9. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkeztem a kövi résszel. Ebben már van egy kis akció, az egyik kedves barátnőmnek küldöm, aki imádja az ilyen dolgokat.

Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

9. Fejezet

Bízz bennem, és elnyered a bizalmam.

Bella az ágyon feküdt és a plafont bámulta, mégis ezt a mondatot látta a szeme előtt.

Vagy inkább hallotta a fejében, ahogy Voldemort olyan kísértetiesen mondta.

Mit jelenthet? Ez a kérdés már több százszor felvillant előtte, mióta a férfi kilépett a szobából.

Tudta, hogy nem jelent jót, és félt attól, ha még egyszer beleavatkozik a dolgába, bajba kerül.

De hát ő avatkozott bele a mi dolgunkba!  - csapott egyet az ágyra dühösen, és ülőhelyzetbe tornázta magát. - Ő hozta ide a nővérem nyakláncát, és csempészte be a zsebembe, hogy adjam oda neki ajándékként! Nem neki kéne felháborodnia, hanem nekem! Kíváncsi vagyok, hogy ő mit szólna ahhoz, ha én kutakodnék a múltjában, vagy ha én is idehoznék neki egy személyes tárgyat, ami az övé volt.

Nem kellett sokáig gondolkodnia azon, hogy mit tenne a férfi, ha kiderülne valami ilyesmi.

Azonnal megölne…

Ezt ő is nagyon jól tudta, de még mindig tombolt benne a düh. Hirtelen újabb érzés járta át a testét. A félelem. Rettegett, nem tudta, hogy mihez kezdjen most.

Kirázta a hideg, pedig kellemes meleg volt a szobában. Összehúzta magán a köpenyét, és próbált rájönni a rejtélyre. Mert ő ezt annak érezte. Egy megoldhatatlan rejtélynek...

Annak ellenére, hogy megijesztette őt a férfi kijelentése, próbálta megfejteni.

Ez a mondat akár így is hangozhatott volna:

Ne avatkozz bele az életembe, és nem esik bántódásod!

Bella ismét megrázkódott a félelemtől. Nem mert belegondolni abba, hogy esetleg a férfi bántaná őt. Bármennyire is gonosz, nem lenne képes fájdalmat okozni neki.

Hiszen megígérte. Nagyon is jól emlékezett arra a napra, és arra is, hogy mi történt vele.

Téged sosem tudnálak bántani. - a férfi szó szerint ezt mondta.

Azt viszont nem tudta, hogy a férfi betartja-e az ígéretét. Még nem kerültek olyan helyzetbe, hogy ez kiderült volna.

Az ablak felé fordította a fejét, és hagyta, hogy a beáradó napfény cirógassa az arcát. Felkelt az ágyról, és lassan az ablakhoz lépdelt. Kinyitotta, és az elé táruló utcát kezdte el kémlelni. Hiába nézte a munkába igyekvő embereket, a gondolatai ismét elkalandoztak.

A Nagyúrnak egy másik kijelentése sem hagyta nyugodni, és ez talán jobban megijesztette őt, mint az előző.

Én mindig előrébb járok egy lépéssel.

Lehunyta a szemét, így próbálta megnyugtatni magát. Ezen nem kellett gondolkodnia, hogy mit jelent. Egyértelmű volt számára. A férfi mindenkinél jobban tudja mások következő lépését, ahogy ő is mondta.

De mégis hogyan képes erre? - Bellában rengeteg hasonló kérdés merült fel, azt sem tudta, hogyan űzze ki a fejéből őket.

Még egyszer utoljára végighordozta tekintetét a járókelőkön, majd egy nagy sóhaj kíséretében becsukta az ablakot.

Gyorsan ment, és lezuhanyozott, majd felvett egy tiszta ruhát. Épp a haját fésülte a tükörben, amikor egy hangot hallott az ajtóból.

- Bejöhetek? - kérdezte Cissy.

- Persze, gyere csak. - felelte, miután meglátta nővérét.

- Hogy aludtál? - érdeklődött a testvére, majd helyet foglalt a kanapén.

- Nem túl jól. Csak forgolódtam, nehezen tudtam elaludni. - válaszolta, miközben ő is leült.

Néhány percig csendben ültek, pedig Narcissa oldalát már nagyon fúrta a kíváncsiság. Amikor látta, hogy Bella nem hajlandó megszólalni, elhatározta, hogy rákérdez.

