15. Fejezet

Sziasztok! :)

Ismét péntek van, ami azt jelenti, hogy meghoztam a kövi fejezetet.

Fanni, most is nagyot alakítasz majd. :D Lora, neked annyit üzenek, hogy ebben a részben találni fogsz valamit, ami illik rád. Vagy pont nem, ahogy te állítod magadról. Remélem, érteni fogod, hogy mire gondolok.

Jó olvasást! :)

15. Fejezet

A percek egyre csak teltek, de nem történt semmi. Nem vették észre, de az ég alja lassan rózsaszínre változott. A hajnal első fényei megcirógatták az arcukat, amik még mindig nagyon közel voltak a másikéhoz, és nem is szándékoztak elhúzódni egymástól.

Rose kezei azóta is a férfi karjain nyugodtak, néha óvatosan végigsimított rajtuk, amitől Voldemort minden egyes alkalommal megborzongott.

A nő már nem tudott tovább várni, cselekedni akart. Látta a férfin, hogy ő nem igazán akarja rászánni magát arra, hogy megcsókolja, ezért úgy döntött megteszi az első lépéseket.

Határozattan közeledett felé, testével teljesen hozzásimult. Ajkai csak milliméterekre voltak a varázslóétól. Szemei ugyanolyan vad lánggal ragyogtak, mint eddig.

A férfi végre magához tért a döbbenetből, és tágra nyílt szemekkel bámult az előtte álló nőre. Azonnal kitépte magát az öleléséből, mintha villámcsapás érte volna.

Hitetlenkedve nézett le rá, igyekezett felfogni, hogy mit akart tenni vele, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.

Nem képzelődtem! Nagyon jól láttam, hogy meg akart csókolni.

Fürkésző tekintettel meredt rá, még mindig látszódott rajta a döbbenet.

- Rose, figyelj. - kezdte rekedtes hangon, miközben a hajába túrt idegességében. Mindent megtett azért, hogy magabiztosnak és összeszedettnek mutatkozzon, de nem sikerült neki.

- Rose. - mondta ki ismét a nő nevét, hangja megremegett, nem tudta folytatni.

A boszorkány viszont mosollyal az arcán nézte őt, óriási elégtétel volt az számára, hogy ekkora hatással van rá. Nem akarta ilyen könnyen feladni a tervét, be szerette volna fejezni azt, amit elkezdett.

Ismét közeledni kezdett felé, szemei mohón tapadtak az arcára. Nem tudott betelni azokkal a gyönyörű, kék szemekkel. Újból felé nyújtotta a kezét, amit Voldemort azonnal elkapott és eltolta magától a nőt, amint rájött, hogy miben mesterkedik.

- Nagyon jól tudom, hogy mit művelsz velem. Vagyis azt, hogy mit szeretnél. Mert bármennyire is igyekszel, nem sikerül elérned a célod. - mondta gúnyosan. Egy pillanat alatt újra az az ember lett, aki mindig is szokott lenni. Nem akart, pontosabban nem mert gondolni arra a néhány órára, amit magányosan töltött el. A nő önelégült vigyora visszarántotta őt a jelenbe, és ezzel megszabadította a múlt kínkeserves emlékeitől.

- Ó, igazán? - tette fel költőien a kérdést. - Én egyáltalán nem ezt látom rajtad. Amióta beléptem a szobába, le sem tudtad venni a szemed rólam, és amikor meg akartalak csókolni, tiltakozni kezdtél, ami azt jelenti, hogy félsz beismerni azt, hogy te is erre vágytál. - magyarázta, majd folytatta. - Sőt, már azóta nem tudsz kiverni a fejedből, mióta először rászálltam a válladra. Azt is tudom, hogy mióta megkaptad a levelem, csak én járok a fejedben. És most, hogy ennyi idő után ismét találkoztunk, azt hittem, hogy egy kicsit szívélyesebb fogadtatásban lesz részem. Úgy akartam találkozni veled, mint két régi, jó barát.

- És szerinted a barátok megcsókolják egymást? - csattant fel, még mindig gúnyos éllel a hangjában. A nő egyre csak feldühítette, legszívesebben kipenderítette volna a szobából.

- Azt hiszem, hogy nagy tévedésben vagy, Tom. - csóválta a fejét, és a férfi ismét összerezzent, amikor meghallotta, hogy nevezte őt. - Mi nem csókoltuk meg egymást. - hangsúlyozta a nem szócskát. - Tehát, ugyanolyan baráti viszonyban vagyunk, mint eddig. És nagyon jól tudom, mint ahogy te is, hogy ezen senki és semmi nem fog tudni változtatni. - mélyen a szemébe nézett, mintha így akarta volna meggyőzni őt az igazáról.

Voldemort egy nagyot sóhajtott, majd lehunyta a szemét.

Nyugodj meg! Csak azért csinálja ezt, mert ki akar hozni a sodrodból, mert fel akar dühíteni. De én nem fogom hagyni, hogy ezt tegye. Ugyanolyan leszek, mint eddig.

- Már megbocsáss, Rose, de én is nagyon úgy látom, hogy tévedésben vagy. Talán nagyobban, mint én. - felelt ugyanabban a gőgös és nagyképű stílusban, mint a nő.

- Így gondolod? - vonta fel a szemöldökét. - Na, akkor lássuk csak! - mondta, majd ismét leült a kanapéra. - Mint mindig, most is nagyon jól tudom, hogy mi jár a fejedben. Azon jár az eszed, hogyan büntess meg amiért, hogy a régi neveden szólítottalak. Hogy is mondtad mindig? Nem akarom azt a koszos, mugli apám nevét viselni. Ez az egyik dolog, ami zavar. Persze van egy pár, amit most nem tudsz hová tenni. A második, többek között az, hogy miért jöttem vissza ilyen hirtelen, pontosabban az, hogyan találtalak meg, mivel mióta befejeztük az iskolát, külön váltunk, és nem tartottuk a kapcsolatot. A következő, és talán ez az, amit végképp nem értesz, hogy mi történt köztünk az előbb, vagyis mi történhetett volna, ha hagyod, hogy megtegyem. - Voldemort szólásra nyitotta a száját, de a nő felemelte a kezét, így hát becsukta. - Szóval, kezdjük az elejéről. Ma már nem Tom Denem a neved, hanem Voldemort nagyúr, és azt szeretnéd, hogy mindenki így ismerjen. Azt hiszem, hogy jobb, ha egy darabig nem tudod meg, hogy miért tértem vissza, és kerestelek meg. Az utolsót végképp nem szeretném hosszasan ecsetelni, mert nem lenne értelme. Ha engeded, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, rengeteg dolgot megtudhatsz rólam, és így azt is, hogy miért akartalak megcsókolni. Mert igen, meg akartalak csókolni. Tudom, hogy erre vagy a legkíváncsibb.  Sejtem, hogy te arra gondolsz, hogy esetleg akarok tőled valamit, de megnyugtatlak, egyáltalán nem ez a célom. Majd egy nap megtudod, hogy mi az, de addig is ne gondolkozz ezen. Remélem, hogy minden felmerülő kérdésedre kielégítő választ tudtam adni, és nem maradtak benned kételyek. Még mindig azt gondolod, hogy tévedésben vagyok? - kérdezte komoly arccal, de nem tudta palástolni a szemében lobogó jókedvet.

A férfi csak állt, és bénultan bámult a nőre, aki nem bírta tovább, és felkacagott.

- Ha látnád most magad, hogy milyen savanyú képet vágsz, te sem tudnád megállni nevetés nélkül. - vigyorogta fülig érő szájjal. Már rég szórakozott ilyen jól.

- Te most kinevettél? - kérdezte fenyegetően. Szemei összeszűköltek, ahogy a nőt nézte.

- Igen. - felelte, de szinte nyögésnek hallatszott, mert még mindig a hasát fogva nevetett rajta.

Bármennyire is dühös volt Rose-ra, képtelen lett volna fájdalmat okozni neki. Talán ő az egyetlen, akinek hagyta, hogy kinevesse, és a másik, gyűlölt nevén szólítsa.

Egyszerűen csak nézte őt, és hallgatta csilingelő nevetését, ami eszébe juttatta a mélyre eltemetett emlékeket. Nem is tudott visszaemlékezni arra az időszakra, hogy mikor hallotta őt utoljára nevetni.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. - mentegetőzött, amikor már képes volt megszólalni úgy, hogy nem tört ki belőle a kacagás. - Hidd el, nem rajtad nevettem, hanem azon, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőled a viselkedésem. - a férfi nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Rose az érzelmeiről beszélt. Nemrég fogadta meg, hogy kiirtja magából az érzelem legapróbb szikráját is, erre most megint hall róluk. - Mert bármennyire is azon vagy, hogy elhitesd mindenkivel, neked nincs szíved, és egy érzéketlen férfi vagy, én nagyon jól tudom, hogy belül, a lelked mélyén igenis léteznek mély érzelmek. Csak eltemetted őket magadban, hogy senki se tudjon hozzáférni hozzájuk. Gondolom, megvolt az okod arra, hogy ezt tegyed, én nem is akarlak erről kérdezni. Nem tudom, hogy mennyire bízol még bennem, azt is el tudom képzelni, hogy ezek után már eljátszottam a bizalmad, de ha még mindig az enyém, bebizonyítom neked, hogy te vagy a legérzelmesebb ember a világon. - Voldemort hitetlenkedve hallgatta őt, az egészet egy nagy poénnak gondolta, főleg a végét. Még hogy ő a világ legérzelmesebb embere? Előbb pusztít el mindenkit a földön, minthogy kimutassa az érzelmeit. Nem tudta, hogy a nő hogyan akarja ezt elérni, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelte őt. Úgysem lesz képes rá, mint ahogy eddig senkinek sem sikerült.

- Nagyra értékelem az erőfeszítéseidet, de jobban örülnék, ha másra fordítanád az erődet. Nem tudom, hogy milyen eszközöket fogsz bevetni arra, hogy előcsalogasd azokat a nem létező érzelmeimet, de ha rám hallgatsz, bele sem kezdesz, mert csak fölösleges időpocsékolás lenne az egész. Semmi értelme, hagyj fel ezzel az egésszel. Nem fog sikerülni. - hangja jegesen csengett, szemei elutasítóan méregették a nőt.

- Jobb lesz, ha te is megtanulsz valamit, ha eddig nem tetted. Számomra nincs lehetetlen, én nem adok fel semmit, a végsőkig küzdök. De majd meglátod. - legyintett, mintha nem akart volna beszélni erről többet. - Van még valami, amit tudni szeretnél? - érdeklődött.

- Igen, van. - bólintott, mert eszébe jutott a levél. - A leveledről szeretnék beszélni. - mondta, majd leült a székre, az asztal mellé, onnan nézte Rose-t.

- Hallgatlak. - felelte nyugodtan, majd kényelmesen hátradőlt.

- Szóval, az imént határozott meggyőződéssel azt mondtad, hogy csak baráti viszony van köztünk, és ez nem is fog változni. Viszont, amikor olvastam a levelet, egyáltalán nem ez volt az érzésem veled kapcsolatban. - csóválta a fejét.

- Figyelj, tudom, hogy egy kicsit félreérthetően fogalmaztam, de… - hallgatott el, amikor a férfi közbevágott.

- Félreérthetően? Hát, ez szerintem enyhe kifejezés. - morogta. - Teljesen ellentétes dolgot állítasz benne, mint amit most elmondtál. A lényeg ugyanaz. Csak barátok vagyunk, mint ahogy te is olyan hosszasan kifejtetted, de van egy mondat, ami az egészet megváltoztatja, és más jelentést kap. - Rose érdeklődve hallgatta őt, ahogy beszélt, majd végignézte, amint átvág a szobán, és kihúz egy fiókot. A kezében meglátta a neki írt levelét.

- Nem tagadom, nem csak barátként tekintek rád, sokkal többet érzek irántad. - olvasta fel a megfelelő mondatot, majd felpillantott. - Nos, ezt hogy értetted? Megtudhatnám? - kérdezte feszülten, fagyos szempár meredt a nőre.

