14. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a 14. fejezetet. Remélem, hogy szeretni fogjátok.

Most elérkezett a te időd, Fanni. :D

Jó olvasást! :)

14. Fejezet

Alig várta, hogy ismét emberként mutatkozhasson. A jókedv csak úgy tombolt benne, nagy erő kellett ahhoz, hogy magában tartsa előkívánkozó kacagását, ami jelen esetben károgásként hagyta volna el a száját. Széttárt szárnyaival hasította a levegőt, a menetszél vadul süvített a füle mellett. Hamarosan megváltozott a táj, már hatalmas hegyek fölött repült el, ami azt jelentette, hogy nemsokára megérkezik.

Fejében újra lejátszódott az, ami néhány perccel ezelőtt történt vele. Látta maga előtt a férfi döbbent pillantását, ahogy tátott szájjal bámul rá, amikor észrevette őt az út végén.

Károgott egyet, ez olyan volt, mintha emberként nevetett volna. Élvezte, ahogy a szél egyre messzebb és messzebb repíti, nem is kellett mozgatnia a szárnyait, magától lebegett.

Ahogy lenézett, látta, hogy beért a szomszédos faluba. Omladozó háztetőket pillantott meg, mind több száz éves házak voltak.

Lassan ereszkedni kezdett, majd pördült egyet a levegőben, és hagyta, hogy átváltozzon emberré. Érezte, amint tollai szinte szétrobbannak, ahogy a teste alakot váltott. Hullámos haja megcsillant a napfényben, fejét hátravetve zuhant a föld felé, és egy kecses mozdulattal földet ért. Talpa halk puffanással landolt a talajon.

Tekintetével követte a körülötte szálldogáló fekete tollakat, amik lassan, lebegve szintén megérintették a hideg macskaköveket. Megigazította a nyakán feszülő kendőt, beletúrt a hajába, így indult el az egyik épület bejárata felé.

Odabentről kiabálás hallatszódott ki, ahogy egyre közeledett feléje. Nem tétovázott, lenyomta a kilincset, majd becsapta maga mögött az ajtót, amitől síri csend lett a helyiségben.

Szinte tapintani lehetett a feszültséget, ahogy végignézett a jelenlévő embereken. Néhányan zavartan lehajtották a fejüket, de a többség magabiztosan állta a tekintetét.

Valaki hangosan megköszörülte a torkát, majd bizonytalan hangon megszólalt:

- Elnézést, kisasszony, de a tulajdonos jelenleg nem tartózkodik a fogadóban. Ha gondolja, idehívom, és… - hallgatott el, amikor a nő egy pillantással beléfojtotta a szót. A férfi vérvörös arccal visszahúzódott a helyére.

- Mi történik, emberek? Mi ez a nagy tömeg itt? - harsant egy öblös férfihang. - Jól van, mindenki menjen a saját dolgára, nincs itt semmi látnivaló. - intett egyet a kezével, majd székek hangja hallatszott, amikor néhányan helyet foglaltak.

A középkorú varázsló először észre sem vette, hogy egy nő áll az ajtóban. Amikor oldalra fordította a fejét, akkor látta meg, hogy valaki a tekintetét keresi.

- Micsoda látvány! - mormogta az orra alatt, de a boszorkány így is meghallotta. - Üdvözöllek újra nálunk. - ezt már hangosan mondta, miközben egyre közelebb ment hozzá.

- Köszönöm a szívélyes fogadtatást. - mosolygott rá a férfire, de a hangja hűvösen csengett.

- Miért nem jöttél előbb? Tudod, hogy nagyon dühös lettem volna, ha nem látogatsz meg. - dorgálta őt játékosan, vigyorral az arcán.

- Sajnálom, de a személyes ügyeimet kellett intéznem, nemrég érkeztem a városba. - vonta meg a vállát hanyagul, nem akart magyarázkodni.

A férfi nyugtalanul körbepillantott, hátha kihallgatja őket valaki, de látszólag mindenki elfoglalt volt, senki nem figyelt rájuk.

- Gyere fel a szobámba, ott nyugodtabban tudunk beszélni. - javasolta, és nagyon remélte, hogy a nő beleegyezik. Ezt az alkalmat nem mulaszthatja el, ezt már nem.