- Na, mesélj már valamit erről a Nagyúrról! - bökte oldalba őt türelmetlenül.

- Mit szeretnél tudni? - sóhajtott Bella. - Én is csak néhány napja ismerem, nem tudok róla semmit.

- Ne mondd ezt! Ennyi idő alatt is ki lehet deríteni dolgokat! Érzem, hogy van köztetek valami. - mondta huncut mosollyal az arcán.

- Ezt hogy érted? - nézett rá ártatlanul Bella.

- Jaj, ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. Ha együtt vagytok, izzik körülöttetek a levegő! - mondta méltatlankodva az idősebb testvér.

- Még mindig nem értem, hogy mire gondolsz. - felelte, miközben felállt, és összevont karral szembefordult vele. - Fogalmam sincs, hogy mit láttál közöttünk, én nem éreztem semmilyen izzást iránta! - csúszott ki a hazugság a száján, aztán érezte, amint lángba borul az arca.

- Tessék! Elpirultál. - mutatott az arcára diadalmasan Cissy.

- Jó, valamennyire igazad van, de én magam sem tudom, hogy mi ez köztünk. - ült vissza mellé, majd ráemelte a tekintetét, mintha segítséget várna.

Narcissa kék szemeiben nyugalom és biztatás csillogott.

- Ne aggódj, itt vagyok. Együtt kiderítjük, hogy mit is érzel pontosan. Az lesz a legjobb, ha mindent elmesélsz, hogy mi történt, mióta megismerted.

Bella egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy mit is mondjon el neki. Az érzelmeit bemerné vallani neki, csak azt nem, hogy a férfi egy...

Gyilkos? Ez a szó ugrott be neki először. De ezt nem merné elmondani Cissy-nek. Egyrészt, mert teljesen bizarr dolog lenne, ha a nővére ezt tudná meg először a férfiről, másodszor meg úgy érezte, nincs joga hozzá, hogy ilyet mondjon róla, bármennyire is így érezte.

- Figyelj, Cissy, én nem szeretnék erről beszélni. - mondta feszengve, majd a padlót kezdte el fixírozni.

- Miért nem, Bella? Testvérek vagyunk! Ha nekem nem mondod el, hogy mi van veled, akkor kinek? - kérdezte ingerülten.

- Teljesen igazad van, és bízom benned, de úgy érzem, hogy nem tudnék róla beszélni. Most még nem. - nézett ismét a szemébe, és próbálta meggyőzni a nővérét. - Amúgy sem tudnék mit mondani, csak most ismertem meg. Hagyjuk a témát. - kérte esdeklően.

Narcissa látta rajta, hogy tényleg nem akar erről beszélni, így hát beleegyezett.

- Rendben. - sóhajtott megadóan. - Nem kérdezlek róla egy darabig, de tudd, hogy nem fogom elfelejteni. Még szóba fogom hozni, és akkor válaszolnod kell.

Bella remélte, hogy az a nap csak nagyon sokára fog eljönni, vagy annak még jobban örült volna, ha soha többé nem kerülne szóba a férfi.

Így legalább nem kell róla beszélnem, mert egyáltalán nincs hozzá kedvem. És ki tudja, hogy mikor fogom őt megismerni teljesen? Lehet, hogy csak évek múlva, és addig nem kell elmondanom az érzelmeimet, amik, lehet, hogy meg is változnak majd. Ezt senki sem tudhatja előre. Még bármi történhet, és megváltoztathat mindent.

- Thomas az előbb szólt, hogy kész van a reggeli. - mondta egy kis szünet után Narcissa.

- Nem vagyok éhes. - utasította vissza az ajánlatot.

- Bella, enned kell. Gyere, menjünk. - nyújtotta a kezét, ő pedig kelletlenül megfogta és elindultak lefelé a lépcsőn.

Bellának nem a reggelivel volt baja, hanem azzal, hogy kivel kell megennie azt. Irtózott a gondolattól, hogy egy asztalhoz kell majd leülnie egy olyan emberrel, aki meglopta őket. Mert ezt a nyaklánc dolgot ő lopásnak minősítette.

Mindezeken kívül volt egy még ijesztőbb érzés, ami nem hagyta nyugodni. Az, hogy nem attól félt, a férfi talán képes lenne megölni őt vagy bárki mást - ahogy ő is látta -, hanem hogy a múltjában kutatott, és megtalálta ezt a nyakláncot. És ha erre képes volt rábukkanni, akkor bármi mást egyszerűen és gyorsan kideríthet róla.