- Már elmondtam. Azért, hogy jobban megismerjük egymást. És azért, hogy elérjem a célom.

Semmi hátsó szándék nincs bennem. - válaszolta bizonytalanul. A férfi még mindig kételkedve nézett rá, ezért folytatta. - Tudom, nem hiszel nekem, amit teljesen megértek. Írtam egy barátinak tűnő levelet, amiben tettem egy említést arról, hogy talán nem csak baráti érzelmek fűznek hozzád. Az előbb azt az érzetet keltettem benned, mintha meg akartalak volna csókolni, aztán mégsem tettem, utána meg azt mondtam, hogy csak barátok vagyunk. Nagyjából érted, mire akartam kilyukadni? - intett egyet feléje a kezével.

- Próbálom megérteni. - bólintott egyet lassan, majd visszarakta a levelet a helyére. Épp elindult vissza, amikor megakadt valamin a tekintete.

A naplója még mindig kinyitva hevert az asztalon. Gyanakodva pillantott Rose-ra, de ő csak ártatlan bociszemekkel nézte őt. Egy lépéssel ott termett, fogta a naplót és a tintát, majd ismét odalépett a szekrényhez, és kulcsra zárta. De ennél még biztosabbra akart menni. Felemelte a pálcáját, és egy bűbájjal is lezárta. Így már senki sem tudja majd kinyitni, csak ő.

- Rose, ne haragudj, de most el kell mennem. - fordult ismét a nőhöz, aki alig tudta palástolni az érdeklődését. Izgalmában mocorgott a kanapén, szemei csak úgy ragyogtak.

- Persze, menj csak nyugodtan. Nem akarlak feltartani. - próbálta lecsillapítani magát, de Voldemort így is kiszúrta, hogy egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése, és nagyon jól tudta, hogy a napló miatt van.

- Addig itt maradsz? - kérdezte.

- Persze. Ha nem bánod. - felelte Rose.

- Maradhatsz. Majd később találkozunk. Nem tudom, hogy mikor jövök vissza. Az is lehet, hogy csak holnap reggel.

Holnap reggel? Akkor lenne időm beszélni vele. Tudnom kell, ki ez a nő, aki a közelébe férkőzött. Nem hagyhatom, hogy tönkretegye a tervemet. El kell távolítanom az útból.

- Rendben, akkor majd később beszélünk. - állt fel, és ismét elindult feléje.
Voldemort azonnal, szinte ösztönösen hátrálni kezdett, ami Rose-nak nagyon tetszett.

- Félsz tőlem? - mormogta, miközben csábosan nézett rá.

- Nem. - a férfi hangja egy kicsit sértettnek hangzott, és talán felháborodottnak is. - Még hogy én félek? Én nem félek semmitől, azt hittem, hogy tudod. - mondta szemrehányóan.

- Nem, egyáltalán nem tudtam. - válaszolta Rose kihívóan. - Sőt, azt kell, hogy mondjam, ez hazugság a részedről.

- Hazugság? - visszhangozta halkan, fenyegetően. - Én vagyok a legerősebb és leghatalmasabb varázsló a földön, aki valaha létezett. Rengeteg embert legyőztem már, holtan feküdtek előttem mind. Senkinek sem volt elég ereje ahhoz, hogy felülkerekedjen rajtam. A halál karmaiba taszítottam őket, oda ahonnan soha többé nem fognak visszatérni. És mint tudjuk, a halálnál semmi sem rosszabb. Még mindig azt állítod, hogy félek? Mégis mitől vagy kitől félnék? - kérdezte türelmetlenül, a nő kezdte kihozni a sodrából.

- Tényleg tudni akarod? - suttogta Rose, és maga sem tudta, hogy miért beszélt ilyen halkan.

- Igen, és nagyon remélem, hogy értelmes választ fogsz adni.

A boszorkány habozott néhány másodpercig, úgy tűnt, mintha elbizonytalanodott volna. Aztán ugyanolyan magabiztosan nézett fel a férfire, mint eddig.

Nem tehetem meg, hogy elveszítem az uralmam felette. Úgy érzem, hogy megtaláltam a gyenge pontját, most nem adhatom fel, ha már egyszer belekezdtem. Folytatnom kell, és győzni fogok. Bebizonyítom azt, amit még magának sem mer beismerni.

Sóhajtott egyet, majd nyíltan a szemébe nézett, és kimondta az igazságot:

- Az érzelmeidtől.

A szobában hűvösebb lett a levegő, vagy az is lehet, hogy csak Voldemort érezte így. Kábultan meredt Rose-ra, aki még mindig őszinte tekintettel figyelte a reakcióját. Lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedve megpróbálta kitörölni a fejéből, de képtelen volt. Egyre hangosabban és hangosabban visszhangzott a fülében, szíve a torkában dobogott, hideg futkosott a testén, zihálva vette a levegőt.

Mit akar tőlem ez a nő? Miért csinálja ezt velem? Azt mondta, az a célja, hogy bebizonyítsa nekem, vannak érzelmeim. Miért nem tudja megérteni, hogy nincsenek? Minden érzést kiirtottam magamból, mit akar bebizonyítani? Le kell nyugodnom, és úgy kell tennem, mintha nem kavart volna fel az, amit mondott. Nem engedem, hogy elérje a célját! Mégis mit képzel magáról? Hirtelen felbukkan a semmiből, meg akar csókolni, majd jön ezzel az ostobasággal, hogy nekem igen is vannak érzelmeim, amikor semmit sem tud rólam. Majd én megmutatom neki, hogy ki a főnök, nem fog kihasználni. A céljáról meg jobb lesz, ha lemond, mert még pórul járhat, és azt örökre megemlegeti.

Kék szemei dühtől parázslottak, a nő szinte látta a bennük táncoló lángokat. Nem akart megszeppentnek vagy ijedtnek tűnni, állta a férfi dühös pillantását.

- Azt hiszem, most már tényleg megyek. Nem érek rá az időmet fecsérelni értelmetlen és nem létező dolgokra. - szűrte a fogai közt a szavakat, megvetéssel a hangjában.

Szóval azt gondolja, hogy értelmetlen dolog az érzelem. És azt állítja, hogy nem létezik.

- Hidd el, nem akartam semmi rosszat. - kért bocsánatot.

- Megpróbálok hinni neked. És az lesz a legjobb, ha ez így is marad. Persze csak akkor, ha nem akarsz magadra haragítani. Mert én azt szeretném, hogy jó viszony legyen köztünk. - fejezte be lágyan, már nem volt annyira mérges.

- Én is ezt szeretném. Hiányoztál, Voldemort. - mondta ki a nevét, amitől a férfit ismét kirázta a hideg, de most kellemesen. - Nem akarom, hogy haragudj rám, szeretnék veled lenni, ameddig csak tehetem.

- Értem. - felelte egyszerűen. - Mennem kell. Te hol leszel?

- Azt hiszem, kicsit körbenézek a városban, ha megengeded. - nézett rá nagy szemekkel.

- Ha megengedem? - kérdezett vissza mosollyal az arcán. - Ott még nem tartunk, hogy parancsokat osztogatok neked, és nem kell megkérdezned. Felnőtt nő vagy, azt csinálsz, amihez csak kedved van.

Ne aggódj, ezt fogom tenni. És a végén azon kapod majd magad, hogy előcsalogattam azokat a mélyen eltemetett érzelmeidet.

- Vigyázz magadra! - búcsúzott el tőle Rose.

- Mindig vigyázok. - bólintott, majd intett neki egyet, és kiment a szobából. A nő néhány percig még ott állt a gondolataiba mélyedve, aztán megpördült a tengelye körül, és madártollakat hagyva maga után, kirepült az ablakon.

Bella egy szendvicset majszolva, újságot olvasott a nővére ágyán. Most nem volt kedve lent reggelizni, egyedüllétre vágyott.

Narcissa találkozik egy kedves ismerősével. Már korán elment, neki meg nem volt kedve vele menni. Csak bámulta az előtte heverő papírt, de nem tudta felfogni, hogy mit olvas. A gondolatai egyáltalán nem az olvasás körül forogtak.

Az elmúlt néhány nap eseményei jártak a fejében, és legfőképpen Voldemort. Minden más eltörpült a férfi mellett, csak rá tudott gondolni. De mi értelme van rágondolnia, ha ő egyáltalán nem is foglalkozik vele? Mióta a nővére megkapta tőle azt a rejtélyes nyakláncot, teljesen megváltozott minden. Azóta ilyen ellenségesek egymással. És erre még rátett az a mugli fiú, de szerencsére vele már nem kell törődnie. Ő már a múlté… Legalábbis ezt hitte.

Az ablakból ugyanis egy barna szempár figyelte minden mozdulatát. Már percek óta nézte a nőt, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt.

Bella dühösen csapott egyet az újságra, majd azzal a mozdulattal össze is gyűrte, és elhajította a szoba másik végébe. Félretette a tálcát, amin reggelizett, majd Thomas később leviszi.

Lerúgta magáról a takarót, és egy hatalmas szökkenéssel kiugrott az ágyból. Fekete hajfürtjeit vad táncba kezdett az arca mellett, néhány tincset ki kellett söpörnie a szeméből.

Vett egy mély levegőt, gyorsan átöltözött, megfésülködött, és elindult le, a földszintre.

A fogadóban sok ember beszélgetett egymással, annak ellenére, hogy még korán volt. Szemével Thomas után kutatott, aki pár perccel később meg is jelent.

- Jó reggelt, kisasszony! Egy pillanat, és jövök. - mondta, majd odavitte a kezében lévő tányért az egyik asztalnál ülő nőhöz. - Itt is vagyok. Mit parancsol? - nézett rá kedvesen.

- Csak kérdezni szeretnék valamit. - felelte egy kicsit félénken. Nem mert rákérdezni, mert tudta, hogy Thomas minden gyanús dologról beszámol a Nagyúrnak.

- Mondja csak. Hallgatom. - mosolygott rá még mindig készségesen.

- A Nagyúr itt van? Tegnap reggel óta nem láttam őt. Aggódom érte. Nem hagyott üzenetet nekem? - szemeivel a férfi arcát kutatta, hátha meglát bennük valamit, ami segíthet neki, de az öreg ugyanolyan pókerarccal nézett rá, mint eddig.

- Sajnálom, hölgyem, de nincs itt. És nem is hagyott üzenetet Önnek. Csak annyit árulhatok el, hogy ma reggel elment személyes okok miatt, de azt én sem tudom megmondani, hogy hová. - rándított bocsánatkérően a vállán, Bella mégsem nyugodott meg teljesen.

- És azt nem tudja, hogy esetleg találkozott valakivel, amíg én nem beszéltem vele? - próbálta ártatlanul, nemtörődömséggel feltenni a kérdést, de Thomas kihallotta belőle a féltékenységet.

- Nem, Bella kisasszony, tudtommal nem találkozott senkivel. - rázta meg a fejét. - Ne haragudjon, hogy ezt mondom, nem akarom kioktatni, de attól még, hogy én vagyok Voldemort nagyúr jobb keze, nem árulja el a személyes dolgait. Csak annyit, amennyit tudnom kell, és amennyi szükséges. Nekem a fogadóval kell foglalkoznom, nem azzal, hogy azután kutakodok, kivel találkozik, vagy hogy hová megy. - most először egy kicsit barátságtalanul, hűvösen csengett a hangja.

- Persze, megértem, csak kérdeztem. - köpte a szavakat feléje. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy a pultos ilyen, lekezelő hangnemben beszél vele. - Akkor nem is tartom fel tovább. Ma elég sok vendég van. - hordozta végig a tekintetét a helyiségen.

- Köszönöm, lekötelez vele. - hajolt meg előtte, majd visszament a pult mögé, mert páran rendelni szerettek volna.

Bella úgy döntött, hogy ő is helyet foglal az egyik asztalnál. Meg akarta várni a nővérét. Azt is meg akarta volna kérdezni Thomas-tól, hogy Cissy mikor jön majd vissza, de ezek után inkább csendben maradt. Hátradőlt a széken, onnan nézett ki az ablakon, és várta a testvérét.

