21. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkezett a 21. fejezet. Remélem, mindenki tudni fogja, hogy kiről szól, és szeretni fogjátok. Most rövidebb lett, de próbáltam hatásosra megírni. Egy kicsit visszatekintünk a múltba…

Jó olvasást! :)

21. Fejezet

Unottan rugdostam a cipőm orrával a kavicsokat. Egyáltalán nem volt kedvem idejönni, de nem tehettem mást. Muszáj azt tennem, amit mondanak, különben megbüntetnek. De már ehhez is hozzászoktam. Igazából nem érdekel, hogy mit mondanak. Már nem érdekel semmi sem. És ez néha megrémiszt, mert teljesen idegenek tőlem ezek az érzések.

Hetek óta csak egyetlen dolog jár a fejemben, amit képtelen vagyok elfelejteni, vagy legalábbis egy kis időre megfeledkezni róla.

El akarok szökni erről a helyről.

Tudom, hogy egy nap megteszem. Meg kell tennem. Kiutat kell találnom, mert így nem megyek semmire. Kell, hogy legyen valami megoldás.

Nem tudok abban a tudatban élni, hogy még éveket ebben a koszfészekben kell eltöltenem. Egyszerűen lehetetlen. Nem akarok így élni, ha ezt lehet életnek nevezni.

A homok ropogott a talpam alatt, ahogy egyre csak haladtam előre. A víz halványkéken ragyogott előttem, a nap vakító sugarai szinte lyukat égettek a szemembe.

Csak azért tudtam elviselni ezeket a kirándulásokat, mert ilyen gyönyörű helyekre hoztak el. A mai is különleges volt, kivéve az embereket, akik körülvettek.

Éreztem a sós szelet, amint az arcomba csap, és lehunyt szemmel próbáltam magamba szívni ezt a nem mindennapi illatot. Hozzá tudnék szokni, ha hosszabb távon itt kéne élnem.

Lassan elfordultam a tengertől, és a partot kezdtem pásztázni. Az összes árvaházban élő gyerek eljött erre a kirándulásra. Mindenki izgatottan várta, hogy megérkezzünk. Csak én voltam az egyetlen, aki eljönni sem akart. A társaimra ügyelő dadák közül mindegyik elkísért minket, ami miatt még jobban elment a kedvem az egésztől. Minden nő azt leste, hogy mikor kell segíteni nekünk, hogy mire van szükségünk. Miért nem tudják felfogni, hogy nekem nincs szükségem segítségre? Mikor veszik észre, hogy egyedül is tudok boldogulni?

Lemondóan megcsóváltam a fejem, majd zsebre tettem a kezem. Ha egy olyan ember is eljött volna, aki nem ismer minket, azonnal kiszúrt volna engem, mivel én a többiektől körülbelül ötven méterre voltam. Csak álldogáltam ott, azon gondolkodva, hogy mit is kezdjek az életemmel. Borzasztóan hálás voltam, amiért békén hagytak, és nem koslattak utánam. Bár, szerintem inkább félelemből nem közelítettek meg, és nem kedvességből. 

Ismét mozgásra bírtam elgémberedett lábaimat, és még távolabb mentem tőlük. A szél egyre vadabbul süvített, összeborzolva amúgy is rakoncátlan, fekete hajfürtjeimet. Felemeltem a kezem, hogy egy kicsit megigazítsam, de nem sokat értem el vele.

Néhány percig állhattam egy helyben, amikor hangokat hallottam a hátam mögül. Elsősorban azt, ahogy a kavics megcsikordul a léptük alatt, majd elfojtott sugdolózásra lettem figyelmes.

Lehajtottam a fejem, és úgy tettem, mintha a vizet nézném, közben hegyeztem a fülem.

- Ne menj oda, kérlek! Veszélyes, ezt a dadám is megmondta. A múltkor is halálra rémítette Lucy-t, inkább menjünk vissza, mielőtt ismét dührohamot kap, és fájdalmat okoz neked!