Megborzongott. Elhatározta, hogy nem gondol ilyenekre. Most a nővérével kell foglalkoznia.

Thomas már megterített három személyre. Minden ott volt az asztalon, már csak ők hiányoztak.

- Foglaljanak helyet, hölgyeim. - mosolygott rájuk barátságosan. - Jó étvágyat.

- Köszönjük. - felelte Cissy.

Bella még csak rá sem nézett a férfire, egy szó nélkül leült a nővére mellé, és az előtte lévő tányért kezdte el bámulni.

Narcissát már nagyon zavarta az, hogy Bella így viselkedik, és nem akarja elmondani, hogy mi a baja.

- Egyáltalán nincs esély arra, hogy megtudjam, miért vagy ilyen furcsa? - kérdezte, miközben felszúrta a villájára az első falatot.

- Cissy, kérlek! - csapta le az asztalra a kezében tartott kést. - Az előbb kértelek meg rá, hogy egy kis ideig szüneteltessük ezt a témát! Erre te mit teszel? Faggatsz, és még a reggelimet sem ehetem meg nyugodtan! - kiabálta mérgesen, és az arcát ismét elöntötte a vöröses pír.

Voldemort már az utolsó lépcsőfokokat tette meg lefelé, mikor meghallotta a nőt. Megállt, és hallgatózott. Tudni akarta, hogy miről beszélnek.

- Jól van, nyugodj meg, kérlek! - tette rá a kezét a húgáéra. - Hidd el, nem akarlak olyan dologról faggatni, amit nem szeretnél elmondani nekem, de te is megérthetnél engem. Hónapokig nem találkoztunk. Ideutaztam, hogy megünnepeljük a szülinapomat, erre azt látom, hogy a testvérem furcsán viselkedik. És ebben az a legrosszabb, hogy nem tudom, miért. Egy okot sem adtam rá, vagy igen? Azt hittem, te is örülni fogsz annak, hogy ismét látjuk egymást. - szemeiben szomorúság és csalódottság csillant, és Bella rájött, talán megbántotta a testvérét.

- Szó sincs arról, hogy nem örültem az érkezésednek. Már nagyon vártalak, esküszöm. Kérlek, higgy nekem. Nem tudom másképp elmagyarázni. Egyszerűen csak nem tudok róla beszélni, és szeretném, ha ezt tiszteletben tartanád. Ígérem, ha eljön az ideje, mindent meg fogsz tudni. Bár fogalmam sincs, hogy mikor lesz, de egyszer az is eljön majd.

- Rendben, és megértelek. Nem kérdezősködöm tovább, megígérem. - mosolygott rá kedvesen.

- Köszönöm. Én is elhiszem, hogy ez most eléggé zavar, és nem érted, hogy miről van szó, de nem szeretnék még beszélni róla. - Cissy érezte, hogy Bella végleg lezártnak tekinti ezt az ügyet, ezért folytatta a reggelijét, és a húga is így tett.

A Nagyúr befejezte a hallgatózást, és lassan elindult az asztal felé, ahol ültek.

- Szerinted, mit kellene ma megnéznünk a városban? - hallotta a szőke nő kérdését.

Bella már szólásra nyitotta a száját, de ő gyorsabb volt, és helyette válaszolt.

- Én az emlékműveket és a régiségboltokat ajánlanám, mivel a kedves testvéred ezt említette, mikor beszélgettünk rólad. - csengett egyre közelebbről a hangja, ahogy feléjük lépdelt. Közben Bellára tévedt a tekintete.

A nőben eddig is tombolt a düh és a feszültség, de amikor meghallotta a férfi, szokásos, előkelő modorát, ismét fellobbant benne a harag.

- Jó reggelt! - küldött a nők felé egy lehengerlő mosolyt.

Cissy ugyanolyan szívélyesen viszonozta, Bella pedig megszólalt nem éppen kedvesen.

- Neked is jó reggelt! - mondta hűvösen, de szemét nem vette le az előtte heverő tányérról.

A férfi egyből megérezte a benne égő haragot, amiről tudta, hogy feléje irányul, de nem tette szóvá. Nyugodtan ült mellettük, és ő is elkezdett reggelizni.

- Megkérdezhetem, hogy mennyi időre maradsz itt? Ne érts félre, addig maradsz, ameddig szeretnél, csak kérdezem. - érdeklődött, miközben megtörölte a száját egy szalvétával.