Narcissa a fogadótól nem messze, egy kisebb mellékutcában sétált. Csak néhány perce váltak el egymástól a barátnőjével. A Roxfort után most találkoztak először, és jó érzés volt újra látni őt. Jókedvűen haladt előre, boldognak érezte magát. A mosoly azonban gyorsan lehervadt az arcáról, amikor eszébe jutott a húga. Teljesen megváltozott, ezt már az első alkalommal észrevette. Fejcsóválva ment tovább, és elhatározta, hogy beszélni fog vele.

Amikor legutóbb faggatni kezdtem őt, visszautasított, nem akart beszélni velem. A szülinapom óta ilyen furcsa. Ez a nyaklánc miatt van, érzem. Rá kell jönnöm, hogy mi folyik itt.

Ujjai ráfonódtak a medálra. Kígyó és egy szív. Vajon mi lehet az összefüggés közöttük?

Gondolataiból kocsizörgés hangja billentette ki. Hátrafordult, és meglátott egy fiákert, ami lassan közeledett felé. Hunyorogva próbálta felismerni a bakon ülő férfit, de túl messze volt, nem látta, hogy ki az. Megfordult, és folytatta útját.

Egyre közelebbről hallotta a kerekek zörgését, majd nyerítés hallatszott.

- Narcissa kisasszony, elvihetem? - szólította meg a férfi.

A nő a homlokához emelte a kezét, mert a Nap belesütött a szemébe. Kellett egy kis egy idő, mire felismerte a férfit.

- Jason? - kérdezte, mire a férfi bólintott. - Megköszönném, ha elvinne. - mosolyodott el, majd elindult, hogy kinyissa az ajtót, mire a férfi megszólalt:

- Sajnálom, hölgyem, de oda nem tud beülni. Négy vendéget viszek a fogadóba, csak a bakon van hely, mellettem. - mutatott maga mellé. - Ez is ugyanolyan kényelmes, mint odabent. - biztatta őt, mert látta rajta, hogy elbizonytalanodott.

Cissy viszont nem azért jött zavarba, mert egy bakon kellett volna utaznia, hanem azért, mert közel kellene ülnie a férfihez. Zavartan kapta el a pillantását Jason barna szemeiről.

- Ha segít felülni, akkor rendben. - nézett rá kék szemeivel, amitől a férfi azonnal megborzongott.

- Persze, adja a kezét. - nyújtotta feléje az övét.

A nő lassan a tenyerébe csúsztatta a sajátját, és érezte, amint villámcsapás szalad végig a testén, ahogy a férfi ujjai az övéhez érnek. Jason óvatosan felhúzta maga mellé, majd kezébe vette a gyeplőt.

- Indulhatunk? - kérdezte a nőre pillantva, aki csak bólintott egyet válaszul, mert nem tudott megszólalni. A szíve a torkában dobogott, úgy érezte, most egy szót sem tudna kinyögni.

A férfi rántott egyet rajta, majd a lovak egy horkantás közepette elindultak. Egész úton meg sem szólaltak. A férfi az utat nézte, a nő pedig lehajtott fejjel ült, és gondolkozott.

Miért van ilyen különös érzésem, amikor vele vagyok? Nem érzek iránta semmit, vagy mégis? Lehet, hogy tetszik nekem, csak magamnak sem merem beismerni?

- Itt is vagyunk, remélem, kényelmesen utazott. - hallotta maga mellől a kocsis hangját.

- Ilyen gyorsan ideértünk? - csúszott ki a száján a kérdés.

- Igen, mindössze pár perc volt az út. - felelte. - Gondolom, azért nem tűnt fel, hogy ilyen hamar megérkeztünk, mert egész úton csak a tenyerét bámulta, mintha valami fontos dolog járt volna a fejében. - ismét az a csibészes mosoly jelent meg az arcán, ami úgy tetszett a nőnek. Most sem volt ez másképp.

- Ööö… igen, a testvéremen gondolkodtam. - hazudta, de nem volt túl meggyőző, mert miután kimondta, azonnal elöntötte az arcát a rózsaszín pír.

- Értem, nem kell megmagyaráznia semmit. - mondta nyugodtan Jason, és ezért Narcissa nagyon hálás volt neki. Lepattant a bakról, majd odament a nőhöz.

- Dőljön egy kicsit előre. - kérte lágyan, és ő egyből engedelmeskedett. Mindkét kezével megfogta a derekát, és leemelte őt a kocsiról. Közben az arcuk csak néhány centiméterre volt egymástól. Narcissa megbabonázva bámulta ezt a csodálatos szempárt, és élvezte, amint a férfi mindkét keze a hátát fogja. Nem is tudta megmondani, hogy mennyi ideje álltak ilyen közel egymáshoz, amikor a férfi végre megszólalt:

- Elnézést, a többi vendég biztosan türelmetlen már. - motyogta kábán, majd nagy nehezen, de elengedte a nőt, és kinyitotta a fiáker ajtaját. Minden vendég kiszállt, és bement a fogadóba.

Ez zökkentette vissza a valóságba a nőt. Megrázta a fejét, aztán utoljára a férfire nézett:

- Köszönöm, hogy elhozott. - lehelte, alig lehetett hallani a hangját.

- Nagyon szívesen. Máskor is. - felelte mosolyogva, majd felpattant a bakra, és elhajtott. A nő még egy ideig a kocsi után nézett, majd ő is elindult volna befelé, ha egy hang nem állítja meg őt:

- Azt hittem, hogy a barátnőddel találkozol. Erre itt kocsikázgatsz egy semmirekellővel. - Bella szavai csak tompán jutottak el az agyáig.

- Igen, a barátnőmmel találkoztam. Jason-nel csak összefutottam, és hazahozott. Ennyi történt, nem kell azonnal kombinálnod.

- Hogy te mennyire megváltoztál! Képes vagy lealacsonyodni odáig, hogy felülj egy bakra? Ha nem lett volna hely a kocsiban, én inkább sétáltam volna, mintsem felüljek oda. - húzta fel undorodva a száját.

- Ezt még te mered mondani? Hogy én mennyire megváltoztam? Jobb lenne, ha magadba néznél, és nem lennél mindenkivel ilyen ellenséges, mert ezzel csak azt fogod elérni, hogy magadra maradsz, és senki sem fog törődni veled. Most pedig, ha megbocsátasz, lepihennék. Elfáradtam, később beszélünk, ha már lenyugodtál. - egy utolsó pillantással végigmérte őt, majd kinyitotta az ajtót, átvágott a termen, majd elindult felfelé.

Bella füstölögve állt az ajtóban, majd dühösen ő is a szobája felé csörtetett.

Az utolsó vendég is elhagyta a fogadót. Thomas csendben takarított, amikor zajokat hallott a lépcső felől.

- Szeretne valamit, Bella kisasszony? - kérdezte, mikor felismerte a nőt.

- Egy üveg Lángnyelv-whisky-t. - mondta udvariatlanul.

- A polcon talál egyet. - mutatott a háta mögé.

Bella semmi köszönöm nélkül visszament az emeletre. Kihúzta az üveg dugóját, majd egy nagy kortyot ivott belőle. Jólesően sóhajtott egyet, élvezte az ital minden, égető cseppjét.

Tudta, hogy az alkoholtól hamarosan elzsibbad mindene, és most ez volt az egyetlen, amire szüksége volt. A zsibbadtságra, nem akart érezni semmit.

Tántorogva ment fel a lépcsőn, már néhány korty megtette a hatását. Lábával berúgta a szoba ajtaját, majd ugyanúgy csukta is be. Hatalmas robajjal csapódott be mögötte, de ez most egyáltalán nem érdekelte őt.

A szobában félhomály volt, ezt is csak a Hold halvány fénye biztosította. Botladozva odament az asztalhoz, majd letette a kezében lévő üveget. Épp fel akarta kapcsolni a lámpát, amikor valaki megszólalt a szobában.

- Remélem, engem is megkínálsz majd.

Bella egy óriásit rázkódott, majd egyből fény gyulladt a szobában. Egy fiatal nő feküdt az ágyon. Fekete bőrdzseki, feszes nadrág, és térdig érő csizma volt rajta.

- Hát te meg ki vagy? - kérdezte Bella dühösen, a meglepettség halvány jele nélkül.

- Ó, nem hiszem, hogy ismersz engem. Habár lehet, hogy megemlített engem, amikor beszéltetek. - morfondírozott hangosan. - Jaj, hogy én milyen buta vagyok? - csapott egyet színpadiasan a homlokára, mint akinek eszébe jut valami. - Ti nem is vagytok beszélő viszonyban. - mondta könyörtelenül, de nem bírta sokáig, kirobbant belőle a nevetés.

Bella haragtól remegve ült az asztalnál, szemeivel szinte keresztüldöfte a nőt.

- Ugyan már, ne nézz rám ilyen morcosan. Voldemort nem szereti a morcos kislányokat. - vágott duzzogó képet, de ezzel megint csak azt sikerült elérnie, hogy nevetnie kellett.

Nagy nehezen, de ismét megszólalt:

- Gondolom, mást vártál. Ő most nem ér rá. Sajnos, velem kell beérned, de ne aggódj, nem fogunk unatkozni. Van pár dolog, amit meg kell beszélnünk. - váltott komolyabb hangnemre.

Bellának minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne kapja elő a zsebében lapuló pálcáját. Az utálattól remegve nézett a nőre, aki várakozásteljesen összekulcsolta a kezét, és ördögi vigyorral figyelte őt. A Hold fénye rávetült mindkettejük arcára, elmondhatatlan érzelmek tomboltak bennük, és nem tudták, hogy melyikük fog előbb támadni.

14. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a 14. fejezetet. Remélem, hogy szeretni fogjátok.

Most elérkezett a te időd, Fanni. :D

Jó olvasást! :)

14. Fejezet

Alig várta, hogy ismét emberként mutatkozhasson. A jókedv csak úgy tombolt benne, nagy erő kellett ahhoz, hogy magában tartsa előkívánkozó kacagását, ami jelen esetben károgásként hagyta volna el a száját. Széttárt szárnyaival hasította a levegőt, a menetszél vadul süvített a füle mellett. Hamarosan megváltozott a táj, már hatalmas hegyek fölött repült el, ami azt jelentette, hogy nemsokára megérkezik.

Fejében újra lejátszódott az, ami néhány perccel ezelőtt történt vele. Látta maga előtt a férfi döbbent pillantását, ahogy tátott szájjal bámul rá, amikor észrevette őt az út végén.

Károgott egyet, ez olyan volt, mintha emberként nevetett volna. Élvezte, ahogy a szél egyre messzebb és messzebb repíti, nem is kellett mozgatnia a szárnyait, magától lebegett.

Ahogy lenézett, látta, hogy beért a szomszédos faluba. Omladozó háztetőket pillantott meg, mind több száz éves házak voltak.

Lassan ereszkedni kezdett, majd pördült egyet a levegőben, és hagyta, hogy átváltozzon emberré. Érezte, amint tollai szinte szétrobbannak, ahogy a teste alakot váltott. Hullámos haja megcsillant a napfényben, fejét hátravetve zuhant a föld felé, és egy kecses mozdulattal földet ért. Talpa halk puffanással landolt a talajon.

Tekintetével követte a körülötte szálldogáló fekete tollakat, amik lassan, lebegve szintén megérintették a hideg macskaköveket. Megigazította a nyakán feszülő kendőt, beletúrt a hajába, így indult el az egyik épület bejárata felé.

Odabentről kiabálás hallatszódott ki, ahogy egyre közeledett feléje. Nem tétovázott, lenyomta a kilincset, majd becsapta maga mögött az ajtót, amitől síri csend lett a helyiségben.

Szinte tapintani lehetett a feszültséget, ahogy végignézett a jelenlévő embereken. Néhányan zavartan lehajtották a fejüket, de a többség magabiztosan állta a tekintetét.

Valaki hangosan megköszörülte a torkát, majd bizonytalan hangon megszólalt:

- Elnézést, kisasszony, de a tulajdonos jelenleg nem tartózkodik a fogadóban. Ha gondolja, idehívom, és… - hallgatott el, amikor a nő egy pillantással beléfojtotta a szót. A férfi vérvörös arccal visszahúzódott a helyére.