- Hova ez a nagy sietség? - kérdezte lazán. - Talán attól félsz, hogy valamelyik vendéged kihallgat minket, és rájön a sötét kis titkaidra? - húzta gonosz vigyorra az ajkait, fekete szemei jókedvtől csillogtak.

- Nem, szó sincs erről. - rázta meg a fejét a férfi. - Egy csendes helyen szeretnék beszélni veled. Kettesben. - suttogta forrón, és a tekintete is lángolt a testében tomboló vágytól.

- Ahogy akarod. - egyezett bele. Jól tudta, hogy miért akar felmenni a szobába, de nem fogja megadni a férfinek ezt az elégtételt. Sokkal tartozik neki, vissza kell fizetnie minden adósságot.

- Csak utánad. - vigyorgott rá bamba képpel, majd maga elé engedte a nőt.

Érezte a tekintetét a testén, ahogy lassan elindult felfelé a lépcsőn. Elhatározta, hogy egy kicsit szórakozik vele. Megérdemli, a varázsló gúnyt űzött belőle egyszer, ő is megteheti.

- Ó, milyen szép festmény! - kiáltott fel a lépcsőfordulóban, és megállt egy régi kép előtt.

- Igen, tényleg gyönyörű. - kommentálta fapofával. Nem a falon lógó festményt nézte, hanem az előtte álló nőt. Tekintete végigsiklott formás lábain, amiket alig takart a nadrág. A kerek csípőjén, amire ráfeszült a vékony anyag. Haja előreomlott, így láthatta hófehér bőrét, ami szinte világított a félhomályban. Göndör fürtjein megcsillant a gyertyafény, és azon kapta magát, hogy egyre közeledik hozzá, teste csak néhány centiméterre volt az övétől. Hirtelen megakadt valamin a tekintete. A nő tarkójára egy félhold volt tetoválva, mellette egy kis csillag sötétlett. Homlokráncolva nézte ezt a kis jelet, eddig még nem látta rajta, pedig évek óta ismeri őt. Gondolataiból a nő hangja szakította ki.

- Mondasz még valamit a festményről, vagy továbbra is gyönyörködsz bennem? - kérdezte kihívóan, de nem fordult a férfi felé.

- Inkább választanám a másodikat. - mormolta a fülébe. - Sokkal izgalmasabb elfoglaltság. - simított végig csupasz vállán, amit kivételesen nem takart ruha.

Lehet, hogy jobb lett volna, ha talárba jövök. Most egész végig bámulni fog.

Összeszorított szájjal hagyta, hogy a férfi keze felfedezőútra induljon a testén. Tenyere lesiklott a derekára, másik kezével magához húzta, izmai megfeszültek körülötte. Nem érzett semmit a férfi iránt, csak barátként tekintett rá, viszont jól tudta, hogy ő sokkal több érzelmet táplál iránta. Már egy jó ideje állt az ölelésében, amikor a férfi ismét beszélni kezdett:

- Azt akarom, hogy örökre velem maradj. - kérte lágyan, hangja most nem volt olyan magabiztos, mint eddig.

- Tudod, hogy ez lehetetlen. - felelte a nő, és egy kicsit lazított a férfi szorításán.

- Miért? Azt hittem, hogy te meg én… szóval érted. - dadogta zavartan.

- Nem, Robin. - fordult feléje, és a varázslónak egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor a nő kimondta a nevét. - Menjünk a szobádba, ne itt beszéljük meg. - mondta, majd ismét elindult felfelé. A férfi kábultan követte, lábait ólomsúlyúnak érezte, alig tudta megmozdítani őket.

Amikor felért az emeletre, szobája ajtaja már nyitva állt. Belépett, majd becsukta maga után.

A boszorkány már helyet foglalt a kanapén, onnan nézett rá félrebiccentett fejjel, mintha az érzelmei után kutatott volna. A férfi soha életében nem volt zavarban, főleg nem egy nő miatt, de most nem bírta állni a tekintetét, kinézett az ablakon.

- Nem akarom sokáig rabolni az idődet, még nekem is rengeteg dolgom van. - kezdett bele a mondandójába. - Nem ülsz le? - mutatott maga mellé, de ő csak a fejét rázta. Nagy volt a kísértés, hogy egy pillanat alatt a kanapé mellett teremjen, a karjaiba kapja őt, és soha többé ne engedje ki onnan.

