10. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a 10. fejezetet. Lesz benne több váratlan fordulat, remélem tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

10. Fejezet

Narcissa idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Állával a másik kezére támaszkodott, így bámult ki a fogadó ablakán, és várta, hogy megjelenjen Bella és Voldemort.

A férfi azt ígérte, hogy sietnek vissza, mégsem jöttek. A vásárlástól is teljesen elment a kedve, ezek után nem akarta megünnepelni a születésnapját sem. Csak arra vágyott, hogy a húga végre visszatérjen.

Egyfolytában azon gondolkozott, hogy Bella miért volt ilyen ellenséges a férfivel. Egész végig, miközben reggeliztek, érezte, hogy csak úgy tombol a feszültség az asztal körül.

Nem értette a testvére viselkedését, pedig minden erejével azon volt, hogy rájöjjön.

Arra sem talált magyarázatot, hogy miért ment el olyan gyorsan.

Mi dolga lehet? Azt mondta, hogy ezt a napot csak velem fogja eltölteni. Ilyen hirtelen közbe jött neki valami? De hát mi? Nyugodtan reggeliztünk, legalábbis próbáltunk, aztán az egyik pillanatban felpattant a székről, majd egy ostoba indokot kitalálva elviharzott. Csak azt tudnám, hogy miért volt ilyen távolságtartó a férfivel. Én először úgy láttam, hogy minden rendben van köztük, de kiderült, hogy mégsem. Bárcsak rájönnék furcsa viselkedésének okára. - fejezte be az elmélkedést, majd lemondóan megrázta a fejét, mert érezte, hogy erre egyhamar nem fogja megtudni a választ.

A hűvös szellő megtáncoltatta a levegőben kavargó faleveleket, ahogy Bella kecsesen és magabiztosan lépdelt a macskaköves úton. Szemével az utca vége felé tekintett, de érezte, amint valakinek a tekintete a hátába fúródik.

A Nagyúr lassan ment mögötte, nem akarta beérni őt. Meg akarta várni, amíg teljesen megnyugszik és lehiggad. Remélte, hogy az előbbi kínzás és gyilkolás kiirtott belőle minden dühöt és haragot, és talán nem támad rá megint úgy, mint egy vadállat.

A nő még mindig látta maga előtt az idegen kisfiú arcát, akinek a szüleivel nem sokkal ezelőtt végzett. Látta, amint a fiú szemében a félelmet felváltja a csodálkozás és értetlenség, ahogy az emlékei egyre csak távolodnak tőle, és amik már soha többé nem lesznek az övéi.

Sosem szerette a gyerekeket, mindig irtózott tőlük, egyet sem bírt elviselni maga mellett. Ezt a fiút azonban még azoknál is jobban gyűlölte, hiszen mugli volt. Nem törődött vele, miután megölte a szüleit, egyszerűen csak eljött onnan a férfivel együtt. Azt nem is sejtette, hogy a kisfiú percekig bámult utánuk, még akkor is, mikor már eltűntek a szeme elől.

Mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát, ami már majdnem sikerült is neki, ahogy egyre távolodtak attól a bizonyos háztól. Haját megigazította, már nem lógott gubancosan a hátára, hanem gyönyörű koronaként keretezte az arcát.

Amikor elért az utca végére, megállt. A férfi méterekkel le volt maradva tőle, ezért kellett néhány másodperc, mire utolérte őt, majd ő is abbahagyta a sétát.

Amint Bella észrevette, hogy a férfi is megállt mellette, egyből elindult, hogy folytassa útját. Csak egy kis pihenőre állt meg, még mindig nem akart beszélni vele. A férfi meglátta a mozdulatot, majd a csuklójánál fogva, erősen magához húzta.

- Úgy látom, azóta sem sikerült megtanulnod, hogy velem nem érdemes ellenkezni. Mindig az van, amit én akarok. - mondta lassú, monoton hangon, mintha hipnotizálni akarta volna a nőt.

- Te meg arra nem jöttél még rá, hogy én vagyok a világ legmakacsabb embere, aki valaha is létezett. Ha én egyszer nem akarok valamit, senki sem kényszerítheti rám, hogy megtegyem. - felelte ugyanolyan fülbemászó hangon, mint a férfi. Nem vette észre, de karjait a varázsló mellkasára tette, és egyre csak húzta magához.