- Jaj, Catherine, maradj már csendben! Így nem tudok gondolkozni! - korholta még mindig suttogva a másik lány. - Nem látod, hogy mennyire egyedül van? Senki sem törődik vele. - hangjába aggodalom és féltés vegyült.

- És? Ha nem vetted volna észre, azóta egyedül van, mióta az árvaházba jött. Egyébként is, miért akarsz egy olyan fiúval törődni, aki még arra sem méltat, hogy észrevegyen? Mindenki, aki a közelébe ment, azonnal elment tőle, szinte menekült. Félnek tőle, és hogy őszinte legyek, én is rettegek, és neked is ezt kéne! - nézett rá szigorúan.

A barátnője láthatóan nem figyelt rá, szórakozottan csavargatta ujjai közt szőke hajtincseit.

- Hallod, amit mondok? - rázta meg Catherine a vállát. - Isabel, kérlek, menjünk innen!

- Ha te ennyire akarsz menni, akkor menj, de én maradok. - válaszolta határozottan.

A másik lány aggódva fürkészte egy ideig az arcát, végül megszólalt:

- Rendben, de ne gyere hozzám sírni, miután megbántott. - hátrált tőle néhány lépést. - És nagyon jól tudod, hogy ő nem csak szavakkal tud fájdalmat okozni, hanem sokkal szörnyűbb dologgal is. - megborzongott a félelemtől, bár lehetséges, hogy a szél miatt volt.

Isabel még egyszer rápillantott, majd megnyugtatóan a vállára tette a kezét.

- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra. Nagyon hálás vagyok, amiért ennyire féltesz, de hidd el, ő nem olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát. Csak ezt az arcát látja mindenki, és senki sem tudja, hogy mi lakozik benne. Azt, hogy mi van a szívében.

Catherine elfintorodott a lány szavai hallatán.

- Ha egyáltalán van neki szíve. - húzta el a száját.

- Hogy mondhatsz ilyet? - háborodott fel. - Mindenkinek van szíve, csak nem ismerjük őt, és nem tudjuk, hogy mi történt vele, hogy milyen valójában. Épp ezért szeretnék a közelében lenni. Hogy minél többet megtudjak róla. - vette le a kezét a válláról, majd felsóhajtott. - Nem lesz könnyű, de meg szeretném próbálni. Ha senki sem nyit felé, magától nem fog. És én már nem bírom nézni, ahogy minden nap gyötrődik, mert a többiek nem akarnak barátkozni vele. Meglátod, nem olyan szörnyű fiú.

- De hát, Isabel, mi az, hogy nem szörnyű? - kiáltott fel a kelleténél egy kicsit hangosabban.

- Catherine! - nézett rá dühösen.

- Ne haragudj. - vette halkabbra a hangját. - Talán ilyen könnyen elfelejtetted, hogyan jött ki Lucy a szobájából? Patakokban folytak a könnyei, senkinek sem mert mondani semmit, mintha megfenyegette volna. Bárki hozzászólt, azonnal összerezzent, mintha teljesen megfélemlítették volna. És én nagyon jól tudom, hogy ő tette. Aztán az egyik nevelő, amikor segített neki felöltözni, észrevett a testén több horzsolást és sebet, és amikor rákérdezett, hogy hol szerezte, a lány idegesen és teljesen összezavarodva azt mondta, hogy nem tudja, és nem is emlékszik rá. Olyan volt, mintha ez a fiú megkínozta volna. - hangja egyre halkult, ahogy a mondat végére ért. - És ha ez még nem elég, akkor emlékezz csak vissza arra, ami néhány hónappal ezelőtt történt, amikor…

- Catherine, fejezd be! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Senki sem kényszerít rá, hogy vele legyél, vagy barátkozz vele, de kérlek, engem ne próbálj lebeszélni róla, mert nem fog sikerülni. Már döntöttem, és szeretném jobban megismerni. És ha megkérlek, légy szíves hagyj magunkra! - minden ereje elment a vitatkozás miatt, és nem szeretett volna több időt pazarolni, mert hamarosan indultak vissza az árvaházba, és ő itt akart beszélni vele. Egy békés, nyugodt helyen, ahol talán a hangulata is más.