- Te tudod. - vont vállat. - Remélem, nem baj, ha megkínálom magam valamivel. - állt fel a nő, és lassan odament az asztalhoz.

- Nem, dehogy. - válaszolta, de még mindig nem tűnt magabiztosnak.

Szedd már össze magad! Ha meg akarod szerezni őt, márpedig ez az, amire mindennél jobban vágysz, akkor villámgyorsan tegyél valami értelmes dolgot, mert így csak azt éred el, hogy még jobban eltaszít magától.

Üvegkoccanás hallatszott, majd a nő megfordult egy pohár itallal a kezében.

- Látom, még mindig van a kedvencemből. - mosollyal az arcán forgatta a kezében lévő poharat, amiben az alkohol össze-vissza lötykölődött.

- Abból mindig van. - jött vissza a szokásos, könnyed stílusa.

- Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni. - bólintott egyet, majd egy hajtásra felhajtotta az italt. Élvezte, amint a folyadék égeti az egész száját és a nyelőcsövét is, ahogy lefolyik a torkán, majd a gyomrában is perzselő érzést hagy maga után.

- A Lángnyelv-whiskynél nincs jobb ital az egész világon. - csettintett egyet a nyelvével, majd fogta, és ismét újratöltötte a poharát. - Te is kérsz? - emelte meg az üveget, amiben már csak félig volt az italból.

- Igen, kérek. - válaszolta bizonytalanul, amit a nő egyből kiszúrt.

- Ne aggódj, nem akarlak leitatni. Azt máskorra tervezem. - viccelődött, majd csilingelően felnevetett. Robin megbabonázva figyelte őt, ahogy ismét kiitta az italt az utolsó cseppig. Nagy léptekkel odament az asztalhoz, majd ő is hagyta, hogy ez az isteni nedű tüzet gyújtson a testében. Miután lenyelte, a nőre pillantott.

- Még egyet? - kérdezte kipirultan. Amikor nem válaszolt semmit, folytatta. - Ugyan már, Robin, mit árthat neked? Sokkal jobban éreznéd magad tőle. Na gyerünk, ne legyél már ünneprontó. Ha az a baj, hogy megiszom, ne aggódj, kifizetem az összes üveget, amit megittam, mert remélem, tudod, hogy ez édeskevés volt számomra. - kuncogta huncutul.

- Nem kell kifizetned semmit, hiszen barátok vagyunk. - hangsúlyozta a barátok szót, és figyelte a nő reakcióját. Így még gyönyörűbbnek látta. Alkoholtól kipirult arccal, és vadul lángoló szemekkel nézett rá. Azt akarta, hogy ital nélkül is ilyen tűz lobogjon a tekintetében, akárhányszor csak ránéz. Nagyon jól tudta, hogy ez egy megvalósulatlan álom marad.

- Akkor kérsz még egy üveggel? - terelte el a gondolatait saját kérdésével.

- Jobb lesz, ha ma már nem iszom többet. Talán legközelebb. Ha lesz legközelebb. - mondta rezzenéstelen arccal, majd ismét leült a kanapéra.

- Miért mondod ezt? - kérdezte egy kicsit ijedten Robin. - Nem találkozunk többet?

- Nagyon sajnálom, de nem tudom megmondani, hogy mikor jövök el hozzád legközelebb. A legutóbbi találkozásunk óta hónapok teltek el, az is lehet, hogy most évek fognak. - a férfi számára olyan volt ez a pár szó, mintha a halálos ítéletét mondták volna ki.

- Azért nem mondom meg, hogy mikor látjuk újra egymást, mert magam sem tudom, és nem akarok hiú reményeket ébreszteni benned. - mondta olyan kedvesen, amennyire csak tudta. Neki nem ilyen volt a stílusa. A férfi hálás volt azért, hogy a nő ilyen őszintén elmondja az érzéseit, és nem csapja be őt, mégis fájdalmas volt ezt hallania.

- Figyelj, köszönöm, hogy nem hazudsz nekem, és csak az igazat mondod, de tudod, hogyan érzek irántad, és nem könnyű feldolgozni a hallottakat. - mondta szomorúan, és a boszorkány egy pillanatra megsajnálta.