Voldemort érezte, hogy most jött el a pillanat arra, hogy meggyőzze a nőt. De miről is kellene meggyőznie őt? Az lenne a legfőbb cél, amit el akart érni, hogy a nő ne kérdezzen rá többet a nővére nyakláncára, arra, hogyan került hozzá. Minél többször hozta fel a témát a nő, annál jobban elege lett belőle. Mármint a nyakláncból. Érezte, hogy a nőt sosem tudná megunni. Van benne valami magával ragadó erő, aminek nem bír ellenállni. Mégis tudta, hogy ő a főnök, neki kell parancsolnia, és ennek így is kell maradnia. Bellának nem szabad meglátnia, hogy már ilyen rövid idő után hatással van rá, és azt pláne nem szabad megéreznie, hogy uralkodni tud a férfi érzelmei felett. A férfinek kell megmondania, hogy mi legyen, nem pedig fordítva.

Némán álltak egymásnak feszülő testtel, egyikük sem akarta elengedni a másikat. Olyan volt, mintha farkasszemet néztek volna.

A nő számára csak egyetlen dolog volt furcsa, ami hirtelen megváltozott benne a férfivel kapcsolatban. Idáig, akárhányszor csak a varázsló szemeibe nézett, érezte, hogy elveszíti a teste felett az uralmat, és nagy erő kellett ahhoz, hogy ismét parancsolni tudjon az érzelmeinek. Most viszont ezt egyáltalán nem érezte. A magával ragadó erőt, ami egyre erősebb lett benne, és mindent meg kellett tennie azért, hogy ne a férfi nyerje meg a csatát.

Ez az érzés teljesen elszállt belőle. Amikor találkozott a tekintetük, nem kezdett el remegni a térde, nem érezte azt, hogy menten elájul. Biztos volt abban, hogy a karjaiban tud maradni anélkül, hogy megadná magát az érzelmeinek és megengedné nekik, hogy tiltott utakra vezesse.

Voldemort azonban ravasz ember volt. Átlátott a nő ügyes kis próbálkozásain. Azon, hogy most ő akarja a hatalma alá keríteni. A férfi esetében ez egyenlő volt azzal, hogy hamarosan meghal. Vagyis alig volt esélye a nőnek arra, hogy ez sikerüljön neki.

Mindketten nagy harcot vívtak a saját érzelmeikkel, de a férfinek már nem igazán tetszett, hogy a nő csak bámul rá, és meg sem szólal.

- Én ezt nem tudhatom. Ha te mondod, akkor valószínűleg így is van. - mondta beleegyezően a nő előbbi mondatára utalva.

Ne higgy neki! Most ezt csak azért mondja, hogy elhitesse veled, igazad van! Megint bele akar vinni a trükkös kis játékaiba, amiben én már nem fogok részt venni. Nem fogom hagyni, hogy ismét átverjen, becsapjon, hogy utána a hátam mögött kinevessen. Majd amikor rákérdezek az igazságra, egyszerűen csak elterelje róla a szót azzal, hogy ez egyáltalán nem fontos, és nem kell törődnöm vele! De igen is kell! Kiderítem, hogyan került hozzá a nyaklánc, ha beleszakadok, akkor is! - döntötte el magában, majd egy finom mozdulattal kibújt a férfi öleléséből.

Minden idegszálával érezte a nőn végbemenő változást és az elutasító viselkedését. Tudta, hogy ez még mindig a nyaklánc miatt van, de ha Bella térden állva könyörgött volna érte, hogy mondja el, akkor sem tette volna meg. Azzal is tisztában volt, hogy ezzel csak még jobban szítja a nőben az ellenkezést és a haragot, de elhatározta, egy szót sem szól az ékszerről.

- Örülök, hogy egyetértesz velem. - felelte Bella kimért hangon, amit a férfi az elmúlt órákban folyamatosan tapasztalt nála. - Ha már nincs több mondanivalód, visszamennék a fogadóba. Cissy már biztosan aggódik értünk. - pillantott még egyszer a férfi arcára, majd behunyta a szemét, és máris érezte, ahogy a sötétség egyre csak hívja magához.

A fiáker lassan gördült be a fogadó elé. A lovak halk nyerítéssel megálltak, amikor a kocsis finoman meghúzta a gyeplőt. Óvatosan leugrott a bakról, majd gyengéden megpaskolta a lovak nyakát, erre mindketten boldogan felhorkantottak.

Jason elindult a bejárat felé, majd az ablak mellé érve meglátta, hogy valaki ül az egyik asztalnál. Amint közelebb ért, felismerte benne Narcissát.

- Jó napot, hölgyem! - köszönt neki az ajtón belépve.

A nő újságot olvasva próbálta elütni az időt. Elmélyülten olvasta a cikket, amíg meg nem hallotta a férfi hangját. Először fel sem ismerte a hangot. Hunyorogva pillantott fel rá, majd pár másodperc múlva rájött, hogy ki üdvözölte őt.