- Mi történik, emberek? Mi ez a nagy tömeg itt? - harsant egy öblös férfihang. - Jól van, mindenki menjen a saját dolgára, nincs itt semmi látnivaló. - intett egyet a kezével, majd székek hangja hallatszott, amikor néhányan helyet foglaltak.

A középkorú varázsló először észre sem vette, hogy egy nő áll az ajtóban. Amikor oldalra fordította a fejét, akkor látta meg, hogy valaki a tekintetét keresi.

- Micsoda látvány! - mormogta az orra alatt, de a boszorkány így is meghallotta. - Üdvözöllek újra nálunk. - ezt már hangosan mondta, miközben egyre közelebb ment hozzá.

- Köszönöm a szívélyes fogadtatást. - mosolygott rá a férfire, de a hangja hűvösen csengett.

- Miért nem jöttél előbb? Tudod, hogy nagyon dühös lettem volna, ha nem látogatsz meg. - dorgálta őt játékosan, vigyorral az arcán.

- Sajnálom, de a személyes ügyeimet kellett intéznem, nemrég érkeztem a városba. - vonta meg a vállát hanyagul, nem akart magyarázkodni.

A férfi nyugtalanul körbepillantott, hátha kihallgatja őket valaki, de látszólag mindenki elfoglalt volt, senki nem figyelt rájuk.

- Gyere fel a szobámba, ott nyugodtabban tudunk beszélni. - javasolta, és nagyon remélte, hogy a nő beleegyezik. Ezt az alkalmat nem mulaszthatja el, ezt már nem.

- Hova ez a nagy sietség? - kérdezte lazán. - Talán attól félsz, hogy valamelyik vendéged kihallgat minket, és rájön a sötét kis titkaidra? - húzta gonosz vigyorra az ajkait, fekete szemei jókedvtől csillogtak.

- Nem, szó sincs erről. - rázta meg a fejét a férfi. - Egy csendes helyen szeretnék beszélni veled. Kettesben. - suttogta forrón, és a tekintete is lángolt a testében tomboló vágytól.

- Ahogy akarod. - egyezett bele. Jól tudta, hogy miért akar felmenni a szobába, de nem fogja megadni a férfinek ezt az elégtételt. Sokkal tartozik neki, vissza kell fizetnie minden adósságot.

- Csak utánad. - vigyorgott rá bamba képpel, majd maga elé engedte a nőt.

Érezte a tekintetét a testén, ahogy lassan elindult felfelé a lépcsőn. Elhatározta, hogy egy kicsit szórakozik vele. Megérdemli, a varázsló gúnyt űzött belőle egyszer, ő is megteheti.

- Ó, milyen szép festmény! - kiáltott fel a lépcsőfordulóban, és megállt egy régi kép előtt.

- Igen, tényleg gyönyörű. - kommentálta fapofával. Nem a falon lógó festményt nézte, hanem az előtte álló nőt. Tekintete végigsiklott formás lábain, amiket alig takart a nadrág. A kerek csípőjén, amire ráfeszült a vékony anyag. Haja előreomlott, így láthatta hófehér bőrét, ami szinte világított a félhomályban. Göndör fürtjein megcsillant a gyertyafény, és azon kapta magát, hogy egyre közeledik hozzá, teste csak néhány centiméterre volt az övétől. Hirtelen megakadt valamin a tekintete. A nő tarkójára egy félhold volt tetoválva, mellette egy kis csillag sötétlett. Homlokráncolva nézte ezt a kis jelet, eddig még nem látta rajta, pedig évek óta ismeri őt. Gondolataiból a nő hangja szakította ki.

- Mondasz még valamit a festményről, vagy továbbra is gyönyörködsz bennem? - kérdezte kihívóan, de nem fordult a férfi felé.

- Inkább választanám a másodikat. - mormolta a fülébe. - Sokkal izgalmasabb elfoglaltság. - simított végig csupasz vállán, amit kivételesen nem takart ruha.

Lehet, hogy jobb lett volna, ha talárba jövök. Most egész végig bámulni fog.

Összeszorított szájjal hagyta, hogy a férfi keze felfedezőútra induljon a testén. Tenyere lesiklott a derekára, másik kezével magához húzta, izmai megfeszültek körülötte. Nem érzett semmit a férfi iránt, csak barátként tekintett rá, viszont jól tudta, hogy ő sokkal több érzelmet táplál iránta. Már egy jó ideje állt az ölelésében, amikor a férfi ismét beszélni kezdett:

- Azt akarom, hogy örökre velem maradj. - kérte lágyan, hangja most nem volt olyan magabiztos, mint eddig.

- Tudod, hogy ez lehetetlen. - felelte a nő, és egy kicsit lazított a férfi szorításán.

- Miért? Azt hittem, hogy te meg én… szóval érted. - dadogta zavartan.

- Nem, Robin. - fordult feléje, és a varázslónak egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor a nő kimondta a nevét. - Menjünk a szobádba, ne itt beszéljük meg. - mondta, majd ismét elindult felfelé. A férfi kábultan követte, lábait ólomsúlyúnak érezte, alig tudta megmozdítani őket.

Amikor felért az emeletre, szobája ajtaja már nyitva állt. Belépett, majd becsukta maga után.

A boszorkány már helyet foglalt a kanapén, onnan nézett rá félrebiccentett fejjel, mintha az érzelmei után kutatott volna. A férfi soha életében nem volt zavarban, főleg nem egy nő miatt, de most nem bírta állni a tekintetét, kinézett az ablakon.

- Nem akarom sokáig rabolni az idődet, még nekem is rengeteg dolgom van. - kezdett bele a mondandójába. - Nem ülsz le? - mutatott maga mellé, de ő csak a fejét rázta. Nagy volt a kísértés, hogy egy pillanat alatt a kanapé mellett teremjen, a karjaiba kapja őt, és soha többé ne engedje ki onnan.

- Te tudod. - vont vállat. - Remélem, nem baj, ha megkínálom magam valamivel. - állt fel a nő, és lassan odament az asztalhoz.

- Nem, dehogy. - válaszolta, de még mindig nem tűnt magabiztosnak.

Szedd már össze magad! Ha meg akarod szerezni őt, márpedig ez az, amire mindennél jobban vágysz, akkor villámgyorsan tegyél valami értelmes dolgot, mert így csak azt éred el, hogy még jobban eltaszít magától.

Üvegkoccanás hallatszott, majd a nő megfordult egy pohár itallal a kezében.

- Látom, még mindig van a kedvencemből. - mosollyal az arcán forgatta a kezében lévő poharat, amiben az alkohol össze-vissza lötykölődött.

- Abból mindig van. - jött vissza a szokásos, könnyed stílusa.

- Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni. - bólintott egyet, majd egy hajtásra felhajtotta az italt. Élvezte, amint a folyadék égeti az egész száját és a nyelőcsövét is, ahogy lefolyik a torkán, majd a gyomrában is perzselő érzést hagy maga után.

- A Lángnyelv-whiskynél nincs jobb ital az egész világon. - csettintett egyet a nyelvével, majd fogta, és ismét újratöltötte a poharát. - Te is kérsz? - emelte meg az üveget, amiben már csak félig volt az italból.

- Igen, kérek. - válaszolta bizonytalanul, amit a nő egyből kiszúrt.

- Ne aggódj, nem akarlak leitatni. Azt máskorra tervezem. - viccelődött, majd csilingelően felnevetett. Robin megbabonázva figyelte őt, ahogy ismét kiitta az italt az utolsó cseppig. Nagy léptekkel odament az asztalhoz, majd ő is hagyta, hogy ez az isteni nedű tüzet gyújtson a testében. Miután lenyelte, a nőre pillantott.

- Még egyet? - kérdezte kipirultan. Amikor nem válaszolt semmit, folytatta. - Ugyan már, Robin, mit árthat neked? Sokkal jobban éreznéd magad tőle. Na gyerünk, ne legyél már ünneprontó. Ha az a baj, hogy megiszom, ne aggódj, kifizetem az összes üveget, amit megittam, mert remélem, tudod, hogy ez édeskevés volt számomra. - kuncogta huncutul.

- Nem kell kifizetned semmit, hiszen barátok vagyunk. - hangsúlyozta a barátok szót, és figyelte a nő reakcióját. Így még gyönyörűbbnek látta. Alkoholtól kipirult arccal, és vadul lángoló szemekkel nézett rá. Azt akarta, hogy ital nélkül is ilyen tűz lobogjon a tekintetében, akárhányszor csak ránéz. Nagyon jól tudta, hogy ez egy megvalósulatlan álom marad.

- Akkor kérsz még egy üveggel? - terelte el a gondolatait saját kérdésével.

- Jobb lesz, ha ma már nem iszom többet. Talán legközelebb. Ha lesz legközelebb. - mondta rezzenéstelen arccal, majd ismét leült a kanapéra.

- Miért mondod ezt? - kérdezte egy kicsit ijedten Robin. - Nem találkozunk többet?

- Nagyon sajnálom, de nem tudom megmondani, hogy mikor jövök el hozzád legközelebb. A legutóbbi találkozásunk óta hónapok teltek el, az is lehet, hogy most évek fognak. - a férfi számára olyan volt ez a pár szó, mintha a halálos ítéletét mondták volna ki.

- Azért nem mondom meg, hogy mikor látjuk újra egymást, mert magam sem tudom, és nem akarok hiú reményeket ébreszteni benned. - mondta olyan kedvesen, amennyire csak tudta. Neki nem ilyen volt a stílusa. A férfi hálás volt azért, hogy a nő ilyen őszintén elmondja az érzéseit, és nem csapja be őt, mégis fájdalmas volt ezt hallania.

- Figyelj, köszönöm, hogy nem hazudsz nekem, és csak az igazat mondod, de tudod, hogyan érzek irántad, és nem könnyű feldolgozni a hallottakat. - mondta szomorúan, és a boszorkány egy pillanatra megsajnálta.

- Robin, én… - kezdte, de a férfi azonnal félbeszakította.

- Nem kell magyarázkodnod, nem is várom el tőled. - emelte fel a kezét, mintha ezzel akarta volna megállítani a nőt. - Még nem tisztáztuk nyíltan az érzéseinket, de tudom, hogy te egy töredéknyit sem viszonzol abból, amit én érzek irántad. Felfogtam, és nem akarok rád erőltetni semmit. Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, Destiny. - sóhajtotta.

A nő egy pillanatra megmerevedett, amikor meghallotta, hogy a férfi milyen nevet használt. Aztán megnyugodott, mert örült, hogy nem jött rá az igazi nevére. Nem is tudta volna kitalálni, egyetlen rokonával sem találkozott, és nem is fog.

- Én is azt akarom, hogy megtaláld a boldogságod. - mosolygott rá, és ez most nem megjátszott mosoly volt. - Hidd el, hamarosan eljön az a nő, aki a végzeteddé válik.

- Te vagy a végzetem, Destiny. - suttogta.

Ezt nem kellett volna mondanom! Miért nem gondolkodtam előtte? A nevem végzetet jelent, és én most arról papolok neki, hogy majd rátalál az igaz szerelem, amikor nagyon jól tudom, hogy már régóta én jelentem számára a végzetet.

- Ne haragudj, nem így kellett volna fogalmaznom. - szabadkozott. - Tudom, ebben a helyzetben a nevem is elég zavaró és talán nem is szereted, de… - a szájára fagyott a szó, amikor megérezte a férfi mutatóujját az ajkán.

- El sem tudom mondani, hogy mennyire imádom ezt a nevet. - mondta halkan, mélyen a szemébe nézve.

A nő is elbizonytalanodott egy pillanatra, amikor belenézett a csokoládébarna szempárba.

- Köszönöm, de nekem most már tényleg mennem kell. - lépett el Robin elől, majd elfordult tőle. Bűntudatot érzett amiatt, hogy hazudott neki a nevét illetően. Az még jobban zavarta, hogy valaki más nevét használta, és a férfi ebbe a névbe lett szerelmes, egy olyan névbe, ami nem is az övé, és ha majd egyszer a keresésére indul, nem fogja megtalálni, mert akkor már a saját nevét fogja viselni.