Isabel nem válaszolt semmit, csak beletörődve bólintott egyet. Búcsúzóul megszorította barátnője kezét, majd lassan, a kavicsokon egyensúlyozva elindult vissza, a többiek felé.

- Hamarosan én is megyek! - szólt még utána a szőke hajú lány, de ő már nem nézett vissza.

Hallottam, ahogy egy nagy sóhaj után elindul felém. Lépteiből az is kivehető volt, hogy bizonytalanul közeledik, mintha még ő maga sem akarná elhinni, hogy tényleg megteszi. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd azonnal komoly lett az arcom, amikor hallottam, hogy megáll. Egy kicsit felé fordítottam az arcom, de csak annyira, hogy a szemem sarkából rá tudjak pillantani. Láttam, ahogy idegesen toporog a kavicsokon, és gyűrögeti a szoknyája szélét. Ismét mosolyognom kellett, annyira ártatlannak tűnt.

Nem szólaltam meg, azt akartam, hogy ő tegye meg az első lépést, hiszen ő akart találkozni velem.

Egy ideig kínos csend feszült közénk, aztán meghallottam, ahogy vékony hangon végre megszólít:

- Tom, Isabel vagyok. Emlékszel rám? - kérdezte remegő hangon, majd megköszörülte a torkát, hogy egy kicsivel magabiztosabb hangot tudjon kipréselni magából.

Nem akartam, hogy azt higgye, semmibe veszem, és megjátszom a nagyképűt, aki se hall, se lát, ezért lassan megfordultam, és azonnal az arcára pillantottam.

Láttam, amint egy pillanatra elakad a lélegzete, majd még jobban zavarba jött, és elpirult, de a szemét nem szakította el fürkésző tekintetemtől.

Szemem teljesen elveszett az övében, és úgy éreztem, hogy ő is egyre nyíltabban figyeli a reakcióimat.

Bármennyire is akartam, nem tudtam megszólalni. És nem azért, mert még jobban meg akartam alázni őt, hanem mert azonnal lenyűgözött, ahogy ott állt tőlem néhány méterre.

Tekintetem végigsiklott a ruháján, majd az arcát is szemügyre vettem. Láttam, ahogy aggodalmasan ráncolni kezdi a homlokát, és idegességében nem tud mit kezdeni a karjaival, ezért az ujjaival a szoknyáját markolászta.

Nem tudom, hogy mivel, de valamivel teljesen megbabonázott. A szőke hajával, ami a szél miatt összegubancolódott, és most az arca körül lebegett, mintha víz alatt lenne. A zöld szemével, ami kíváncsian és ártatlanul figyelt engem. A telt, piros ajkával, amit most rágcsálni kezdett, mert már nem tudott mit kezdeni magával.

Fogalmam sem volt, hogy miért éreztem magam ilyen furcsán, mióta megpillantottam őt, de nem is érdekelt. Már az a tudat, hogy önként eljött, hogy megismerjen, teljesen más színben tüntette fel előttem. Most először nem bántam, hogy valaki meg akar ismerni, és először engedtem valakit a közelembe.

Amikor annyira néztem őt, hogy zavarában lesütötte a szemét, eldöntöttem, hogy most már megszólalok. Hiszen nem álldogálhattunk ott az idők végezetéig. Bár lehet, hogy el tudtam volna viselni.

- Persze, hogy emlékszem rád. - feleltem magabiztos hangon, mert nem volt hazugság, amit mondtam. - Néhány napja annál az asztalnál ebédeltél, ahol én is.

Felragyogott az arca, és a szavaimtól felbátorodva elindult felém, de én meg sem mozdultam.