- Önnek is… Jason. - köszönt ő is. A nevét tétován és egy kicsit félve mondta ki. Nem volt benne biztos, hogy így hívják őt. Nem igazán figyelt rá, mikor bemutatkozott, a húgán járt az esze. Amikor azonban meglátta a férfi arcán a mosolyt, tudta, hogy jó nevet mondott.

- Igen, Jason vagyok. - bólintott még mindig mosolyogva. - Leülhetek? - mutatott az egyik székre.

- Persze, nyugodtan. - mondta, majd arrébb húzódott, hogy a férfi is elférjen.

Eddig nem volt ideje megnézni alaposabban a férfit, most viszont tetőtől talpig végigmérte.

Magas volt és vékony, világosbarna haján megcsillant az ablakon beáradó napfény. Mosolyogva figyelte a nőt, nemcsak a szája mosolygott, gesztenyebarna szemei is barátságosan fürkészték az arcát.

Teljesen az ellentéte. - hasonlította össze a két férfit.

- Nem akarok tolakodónak tűnni, de kérdezhetek valamit? - zökkentette ki a férfi hangja az álmodozásból. A nő biccentett. - A testvére hol van most?

Hirtelen nem tudta, hogy mit feleljen. Azt mégsem mondhatta el, hogy dühösen elrohant, miután Voldemort feldühítette valamivel. Arra viszont még mindig nem tudta a választ, hogy mivel.

- Közbejött neki egy fontos dolog, most is azt intézi. - válaszolta kitérően. Ezzel végül is nem hazudott. Bella is ezt mondta neki.

- Értem. - bólintott Jason. - És még azt megkérdezhetem, hogy Voldemort nagyúr itt van?

- Nincs, neki is el kellett mennie. - hazudta. Azt nem akarta elmondani, hogy a húga miatt ment el, vagyis pontosabban utána.

A férfi erre is bólintott.

- Csak azért kérdeztem, mert úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk. Még nem kaptam meg a fizetségem a kisasszony fuvarjáért. - világosította fel Narcissát.

- Nem tudom, hogy mikor fognak visszajönni, nem mondták meg. Mi lenne, ha meginnánk valamit, ameddig várunk rájuk? - javasolta kedvesen.

- Az nagyon jó lenne. - mosolyodott el. - Hosszú volt az út, és igazán jólesne egy frissítő.

- Rendben. Thomas! - kiáltotta el magát. Hamarosan megjelent a pultos, és odabicegett az asztalukhoz.

- Parancsoljon, kisasszony.

- Megkérhetem, hogy hozzon nekünk két vajsört, és esetleg egy kis harapnivalót is? Fárasztó útja volt, biztosan megéhezett. - nézett a férfire, aki csak egy mosollyal válaszolt.

- Máris hozom. - mondta Thomas, majd kiment.

Egyikük sem szólalt meg. Jason az utcát nézte, Cissy pedig őt. Tudta, hogy nem kéne ilyet éreznie, de volt a férfiben valami, ami arra késztette, hogy csak őt bámulja. Mert nem csak egyszerűen rápillantott, hanem majdnem kiesett a szeme, úgy figyelte a férfit.

Nem merte bevallani magának, de megtetszett neki Jason, szimpatikus volt számára. Jason egyre csak az utcát figyelte. Azt viszont ennek ellenére is megérezte, hogy nézi őt a nő. Pontosabban bámulja. Érezte, amint a tekintete az övét keresi, ezért lassan oldalra fordította a fejét, és megkérdezte:

- Szeretne valamit mondani? - jutottak el a szavak Cissy tudatáig. Szörnyen zavarba jött, mikor a férfi megszólította.

Hogy lehettem ilyen bolond? Miért kellett ilyen feltűnően néznem? Most mit válaszoljak, nem akarok mondani semmit, csak néztem őt.

- Nem, csak elbambultam. - mentegetőzött elpirulva. - Azon gondolkoztam, hogy mikor fognak már visszajönni.

- Értem. - mondta megint a férfi, de gyanakvóan nézett a nőre. Tudta, hogy nem emiatt bámult így rá. De nem akarta szóba hozni, látta rajta, hogy így is mennyire zavarban van.

Szerencsére a nőnek nem kellett válaszolnia, mert megjelent Thomas egy nagy tálcával a kezében. Egy itallal teletöltött kancsó, két pohár, és egy tányér volt rajta étellel.

- Köszönjük, Thomas. Nyugodtan elmehet, majd én töltök. - mondta neki. A férfi ismét elment.

- Engedje meg, hogy segítsek. - udvariaskodott Jason. Narcissa keze már a kancsó fülén volt, és a férfi is odanyúlt, aminek az lett a következménye, hogy a nő ismét elpirult. Ugyanis a férfi ujjai megérintették a kezét, ahogy mindketten megpróbálták felemelni a kancsót.