- Ezt még nem beszéltük meg Bellával. - pillantott rá, de ő kerülte a tekintetét.

Karba tett kézzel ült a széken, és mereven bámult előre.

- Értem. - bólintott a férfi. - Semmi gond, nyugodtan maradhatsz a fogadóban. És persze Bella is.

- Köszönjük, nagyon kedves tőled, hogy két idegennek megengeded, hogy itt lakjon.

- Tudom, hogy ti rendesen viselkedtek, és hogy őszinte legyek, nagyon megkedveltem a húgodat, és téged is megfoglak, ne aggódj. - mosolyodott el ismét.

Bella erre hangosan felhorkantott, de nem szólalt meg.

Megkedvelt? Én nem ezt vettem észre. Most csak próbálja behálózni a nővéremet.

A férfi ránézett, majd megkérdezte:

- Valami gond van, Bellatrix? - fürkészte az arcát.

- Nem, minden a legnagyobb rendben. - felelte gúnyosan, és erősen megnyomta a legnagyobb szót. - Miért lenne probléma? A testvérem végre itt van, ünnepelhetünk, és senki más nem érdekel. - szemeivel keresztül döfte a férfi tekintetét, és ő megint kihallotta az utalást a mondatból. Azt, hogy senki más nem fontos számára.

Bellát egyáltalán nem zavarta, hogy undok módon viselkedik a Nagyúrral, vagy hogy esetleg megbántja őt. Nem volt kíváncsi arra, hogy a férfinek vajon hogyan esnek a lekezelő szavai, hogy talán mélyen a szívébe vésődnek és örök hegként megmaradnak a lelkében.

- Teljesen érthető, hogy így érzel. Ezzel nincs is semmi probléma. Rég találkoztatok, van mit bepótolnotok, és nem foglak akadályozni benne. - ezt olyan nemtörődömséggel mondta a férfi, hogy Bellában újra elkezdett lángolni a düh.

Voldemort próbált úgy tenni, mintha nem hallotta volna a szavait. Azt már csak sejtette, hogy a nőt ezzel még jobban maga ellen hergeli.

- Thomas, kérlek, vidd el a tányérokat. - hívta oda a férfit, aki készségesen ott termett, és egy pálcaintéssel eltüntette azokat. - Köszönjük. Most már elmehetsz a dolgodra, ma már nem lesz rád szükségem.

A pultos egy bólintással jelezte, hogy megértette a parancsot, majd magukra hagyta őket.

- Az imént azt kérdezted Narcissa, hogy hova menjetek el ma. Ha szeretnéd, elkísérlek benneteket. Nem ismeritek a várost, a végén még eltévednétek. Én viszont már úgy ismerem, mint a tenyeremet. - elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette. - Persze, csak akkor, ha Bellának sincs ellenvetése. Nem akarom, hogy emiatt vita legyen köztetek. - mondta a nőnek címezve, aki próbált nem odafigyelni arra, amit a férfi mond. Nem akarta, hogy a nővére megtudja, talán a férfivel van valami problémája, ezért a fogait közt szűrve a szavakat, megszólalt.

- Nem, nincs ellenvetésem ellene. Elkísérhetsz minket, csak kérlek, ne zavarj majd a nézelődésben. - vetette oda és egyetlen pillanatra sem nézett a férfire.

A férfi mindent megtett azért, hogy türtőztesse magát. Eddig próbálta elviselni a nő modorát, de ahogy teltek a percek, egyre jobban idegesítette a viselkedése.

- Ne aggódj, Bellatrix. Úgy fogok tenni, mintha ott sem lennék. Olyan leszek, akár egy árnyék. - a hangja egyre csak halkult, és az árnyék szót szinte már suttogva ejtette ki. Szemeivel Bella arcát pásztázta, rátapadt és fogva tartotta a tekintetét. Amikor már látta rajta, hogy elérte a kellő hatást, ismét Narcissához fordult.

- Nos, akkor hova szeretnél menni először? - vette le a tekintetét Belláról, és a másik nőre pillantott.

- Nem is tudom. Ékszerboltok is vannak a közelben? - a férfi egy bólintással válaszolt. - Akkor azt szeretném megnézni elsőnek.

- Rendben, ahogy akarod. Hiszen te vagy a szülinapos, minden úgy lesz, ahogy te szeretnéd. - villantotta elő hófehér fogait, ahogy elmosolyodott.