Robin fájdalmasan vette tudomásul, hogy elérkezett a búcsú ideje. Nem akarta elengedni a nőt, de tudta, hogy nincs más választása, akkor is elmegy, ha ő nem akarja.

- Kérlek, ne legyél szomorú. Úgy akarlak itt hagyni, hogy mosolyt látok az arcodon, és nem könnyeket. - fogta meg a kezét, majd finoman megszorította. - Nem azt mondtam, hogy soha többé nem találkozunk, hanem azt, hogy sokára. Nem tudom megmondani, hogy mennyi idő fog eltelni, amíg nem látjuk egymást, de biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. Nem akarok elveszíteni egy ilyen hűséges barátot. - kacsintott rá, mire a férfi végre elmosolyodott, és nem vágott olyan savanyú képet.

- Azt megkérdezhetem, hogy miért jöttél ilyen hirtelen vissza? Hónapokig nem láttalak, most meg csak úgy felbukkantál a semmiből.

- Sajnálom, de személyes dolgok, nem mondhatom el. Ne érezd úgy, hogy nem bízom meg benned annyira, hogy megosszam veled, de erről senki sem tud, csak én. - nézett rá ártatlanul.

- Értem, akkor nem is bolygatom tovább a témát. - bólintott egyet.

Azt nagyon jól teszed. Jobb is, ha nem tudod, hogy mi a valódi oka annak, amiért ilyen váratlanul visszatértem a városba. Egyedül csak én tudom, hogy mit kell tennem, hogy mi a feladatom, és ezt valóra váltom az életem árán is.

- Ég veled, Robin! - búcsúzkodott, majd odahajolt, és egy puszit nyomott a férfi arcára.

- Minden jót, Destiny! - lehelte. Az arca égett ott, ahol a nő megérintette a szájával.

A nő még egyszer mélyen a szemébe nézett, majd az ablakhoz lépett. Lehunyta a szemét, aztán egy másodpercen belül hollóvá változott, tollak százait a padlóra hullajtva.

Robin csodálattal és szerelemmel teli tekintettel bámult ki az ablakon. Percekig némán állt, és könnyekkel az arcán nézte, ahogy a végzete lassan eltűnik az életéből.

Csillagok ezrei ragyogtak az égen. Hűvös, esti levegő áramlott be az ablakon. Néhány gyertya jelentette a fényforrást a szobában.

Penna sercegését lehetett hallani, ahogy valaki egyre csak rója a szavakat a pergamenre, pontosabban egy napló lapjára.

Órák óta az asztal fölött görnyedt, és írt. Azt hitte, ha kiírja magából az érzéseit, akkor megkönnyebbül, de nem így lett. Egyáltalán nem érezte jobban magát, sőt minél többet írt, annál dühösebb és tehetetlenebb lett. Ujjai gyorsan mozogtak a papíron, kacskaringós betűket hagyva maguk után.

Zsibbadtnak érezte a testét, teljesen elgémberedett, de csak azért sem mozdult meg. Nem tudta, miért, de most vágyott a fájdalomra. Arra, hogy saját magának okozzon fájdalmat, lelke már nem bírta tovább elviselni azt, ami a délután történtek óta tombolt a testében. Bízott benne, hogy a naplóírás segít neki, mint általában, de nem így lett. Hiába próbált odafigyelni az írásra, még több feszültség halmozódott fel benne. Amikor egy-egy pillanatra lehunyta a szemét, azonnal annak a nőnek az arca kúszott a szeme elé. Újra látta azt a kárörvendő vigyort, ahogy figyelte őt a távolból. Belefájdult a feje a sok gondolkozásba, hiszen már hosszú órák óta csak a nő járt a fejében, és nem tudta elfelejteni.

Tudnod kell, hogy én még mindig készen állok arra, hogy kövesselek téged, bármerre is mész.

A nő ezt írta a levelében, és magának sem merte bevallani, de találkozni akart vele. Mindennél jobban szerette volna tudni a nevét, de mivel csak egy R betűt írt a papír aljára, nem tudott rájönni, hogy ki lehet ez.

Gondolkodj már! Ki lehet ez a nő? Bármit megadnék, hogy megtudjam. Bele fogok őrülni, ha nem beszélhetek vele. Érzem, hogy még látni fogom őt. Ha nem találkozunk, akkor mégis mi értelme volt annak, hogy felbukkant az életemben, és mindent fenekestül felforgatott? Miért?

Ez az egyetlen szó annyira gyötörte, hogy nem bírta tovább. Eldobta a kezében lévő pennát, felugrott a székről, majd egy lépéssel a kitárt ablak előtt termett. Kihajolt, vett egy mély lélegzetet, majd torkaszakadtából elordította magát.

- Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? - üvöltette. - Kérlek, épp eleget szenvedtem eddig, nem akarom, hogy te is eltaszíts magadtól. Azt már nem élném túl. - az utolsó szavakat már elkeseredetten suttogta. Félt attól, hogy esetleg valaki meghallotta, de az utcán egy lélek sem volt. Egyedül fetrengett fájdalmában, nem volt ott senki, hogy megmentse.

Hitetlenkedve bámult maga elé. Végre ki merte mondani azt, ami már évek óta nyomta a lelkét, és ami most kitört belőle. Senki sem tudja, hogy min ment keresztül, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy milyen élete volt eddig. Az emberek nem is sejtik, hogy mekkora titkot cipel a szívében, ami teljesen eluralkodott rajta, és ebben a pillanatban a levegővétel is nehezére esett. Zihálva fordult el az ablaktól, majd szédelegve visszament az asztalhoz.

Naplója kinyitva hevert előtte, szórakozottan bámulta a teleírt lapot. Legszívesebben kitépné onnan, de talán most erre sem lenne képes. Semmi mást nem érzett most, csak félelmet és keserűséget. Tudta, hogy a naplóra még szüksége van, nem dobhatja el, viszont nagyon kell vigyáznia rá, mert ezt senki sem találhatja meg. Rettegett attól, hogy valaki megtudja legféltettebb titkait, amitől ő maga is gyávának érezte magát. Szégyen égette az arcát, amikor ezt bevallotta magának. Nem lehet gyenge, legfőképpen gyáva nem. Ezt nem teheti meg, ha eddig kitartott, és legyőzött mindenkit. Most nem adhatja fel egy ostoba érzés miatt, amit a múlt és ez a nő ébresztett benne. Legnagyobb fájdalmára erről a boszorkányról eszébe jutott az anyja, amitől még jobban elment a kedve mindentől.

Mi történik velem? Én élni akarok, és élni is fogok, méghozzá örökre. Ezért kell minél hamarabb megszereznem minden fontos tárgyat ahhoz, hogy halhatatlanná váljak. Ebben nem gátolhat senki sem, én leszek a halál ura. Az, aki túléli a halált…

Ismét megjelent előtte az a kép, amin az anyja és apja volt. Akkor látta, amikor visszament abba a házba, amit örökölt tőlük. Most sem tudta megmagyarázni, de az a nő a képen megint olyan furcsa érzéseket keltett benne, mintha ő lenne az igazi édesanyja, és nem az, akivel néhány évig élt. Nem akart a gyerekkori emlékeire gondolni, de nem tudta megállítani őket, hatalmas erővel rántották vissza őt a múltba.

Tekintetét még mindig a naplójára szegezte, majd felpillantott a halványan pislákoló gyertyára. Szinte az egész csonk leégett már, folyékony viasz lepte el az asztalt. Pislogás nélkül nézte a gyertyát, lobogó lángja visszatükröződött a szemében. Jeges, tengerkék szemei most tűzben égtek. Kifejezetten jól állt neki, még félelmetesebbnek tűnt tőle. Haja kócosan lógott a homlokára, inge gyűrötten feszült a testére.

Percek múlva behunyta a szemét, mert nem bírta tovább nézni a gyertyát pislogás nélkül.

A falon ketyegő órára pillantott. Pár perccel múlt éjfél, vagyis egy újabb nap kezdődött el a számára. Egy újabb nap, amit ismét hazugságban kell leélnie. Neki is hazudnak, és ő is hazudik embereknek. Biztos volt benne, hogy ez soha nem fog megváltozni. Mindig is így nézett a többiekre, ilyen ridegen és durván bánt velük. És mindezt csak azért, mert nem tudta feldolgozni a múltját, azt az időszakot, amit ha tehetne, maga mögött hagyna örökre.

Nagyon jól tudta, hogy a gyerekkora mély sebet égetett a lelkébe, ami soha nem fog begyógyulni. Mindenkinek el kell fogadnia azt, hogy ő ilyen, és soha nem is lesz más.

Nem lesz képes arra, hogy szeressen valakit, hiszen őt sem szerette senki. Jéghideg a szíve, akárcsak a szeme. Sőt nincs is szíve, helyén egy hatalmas űr tátong. Mióta befejezte az iskolát, talán ez volt az első alkalom, hogy utat engedett az érzelmeinek. Hagyta, hogy teljesen átcsapjanak fölötte a hullámok, hogy a mélybe rántsák őt. Meg sem próbált ellenkezni, átadta magát az emlékeknek. Gyorsan pörgő képekben látta maga előtt az életét. Legjobban a Roxfortban eltöltött hét évre emlékezett. Amikor bekerült az iskolába, úgy érezte, hogy megtalálta azt a helyet, ahol végre érvényesülhet, azt a helyet, amit az otthonának mondhat. Kicsit szomorú volt amiatt, hogy ott kellett hagynia, de hálás volt a tanároknak, amiért olyan sok hasznos varázslatra megtanították. Különösen Lumpsluck professzornak köszönhet nagyon sokat. Nélküle nem tudta volna meg a módját annak, hogyan válhat halhatatlanná. De most a markában van a tudás, és senki sem akadályozhatja meg abban, hogy megtegye. Ez az egyetlen dolog, aminek a segítségével örökre életben maradhat.

Nemsokára létrehozom mind a hét horcruxot, és akkor már senki sem állhat az utamba.

Hétfelé fogom hasítani, a már amúgy is darabokra tört lelkemet. Talán így sikerül lezárnom a múltamat. Bebizonyítom mindenkinek, hogy képes vagyok rá, mert engem nem győzhet le senki. Készen áll a tervem, már csak azt a hét embert kell megtalálnom, akiknek a segítségével véghez is viszem azt. És ha az összes lélekdarab a kezemben van, én leszek a leghatalmasabb mágus az egész világon.

Abba nem gondolt bele, hogyan fogja létrehozni őket. Szemei mereven bámultak előre, amikor ellepte a felismerés.

Meg kell ölnöm mindet. Csak így fog működni. De nem bánom. Nem érdekel, hogy hány emberrel kell végeznem ahhoz, hogy sikerüljön. Addig megyek, amíg mind a hét horcrux a birtokomban nem lesz.

Ördögi mosoly jelent meg az arcán. Végre visszatért a régi éne, az az éne, amit mindenkinek mutat, de közben teljesen más. Kiismerhetetlen, és az is marad örökre…

Az utcáról behallatszódott a süvítő szél hangja, ezért ismét odament az ablakhoz, hogy becsukja, nehogy a szél csapja be. Épp elfordította a kilincset, amikor a tekintete a sötét tájra tévedt. A Hold halványan ragyogott, előtte egy felhő lebegett. A hatalmas felleget nézte, amikor egy sötét árny suhant el előtte. Olyan volt, mint egy madár. Mint egy holló.

Nem, az nem lehet! Biztosan csak képzelődtem, és nem is volt ott semmi. De hát mitől félek? Az előbb még találkozni akartam vele. Csak tudnám, hogy mitől van ilyen rossz érzésem tőle. Ő keltette bennem ezt az ostoba érzelmet, a félelmet, és nekem nem szabad így éreznem. Nem tehetem meg, ha csak egy pillanatra is engedek neki, elveszítem önmagam, és az irányítást, ami nélkül képtelen vagyok élni. Szembe kell néznem vele, erősnek kell lennem.