- Megengedi? - kérdezte a férfi a nőre nézve, aki csak bólintott. Nem tudott megszólalni. Még mindig érezte a testén végigfutó hideget, amit Jason érintése váltott ki belőle.

Mosolyogva töltötte tele a poharat, először a nőét, majd az övét is. Tetszett neki, hogy ennyire szemérmes és ilyen könnyen zavarba lehet hozni. Azt már nem tudta, hogy kifejezetten az ő érintésétől pirult el.

- Köszönöm. - mondta Cissy, mikor a férfi letette elé az italt.

- Egészségünkre. - biccentett felé, majd összekoccintotta a két poharat.

Ahogy Narcissa a szájához emelte a poharat, majd ivott belőle egy kortyot, meghallott egy hangot. Valaki megérkezett.

Nagyon remélte, hogy Bella lesz az. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta a fogadó felé haladó testvérét.

- Bella! - kiáltotta, majd odaszaladt hozzá, és megölelte. - Annyira örülök, hogy visszajöttél. Minden rendben? - kérdezte, mikor meglátta a nő zavart és dühös arcát.

- Persze, nincs semmi baj. Sikerült elintéznem, amiért elmentem. Ne haragudj, hogy csak ilyen sokára jöttem.

Tekintete az asztalra tévedt, ahol meglátta a kocsist.

- Jason, bemutatom a húgomat, Bellát. Bella, ő itt Jason. - mutatta be őket egymásnak. - Ő hozott el ide.

- Örülök, hogy itt van. - mondta a nő, de a hangján lehetett hallani, hogy nem akar társaságban lenni.

- Én is, hölgyem. - mosolygott rá, mire Cissy ismét megérezte, hogy a férfi hangjától ismét kirázza őt a hideg.

- Bocsánat, de most szeretnék felmenni. - nézett rájuk Bella.

- Persze, menj csak nyugodtan. - mondta megértően Narcissa.

Mindketten figyelték, ahogy lassan, nagy teherrel a vállán elindul. Olyan teherrel, amiről egyikük sem tudott, és ami egészen szörnyű volt. A gyilkolás terhével…

A Nap erősen tűzött annak ellenére, hogy ősz volt. A szép idő nem tartott sokáig, mert pillanatokon belül köd ereszkedett a tájra. A fény több helyen is próbált áthatolni a hirtelen jött homályon, nem sok sikerrel.

Egy hosszú, fekete köpeny egyre csak söpörte az utca szennyét. Tulajdonosa céltalanul bolyongott már órák óta, mégsem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Bár az volt az igazság, hogy nem nagyon akart tenni bármit is. Érezte, hogy semmi értelme megpróbálni meggyőzni a nőt a nyakláncról. Úgyis mindig a saját feje után megy, nem lehet megmondani neki, hogy mit tegyen. Az van, amit ő akar, de ez nem lesz sokáig így, mert ő nem fogja hagyni…

A ködtől már alig látott valamit, hunyorogva folytatta útját. Nem lepte meg őt a köd, már hozzászokott ahhoz, hogy az időjárás ilyen hirtelen megváltozik.

A távolból károgás hallatszott, majd a feje felett több száz holló repült el. Mindegyik kecsesen szállt hatalmas szárnyaival.

Volt a madarakban valami erő, egyre csak vonzotta őt. Szerette őket, de csak a hollókat, más madár nem jöhetett szóba nála. Egyetlen egy állat volt, ami még tetszett neki. A kígyó…

Az egyik holló íves kört tett le a levegőben, majd egy utolsó szárnylendítéssel a férfi vállán landolt.

Hitetlenkedve nézett a madár fekete szemeibe, amiben viszontlátta a sajátját. Az állat békésen ült rajta, nem szándékozott továbbmenni.

Közben az útra szinte az összes holló leszállt, így feketeséget képeztek a homályos ködben.

Beletörődve folytatta útját, bár nem értette, hogy ez a madár miért szállt rá a vállára. A hollók nem az emberszeretetükről híresek, ennek ellenére ő kedvelte őket. Épp ellenkezőleg, arról, hogy messziről elkerülik az embereket, mert félnek tőlük. Ezen a madáron viszont nem érzékelt semmi félelmet.

A holló még egyszer utoljára a szemébe nézett, majd széttárta szárnyait, és elrugaszkodott a válláról. Meglobogtatta a haját, ahogy elrepült.

