett, de csak tompán jutottak el hozzá a mondatok és csak az utolsó néhány szót hallotta meg.

- …szerinted milyen lehet?

Bella még mindig a férfi szájával volt elfoglalva, nem tehetett róla, csak úgy vonzotta a tekintetét. Mielőtt észbe kapott volna, a gondolatok máris megszállták a fejét.

Forró és puha.

Amint találkozott a tekintetük, Bella arcát vérvörös pír öntötte el, és szégyenkezve mocorgott a széken. Amikor a férfi egyre behatóbban kezdte nézni, nem bírta tovább. Felpattant a székről, majd villámgyorsan az ajtó felé kezdett rohanni, de egy erős szorítás a csuklóján megállította.

Nem mert rápillantani, egyszerűen csak állt ott mellette, mint egy fadarab.

- Bellatrix, kérlek, nézz rám. - kérte Voldemort lágyan, a kezét szorongatva. Bella kelletlenül a szemébe nézett, de még mindig érezte, hogy lángol az arca. - Ülj vissza. - jött a halk kérés.

Ólomnehéz lábakkal visszament a helyére, pedig legszívesebben világgá szaladt volna.

Voldemort megvárta, amíg ismét ránéz, és csak akkor szólalt meg:

- Fogalmam sincs, hogy miért pirultál el ennyire, de biztosíthatlak, nem hallottam, hogy mi járt a fejedben. - mondta megnyugtatóan. - Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy azt gondolhasson, amit akar, így neked is. Gondolatolvasó vagyok, aminek a legtöbbször hasznát is veszem, de soha nem élek vissza vele, ahogy most sem tettem. Olyan varázslatot használtam az előbb, ami meggátolja, hogy a fejedbe lássak. Mert én azt akarom, hogy azokat a szavakat és érzéseket te mondd el. - hajolt közelebb hozzá, mire Bella érezte, hogy ismét forróság önti el a testét. - Tőled akarom hallani, és nagyon remélem, hogy el is fogod mondani őket. Ezzel szeretném megmutatni, hogy bízom benned. - simított végig a kézfején.

- Bízol bennem? - kérdezte csodálkozva.

Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - ez a gondolat már örökre az elméjébe vésődött.

A férfi lehajtotta a fejét, mert nem akarta, hogy a nő lássa, milyen érzelmek tombolnak most benne. Tudta, hogy ez a sok érzés az arcára van írva, ezért jobbnak látta, ha egy kis ideig az asztalt nézi, és nem őt. Amikor úgy érezte, hogy sikerült megnyugodnia, felpillantott.

- Biztos mondtam már, de ha nem, akkor még egyszer megosztom veled, csakhogy mindennel teljesen tisztában legyél. - mondta lassan, majd elhúzta a kezét, amit Bella nem bánt, mert a teste kezdte feladni a szolgálatot.

- Tudom, hogy nehezen tudsz megbízni az emberekben, és sok időre van szükséged, hogy kialakuljon köztetek a bizalom. - idézte a férfi korábbi szavait. Tisztán emlékezett arra, ahogy Voldemort ezt mondta neki. Nem pont így, de ez volt a lényeg.

A varázsló ledermedve nézte őt. Egy kicsit meglepődött, hogy így emlékezett rá, amit majdnem három hónappal ezelőtt mondott. Amikor nem válaszolt semmit, Bella idegesen megkérdezte:

- Talán rosszul mondtam?

- Nem, ne aggódj, jól mondtad. - sietett megnyugtatni. - Azért nem feleltem semmit, mert egy kicsit megdöbbentett, hogy így tudod. - magyarázta.

Bella erre felvonta a szemöldökét.

- Arra is emlékszem, hogy azt mondtad, jegyezzem meg jól, mert ennek nagy jelentősége van. Vagy tévedek?

- Nem, ezt is jól mondtad. - bólintott. - Csak egy kicsit furcsa, hogy ilyen pontossággal emlékszel a szavaimra. - Bella értetlenül nézett rá, ezért folytatta. - Úgy értem, hogy hetekig nem is találkoztunk vagy csak nagyon ritkán, és akkor is csak egy pillanatra, és te mégis ilyen jól tudsz mindent, amit elmondtam. És azt a néhány kis nézeteltérést sem tudtad elfelejteni, legalábbis ezt érzem. Narcissa nyaklánca, Anthony - és annak meggyilkolása -, Rose felbukkanása, a Halloween-i buli, és a hirtelen távozásod. Ezek mind közrejátszottak abban, ahogy most érzel. Ebben biztos vagyok. Szerencsére Anthony-t törölhetjük a listáról, de a többit nem. Ezeket még mindig nem tisztáztuk.

- Ezzel arra célzol, hogy most akarod megbeszélni? - kérdezte nagyot nyelve.

- Nem akarom erőltetni, de nagyon örülnék, ha végre tiszta vizet öntenénk a pohárba. Mindkettőnknek sokkal jobb lenne. Ha nem akarsz beszélni valamiről, azt kihagyhatjuk, csak nagyjából mondd el, kérlek, hogyan érzel. - hangja nyugodtan csengett, szinte hipnotizálta őt.