Ezt a mondatot ismételgette magában, amikor zajt hallott a folyosóról. Gyorsan felkapta az asztalon heverő pálcáját, és védekezően maga elé emelte. Lépcsőnyikorgás szűrődött be a szobába, amitől felállt a szőr a hátán. Lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, ismét az a magabiztos és rideg férfi állt a szoba közepén. Nem engedheti meg magának, hogy még egyszer elgyengüljön. Ezért nem szeret senkit, és nem is fog. Ő nem az érzelmek embere.

Lélegzetvisszafojtva várta, hogy végre történjen valami. Idegességében tett egy lépést előre, hogy megnézze, ki van ott, amikor az ajtó nagyon lassan elkezdett kinyílni. Nyelt egy nagyot, és minden izmát megfeszítve várt.

Nagy lendülettel vágódott ki az ajtó, de nem csapódott a falnak. Senki sem jelent meg, csak néhány fekete madártoll repült be a szobába, majd a padlóra hullt.

Remegve nézte a tollakat, és már egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ki van odakint.

Úgy érezte, órák teltek el azóta, hogy kinyílt az ajtó, pedig mindössze néhány perce várakozott. Mérhetetlenül türelmetlen volt, látni akarta őt, nem bírt tovább várni.

Teljesült a kívánsága, mert egy fekete cipő jelent meg az ajtónál, majd egy nő egész teste is.

Földbe gyökerezett a lába, levegőt sem vett, így bámult a nőre. Amikor a pillantása találkozott a nő sötét tekintetével, finom borzongás futott végig rajta. El sem hitte, hogy tényleg itt van. Azt is el tudta volna képzelni, hogy az egész csak egy ábránd, és nem is áll előtte senki.

Pedig igen is ott volt. Fekete szemei csillogtak a boldogságtól, ajkai huncut mosolyra húzódtak. Fekete testhez simuló nadrágot, és hosszú ujjú felsőt viselt, amiben ismét jól látszottak formás idomai. Gesztenyebarna haja hullámosan, kicsit kócosan omlott a vállára. Felemelt fejjel, magabiztosan nézte Voldemortot, aki még mindig a hatása alatt volt.

- Üdv, Tom Denem. - mondta olyan hangon, amitől a férfi ismét megborzongott. A nő még mindig mosolyogva nézte, le sem lehetett vakarni azt a mosolyt az arcáról.

A varázsló nemhogy megszólalni, de még pislogni sem tudott. Nem zavarta, hogy a nő azt a nevet használta, amit teljes szívéből gyűlölt, most ez is lényegtelennek tűnt, mint minden más, mióta megkapta a levelet tőle. Kék szemei mohón tapadtak az arcára, nem tudta elhinni, hogy tényleg itt van az a nő, akit meg akart ismerni.

Hosszú percekig álltak egymás tekintetében fürödve, egyikük sem akarta megszakítani a szemkontaktust.

Hiába nézte őt, nem tudta felidézni a nevét, pedig ebben a pillanatban csak arra vágyott, hogy megtudja, hogy hívják őt.

Halványan érzékelte, hogy a boszorkány becsukta az ajtót, majd lassan elindult a szoba másik végében lévő kanapé felé, majd leül. Közben egy másodpercre sem szakította el a tekintetét az övétől. Nagy nehezen rávette a testét, hogy a nő felé forduljon. Lángoló fekete szemekbe ütközött. Szavak nélkül próbálták elmondani egymásnak, hogy mit éreznek, vagy legalábbis mire gondolnak. És ismét hallotta a nő érzéki hangját, ahogy beszél hozzá. Szinte gyógyírnak érezte, csodálatos hangja volt.

- Most pedig végighallgatod, amit a régi barátod mondani szeretne neked. - szemei valósággal parázslottak, ahogy a férfit nézte.

És ez a pillantás eszébe juttatott egy emléket. Látta, ahogy az iskola folyosóján együtt sétál egy barna hajú lánnyal, ahogy együtt ebédelnek. Újabb emlékek lepték el, amitől ismét összeszorult az a nem létező szíve.

- Rose. - suttogta döbbenten, hitetlenkedve. - Tényleg te vagy az? - mormogta rekedten. Alig ismert a hangjára, mindig magabiztosan szólalt meg, de ez a nő most mindent megváltoztatott.

A nő bólintott egyet, majd felemelkedett a kanapéról, és egyenesen a férfi felé vette az irányt.

Tekintetük egymásba kapcsolódott, szinte itták egymás látványát. Rose óvatosan közelített feléje, majd Voldemort megérezte meleg ujjait a kézfején. Egyszerre érzett hideget és meleget. Senki sem keltett még benne ilyen mély érzéseket. Hiszen milyen érzéseket lehet ébreszteni egy olyan férfiban, akinek állítása szerint nincsenek is érzelmei? Ennek a nőnek mégis sikerült, amitől nagyon összezavarodott.

Fekete szemével felfalta az arcát, tüzes vágy lobogott benne. Tudta, hogy az ő szeme is tükrözi a nő érzelmeit.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd azonnal ki is nyitotta, amikor megérezte a nő kezeit, ahogy haladnak felfelé.

Rose megérezte, hogy kirázta őt a hideg az érintésétől, mire elégedetten elmosolyodott.

A varázsló megbabonázva nézte az arcát, legfőképpen a szemét, teljesen elveszett benne. Szüksége volt rá, vele akart lenni. Minden percet ki akart használni, amit csak vele tölthet.

A nő még mindig mosolyogva nézett fel rá, majd gyengéden a férfi arcára tette a kezét, a másikkal egy kicsit a hajába túrt.

Örökkévalóságnak tűnt, ahogy ott álltak, és csak bambán néztek a másikra, de egyikük sem bánta. Mindketten ezt akarták, vágytak a másik közelségére.

Rose vággyal teli tekintete benne is felébresztett minden eddigi elrejtett érzelmet.

Aztán minden felgyorsult egy másodperc alatt. Olyan dolog történt, amire a férfi egyáltalán nem számított.

Megállt számára az idő. Boldogan fürdött a nő meleg tekintetében. Határozottság és eltökéltség sugárzott belőle, mintha készülne valamire. És készült is.

Voldemort csodálkozva, de jólesően vette tudomásul, hogy Rose ajkai egyre csak közelednek az övé felé. Egymás ölelésében állva várták, hogy ki lesz a bátrabb, és ki meri megtenni azt, amire mindketten sóvárogva vágytak.

13. Fejezet

Sziasztok! :)

Itt van a kövi fejezet. Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog.

Lora, kérlek ne akard lelőni a madarat. :D Fanni, teljesült a kívánságod. :)

Jó olvasást! :)

13. Fejezet

A napfény lassan hatolt át a fák ágai között. Néha-néha madárcsicsergés hallatszott, ezen kívül teljes csend honolt az erdőben. Az egész táj nyugalomról árulkodott, mégsem volt minden békés. Legalábbis valaki számára nem.

Pihekönnyűnek érezte a testét, ahogy elsiklott a hatalmas tölgyek mellett. A szél belekapott világosbarna hajába, fehér ruhája is kecsesen lebegett utána.

Maga sem tudta, hogy hányadik kört tette már meg, csak azt vette észre, hogy órák óta folyamatosan járja az erdőt. Nem tudott egy helyben maradni, valami mindig arra késztette, hogy menjen előre. Egyáltalán nem volt fáradt, sőt sokkal energikusabbnak érezte magát.

Amíg ezen a hirtelen változáson gondolkozott, ismét útnak indult. Az erdőnek ezen részén már sokkal sűrűbben nőttek a fák, és néhány bokor is megjelent.

Elakadt a lélegzete, amikor lepillantott a földre. A növények leveleit élénkvörös vércseppek díszítették. Ahogy ment előre, egyre több és több lett, szinte mindent belepett. A rosszullét kerülgette, de erőt vett magán, és határozottan folytatta útját. Haladt még pár lépést, aztán a teste felmondta a szolgálatot, teljesen átadta magát az iszonyatnak.

Előtte néhány méterrel két ember feküdt. Egy nő és egy férfi. Testük csupa vér volt, óriási tócsában hevertek.

Hallotta ideges, ziháló légzését, ahogy végignézett a két holttesten. Az esze nagyon jól tudta, hogy nem kéne a közelükbe mennie, sőt nagy ívben el kéne kerülnie őket, mégis a szívére hallgatott, és tett még egy bizonytalan lépést feléjük. A Nap sugarai megvilágították a két élettelen testet, főleg az arcukra vetült a fény. Lehunyta a szemét, de egy pillanaton belül ki is nyitotta. A rémülettől tágra nyílt szemekkel nézett rájuk, de inkább a nőt vette szemügyre, mint a férfit. Mélyeket lélegezve elhatározta, hogy a lehető legközelebb megy hozzájuk.

És akkor meglátta saját magát, ahogy megmerevedett testtel az avarban fekszik. Sikoltani akart, de a félelem elvette a hangját, ledöbbenve bámult a nőre, vagyis magára. Óvatosan a férfire pillantott, és felismerte benne azt az embert, akit már hónapok óta csak kerül, és nem is akar látni. Akitől a világ végére is elmenekülne, ha ezen múlna az élete.

Tett feléjük még egy óvatos lépést, majd meglátott a földön egy kisebb kardot. Pengéjére már rászáradt a vér, a markolatán is vérfoltok csillogtak. A szája elé kapta a kezét, amikor megcsapta az orrát az a semmivel össze nem téveszthető szag.

Eldöntötte, hogy hátrál néhány lépést, de alig tudta ezt megtenni, mert egy hang megállította.

- Te még holtan is gyönyörű vagy, Heléna. - mormolta egy férfi a háta mögül.

De hiszen ez az ő hangja! Halott teste itt fekszik előttem, és hallom a hangját. Teljesen megőrültem.

Nem mert megfordulni, csak mereven bámulta a két mozdulatlan testet, és mindent megtett azért, hogy uralkodni tudjon az érzelmein, mert most legszívesebben üvöltött volna. Talán félelmében, vagy esetleg dühében, mert nem értette, hogy mi történik vele. Minden olyan zavaros volt számára. Válaszokat akart, de nem volt biztos benne, hogy minden kérdésére meg is kapná azokat.

- Heléna, kedvesem. - a nő hatalmasat rázkódott, amikor meghallotta a férfi hangját egészen közelről.

Hűvös szellő söpört végig az erdőben, a falevelek lágyan felemelkedtek a földről, majd néhány másodperc elteltével ismét elfoglalták a helyüket a hideg talajon.

- El sem tudod képzelni, mekkora fájdalom az nekem, hogy most már nem érinthetlek. - mormogta továbbra is a nő fülébe.

- Miért mondod ezt? - suttogta.

- Azért, mert ez az igazság. Én sosem hazudtam neked, egész életemben azon voltam, hogy őszintén elmondjam az érzéseimet, és most, hogy már nem élünk, még hűségesebb akarok lenni hozzád.

Heléna hitetlenkedve hallgatta a férfit, teljesen összezavarodott a hallottaktól.

Mit jelent az, hogy már nem élünk? Kérem, segítsen valaki! Mi történik velem? Megőrültem, és hangokat hallok. Szükségem van valakire, aki tud segíteni nekem, könyörgöm, jöjjön valaki! Nem bírom tovább, tudnom kell, hogy mi ez az egész.

- Nem őrültél meg, szerelmem. Ugyanolyan normális vagy, mint eddig. - válaszolta meg a báró a magában feltett kérdését. - Én itt vagyok neked, nem kell félned. Megvédelek mindentől, hiszen ez volt édesanyád utolsó kérése, amit be is fogok tartani. Csak bízz bennem, és nem lesz semmi baj.

Mégis hogyan bízzak benned, ha magamban sem tudok megbízni? Látom, ahogy a földön fekszem véresen, holtan. És te is ott fekszel mellettem. Nem értek semmit, össze fogok roppanni.