Megállt az út közepén. Teljesen megbénította az, amit a madár szemében látott. Mintha közölni akart volna valamit. De nem az volt számára különös, ahogyan ránézett, hanem az, hogy ismerte ezt a pillantást, a két szemet. Látta már valahol, az életére is megesküdne. Valaki követi őt…

A piszkos padló egyre csak húzta magához, és nem tudott felkelni. A fájdalom ott tartotta, nem engedte el őt, bármennyire küzdött a szabadulásért. Koszos arcán könnyek csillogtak. Ahol végigfolytak a könnyei, valamivel tisztább volt az arca, de az egész teste koszban fürdött.

Hason feküdt, az ajtó rése alatt figyelte a betűző fényt. Egy kis idő múlva már csak homályt látott, ahogy a köd egyre rátelepedett a tájra.

Minden erejét összeszedte, és megpróbált felkelni. Tenyereit a padlóhoz nyomva igyekezett felülni, ami nagy nehezen, de sikerült neki.

Testrészei keserves fájdalommal válaszoltak ügyetlen mozdulataira. A fizikai fájdalom azonban meg sem közelítette azt, ami most a lelkét feszítette szét. Szilánkjaira tört szívére nem volt gyógyír. Érezte, amint minden egyes darabja pengeként fúródik belé, hegyes végei mérhetetlen fájdalmat okoznak neki, amitől ismét visszahanyatlik a padlóra, és nem kel fel többé.

Megfeszítette testét, nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a fájdalom. Bebizonyítja az egész világnak, hogy ő a legerősebb, aki valaha is létezett. Ezt elsősorban magának akarta bebizonyítani. Azt, hogy egy ilyen szörnyű csapás után is képes felállni a földről, és folytatja a harcot. Mert harcolni fog, nem fogja hagyni, hogy legyőzzék. Számára most már az élet egyenlő volt a harccal és a küzdelemmel, de nem bánta. Ha már a sors ilyen kegyetlenül bánt vele, ő csak azért is megmutatja, hogy erős, és bosszút áll azért, amit vele tettek. Azokon, akik elvették tőle azt, ami a legfontosabb számára, azt, ami nélkül meg kell tanulnia élni. Nem szabad feladnia, el kell viselnie a testében tomboló elviselhetetlen fájdalmat, és mennie kell tovább. Csak így lesz értelme annak, ami történt. Ha nem cselekszik semmit, hiába haltak meg érte. Hiába áldozták fel életüket, ha nem tesz semmit, bemocskolja őket.

Az inge ujjával megtörölte könnyes arcát, majd óvatosan feltápászkodott. Lassan elindult az ajtó felé, majd amikor odaért, meglökte, mire az nyikorogva kitárult.

Hihetetlen erőre volt szüksége ahhoz, hogy ne rántsa vissza, mert amit az ajtón kívül látott, mindennél fájdalmasabb volt. Lehunyta szemeit, így indult ki az utcára. Tudta, hogy mikor fog odaérni, nem akarta addig sem látni. Talpába kavicsok, szilánkok, szálkák fúródtak, de kifejezetten örült, sőt élvezte, hogy ez a fájdalom egy kis időre felülkerekedik a másikon. Véres lábnyomokkal közeledett oda, ahova a legkevésbé sem akart eljutni, de tudta, hogy muszáj megtennie. Nem lehet gyenge, főleg előttük nem. Ők ezt már nem látják, de neki nagyon fontos volt, hogy ezt betartsa, hiszen az előbb fogadta meg, hogy harcolni fog és erős lesz.

Amikor úgy érezte, hogy már odaért, lassan kinyitotta a szemét. A lába felmondta a szolgálatot, nem bírt talpon maradni. Úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Szemeit ismét elöntötték a forró könnyek, amik égették arcát, ahogy végiggördültek rajta. Öklét a szájába tömte, így próbálta elnyomni a belőle feltörő néma sikolyt. Fogait az ujjaiba vájta, ő akart fájdalmat okozni magának. Ezerszer jobban elviselte azt, amit saját magának okoz, mint azt, amit vele tettek. Inkább ő bántja magát, minthogy más tegye még fájdalmasabbá az életét. Bár talán ennél már nem lehet rosszabb.

Hirtelen düh borította el a testét. A tehetetlenség dühe. Az, hogy nem tudja égbe kiáltani a fájdalmát, magában kell tartania, amit már alig tudott elviselni. Miért volt vele ilyen kegyetlen az élet? Némának született, most meg a szeme láttára meggyilkolták a szüleit, és még csak nem is adhatja ki magából azt, ami a lelkét egyre feszíti, és úgy érzi, hogy azon nyomban belehal ebbe a mérhetetlen kínba.

Bella varázslata nem úgy sikerült, ahogy tervezte. A fiú csak egy kis időre veszítette el az emlékezetét. Néhány óra múlva ismét tiszta volt az elméje, mindenre emlékezett.