- Robin, én… - kezdte, de a férfi azonnal félbeszakította.

- Nem kell magyarázkodnod, nem is várom el tőled. - emelte fel a kezét, mintha ezzel akarta volna megállítani a nőt. - Még nem tisztáztuk nyíltan az érzéseinket, de tudom, hogy te egy töredéknyit sem viszonzol abból, amit én érzek irántad. Felfogtam, és nem akarok rád erőltetni semmit. Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, Destiny. - sóhajtotta.

A nő egy pillanatra megmerevedett, amikor meghallotta, hogy a férfi milyen nevet használt. Aztán megnyugodott, mert örült, hogy nem jött rá az igazi nevére. Nem is tudta volna kitalálni, egyetlen rokonával sem találkozott, és nem is fog.

- Én is azt akarom, hogy megtaláld a boldogságod. - mosolygott rá, és ez most nem megjátszott mosoly volt. - Hidd el, hamarosan eljön az a nő, aki a végzeteddé válik.

- Te vagy a végzetem, Destiny. - suttogta.

Ezt nem kellett volna mondanom! Miért nem gondolkodtam előtte? A nevem végzetet jelent, és én most arról papolok neki, hogy majd rátalál az igaz szerelem, amikor nagyon jól tudom, hogy már régóta én jelentem számára a végzetet.

- Ne haragudj, nem így kellett volna fogalmaznom. - szabadkozott. - Tudom, ebben a helyzetben a nevem is elég zavaró és talán nem is szereted, de… - a szájára fagyott a szó, amikor megérezte a férfi mutatóujját az ajkán.

- El sem tudom mondani, hogy mennyire imádom ezt a nevet. - mondta halkan, mélyen a szemébe nézve.

A nő is elbizonytalanodott egy pillanatra, amikor belenézett a csokoládébarna szempárba.

- Köszönöm, de nekem most már tényleg mennem kell. - lépett el Robin elől, majd elfordult tőle. Bűntudatot érzett amiatt, hogy hazudott neki a nevét illetően. Az még jobban zavarta, hogy valaki más nevét használta, és a férfi ebbe a névbe lett szerelmes, egy olyan névbe, ami nem is az övé, és ha majd egyszer a keresésére indul, nem fogja megtalálni, mert akkor már a saját nevét fogja viselni.

Robin fájdalmasan vette tudomásul, hogy elérkezett a búcsú ideje. Nem akarta elengedni a nőt, de tudta, hogy nincs más választása, akkor is elmegy, ha ő nem akarja.

- Kérlek, ne legyél szomorú. Úgy akarlak itt hagyni, hogy mosolyt látok az arcodon, és nem könnyeket. - fogta meg a kezét, majd finoman megszorította. - Nem azt mondtam, hogy soha többé nem találkozunk, hanem azt, hogy sokára. Nem tudom megmondani, hogy mennyi idő fog eltelni, amíg nem látjuk egymást, de biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. Nem akarok elveszíteni egy ilyen hűséges barátot. - kacsintott rá, mire a férfi végre elmosolyodott, és nem vágott olyan savanyú képet.

- Azt megkérdezhetem, hogy miért jöttél ilyen hirtelen vissza? Hónapokig nem láttalak, most meg csak úgy felbukkantál a semmiből.

- Sajnálom, de személyes dolgok, nem mondhatom el. Ne érezd úgy, hogy nem bízom meg benned annyira, hogy megosszam veled, de erről senki sem tud, csak én. - nézett rá ártatlanul.

- Értem, akkor nem is bolygatom tovább a témát. - bólintott egyet.

Azt nagyon jól teszed. Jobb is, ha nem tudod, hogy mi a valódi oka annak, amiért ilyen váratlanul visszatértem a városba. Egyedül csak én tudom, hogy mit kell tennem, hogy mi a feladatom, és ezt valóra váltom az életem árán is.

- Ég veled, Robin! - búcsúzkodott, majd odahajolt, és egy puszit nyomott a férfi arcára.

- Minden jót, Destiny! - lehelte. Az arca égett ott, ahol a nő megérintette a szájával.