- Köszönöm. Tényleg nem tudom, hogyan fogom meghálálni Bellának, amit értem tett. Vagyis az ajándékot, amit kaptam tőle. Annyira szeretem ezt a nyakláncot. - mondta átszellemült arccal, majd megszorította az immár nyakában lógó ékszert.

- Bella nagyon sokat fáradozott azért, hogy megtalálja neked az elveszett nyakláncodat. Szerencsére, meg is találta az egyik bőröndben, amikor kicsomagolt.

A boszorkányban tomboló érzelmek egy pillanat alatt elborították az elméjét, nem tudott tisztán gondolkodni. Csak azt érezte, hogy el kell tűnnie a férfi közeléből, olyan gyorsan, amennyire csak lehet, mert ha nem, talán olyat tesz, amit még megbán.

Hirtelen felpattant a székről és szó nélkül elindult az ajtó felé.

- Hé, Bella hová mész? - kiáltott utána Cissy.

Keze már a kilincsen volt, de erőt vett magán, és egy nagy sóhajtás közepette megfordult.

- Eszembe jutott, hogy valamit még el kell intéznem. Tudom, azt ígértem, hogy ma együtt leszünk, de nagyon fontos dologról van szó. Ne haragudj, sietek vissza.

- Persze, menj csak nyugodtan. Nincs semmi gond.

Bella még egyszer végignézett rajtuk, majd egy nagy lendülettel kinyitotta az ajtót, és elviharzott.

A Nagyúr várt néhány másodpercet, majd felállva beszélni kezdett.

- Az lesz a legjobb, ha utána megyek. Nem akarom, hogy eltévedjen. Két nap alatt még nem ismerte meg a várost. - próbált meggyőző lenni, és elhitetni a nővel, hogy igazat mond.

- Igen, én is örülnék, ha vele lennél. Aggódnék, ha nem mennél utána.

- Nem tudom, hogy mikor fogunk visszajönni, de sietünk. - mondta, azzal ő is a kijárat felé vette az irányt.

Kilépve az utcára már nem látta Bellát, de hoppanálni sem hallotta, ami azt jelenti, hogy itt van a közelben. Sietős léptekkel elindult, hogy minél hamarabb utolérje.

Tudta, hogy miért volt vele ilyen hűvös és ellenséges, de nem mondhatta el neki az igazat. Pontosabban nem akarta elmondani.

Minden kereszteződésnél benézett, hátha meglátja őt valahol az utcában, de a nőnek hűlt helye volt. De nem adta fel, csak rótta az utcákat, és azon gondolkozott, hogy vajon hova mehetett.

Abban biztos volt, hogy nincs semmi dolga, azt csak kitalálta, hogy el tudjon jönni, és hogy kiszellőztesse a fejét. A valódi ok, amiért ilyen gyorsan távozott, ő volt.

Már maga sem tudta, hogy mennyi utcába nézett már be, amikor végre megpillantotta. Hosszú, fekete haja lobogott a szélben, ahogy dühösen, nagy léptekkel haladt az úton. Eldöntötte, hogy meglepi. Erősen koncentrált, lehunyta a szemét, majd megpördült a tengelye körül, és érezte, amint a fekete űr egyre csak szippantja magába.

Bellában olyan érzelmek kavarogtak, amit még ő saját maga is csak néhányszor tapasztalt, vagy az is lehet, hogy még életében nem volt ennyire dühös és felháborodott, mint most. Nem akarta elrejteni vagy eltitkolni a benne tomboló állatot. Nem is nagyon tudta volna visszatartani. Akárhányszor megpróbálta, mindig újult erővel fellobbant benne, és sokkal vadabbul csapott le rá, mint ahogy eddig tette.

Haja teljesen összegubancolódott, ruhája gyűrötten és megtépázottan lógott rajta, a szél minden egyes lépésénél belekapott, ezzel egy fekete árnyékot képzett a háta mögé.

Ismét útkereszteződéshez jutott, és elkezdett bekanyarodni, de már az első lépést sem tudta megtenni.

Érezte, amint két, erős kar magához rántja, majd egy jéghideg szempárral találkozott a tekintete. Egy pillanatra elszállt belőle a harag, és talán el is gyengült volna, ha nem néz bele a férfi szemébe, és nem látja meg az arcán azt az önelégült, gúnyos mosolyt. Legszívesebben kikaparta volna a szemét, nem akarta, hogy hozzáérjen. Egyből magához tért a kábulatból, majd egy erős, határozott mozdulattal ellökte magától a férfit, így kiszabadult a szorításából.

- Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy magadhoz rántasz és ölelgetsz ezek után? - sziszegte az arcába, majd hátrált pár lépést.

- És szerinted a nővéred mit gondol rólad, hogy egyszerűen csak faképnél hagytad a születésnapján?

- Ne akarj bennem bűntudatot ébreszteni, amikor pont te vagy az, akinek éreznie kellene. - mondta ki érzéketlenül a szavakat.

A férfi csak állt némán, és ugyanazzal a nagyképű vigyorral az arcán, nézte a dühöngő nőt.

- Nem is húzom tovább az idődet. Viszlát. - mondta Bella, azzal megfordult és elindult az ellenkező irányba.

Voldemort egy másodpercen belül ott termett, és a nő ismét megérezte, hogy erős ujjak fonódnak a karja köré.

- Eressz el! - kiáltott rá. Mivel ezzel semmit sem ért el, elkezdett kapálózni a férfi karjaiban. Kezeivel püfölte a férfi mellkasát, hátha elengedi, de ezzel csak azt érte el, hogy még erősebben szorította magához.

- Engedj el! - ezt már nem mondta olyan erőteljesen. Lehetett hallani, hogy kezd kifogyni az erejéből, de még azzal a kevéssel is, ami benne maradt, ütötte-verte a férfit, ahol érte.

A Nagyúr érezte, hogy egyre gyengül, ezért engedett a szorításán, de teljesen nem engedte el. Érezte a nő leheletét a nyakánál, ahogy küszködik a szabadulásért, mégsem tudott menekülni tőle.

Aztán, néhány perccel később, elégedetten nyugtázta, hogy a nő teste elernyed karjai között. Már nem ütötte őt, egyszerűen csak állt és hangosan, zihálva vette a levegőt.

- Megnyugodtál végre? - kérdezte bársonyos hangján, amitől ismét végigfutott a hideg Bella hátán.

Nem hagyhatom, hogy megint a hatalma alá kerítsen! Most nem lehet. Erősnek kell lennem, ellen kell állnom neki.

- Nem mondanám, sőt még jobban dühös vagyok, mint eddig. - próbálta ingerülten kifejezni magát, de a férfi hallotta a hangján, hogy már nem tombol benne a harag, és lecsillapodott. Legalábbis egy kis időre. Neki ennyi is elég volt, hogy beszéljen vele. Azt viszont nem tudta, hogy a nőnek esze ágában sincs beszélni vele, minél előbb el akart menni onnan.

- Én nem így hallom és érzem. - felelte, miközben az arcát fürkészte, érzelmek után kutatva.

- Na jó, mondd, hogy mit akarsz. Nem érek rá, vissza kell mennem Cissyhez. - sürgette.

- Látom, ez volt az a nagyon fontos dolog, amit el kellett intézned. - mondta színpadiasan a férfi, úgy, mint aki most jött rá valamire. - Nincs semmi mondanivalóm.

- Igen, ezt sejtettem. Gondoltam, hogy nem akarsz beszélni velem arról, amiről én viszont igen. Mivel másról nem társalognánk és nincs is semmi közölnivalód, én vissza is mentem a fogadóba a nővéremhez. - jelentette ki, majd ismét az utca vége felé vette az irányt.

A férfi most hagyta elmenni, némán követte. Csak azért jött utána, hogy megakadályozza, nehogy a nő esetleg valami őrültséget tegyen. Nem állt szándékában elmondani, hogyan került hozzá a nyaklánc, és úgy tűnik ezt Bella is nagyon jól tudta.

A nő néhány méterrel előtte haladt. Tekintetével követte lépteit. Zsebre tett kézzel, nyugodtan sétált, miközben a boszorkányban ismét előtörni készültek az elnyomott érzelmek.

Mélyeket lélegzett, egyre csak nyugtatgatni próbálta magát, ami nem hozott nagy sikert.

Hirtelen megtorpant, mire a férfi is felkapta a fejét. Az utca végén egy tízéves fiúcska álldogált egyedül. Koszos, foltos ruhái mind nagyok voltak rá, kinyúltan lógtak rajta. Arcán is koszfoltok díszelegtek, mezítláb állt a hideg földön. Tekintetével kíváncsian pásztázta a tőle néhány méterre álló férfit és nőt.