Bella sóhajtott egyet, majd megszólalt:

- Figyelj, Cissy szülinapi ajándékát én már lezártam. Nagyon hálás vagyok, amiért sikerült megszerezned és boldog vagyok, hogy odaadtad neki, de én már lemondtam arról, hogy megtudjam, hogyan jutottál hozzá. Ha jól emlékszem, azt mondtad, ez nem számít, csak az, hogy végre ismét a miénk. Tényleg nagyon boldog voltam, amikor visszakerült hozzánk, hiszen családi örökség, de nem szeretnék többet beszélni róla. Ha akarod, elmondod, hogy került hozzád, ha nem, akkor én nem fogok kérdezősködni. Anthony-ról csak annyit szeretnék mondani, hogy örülök, amiért már nem áll az utamba. Most már ő is a szüleivel van, fent a mennyben, és ez így van jól. - szemei előtt ismét megjelent a kép, ahogy megkínozza, majd megöli a fiút. Azt is látta, ahogy a Nagyúr a barátait is szörnyű fájdalomban részesíti. El sem akarta hinni, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő, és hogy ez hetekkel ezelőtt történt vele. Amikor sikerült összeszednie magát, folytatta. - A következő emberről végképp nem akarok beszélni. Tiszteletben tartom, hogy a barátod, és hogy már évek óta ismered, ezért szeretnél vele lenni, de jobb, ha nem mondok róla semmit. - ezt elsősorban nem a nő iránt érzett gyűlölet miatt mondta, hanem a fogadás miatt, amit kötöttek. Kifejezetten hálás volt a férfinek, amiért egy bűbájjal megakadályozta, hogy a fejébe lásson. Nem is mert belegondolni, hogy mit tenne Voldemort, ha megtudná, hogy mire készülnek.

De ezt nem ellene tesszük, hanem érte. Mármint külön-külön tesszük ezt meg, és minden vágyam az, hogy sikerüljön.

- Illetve csak annyit, hogy amiatt távoztam olyan hirtelen a partiról, ahogy te is mondtad, mert bíztam benned és megadtam a lehetőséget, hogy együtt legyetek. Gondoltam, hogy szeretnél Rose-zal tölteni egy kis időt, hogy megbeszéljetek mindent, ami történt veletek, mióta utoljára találkoztatok. - fejezte be, majd vett egy mély levegőt, mert teljesen kifulladt.

Voldemort csendben hallgatta, teljesen magával ragadta a nő őszintesége. Nagyon ritkán találkoznak, de ha beszélnek, akkor Bellából csak úgy ömlik a szó, aminek kifejezetten örült.

- Van még valami, amit mondani szeretnél? - kérdezte végül, mert nem tudta, hogy mit is mondjon.

- Nem, nincs. - felelte.

- Bellatrix, én… - kezdett bele, de nem tudta folytatni. A nőbe azonnal belehasított a felismerés, hogy nem Bellának szólította, mint legutóbb a partin. Azóta nem is beszéltek, csak néha találkoztak, akkor is csak köszöntek egymásnak.

- Nézd, nagyon örülök, hogy mindezt ilyen őszintén elmondtad nekem. - futott neki a mondanivalójának még egyszer. - Tudom, hogy már rengetegszer megígértem, hogy innentől kezdve többet fogunk találkozni, de sajnos most nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném. Azért hívtalak meg a buliba, hogy tudjunk beszélgetni, és hogy közelebbről megismerjük egymást. És azért látogattalak meg most, mert látni akartalak. - ismételte meg korábbi szavait. - Bízom benne, hogy ezek után is szívesen vagy velem, és többet látjuk majd egymást. Megpróbálom elrendezni az ügyeimet, hogy aztán veled lehessek. Ugye, hiszel nekem? - kérdezte halkan.

Bella nem tudott válaszolni, csak biccentett.

- Köszönöm, hamarosan újból látjuk egymást, de ha nem haragszol, most mennem kell. - állt fel az asztaltól, mire Bella is azonnal felpattant. Voldemort alig bírt elfojtani egy mosolyt.

- Vigyázz magadra, majd találkozunk. Nagyon örülök, hogy tudtunk egy jót beszélgetni. - búcsúzott el tőle.

- Én is örülök. - suttogta. - És na aggódj amiatt, hogy csak ritkán találkozunk, megértem, ha el kell intézned a dolgaidat. Lesz még időnk együtt lenni. - mosolygott rá. Egyetlen oka volt annak, amiért ezt mondta. Mindig, amikor találkozik vele, és beszélgetnek, utána több napra van szüksége ahhoz, hogy átgondolja a beszélgetésüket, mert annyira felkavarja őt. Úgyhogy nem bánta, hogy ismét kap egy kis szünetet.

- Így van. - vigyorgott a Nagyúr is. - Tényleg vigyázz magadra. - nézett rá komolyan, és kirázta a hideg, amikor meglátta, milyen erős érzelem lángol a szemében. Féltés, aggodalom.

- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom. - mondta, majd nem bírta megállni, és megfogta a férfi kezét, aki finoman megszorította. Így álltak egy darabig, majd Voldemort elengedte a nő ujjait, és lassan az arca felé kezdte emelni.

Bella lehunyta a szemét, várta, hogy mi fog történni. Azonban hiába várt, nem érezte a férfi érintését. Csak az egyik szemét nyitotta ki, és meglátta, ahogy a varázsló vigyorogva figyeli, majd komollyá változott az arca.

Ujjbegyeivel lágyan megérintette az arcát, majd végigsimított a járomcsontján. A bőre azonnal égni kezdett, szinte felperzselte a Nagyúr ujjait.

Egy darabig nézték egymást, majd megsimogatta Bella haját, aztán távolodni kezdett tőle, egy mosollyal az arcán. Viszonozta a mosolyt.

- Nemsokára hallani fogsz felőlem, Bella. - mondta kedvesen, majd a kilincsre tette a kezét. Ismét elvigyorodott, amikor meglátta a nő ragyogó arcát, aztán rákacsintott, és kilépett a szobából.

Bella annyira lebénult, hogy csak másodpercekkel később szaladt ki a folyosóra. Még látta a férfi hátát, ahogy szélsebesen robog le a lépcsőn, de aztán eltűnt a látóköréből.

Mosolyogva ment vissza a szobába, de ez a mosoly rémületbe csapott át, amint belépett az ajtón. Megrázkódott, mert a helyiségben kifejezetten hideg volt, az előző hőmérséklethez képest, ami a nyitott ablaknak volt köszönhető.

A novemberi szél besüvített az ablakon, felborzolva a haját. Gyorsan odaszaladt és becsukta.

Nem értette, hogyan nyílhatott ki, hiszen neki is nagy erőre van szüksége ahhoz, hogy kinyissa. Tekintetét végighordozta a szobán. Szeme a könyvespolcon akadt meg, és a földön heverő, néhány megtépázott könyvön.

Lassan elindult az asztal felé, majd földbe gyökerezett lábbal bámulta az ablakot. Nem tudott mást tenni, felsikoltott, és szinte könnyekkel küszködve nézte az üveget. Remélte, hogy senki nem hallotta meg a sikítását, mert most nagyon nem lenne jó, ha valaki benyitna a szobájába és meglátná, hogy mitől ijedt meg ennyire.

Az ablakon ugyanis két, kis kéz rajzolódott ki a párában. Olyan volt, mintha egy gyerek keze lett volna. A szobában lévő melegtől elkezdett folyni a víz az üvegről, elmaszatolva a lenyomatot. Most már végképp nem értette, hogy mi történt, hiszen a kezek az üveg külső felén voltak, és ő az emeleti szobát kapta, ami körülbelül hat méter magasan van. Azonban nem volt ideje rágódni ezen, mert egy újabb - az előzőnél sokkal nagyobb - sokk érte, amikor lepillantott az asztalra.

Ott volt mindkét csésze, amiből itták a teát. A Nagyúré üres volt, az övében viszont volt valami. A csésze alján meghagyott teafűben egy kis jelet vett észre.

Egy kereszt volt benne. Olyan kereszt, ami a temetőkben szokott lenni, a sírköveken.

Jelentése: halál.

A szájára kellett szorítania a kezét, nehogy megint sikítson. Zihálva vette a levegőt, aztán heves zokogásba kezdett, ahogy a feszültség kitört belőle.

A kezek már nem voltak ott, amikor ismét az ablakra pillantott.

Jobb lett volna, ha nem néz le az utcára.

Meglátta Voldemortot, ahogy átmegy a túloldalra, majd nem sokkal később egy fekete madár hasította át a levegőt. A holló rászállt a férfi vállára, aztán a Nagyúr megsimogatta a tollait, épp úgy, ahogy az ő haját is simogatta néhány perccel ezelőtt.

A madár elrugaszkodott a válláról, majd nagy szárnycsapásokkal repülni kezdett. Voldemort megpördült a tengelye a körül, majd eltűnt Bella szeme elől.

Tehát vele találkozik.

Megtépázott lelke már nem bírta tovább, a zokogás egyre jobban rázta a testét. Válaszokat akart. Tudni akarta, hogy mi történt a szobájában, és kinek a keze volt az ablakon. Annyira összezavarodott, hogy figyelmén kívül hagyta azt a tényt, hogy ezek egy gyerek kezei voltak, és ő nem tudott róla, hogy van egy ellensége. Pontosabban nem számított rá, hogy az ellensége lesz. Abban a tudatban élt, hogy meghalt. Most azonban kiderült, hogy nem.

Nem tudott tisztán gondolkodni, épp ezért nem jött rá, hogy a válasz ott van az orra előtt.

Görcsösen markolta a széket, de a teste ugyanolyan vadul remegett, mint eddig.

Nem bírta tovább. Érezte, hogy elsötétül előtte a világ. Teste összecsuklott, és ájultan rogyott a padlóra.