Két lépést hagyott közöttünk, amikor megállt. Egyáltalán nem éreztem feszélyezve magam, amiért ilyen közel jött. Igazából meglepett, amiért csak ennyi távolságot hagyott, mert eddig senki sem mert egy méternél közelebb jönni hozzám. Egyszer hallottam, amint egy lány azt mondja egy másiknak, hogy csak az jön a közelembe, aki megőrült. Én egyáltalán nem láttam őrültnek, sőt kifejezetten okos és szép arca volt.

- Remélem, nem baj, hogy csak így idejöttem. - mondta tétova, bizonytalan hangon.

- Te vagy az egyetlen, a dadákon kívül, aki eddig önként a közelembe jött. - visszhangoztam a gondolataimat.

- És nem bánod? - nyelt egy nagyot.

Elmosolyodtam idegessége láttán, mire ő is láthatóan megkönnyebbült. Egy kicsit viszonozta a mosolyt, de nem sokáig, mert hirtelen komoly lett az arca.

- Figyelj, Tom, tudom, hogy a többiek nem igazán barátkoznak veled, de nem szeretném, hogy azt hidd, egyedül vagy, és senkire sem számíthatsz. Én itt vagyok neked, és bármiben segítek. - fújta ki a levegőt, ahogy a mondanivalója végére ért. Félve pillantott az arcomra, de amikor meglátta, hogy milyen békésen nézem őt, láthatóan ellazult.

- Hidd el, nagyon hálás vagyok, amiért segíteni szeretnél, de eddig is egyedül boldogultam, és nekem jó ez így. - utasítottam vissza az ajánlatát kedvesen.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! - rázta meg a fejét. - Nincs egyetlen barátod se, akivel beszélgethetnél, akivel megoszthatnád a titkaidat. - amikor nem válaszoltam semmit, gyorsan folytatta. - Nem azt mondom, hogy egyik napról a másikra árulj el mindent magadról, de szeretnék a barátod lenni, és nagyon boldog lennék, ha megengednéd, hogy több időt töltsek veled. Csak azt szeretném, hogy adj egy esélyt nekem. A barátságunknak. - mosolygott rám.

Elfordultam, mert nem bírtam tovább nézni a szeméből áradó kedvességet. Teljesen felkavart az, amit a tekintetében láttam, már hosszú ideje nem nézett így rám senki. Sőt, nem is emlékszem, hogy valaha is ilyen gyengéden és szeretetteljesen beszéltek volna hozzám.

Dühösen belerúgtam a kavicsokba, amikor megéreztem, hogy könnyek égetik a szemem. Nem sírhattam, főleg egy lány előtt nem. És ezt nem hiúságból mondom, csak egyszerűen nem engedhettem, hogy az egyetlen ember, aki jó szándékkal közeledik felém, gyengének lásson.

Kipislogtam a könnyeket a szememből, majd ránéztem. Még mindig mosolyogva, kedvesen figyelt, amitől ismét összeszorult a szívem.

Nem tudom, hogy mi vezérelt abban a pillanatban, de lassan eléléptem, és óvatosan a tenyerébe csúsztattam a kezem. Fülig érő vigyora engem is mosolygásra késztetett. Aztán borús gondolatok lepték el a fejem. Nem hagyhattam, hogy a barátom legyen, mert nem garantálhatom, hogy fájdalom nélkül megússza ezt a dolgot.

- Isabel, én tényleg nagyon köszönöm, amit tenni szeretnél értem, de nem akarom, hogy bajod essen miattam. - mondtam olyan lágyan, amennyire csak bírtam.

- És miért esne bajom? - ráncolta a homlokát.

Lehunytam a szemem, mert nem tudtam, hogyan magyarázzam meg neki azt, amit nem lehet. Hogyan mondjam el neki, hogy az egyetlen ember, aki miatt bajba kerülhet, és aki a legnagyobb fájdalmat okozhatja neki, az itt áll előtte?