Óráknak tűnő percek után a kisfiú végre megmozdult, és bement az utolsó házba az utca végén.

Bella nem értette, hogy miért lett olyan furcsa érzése a fiútól. Olyan érzése, mintha el akarná kerülni őt. Pedig nem is ismeri, most látta először. Nem sokkal később rájött, hogy milyen érzés kerítette hatalmába, amikor meglátta őt.

Undor.

- Mocskos kis mugliivadék. - szólalt meg a férfi elfojtott dühvel a hangjában. - Sárvérű.

A nő most már értette, miért volt az a különös érzése, hogy utálnia kellene a fiút. Azért mert sárvérű volt. Talán ez volt az egyetlen dolog a világon, amit a legeslegjobban utált. És ez volt az, amit a férfi sem bírt elviselni.

- Jól mondod. - helyeselt Bella. - Máglyán kellene elégetni mindet.

Abból a házból - ahova a fiú bement -, kijött egy középkorú nő. A fiú szorosan, a szoknyájába kapaszkodva követte.

- Mit keresnek itt? - kérdezte szokatlanul magas hangon. - A fiam szólt, hogy két idegen ólálkodik az utcánkban.

- Mi az, hogy a ti utcátokban? Ti nem érdemeltek semmit, ez a környék egyáltalán nem a tiétek. - mondta felháborodva Bella.

- Lehet, hogy mi mások vagyunk, mint ti, de nincs jogotok ahhoz, hogy bántsátok a fiamat. - kiabált rájuk, majd közeledni kezdett feléjük.

- Egy ujjal sem értünk hozzá a mocskos fiadhoz. Nem akarjuk beszennyezni az undorító vérével, a mi csodálatos aranyvérünket. - vágott vissza.

- Nem bántottuk a fiadat. - szólt a férfi. - És nem is szándékozzuk ezt megtenni, ha nem adtok okot rá.

A ház ajtaja kivágódott, és a fiú apja is megjelent.

- Na, hadd lássam ezeket a semmirekellő félvéreket, akik fájdalmat okoztak a fiamnak.

- Hogyan magyarázzam el, maga féleszű, hogy nem bántottuk őt! - Bella már kezdett kijönni a sodrából, így is elég dühös volt, nem hiányzott neki még két bolond ember.

A kisfiú közben hevesen rángatta az anyja szoknyáját, aki egy pillanatra sem figyelt rá. A fiú néma volt, így nem tudta elmondani, hogy nem bántották őt Belláék. A közelben játszott a barátaival, ott lett koszos. Az anyja észrevett rajta néhány horzsolást a testén, mikor bement a házba. Ijedt arcot vágott, mert megrémült tőlük, de ők nem bántották, csak a szülei hitték ezt.

Bella és Voldemort egymásra néztek. Mindketten látták a másik szemében lángoló tüzet. A düh és a gyilkolás tüzét, ami jobban égett Bellában, mint a férfiben, de őt is eléggé felidegesítette az előbbi jelenet.

A nő felemelte a pálcáját, és elkiáltotta magát.

- Crucio! - mindhárman egyszerre zuhantak a földre, a szülők fülsüketítően ordítottak, a kisfiú csak tátogni tudott a fájdalomtól.

Ismét intett a pálcájával, majd így szólt.

- Most már tudjátok, mi az igazi fájdalom. - vigyorgott rájuk. Máris sokkal jobban érezte magát. A férfi is megkönnyebbült, annak ellenére, hogy csak a nő kínozta meg őket.

A boszorkány ismét emelte volna fel a pálcáját, de a férfi megfogta a csuklóját.

- A fiút ne. - csak ennyit mondott, de ő egyből megértette.

Meglendítette a fegyvert, aztán a szülőkre célzott.

- Avada Kedavra! - zöld fény terítette be az utcát, majd a nő meg a férfi holtan terültek el a földön.

Bella és a Nagyúr ismét egymásra pillantottak. A férfi szólalt meg.

- Töröld a fiú emlékeit.

A nő bólintott, majd harmadjára is kimondott egy varázsigét.

- Exmemoriam!

A kisfiú nem érzett semmit. Sem fájdalmat, sem keserűséget. Mereven bámulta az előtte heverő halott nőt és férfit, akiket most már nem ismert fel, és akik valaha a szülei voltak.