- Nem fogsz, édesem, mert én nem hagyom. - lehelte finoman a nyakára. - Annyira bűntudatom van, de már nem tudom visszacsinálni azt, amit tettem. Hidd el nekem, hogy mindennél jobban szeretlek, és feláldoznám érted az életem, de sajnos már nem tudom megtenni. Képtelen voltam elviselni, hogy megöltelek, ezért magammal is végeztem. A fájdalom még mindig feszíti a lelkem, de most, hogy ismét találkoztunk, és láthatlak, jobban érzem magam. Meg tudsz bocsátani nekem? Kérlek, egyetlenem, nagyon szeretlek. - a férfi hangja kétségbeesett suttogássá vált, a nő nem láthatta, de szemeiben félelem csillogott. Az elutasítástól való rettegés, ami beköltözött a lelkébe, mélyen gyökereket növesztett ott, és szinte széttépte a férfit. Életében még soha nem érzett ekkora bűntudatot, és tudta, hogy csak Heléna tud rajta segíteni. Ha nem segít neki, élete további részét - ami nem igazi élet már -, gyötrődve fogja leélni. És ez a különös élet örökre szól. Az örökkévalóságig szenvedni fog, ha nem nyeri el a nő bocsánatát.

A nő nem akarta megbántani a bárót, de egyszerűen képtelen volt megszólalni. Eszébe jutott, hogy mit ígért az anyjának a halálos ágyánál, mielőtt eltávozott. Ismét hallotta azokat a szavakat, ahogy erőtlenül suttogja őket.

A báró nagyon szeret téged. Csak ő tud megvédeni mindentől. Bízz benne. Akkor hagyom itt a világot nyugodtan, ha biztonságban tudlak téged, és jelenleg ő jelenti ezt számodra.

Újból lepergett előtte minden. Az, ahogy ezt mondja neki az anyja, és hogy megígéri neki, hogy nem taszítja el magától a férfit, bármennyire is undorodik tőle.

Bárcsak tudnám, hogyan értette azt, hogy a báró jelenti számomra a biztonságot. Ez egyáltalán nem igaz, ő inkább csak bajt hozott rám azzal, hogy megölt. Vagy talán az anyám kérte meg, hogy végezzen velem? Nem, az anyám az életénél is jobban szeretett, nem lett volna képes erre. Annyira hiányzol anya, most lenne a legnagyobb szükségem rád. Félek ettől a férfitől, elvette az életem, megfosztott az álmaimtól. Már nincs miért élnem. De hiszen még mindig élek! Hogyan lehetséges ez? Válaszokat akarok, most rögtön!

- Mindent a maga idejében, nem kell sietnünk. Rengeteg időnk van, az öröklét. - búgta mély hangon a báró, és ezzel sikerült kizökkentenie és visszarántania őt a valóságba.

Helénában túlcsordultak az érzelmek, vad zokogásba kezdett. Vállai remegtek, ahogy erőt vett rajta a sírás, de könnyeket már nem tudott hullajtani.

- Kérlek, ne emészd magad, itt vagyok neked. Válaszolj, kérlek, tudnom kell. Megbocsátasz? - tette fel előbbi kérdését, de a hangja bizonytalanul csengett, mintha előre tudta volna, hogy a nő mit fog felelni rá.

- Elég, hagyd abba! Nem bírlak tovább hallgatni. Ha igazán szeretsz, akkor elmondod, hogy mi történt velem, és utána békén hagysz, mert nem akarlak látni soha többé. Ne merj még egyszer a közelembe jönni, mert ha megteszed, esküszöm, hogy bosszút állok rajtad, amit sosem fogsz elfelejteni, ebben biztos lehetsz. - ömlöttek belőle a szavak, de amilyen hirtelen és gyorsan elkezdte a mondandóját, olyan gyorsan be is fejezte, amikor a férfi arcára pillantott. Pontosabban átlátott a férfi arcán. Látta a mögötte húzódó tájat, a fákat, ahogy a Nap sugarai rávetülnek.

A báró higgadtan fürkészte Heléna arcát, és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy mekkora döbbenet ül ki a nő arcára.

A lány tekintete a báró fejéről a testére siklott. Átlátszó, csillogó volt, ahogy megvilágította a fény. Káprázatos látvány volt, nem tagadhatta, tetszett neki, bár még mindig nem értette, hogy mi folyik körülötte.

- Úgy látom, mégsem vagyok közömbös számodra. - vigyorgott önelégülten a férfi. - Ha tudtam volna, hogy szellemként tetszem neked, már sokkal hamarabb megöltem volna magam.

Szellem? Én is szellem lettem? Tényleg jól néz ki, de most nem ezzel kéne foglalkoznom.

- Nem kell semmi másra gondolnod. Csak velem törődj. - lépett közelebb hozzá a báró, tekintete szinte keresztül döfte a nőét, ahogy vágyakozva nézett rá.

- Ne, kérlek! - Heléna ismét távolodni próbált, mint ahogy akkor is tette. Most is hátra lépett egyet, mögötte egy nagy fa állt. Emberként ismét beleütközött volna a teste, de így szellemként azon kapta magát, hogy keresztül siklik a fán. Lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, a fa ott volt előtte. Önkéntelenül is elmosolyodott, tetszett neki a dolog.

- Úgy tűnik, örülsz annak, hogy szellem lettél. Hidd el, én is. De ez nem állíthat meg abban, hogy az enyém legyél. - hallotta a férfi hangját a fa túloldaláról, majd egy szempillantás alatt ott állt előtte, miután ő is könnyedén maga mögött hagyta a tölgyet.

Felemelte a kezét, mintha meg akarta volna érinteni a nő arcát, de egy sóhaj közepette visszaejtette a teste mellé.

- Minden vágyam az, hogy melletted legyek. - mondta, és a nő őszintének látta. - Ez az élet teljesen különbözik attól, ahogy eddig éltünk. Halandóként nem tapasztalhattunk meg olyan dolgokat, mint most, szellemként. Kérlek, Heléna, engedd, hogy vezesselek. Nem kérem, hogy bocsáss meg, mert én is tudom, hogy ez lehetetlen, csak bízz bennem. Tudom, azok után, amit veled műveltem, nehéz lesz, de lehet, hogy ennek így kellett történnie. Arra születtünk, hogy szellemek legyünk. - mondta drámaian, és Helénának ismét be kellett vallania, hogy a férfi így még jobban néz ki. Emberként is jóképű volt, nem azért undorodott tőle, mert ronda volt, hanem mert az anyja rá akarta erőltetni, hogy vele legyen.

- Igen, én is így gondolom. - ismerte be félszegen. A férfi erre ránézett azzal a csábító pillantással, és el is pirult volna, ha lett volna még vér a testében. Kifejezetten hálás volt azért, hogy nem árulta el magát, és nem fedte fel az érzéseit. Azt viszont nem tudta kiverni a fejéből, hogy a férfi képes volt megölni őt. Tudta, hogy azért tette, mert akaratos volt és ellenállt neki, erre a férfi elvesztette az eszét és leszúrta őt, majd saját magát. Ezzel teljesen tisztában volt, mégsem tudott megbékélni a helyzettel. Ha emberként sem tudott megbízni benne, képes lenne rá most, szellemként? Nem tudta megmondani a választ, csak gyönyörködött a férfi arcában, ami most még erőteljesebben ragyogott a napfényben.

- Annyira boldog vagyok, hogy ezt mondod. - derült fel a férfi arca, de a nő azonnal félbeszakította.

- Csak azt mondtam, hogy egyetértek veled abban, hogy talán ez volt a sorsunk, hogy az életünk többi részét szellemként kell leélnünk. Egy szóval sem mondtam, hogy ezt az életet együtt fogjuk eltölteni. - szavai fagyosan, elutasítóan csengtek, amitől egy pillanat alatt elszállt a férfi jókedve. Lehervadt az arcáról a mosoly, és ismét a keserűség lett úrrá rajta.

- Heléna, kérlek, ne taszíts el magadtól. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem, de nem tudok nélküled élni, szükségem van rád. Megértem, ha nem fogadod el a segítségem, sőt azt sem bánom, ha nem viszonzod a szerelmem, csak engedd meg, hogy veled maradjak, és vigyázzak rád. Ez az egyetlen módja annak, hogy könnyítsek a szívemben tomboló bűntudaton, ha egyáltalán eltűnik valaha. - mondta keserűen. Úgy tűnt, mintha teljesen feladta volna a reményt, hogy a nő az övé lesz.

- Szeretnék elmenni, most már nem tudsz megakadályozni ebben. - nézett rá könyörtelenül, amitől a szíve még több darabra tört. - Nem ígérem, hogy megengedem neked, amit szeretnél, de abban biztos lehetsz, hogy még fogunk találkozni. Hazamegyek, ott bármikor megtalálhatsz. Ha gondolod, pár nap múlva meglátogathatsz, addig szeretnék mindent alaposan átgondolni. Nagyon sok minden történt velem az elmúlt órákban, kell egy kis egyedüllét, hogy fel tudjam dolgozni. - magyarázta nyugodtan.

- Hidd el, tökéletesen megértelek. - értett egyet vele a báró. - Nem akarom rád erőltetni a döntést, ennyivel tartozom neked. Akkor nemsokára találkozunk. - búcsúzkodott, majd kinyújtotta a jobbját.

Heléna lassan a férfi kezéhez érintette az övét. Nem érzett semmit, amikor összeért a kezük, ugyanolyan volt, mint eddig. Megszorította a férfi ujjait, vagyis csak szerette volna, mert továbbra is a levegőt markolta. Csak messziről tűnt kézfogásnak, az érzés már nem volt ugyanolyan.

Pár perc múlva elhúzta a kezét, majd ismét belenézett a férfi, kéken csillogó szemébe.

- A legközelebbi viszontlátásra. - köszönt el tőle, majd lassan elindult.

- Viszlát, Heléna. Szeretlek, és addig is vigyázz magadra. - mondta, majd tekintetével követte a nőt, ahogy fehér ruhája és a haja kecsesen lebeg utána, majd nem sokkal később végleg eltűnt a szeme elől.

Voldemort bénultan állt a szoba közepén. A kezében még mindig ott volt a levél, ujjai görcsösen markolták a papírt. Úgy érezte, ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy nem képzelődött, és tényleg látott egy madarat, ahogy elrepült az ablak előtt.

Nagyot sóhajtott, mikor a kezébe vette a borítékot és belerakta ezt a személyes levelet, és a fényesen ragyogó madártollat. Most nem akart gondolni rá, nem törte a fejét azon, hogy ki lehet az, aki ilyen hirtelen üzent neki. Fogta a levelet, majd az ágy melletti éjjeliszekrényhez lépett, majd kivett a zsebéből egy kulcsot és kinyitotta vele a legalsó fiókot. Nem volt benne sok minden, néhány levél, olyasmi, mint amit most is kapott, és még egy kisebb, fekete borítású könyv. Olyan volt, mint egy napló.

Betette melléjük ezt a levelet, majd kulcsra zárta, és határozottan elindult le a földszintre.

Dübörgő léptekkel tette meg az utat lefelé. Mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni a magabiztosságát. Be kellett ismernie, hogy a levél, vagy inkább ez a titokzatos madár nagyon felzaklatta. Nem akarta, hogy látszódjon rajta, hogy valami történt vele, ezért felöltötte szokásos arckifejezését, így lépett be a fogadó legnagyobb helyiségébe.

Bella és Narcissa a legtávolabbi asztalnál ültek, és csendben reggeliztek. A fekete hajú nő azonnal felkapta a fejét, amikor meglátta, hogy megjelent az ajtóban.

Cissynek el kellett fojtania egy mosolyt, mikor észrevette, hogy a testvére így reagált a Nagyúr megjelenésére.

Voldemort mosolyogva elindult feléjük, majd ő is helyet foglalt.

- Jó reggelt, és jó étvágyat! - üdvözölte őket még mindig mosolyogva, de Bella látta rajta, hogy ez inkább erőltetett, feszült mosoly.

- Minden rendben? - kérdezte aggódva.

- Igen, nincs semmi baj. - felelte azonnal a férfi, mintha nem is akarna beszélni róla. Ez igaz is volt. Nem akarta, hogy tudjanak a hollóról, különösen Bellának nem szabad megtudnia.