- Ez nagyon bonyolult. - mondtam bizonytalanul.

- Akkor magyarázd el! - vágta rá azonnal.

Megint mosolyra húzódott a szám gyerekes kíváncsisága láttán. Nem tagadhattam, kimondottan tetszett, hogy valaki ennyire érdeklődik irántam, de itt érkezett el a beszélgetés ahhoz a ponthoz, hogy témát váltsak. Ezt a dolgot ugyanis nem tudhatta meg, és nem csak ő, hanem senki sem. Ha megtudná, örökre meggyűlölne, és fejvesztve menekülne előlem, amit nem kockáztathattam. Önző voltam, de a legkevésbé sem érdekelt. Nagyon jó érzés volt, hogy végre velem is törődnek, bármennyire is azt akartam, hogy hagyjanak békén.

Kék szemeimmel az arcát néztem, és a tekintetemmel próbáltam elmondani, amitől még én magam is féltem. Éreztem, hogy vékony ujjai remegnek a tenyeremben, de ezt a hideg időjárásnak tulajdonítottam.

- Gyülekező! - harsant egy női hang, mire mindketten összerezzentünk.

Felpillantottam az égre. Sötét, szinte fekete felhők tornyosultak fölénk, ezért ideje volt indulni.

- Jobb lesz, ha elindulunk. Elég messze vagyunk tőlük. - intettem egyik kezemmel feléjük, de a másikat még mindig az övében pihentettem.

Isabel bólintott. Szótlanul haladtunk egymás mellett. Tekintetem ismét elkalandozott, és a távoli, de nem nagyon messze lévő, hatalmas sziklákra tévedt. A tenger vadul ostromolta a sziklák alját, majd egy nagy csattanással elhalkult.

A sziklák belsejében valójában egy barlang volt. Egy üres barlang, ahova senki sem jár.

Nem tudom, hogy mi történt velem, de olyan erővel tört rám valami, hogy meg kellett állnom.

- Jól vagy, Tom? - kérdezte aggódva Isabel. Csak biccentettem, nem voltam képes megszólalni.

Nem tudtam megmondani, hogy mi ez az érzés, egyszerűen csak tudtam, hogy vissza kell térnem ide, mert életbevágóan fontos.

Élet. Élet. Élet. Élet.

Ez a szó visszhangzott a fejemben, majd azonnal követte egy másik.

Halál. Halál. Halál. Halál.

Teljesen összezavarodtam. Nem értettem, hogy egy hatalmas szikla miért váltott ki belőlem ilyen, számomra is felfoghatatlan érzéseket.

Ismét éreztem, ahogy rám tör ez az ismeretlen érzés, de nem álltam meg, mert nem akartam, hogy a mellettem lépkedő lány észrevegyen valamit.

Mi következik abból, ha ezt a két szót összerakod? Mi az a jelenség, amikor legyőzöd a halált, és soha többé nem kell azon gondolkoznod, hogy mikor fogsz meghalni? - mormolta a fejemben egy hangocska.

Kirázott a hideg, amikor rájöttem. Olyan elemi erővel hatott rám, hogy valósággal megrázott.

Lehunytam a szemem, és tisztán láttam magam előtt azt az egyetlen szót, amiért most bármit megtettem volna, csak az volt a fontos, hogy az enyém legyen.

Halhatatlanság.

Amikor felemeltem a pilláimat, megláttam a társaimat, és az egyik dadát, ahogy számol minket.

Egy kicsit megráztam a fejem, hogy kitisztítsam, de nem sok sikerrel jártam. Ez a szó még mindig ott villogott előttem, nem tudtam kiűzni az elmémből. De lehet, hogy nem is akartam.

Rámosolyogtam Isabelre, hogy megnyugtassam, mire ő gyengéden megszorította a kezem.

- Én tudom, hogy nagyon kedves fiú vagy, csak nem mered kimutatni az érzéseidet. - próbált meggyőzni arról, aminek én az ellenkezőjét vallottam. - Nem akarok tolakodó lenni veled, de rám mindig számíthatsz.