A nő még egyszer mélyen a szemébe nézett, majd az ablakhoz lépett. Lehunyta a szemét, aztán egy másodpercen belül hollóvá változott, tollak százait a padlóra hullajtva.

Robin csodálattal és szerelemmel teli tekintettel bámult ki az ablakon. Percekig némán állt, és könnyekkel az arcán nézte, ahogy a végzete lassan eltűnik az életéből.

Csillagok ezrei ragyogtak az égen. Hűvös, esti levegő áramlott be az ablakon. Néhány gyertya jelentette a fényforrást a szobában.

Penna sercegését lehetett hallani, ahogy valaki egyre csak rója a szavakat a pergamenre, pontosabban egy napló lapjára.

Órák óta az asztal fölött görnyedt, és írt. Azt hitte, ha kiírja magából az érzéseit, akkor megkönnyebbül, de nem így lett. Egyáltalán nem érezte jobban magát, sőt minél többet írt, annál dühösebb és tehetetlenebb lett. Ujjai gyorsan mozogtak a papíron, kacskaringós betűket hagyva maguk után.

Zsibbadtnak érezte a testét, teljesen elgémberedett, de csak azért sem mozdult meg. Nem tudta, miért, de most vágyott a fájdalomra. Arra, hogy saját magának okozzon fájdalmat, lelke már nem bírta tovább elviselni azt, ami a délután történtek óta tombolt a testében. Bízott benne, hogy a naplóírás segít neki, mint általában, de nem így lett. Hiába próbált odafigyelni az írásra, még több feszültség halmozódott fel benne. Amikor egy-egy pillanatra lehunyta a szemét, azonnal annak a nőnek az arca kúszott a szeme elé. Újra látta azt a kárörvendő vigyort, ahogy figyelte őt a távolból. Belefájdult a feje a sok gondolkozásba, hiszen már hosszú órák óta csak a nő járt a fejében, és nem tudta elfelejteni.

Tudnod kell, hogy én még mindig készen állok arra, hogy kövesselek téged, bármerre is mész.

A nő ezt írta a levelében, és magának sem merte bevallani, de találkozni akart vele. Mindennél jobban szerette volna tudni a nevét, de mivel csak egy R betűt írt a papír aljára, nem tudott rájönni, hogy ki lehet ez.

Gondolkodj már! Ki lehet ez a nő? Bármit megadnék, hogy megtudjam. Bele fogok őrülni, ha nem beszélhetek vele. Érzem, hogy még látni fogom őt. Ha nem találkozunk, akkor mégis mi értelme volt annak, hogy felbukkant az életemben, és mindent fenekestül felforgatott? Miért?

Ez az egyetlen szó annyira gyötörte, hogy nem bírta tovább. Eldobta a kezében lévő pennát, felugrott a székről, majd egy lépéssel a kitárt ablak előtt termett. Kihajolt, vett egy mély lélegzetet, majd torkaszakadtából elordította magát.

- Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? - üvöltette. - Kérlek, épp eleget szenvedtem eddig, nem akarom, hogy te is eltaszíts magadtól. Azt már nem élném túl. - az utolsó szavakat már elkeseredetten suttogta. Félt attól, hogy esetleg valaki meghallotta, de az utcán egy lélek sem volt. Egyedül fetrengett fájdalmában, nem volt ott senki, hogy megmentse.

Hitetlenkedve bámult maga elé. Végre ki merte mondani azt, ami már évek óta nyomta a lelkét, és ami most kitört belőle. Senki sem tudja, hogy min ment keresztül, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy milyen élete volt eddig. Az emberek nem is sejtik, hogy mekkora titkot cipel a szívében, ami teljesen eluralkodott rajta, és ebben a pillanatban a levegővétel is nehezére esett. Zihálva fordult el az ablaktól, majd szédelegve visszament az asztalhoz.