A boszorkány jobbnak látta nem erőltetni a dolgot, ezért folytatta félbehagyott reggelijét.

- Tessék, vegyél nyugodtan. - nyújtotta feléje a kenyeres kosarat Narcissa.

- Ne haragudjatok, de én nem vagyok éhes. Inkább csak egy teát innék. - mosolygott rájuk, de Bella még mindig nem látta őszintének.

Feszült csendben ittak és ettek, amikor egy halk pukkanás hallatszott, majd egy középkorú férfi lépett be az ajtón.

- Nagyon sajnálom, Nagyúr, hogy reggeli közben zavarlak, de megkértél rá, hogy értesítselek, ha történik valami abban az ügyben, amivel megbíztál.

Voldemort azonnal letette a kezében lévő csészét, felpattant, és elindult a varázsló felé.

- Köszönöm, Yaxley. Remélem, jó hírekkel szolgálsz majd. További jó étvágyat nektek, érezzétek jól magatokat. Majd találkozunk. - biccentett a két nő felé, majd a fogadó előtt néhány méterrel dehoppanáltak.

Ködös, kietlen táj tárult a szemük elé, amint megérkeztek. A Nagyúr azonnal a férfi felé fordult:

- Nos, megtudhatnám, hogy mi történt? Sikerült teljesíteni, amit kértem?

- Nagyúr, attól tartok, nem olyan hírekkel fogok szolgálni, ami kedvező lenne számodra. - nyelt egyet idegesen.

- Hogy érted ezt? - vonta fel kérdőn a szemöldökét. - Várj. - mondta, amikor látta, hogy a varázsló szólásra nyitotta a száját. - Egy kérdésre válaszolj. Teljesítették a parancsomat vagy sem? - tudakolta nyugodt hangon, de érezte, amint a testét ellepi a düh.

- Nem, uram. - nyögte ki Yaxley. - Sajnos nem sikerült. - rázta meg a fejét.

Voldemort elgondolkodva figyelte a férfi arcát, aztán akkora hangerővel kiáltott rá a férfire, hogy az ugrott egyet ijedtében.

- Mi az, hogy nem sikerült? Nem hiszem el, hogy egy ilyen egyszerű feladatot sem vagytok képesek elvégezni. Nem lehet rátok bízni semmit. - dühöngött, majd amikor ismét a férfire pillantott, egy kicsit lágyabban folytatta. - Tudom, hogy ez nem a te dolgod volt, Yaxley, de legközelebb próbálj jobban odafigyelni, ha megbízlak valamivel. Még egyszer ne forduljon elő, hogy kicsúszik a kezedből az irányítás. Minden az irányításról szól. - az utolsó mondatot már maga elé mormolva mondta, nem a férfinek szánta.

- Igen, uram, így lesz. - bólintott készségesen.

- Na, és hol van az a szerencsétlen? - kérdezte megvetően.

- Abban a házban, Nagyúr. - mutatott az utca végén lévő legutolsó házra.

- Rendben, te maradj a ház előtt, amíg beszélek vele. - Yaxley ismét biccentett egyet.

Voldemort megfordult a tengelye körül, és néhány másodpercen belül már az öreg, roskadozó ház előtt állt. Az utcára sűrű köd telepedett, és erről önkéntelenül is Bella jutott eszébe, amikor megtalálta őt, miután engedély nélkül elkóborolt. Megrázta a fejét, most nem gondolhat a nőre, sokkal fontosabb dolga van.

Megfogta a rozsdás kilincset, fordított egyet rajta, mire az ajtó nyikorogva kitárult. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy a szeme megszokja a sötétet. Rálépett a küszöbre, és az is egy fájdalmasat nyikordult lépte alatt. Végighordozta a tekintetét a szobán, majd megállapodott az egyik sarokban. Egy ember feküdt ott, összegörnyedt pózban, térdeit felhúzta a hasához, olyan volt, mintha fájdalmai lennének. Voldemortban fellobbant a düh, amint meglátta, dühösen odacsörtetett hozzá.

- Csak nem beteg valaki? Talán annyira a halálán van, hogy képtelen megtenni azt, amit parancsoltam? - gügyögte gúnyosan, mintha egy kisgyerekhez beszélne.

- Nagyúr. - suttogta rekedten. - Sajnálom, meg tudom magyarázni, hogy mi történt.

- Nekem nem a magyarázatod kell, hanem az, amit kértem tőled, hogy szerezd meg! Ne gyere nekem ostoba kifogásokkal, hogy miért nem tudtad teljesíteni a parancsom. - sziszegte a férfi arcába, aki felnyögött a fájdalomtól, amikor a Nagyúr erősen megszorította a karját. Rántott rajta egy nagyot, majd dühtől remegve, idegesen a hajába túrt.

Amikor ismét az összekuporodott férfire nézett, szemében a harag lángjai táncoltak, amitől még félelmetesebbnek tűnt.

- Emlékszel, hogy miben állapodtunk meg? Hogy mennyi időt kapsz arra, hogy elhozd nekem azt a tárgyat? - kérdezte egy fokkal nyugodtabb hangon, próbált ismét összeszedettnek mutatkozni.

- Igen, uram. Két hónapot beszéltünk meg. - felelte erőtlenül.

- Két hónapot. - visszhangozta fenyegetően. - Azóta eltelt több mint négy hónap. Adtam egy kis haladékot, de még ennyi idő alatt sem tudtad megszerezni.

- Nagyúr, kérlek, engedd meg, hogy elmondjam, mi történt. - nézett rá könyörögve. Voldemort nem válaszolt, hanem elfordult tőle.

- Rám támadtak út közben, és meg is sérültem. Hetek óta csak fekszem, nem tudok megmozdulni. A rokonaim elutaztak, egyedül kell ellátnom magam. Orvoshoz sem tudtam menni, arra meg nincs elég pénzem, hogy házhoz hívjak egyet. Már nem sok kellett, hogy megtaláljam, nagyon közel jártam a célhoz, de az utolsó pillanatban közbejött ez a támadás, és nem tudtam elhozni neked. Nagyon sajnálom.

A varázsló csak fél füllel hallgatta őt, gondolatai már rég máshol jártak.           

- Megható ez a kis történet, de attól még nem oldódik meg a probléma, hogy itt siránkozol nekem. - mondta a szokásos, hűvös stílusában. - Nyugodtan elmehetsz, Yaxley, már nincs rád szükségem. - szólt ki az ajtó előtt álldogáló férfinek. Pukkanás hallatszott kintről, utána már csak a földön fekvő férfi zihálását lehetett hallani.

Talán egy másik tárggyal is véghez tudom vinni azt, amit akarok. Végül mindegy, hogy milyen tárgyról van szó, de ha egy alapítótól származna, még nagyobb erőm lenne tőle.

Elgondolkodva figyelte a férfit, majd hirtelen előkapta a pálcáját.

- Azt hiszem, alkalmatlan vagy minden feladatra. Miért húznám tovább az életed? Úgyis szenvedsz most, én egy pillanat alatt megszüntethetem a fájdalmadat. Örökre. - suttogta.

Látta, amint a férfi szeme még jobban tágra nyílik a félelemtől. Gunyorosan elmosolyodott, és egyenesen a szívére szegezte a pálcáját. De még mielőtt kimondhatta volna a gyilkos átkot, hatalmas robbanás hallatszott kintről. A kis ház falai beleremegtek a robajba, vakolat hullott mindenhonnan. Por lepte be a szobát, köhögve hátrált a másik sarokba. A robbanás zaja halkulni kezdett, majd egy hang hasított bele a levegőbe, és a földön kuporgó férfi holtan terült el nem messze tőle.

Néhány percen belül elhalt a zaj, csak gomolygó por és az ajtón beáramló köd terjengett a szobában. Voldemort hunyorogva tekintett előre, hogy megnézze, ki ölte meg a férfit. Hirtelen azt hitte, hogy Yaxley tért vissza, de miután a por lassan szétfoszlott a szeme előtt, megláthatta, hogy egy idegen férfivel áll szemben.

Fekete köpenyben állt az ajtóban, pálcáját még mindig maga előtt tartva nézett rá. Szemei olyanok voltak, mint a háborgó tenger. Hideg, és jeges. Szőke hajára rátelepedett a por, ruhája is bepiszkolódott. Pálcáját visszatette a zsebébe, majd udvariasan megszólalt:

- Remélem, nem baj, hogy én végeztem vele. Már kezdett nagyon idegesítővé válni, úgyhogy gyorsan elintéztem. - mondta nyíltan, mintha már barátok lennének. Mindketten elindultak egymás felé, és az idegen beszélt ismét.

- Lucius Malfoy. - nyújtott kezet, Voldemort pedig elfogadta.

- Az én nevem ennél egy kicsit bonyolultabb. - mosolygott rá.

- Beismerem, különbözik az enyémtől, de én nem mondanám bonyolultnak. - vonta meg a vállát. - Voldemort nagyúr, igaz?

- Igen, így hívnak. - felelte egy kissé meglepetten, amiért a férfi ilyen nyíltan ki merte mondani a nevét. - Örülök, hogy megismertelek. Remélem, nem baj, ha tegeződünk.

- Nem, dehogy. Én is mondani akartam.

- Rendben. Ha nem haragszol, nekem most már mennem kell. - mentegetőzött.

- Menj csak nyugodtan. Esetleg találkozhatunk később? - kérdezte.

- Persze, a helyi fogadóban lakom. És te?

- Én az egyik barátomnál szálltam meg, Little Hangleton-ban. - válaszolta. Voldemort egy pillanatra megmerevedett, amikor meghallotta szülővárosa nevét, de gyorsan összeszedte magát.

- Értem. - felelte végül. - Majd bagolypostával üzenek.

- Az jó lesz. Akkor menjünk. - mondta, majd kinyitotta az ajtót, és kiléptek az utcára.

Voldemort az utca másik végébe tekintett, és azonnal földbe gyökerezett a lába. A szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy az út végén álló nőre nézett.

Nem tudta kivenni, hogy ki az, mert túl messze volt, csak annyit látott, hogy világosbarna hajába belekap a szél, és vadul cibálja. Nem olyan öltözék volt rajta, mint a többi boszorkányon, egy ujjatlan felsőt viselt, combközépig érő nadrággal, nyakában egy hosszú kendő lógott. Minden fekete volt rajta, és ahogy előre lépett néhányat, észrevette, hogy a szeme is éjfeketén csillog. Nem tudott sokáig gyönyörködni a látványban, mert miután pislogott egyet, a nőnek már hűlt helye volt. Helyette egy holló repült a levegőben, és a köd ellenére is jól látszottak fekete tollai. Nagyon szép madár volt, a férfi le sem tudta venni róla a szemét.

Nem tudta, hogy csak képzelte-e, vagy tényleg látta azt a jókedvű vigyort az arcán, még mielőtt madárrá változott volna.

Fejcsóválva fordult a férfihez, akit csak most ismert meg.

- Nos, majd találkozunk. - hallotta Lucius hangját, majd ismét kezet fogtak.

Voldemort csak biccentett, képtelen volt megszólalni. Minden figyelmét a hollónak szentelte. Hallotta, amint eltűnik mellőle a varázsló, de ő nem mozdult meg. Az égre emelte a szemét, a madár után kutatott, de nem látta sehol. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Magyarázatot akart arra, hogy miért érzi magát ilyen furcsán, akárhányszor csak meglátja ezt a madarat. Most először látta emberként azt a személyt, akitől néhány órával ezelőtt levelet kapott. Úgy érezte magát, mint akit hipnotizáltak. Teljesen el volt varázsolva, és egyszerűen nem értette, hogy mitől van ez a különös érzése.

Még egyszer végigpásztázta az égboltot, hátha feltűnik a holló, de csak hatalmas, szürke felhőket látott.

Behunyta a szemét, és ismét maga elé képzelte a nő fekete szemeit. Engedte, hogy a sötétség beszippantsa a testét, majd eltűnt. Ez a csodálatos szempár örökre az elméjébe vésődött, kitörölhetetlenül.