- Köszönöm. - feleltem halkan. Az is csoda volt, hogy egyáltalán képes voltam a beszédre.

- Tudod, hogy hol van a szobám, és bármikor meglátogathatsz. Ha szeretnéd, akkor… - nem tudta befejezni a mondatot, mert egy kiáltás a szavába vágott.

- Isabel, végre megvagy! Már mindenhol kerestelek! - siránkozott Catherine.

- Ne aggódj, beszélgettünk Tommal. - nézett rám mosolyogva, de a másik lánytól csak egy fintorgó grimaszt kaptam.

- Mennünk kell, várnak minket! A dadánk már ideges, hogy hol vagy! - rángatta el mellőlem.

- Bocsáss meg, Tom. Majd később beszélünk. - engedte el a kezem, amit ebben a percben nagyon sajnáltam. Úgy éreztem, azzal, hogy elereszti a kezem, elszabadul a pokol, és nem tudok majd uralkodni magamon. Amíg éreztem, hogy a kis ujjai összekulcsolódnak az enyémekkel, béke és nyugalom szállt meg. És most, hogy már csak a levegőt markolásztam, elveszettnek éreztem magam. Olyannak, mint akit ismét magára hagytak.

Isabel egyre távolodott tőlem, ahogy az idegesítő barátnője húzta magával, de még sikerült elkapnom a tekintetét, amivel megint levett a lábamról.

Visszamosolyogtam rá, majd teljesen eltűnt a tömegben, a többi gyerek között.

Amikor megérkeztünk, azt gondoltam, hogy nem akartam eljönni, de így, hogy Isabellel voltam, minden megváltozott. Megérte részt venni ezen a kiránduláson.

A lányról azonban gyorsan elterelődtek a gondolataim, amikor eszembe jutott az a dolog, ami néhány perccel ezelőtt történt velem.

Fejcsóválva indultam el, lassú léptekkel. Lemaradtam, nem akartam a többiek közelébe menni. Úgy éreztem, csak Isabelt tudom elviselni magam körül, de ő most messze volt tőlem.

Ismét meg kellett állnom, mert már megint egy olyan erős érzés hasított belém, hogy elveszítettem az egyensúlyomat, és nem sok kellett ahhoz, hogy a kavicsokon találjam magam.

Annyira dühített, hogy nem tudtam rájönni, mi okozza ezt, vagy legalábbis azt, hogy miért van. Megjelent a szemem előtt a szikla, amit olyan elmélyülten néztem, majd az a két, rövid szó is, és hirtelen összeállt a kép.

Azért kell visszatérnem ide, mert majd egyszer, egy napon, valami fontosat kell végrehajtanom itt. Ebben biztos voltam.

Egy kis nyögés hagyta el a számat, amikor megint belém hasított valami. Szerencsére, a többiek már méterekkel előttem jártak, így nem vették észre, hogy lemaradtam.

A számra szorítottam a kezem, nehogy felüvöltsek. Igen, üvölteni akartam, mert olyan dologra döbbentem rá, ami ezt az érzést váltotta ki belőlem.

Mélyeket lélegezve leengedtem a kezem, majd egy hatalmas kacagás szakadt fel a torkomból.

Nem érdekelt, hogy esetleg a többiek őrültnek néznek, már úgy is annak tartanak, akkor meg nem mindegy?

A számba harapva próbáltam enyhíteni a nevetésemen, de egyszerűen nem tudtam uralkodni az érzéseimen. Amit most megtudtam, semmihez sem volt fogható, minden más eltörpült mellette.

Vettem egy mély levegőt, majd boldogan indultam a többiek után. Most már nem számít, hogy mi lesz. És az sem érdekes, hogyan fogom kibírni az árvaházban. Lesz elég időm, hogy utána elfelejtsek mindent. Rengeteg idő.

Halhatatlanságra születtem.