Naplója kinyitva hevert előtte, szórakozottan bámulta a teleírt lapot. Legszívesebben kitépné onnan, de talán most erre sem lenne képes. Semmi mást nem érzett most, csak félelmet és keserűséget. Tudta, hogy a naplóra még szüksége van, nem dobhatja el, viszont nagyon kell vigyáznia rá, mert ezt senki sem találhatja meg. Rettegett attól, hogy valaki megtudja legféltettebb titkait, amitől ő maga is gyávának érezte magát. Szégyen égette az arcát, amikor ezt bevallotta magának. Nem lehet gyenge, legfőképpen gyáva nem. Ezt nem teheti meg, ha eddig kitartott, és legyőzött mindenkit. Most nem adhatja fel egy ostoba érzés miatt, amit a múlt és ez a nő ébresztett benne. Legnagyobb fájdalmára erről a boszorkányról eszébe jutott az anyja, amitől még jobban elment a kedve mindentől.

Mi történik velem? Én élni akarok, és élni is fogok, méghozzá örökre. Ezért kell minél hamarabb megszereznem minden fontos tárgyat ahhoz, hogy halhatatlanná váljak. Ebben nem gátolhat senki sem, én leszek a halál ura. Az, aki túléli a halált…

Ismét megjelent előtte az a kép, amin az anyja és apja volt. Akkor látta, amikor visszament abba a házba, amit örökölt tőlük. Most sem tudta megmagyarázni, de az a nő a képen megint olyan furcsa érzéseket keltett benne, mintha ő lenne az igazi édesanyja, és nem az, akivel néhány évig élt. Nem akart a gyerekkori emlékeire gondolni, de nem tudta megállítani őket, hatalmas erővel rántották vissza őt a múltba.

Tekintetét még mindig a naplójára szegezte, majd felpillantott a halványan pislákoló gyertyára. Szinte az egész csonk leégett már, folyékony viasz lepte el az asztalt. Pislogás nélkül nézte a gyertyát, lobogó lángja visszatükröződött a szemében. Jeges, tengerkék szemei most tűzben égtek. Kifejezetten jól állt neki, még félelmetesebbnek tűnt tőle. Haja kócosan lógott a homlokára, inge gyűrötten feszült a testére.

Percek múlva behunyta a szemét, mert nem bírta tovább nézni a gyertyát pislogás nélkül.

A falon ketyegő órára pillantott. Pár perccel múlt éjfél, vagyis egy újabb nap kezdődött el a számára. Egy újabb nap, amit ismét hazugságban kell leélnie. Neki is hazudnak, és ő is hazudik embereknek. Biztos volt benne, hogy ez soha nem fog megváltozni. Mindig is így nézett a többiekre, ilyen ridegen és durván bánt velük. És mindezt csak azért, mert nem tudta feldolgozni a múltját, azt az időszakot, amit ha tehetne, maga mögött hagyna örökre.

Nagyon jól tudta, hogy a gyerekkora mély sebet égetett a lelkébe, ami soha nem fog begyógyulni. Mindenkinek el kell fogadnia azt, hogy ő ilyen, és soha nem is lesz más.

Nem lesz képes arra, hogy szeressen valakit, hiszen őt sem szerette senki. Jéghideg a szíve, akárcsak a szeme. Sőt nincs is szíve, helyén egy hatalmas űr tátong. Mióta befejezte az iskolát, talán ez volt az első alkalom, hogy utat engedett az érzelmeinek. Hagyta, hogy teljesen átcsapjanak fölötte a hullámok, hogy a mélybe rántsák őt. Meg sem próbált ellenkezni, átadta magát az emlékeknek. Gyorsan pörgő képekben látta maga előtt az életét. Legjobban a Roxfortban eltöltött hét évre emlékezett. Amikor bekerült az iskolába, úgy érezte, hogy megtalálta azt a helyet, ahol végre érvényesülhet, azt a helyet, amit az otthonának mondhat. Kicsit szomorú volt amiatt, hogy ott kellett hagynia, de hálás volt a tanároknak, amiért olyan sok hasznos varázslatra megtanították. Különösen Lumpsluck professzornak köszönhet nagyon sokat. Nélküle nem tudta volna meg a módját annak, hogyan válhat halhatatlanná. De most a markában van a tudás, és senki sem akadályozhatja meg abban, hogy megtegye. Ez az egyetlen dolog, aminek a segítségével örökre életben maradhat.

Nemsokára létrehozom mind a hét horcruxot, és akkor már senki sem állhat az utamba.