A szülei egymás mellett fekve hevertek a földön. Összeszedte minden erejét, és rájuk pillantott. Mindketten üveges tekintettel bámultak a semmibe. Testük mereven feküdt a hideg úton. A kín nyomai még most is látszódtak az arcukon.

Közelebb mászott hozzájuk, bár egy kicsit félt a látványtól, de látni akarta őket.

Anyja hullámos haja takaróként lepte be a koszos köveket. Zöld szemében még észrevette az utolsó érzelmeket, amik még lejátszódtak benne. Keze az apja tenyerében volt. Mintha egymás kezét fogva haltak volna meg. Kéz a kézben élték át a kínzást, aztán így léptek át a halál kapuján, ami gyorsan magával ragadta őket, és soha többé nem engedi ki a karmai közül. Örök foglyai maradnak a halálnak…

Az apja arcán is hasonló érzelmeket fedezett fel, mint az anyjáén. Arca még mindig el volt torzulva a fájdalomtól, szemei fénytelenül néztek felfelé.

Még egy pár percig figyelte őket, majd megint felállt a földről, és az apja mellé lépett. Tekintete végigfutott a testén, ami görcsbe rándulva feküdt előtte. Azt kívánta, hogy bárcsak ő is ekkora fájdalmat tudna okozni azoknak az embernek, akik ezt tették vele. Talán az még jobb lett volna, ha a nő őt is megöli. Miért kellett életben maradnia? Nem tud nélkülük élni.

Lehajolt, majd az apja mellől felvette a varázspálcáját. Egy ideig az ujjai között forgatta, aztán nadrágja övébe tette. Megfordult, így a szüleivel szemben állt meg. Utoljára végigfutatta szemeit rajtuk, majd remegő vállakkal elindult, hogy valóra váltsa ígéretét.

Zavartan bámult a távolodó, fekete holló után. Semmit sem értett abból, ami az előbb történt vele. A többi madár is elrepült, ismét egyedül volt az utcán.

Sóhajtott egyet, majd elindult. Nem akart hoppanálni, nyugodtan át szerette volna gondolni a dolgokat. Bármennyire törte a fejét, nem tudott rájönni a madár furcsa viselkedésére. Vagy ezt csak ő képzelte be magának, és a holló csak úgy egyszerűen a szemébe nézett? Ezt elég különösnek találta. Volt még egy másik furcsa dolog, amire szintén nem tudott rájönni. Csak ez a madár közelítette meg őt, a többiek távol maradtak tőle. Mintha ők féltek volna, vagy lehet, hogy ez a madár volt túl vakmerő.

Képtelen volt kiverni a fejéből azokat a fekete szemeket. Nagyon idegesítette, hogy nem tud rájönni, honnan ismerős számára.

Ne legyél ostoba! Egy madár szeme nem lehet ismerős. Honnan ismernéd? Nem ember, csak egy jelentéktelen állat, ami néha szerencsétlenséget okoz, de velem még nem történt ilyesmi és nem is fog. - zárta le magában a vitát, majd dehoppanált.

Másodperceken belül megérkezett a fogadó elé, ahol meglátta az ott parkoló fiákert és az elé befogott lovakat. Nem látott senkit az ablakon keresztül, de nem is bánta. Most egyáltalán nem vágyott társaságra.

Bella a szobában ült, és kifelé tekintett az ablakon. Akkor is az utcát nézte, amikor Voldemort megjelent.

Azonnal elkapta a fejét, még látni sem akarta őt. Érezte, hogy szívdobogása egyre gyorsul, és a bordáit veri. Mélyeket lélegezve felállt, és elindult lefelé, mert tudta, hogy nem bujkálhat örökké a férfi elől.

A Nagyúr belépett az ajtón, majd meghallotta, ahogy megszólítják:

- Uram, örülök, hogy visszajött. Pár napja beszéltük meg, hogy itt fogunk találkozni, hogy megkapjam a fizetségem. - szólalt meg Jason mögüle.

- Igen, máris megkapod, egy pillanat. - bólintott a férfi, majd elővette pálcáját. Kétszer megsuhintotta a levegőben, majd a kocsis megérezte, hogy a köpenye zsebe nehezebb lett, és egyre csak húzza őt lefelé.

- Nagyon köszönöm, uram. A jövőben is bármikor számíthat rám. - mondta alázatosan.

- Én is ezt remélem. Nyugodtan elmehetsz, majd néhány nap múlva beszélünk. - tette vissza köpenye zsebébe pálcáját.

- Rendben. Viszlát, uram. - biccentett Jason, majd hamarosan elhajtott a lovakkal.

A férfi odament az asztalhoz és leült. Az asztalon még mindig ott volt a kancsó a két pohárral együtt. Most nem akart inni, ahhoz túl zaklatott volt.

Ajtónyikorgás hallatszott, majd megjelent Narcissa.

- Jaj, de jó, hogy te is visszajöttél! Érted is nagyon aggódtam. - mondta őszintén, és a férfi észrevette a szemeiben megvillanó aggodalmat.

- Ne aggódj, minden rendben. - mondta automatikusan, mert tudta, hogy a nő ezt akarja hallani.

- Biztos? Feszültnek tűnsz. - fürkészte az arcát.

- Persze, nincs semmi gond. - mondta ismét Voldemort, ami nagy hazugság volt. Nem akarta elmondani, hogy egy holló miatt ilyen ingerült, mert talán a nő kinevetné. Bellát meg jobb, ha nem említi meg. A nő még dühösebb lenne, ha elmondaná. Persze, nem a nyakláncot mondaná el, hanem azt, hogy összevesztek, és Bella nem akar szóba állni vele.

- Kérsz valamit? - kérdezte Cissy.

- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. - utasította vissza az ajánlatot. Tudta, hogy most semmit sem tudna letuszkolni a torkán.

Várt egy kicsit, majd megkérdezte:

- Bella itt van? - próbálta nyugodtan feltenni a kérdést, de a nő így is kihallotta belőle a nyugtalanságot.

A boszorkány már percek óta a lépcsőknél várt a megfelelő alkalomra, hogy ő is megjelenjen. Érezte, eljött a pillanat, hogy ő is felfedje magát.

- Itt vagyok. - csendült a terem másik végéből a hangja.

A férfi egyenesen a szemébe nézett, és érzelmek után kutatott, de nem látott benne haragot. Újra a régi Bellának tűnt, pedig ez kicsit sem volt így. Csak ő látta azt, hogy ismét önmaga volt. A nő viszont érezte, hogy megváltozott benne valami, egy olyan dolog, ami nem csak őt változtatta meg.

- Biztos, hogy jól vagy, Bella? - kérdezte aggódóan Narcissa. - Sápadt az arcod.

- Jól érzem magam. - bizonygatta, de nem a nővére szemébe nézett.

- Gyere, ülj le. - mutatott egy székre a férfi.

Lassú léptekkel elindult, nem akart a közelében lenni. Félt attól, hogy a férfi valami rosszat fog mondani.

- Ha nem haragszotok meg, felmennék egy kicsit rendbe tenni a szobámat. - hallotta messziről Cissy hangját.

- Menj csak nyugodtan. - felelte Voldemort, de nem pillantott rá. Csak Bellát figyelte.

Narcissa felfelé menet, egész végig azon gondolkozott, hogy mi történhetett kettőjük között. A testvére zaklatottan ment el, és úgyis jött vissza. A férfit sem látta nyugodtnak.

Az asztalnál nem éppen volt oldott a hangulat. Mindketten feszélyezve néztek a másikra, és nem mertek megszólalni, főleg Bella nem.

- Iszunk valamit? - törte meg a csendet a varázsló.

- Ihatunk. - egyezett bele a nő, de ezt is olyan lekezelően mondta, hogy Voldemortban ismét kezdett felgyülemleni a harag.

Egy pálcaintéssel teletöltötte a poharakat, majd síri csöndben elkezdtek inni. Bella elfordult tőle, nem akart ránézni, és már alig várta, hogy végre felmehessen a szobájába.

Gondolatok ezrei kavarogtak a fejében, ahogy egyre közeledett a célja felé. A Nap megcsillogtatta az arcán maradt könnyeket. A könnyeket, amik utoljára csordultak ki a szeméből, mert megfogadta, hogy soha többé nem fog sírni. Nem fog könnyet ejteni olyan emberekért, akik tönkretették az életét.

Hatalmas sóhaj szakadt fel a lelkéből, amikor rájött, hogy mit is készül tenni hamarosan. Megkönnyebbülést érzett minden apró porcikájában, ahogy az édes bosszú ellepte törékeny testét. Kezével az övében lapuló pálcát fogta, így érezte magát biztonságban.

Ezen a környéken még egyszer sem volt, hiszen az ő fajtájának tilos ennyire bemerészkednie a városba. Nekik az a legfontosabb feladatuk, hogy minél jobban meghúzzák magukat, és kerüljék el a többi embert. Ezt még az apja próbálta elmagyarázni neki úgy, hogy jeleket rajzolt a levegőbe, amiből sikeresen megértette a lényeget.

Az emlékektől ismét összeszorult a szíve, és érezte, amint a könnyek megint megpróbálnak előtörni, de megfeszítette az arcát, nem engedett a gyengeségnek.

Lassan beért a város főterére, ahol alig volt valaki. Teljesen egyedül érezte magát, de talán most pont erre volt szüksége. A magányra, hogy át tudja gondolni a dolgokat. A dolgokat, amiket hamarosan meg fog tenni. Legalábbis ezt tervezi.