Hétfelé fogom hasítani, a már amúgy is darabokra tört lelkemet. Talán így sikerül lezárnom a múltamat. Bebizonyítom mindenkinek, hogy képes vagyok rá, mert engem nem győzhet le senki. Készen áll a tervem, már csak azt a hét embert kell megtalálnom, akiknek a segítségével véghez is viszem azt. És ha az összes lélekdarab a kezemben van, én leszek a leghatalmasabb mágus az egész világon.

Abba nem gondolt bele, hogyan fogja létrehozni őket. Szemei mereven bámultak előre, amikor ellepte a felismerés.

Meg kell ölnöm mindet. Csak így fog működni. De nem bánom. Nem érdekel, hogy hány emberrel kell végeznem ahhoz, hogy sikerüljön. Addig megyek, amíg mind a hét horcrux a birtokomban nem lesz.

Ördögi mosoly jelent meg az arcán. Végre visszatért a régi éne, az az éne, amit mindenkinek mutat, de közben teljesen más. Kiismerhetetlen, és az is marad örökre…

Az utcáról behallatszódott a süvítő szél hangja, ezért ismét odament az ablakhoz, hogy becsukja, nehogy a szél csapja be. Épp elfordította a kilincset, amikor a tekintete a sötét tájra tévedt. A Hold halványan ragyogott, előtte egy felhő lebegett. A hatalmas felleget nézte, amikor egy sötét árny suhant el előtte. Olyan volt, mint egy madár. Mint egy holló.

Nem, az nem lehet! Biztosan csak képzelődtem, és nem is volt ott semmi. De hát mitől félek? Az előbb még találkozni akartam vele. Csak tudnám, hogy mitől van ilyen rossz érzésem tőle. Ő keltette bennem ezt az ostoba érzelmet, a félelmet, és nekem nem szabad így éreznem. Nem tehetem meg, ha csak egy pillanatra is engedek neki, elveszítem önmagam, és az irányítást, ami nélkül képtelen vagyok élni. Szembe kell néznem vele, erősnek kell lennem.

Ezt a mondatot ismételgette magában, amikor zajt hallott a folyosóról. Gyorsan felkapta az asztalon heverő pálcáját, és védekezően maga elé emelte. Lépcsőnyikorgás szűrődött be a szobába, amitől felállt a szőr a hátán. Lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, ismét az a magabiztos és rideg férfi állt a szoba közepén. Nem engedheti meg magának, hogy még egyszer elgyengüljön. Ezért nem szeret senkit, és nem is fog. Ő nem az érzelmek embere.

Lélegzetvisszafojtva várta, hogy végre történjen valami. Idegességében tett egy lépést előre, hogy megnézze, ki van ott, amikor az ajtó nagyon lassan elkezdett kinyílni. Nyelt egy nagyot, és minden izmát megfeszítve várt.

Nagy lendülettel vágódott ki az ajtó, de nem csapódott a falnak. Senki sem jelent meg, csak néhány fekete madártoll repült be a szobába, majd a padlóra hullt.

Remegve nézte a tollakat, és már egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ki van odakint.

Úgy érezte, órák teltek el azóta, hogy kinyílt az ajtó, pedig mindössze néhány perce várakozott. Mérhetetlenül türelmetlen volt, látni akarta őt, nem bírt tovább várni.

Teljesült a kívánsága, mert egy fekete cipő jelent meg az ajtónál, majd egy nő egész teste is.

Földbe gyökerezett a lába, levegőt sem vett, így bámult a nőre. Amikor a pillantása találkozott a nő sötét tekintetével, finom borzongás futott végig rajta. El sem hitte, hogy tényleg itt van. Azt is el tudta volna képzelni, hogy az egész csak egy ábránd, és nem is áll előtte senki.

Pedig igen is ott volt. Fekete szemei csillogtak a boldogságtól, ajkai huncut mosolyra húzódtak. Fekete testhez simuló nadrágot, és hosszú ujjú felsőt viselt, amiben ismét jól látszottak formás idomai. Gesztenyebarna haja hullámosan, kicsit kócosan omlott a vállára. Felemelt fejjel, magabiztosan nézte Voldemortot, aki még mindig a hatása alatt volt.

- Üdv, Tom Denem. - mondta olyan hangon, amitől a férfi ismét megborzongott. A nő még mindig mosolyogva nézte, le sem lehetett vakarni azt a mosolyt az arcáról.