A szülei emlékét nem tudta kitörölni sem a fejéből, sem a lelkéből, bármennyire igyekezett megtenni. Bele kell törődnie abba, hogy az emlékek - amik egyáltalán nem boldogok -, élete végéig kísérni fogják őt.

Hirtelen egy különös érzés kerítette hatalmába, ahogy egyre több ház mellett haladt el. Mintha megérkezett volna a céljához. Testén borzongás futott végig, de nem a félelem miatt, hanem azért, mert tudta, hogy jó helyen jár, és nemsokára élete legcsodálatosabb tettét fogja elkövetni.

Nem tudta, hogy miért érzi magát ilyen furcsán. Mintha valaki egy varázslatot hajtott volna végre rajta, csak ő nem tud róla. Erősebbnek és magabiztosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Úgy érezte, hogy most bármire képes lenne, van hozzá elég ereje, hogy megtegye. És meg is fogja tenni. Fizetni fognak a tettükért…

Megállt egy magas, fekete ház előtt. Ahogy átnézett az utca túloldalára, meglátta, hogy egy fogadó elé ért. Fogalma sem volt róla, de tudta, hogy ide kell jönnie. Egy belső hang megsúgta neki. Valaki segítséget nyújt felé, és ő ezt elfogadja, ha már nincs más választása.

Most még jobban érezte a testében tomboló erőt, aminek olyan hirtelen a tulajdonosa lett. Olyan volt, mint egy gyógyír a fájdalmára, már nem érezte annyira szörnyen magát. Tele volt energiával, és egyre erősebb lett tőle. Remélte, hogy ez a varázs örökre megmarad benne, és végigsegíti őt a nehézségeken.

Ahogy közelebb ment az épülethez, meglátta, hogy az ablak mellett ül két, fekete köpenyes alak. Egy nő és egy férfi. Nem beszélgettek, csak némán ültek. A férfit nem ismerte fel, de amikor rápillantott a nőre, úgy érezte, hogy minden egyes porcikája ordítva tiltakozik benne.

Ő volt az! Ő kínozta meg, majd megölte őket. És a férfi segített neki, bűnhődniük kell. Nem úszhatják meg szárazon, meg kell kapniuk a méltó büntetésüket.

Azt vette észre, hogy egyre csak megy a fogadó felé, mintha egy láthatatlan erő tolná arrafelé.

Megint megérezte a bizsergést, ami most csak a fejét vette birtokba. A teste többi részét már nem lepte el ez a különös érzés, csak a nyaka körül érezte.

Voldemort letette üres poharát az asztalra, majd kitekintett az ablakon. Egyenesen a kisfiú barna szemeibe nézett. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire felismerte őt. Ugyanaz a szakadt, koszos ruha volt rajta, mint akkor.

Egy ideje már Bella is csak őt bámulta. Nem tudott rájönni, hogy került ide, hiszen a kis kunyhó elég messze van a fogadótól.

A varázsló felállt, majd a kijárat felé vette az irányt. Hűvös szellő csapta meg az arcát, ahogy kinyitotta az ajtót. A fiú még mindig magabiztosan nézett a szemébe, egyszer sem pislogott.

Testét utoljára magával ragadta az a felemelő érzés, de most is a fejénél érezte erősebbnek.

Bella az asztal mellől figyelte az eseményeket, hagyta, hogy a férfi intézze el ezt az ügyet.

A kisfiú minden erejét összeszedve, kivette az övéből a pálcáját, és maga elé emelte.

Lehunyta szemét, hagyta, hogy teljesen eluralkodjon rajta az a bizonyos érzelem. Aztán hirtelen felpattantak a szemei. Gyűlölettel a szemében nézett Voldemortra, aki állta a tekintetét. Nem volt benne félelem, tudta, hogy mit akar tenni.

Fejét magasra emelve, méltóságteljesen állt előtte, szemei mereven bámultak előre. A varázslat, aminek ilyen gyorsan a birtokosa lett, a legnagyobb kinccsel ajándékozta meg. Olyan nagy erő szállta meg a testét, hogy csak nehezen tudott megállni az úton.

Még egyet előrelépett, majd megtörtént a csoda.

- Azért jöttem, hogy bosszút álljak. Esküszöm a szüleim életére, hogy olyan fájdalomban lesz részetek, amiről még álmodni sem mertetek. - suttogta rekedtes hangon.

Voldemort és Bella megkövülten néztek a kisfiúra, akinek tüdejéből egy önfeledt kacagás tört fel. A boldogság elrepítette magával, és érezte, hogy ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna az élettől.