A varázsló nemhogy megszólalni, de még pislogni sem tudott. Nem zavarta, hogy a nő azt a nevet használta, amit teljes szívéből gyűlölt, most ez is lényegtelennek tűnt, mint minden más, mióta megkapta a levelet tőle. Kék szemei mohón tapadtak az arcára, nem tudta elhinni, hogy tényleg itt van az a nő, akit meg akart ismerni.

Hosszú percekig álltak egymás tekintetében fürödve, egyikük sem akarta megszakítani a szemkontaktust.

Hiába nézte őt, nem tudta felidézni a nevét, pedig ebben a pillanatban csak arra vágyott, hogy megtudja, hogy hívják őt.

Halványan érzékelte, hogy a boszorkány becsukta az ajtót, majd lassan elindult a szoba másik végében lévő kanapé felé, majd leül. Közben egy másodpercre sem szakította el a tekintetét az övétől. Nagy nehezen rávette a testét, hogy a nő felé forduljon. Lángoló fekete szemekbe ütközött. Szavak nélkül próbálták elmondani egymásnak, hogy mit éreznek, vagy legalábbis mire gondolnak. És ismét hallotta a nő érzéki hangját, ahogy beszél hozzá. Szinte gyógyírnak érezte, csodálatos hangja volt.

- Most pedig végighallgatod, amit a régi barátod mondani szeretne neked. - szemei valósággal parázslottak, ahogy a férfit nézte.

És ez a pillantás eszébe juttatott egy emléket. Látta, ahogy az iskola folyosóján együtt sétál egy barna hajú lánnyal, ahogy együtt ebédelnek. Újabb emlékek lepték el, amitől ismét összeszorult az a nem létező szíve.

- Rose. - suttogta döbbenten, hitetlenkedve. - Tényleg te vagy az? - mormogta rekedten. Alig ismert a hangjára, mindig magabiztosan szólalt meg, de ez a nő most mindent megváltoztatott.

A nő bólintott egyet, majd felemelkedett a kanapéról, és egyenesen a férfi felé vette az irányt.

Tekintetük egymásba kapcsolódott, szinte itták egymás látványát. Rose óvatosan közelített feléje, majd Voldemort megérezte meleg ujjait a kézfején. Egyszerre érzett hideget és meleget. Senki sem keltett még benne ilyen mély érzéseket. Hiszen milyen érzéseket lehet ébreszteni egy olyan férfiban, akinek állítása szerint nincsenek is érzelmei? Ennek a nőnek mégis sikerült, amitől nagyon összezavarodott.

Fekete szemével felfalta az arcát, tüzes vágy lobogott benne. Tudta, hogy az ő szeme is tükrözi a nő érzelmeit.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd azonnal ki is nyitotta, amikor megérezte a nő kezeit, ahogy haladnak felfelé.

Rose megérezte, hogy kirázta őt a hideg az érintésétől, mire elégedetten elmosolyodott.

A varázsló megbabonázva nézte az arcát, legfőképpen a szemét, teljesen elveszett benne. Szüksége volt rá, vele akart lenni. Minden percet ki akart használni, amit csak vele tölthet.

A nő még mindig mosolyogva nézett fel rá, majd gyengéden a férfi arcára tette a kezét, a másikkal egy kicsit a hajába túrt.

Örökkévalóságnak tűnt, ahogy ott álltak, és csak bambán néztek a másikra, de egyikük sem bánta. Mindketten ezt akarták, vágytak a másik közelségére.

Rose vággyal teli tekintete benne is felébresztett minden eddigi elrejtett érzelmet.

Aztán minden felgyorsult egy másodperc alatt. Olyan dolog történt, amire a férfi egyáltalán nem számított.

Megállt számára az idő. Boldogan fürdött a nő meleg tekintetében. Határozottság és eltökéltség sugárzott belőle, mintha készülne valamire. És készült is.

Voldemort csodálkozva, de jólesően vette tudomásul, hogy Rose ajkai egyre csak közelednek az övé felé. Egymás ölelésében állva várták, hogy ki lesz a bátrabb, és ki meri megtenni azt, amire mindketten sóvárogva vágytak.