15. Fejezet

Sziasztok! :)

Ismét péntek van, ami azt jelenti, hogy meghoztam a kövi fejezetet.

Fanni, most is nagyot alakítasz majd. :D Lora, neked annyit üzenek, hogy ebben a részben találni fogsz valamit, ami illik rád. Vagy pont nem, ahogy te állítod magadról. Remélem, érteni fogod, hogy mire gondolok.

Jó olvasást! :)

15. Fejezet

A percek egyre csak teltek, de nem történt semmi. Nem vették észre, de az ég alja lassan rózsaszínre változott. A hajnal első fényei megcirógatták az arcukat, amik még mindig nagyon közel voltak a másikéhoz, és nem is szándékoztak elhúzódni egymástól.

Rose kezei azóta is a férfi karjain nyugodtak, néha óvatosan végigsimított rajtuk, amitől Voldemort minden egyes alkalommal megborzongott.

A nő már nem tudott tovább várni, cselekedni akart. Látta a férfin, hogy ő nem igazán akarja rászánni magát arra, hogy megcsókolja, ezért úgy döntött megteszi az első lépéseket.

Határozattan közeledett felé, testével teljesen hozzásimult. Ajkai csak milliméterekre voltak a varázslóétól. Szemei ugyanolyan vad lánggal ragyogtak, mint eddig.

A férfi végre magához tért a döbbenetből, és tágra nyílt szemekkel bámult az előtte álló nőre. Azonnal kitépte magát az öleléséből, mintha villámcsapás érte volna.

Hitetlenkedve nézett le rá, igyekezett felfogni, hogy mit akart tenni vele, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.

Nem képzelődtem! Nagyon jól láttam, hogy meg akart csókolni.

Fürkésző tekintettel meredt rá, még mindig látszódott rajta a döbbenet.

- Rose, figyelj. - kezdte rekedtes hangon, miközben a hajába túrt idegességében. Mindent megtett azért, hogy magabiztosnak és összeszedettnek mutatkozzon, de nem sikerült neki.

- Rose. - mondta ki ismét a nő nevét, hangja megremegett, nem tudta folytatni.

A boszorkány viszont mosollyal az arcán nézte őt, óriási elégtétel volt az számára, hogy ekkora hatással van rá. Nem akarta ilyen könnyen feladni a tervét, be szerette volna fejezni azt, amit elkezdett.

Ismét közeledni kezdett felé, szemei mohón tapadtak az arcára. Nem tudott betelni azokkal a gyönyörű, kék szemekkel. Újból felé nyújtotta a kezét, amit Voldemort azonnal elkapott és eltolta magától a nőt, amint rájött, hogy miben mesterkedik.

- Nagyon jól tudom, hogy mit művelsz velem. Vagyis azt, hogy mit szeretnél. Mert bármennyire is igyekszel, nem sikerül elérned a célod. - mondta gúnyosan. Egy pillanat alatt újra az az ember lett, aki mindig is szokott lenni. Nem akart, pontosabban nem mert gondolni arra a néhány órára, amit magányosan töltött el. A nő önelégült vigyora visszarántotta őt a jelenbe, és ezzel megszabadította a múlt kínkeserves emlékeitől.

- Ó, igazán? - tette fel költőien a kérdést. - Én egyáltalán nem ezt látom rajtad. Amióta beléptem a szobába, le sem tudtad venni a szemed rólam, és amikor meg akartalak csókolni, tiltakozni kezdtél, ami azt jelenti, hogy félsz beismerni azt, hogy te is erre vágytál. - magyarázta, majd folytatta. - Sőt, már azóta nem tudsz kiverni a fejedből, mióta először rászálltam a válladra. Azt is tudom, hogy mióta megkaptad a levelem, csak én járok a fejedben. És most, hogy ennyi idő után ismét találkoztunk, azt hittem, hogy egy kicsit szívélyesebb fogadtatásban lesz részem. Úgy akartam találkozni veled, mint két régi, jó barát.

- És szerinted a barátok megcsókolják egymást? - csattant fel, még mindig gúnyos éllel a hangjában. A nő egyre csak feldühítette, legszívesebben kipenderítette volna a szobából.

- Azt hiszem, hogy nagy tévedésben vagy, Tom. - csóválta a fejét, és a férfi ismét összerezzent, amikor meghallotta, hogy nevezte őt. - Mi nem csókoltuk meg egymást. - hangsúlyozta a nem szócskát. - Tehát, ugyanolyan baráti viszonyban vagyunk, mint eddig. És nagyon jól tudom, mint ahogy te is, hogy ezen senki és semmi nem fog tudni változtatni. - mélyen a szemébe nézett, mintha így akarta volna meggyőzni őt az igazáról.

Voldemort egy nagyot sóhajtott, majd lehunyta a szemét.

Nyugodj meg! Csak azért csinálja ezt, mert ki akar hozni a sodrodból, mert fel akar dühíteni. De én nem fogom hagyni, hogy ezt tegye. Ugyanolyan leszek, mint eddig.

- Már megbocsáss, Rose, de én is nagyon úgy látom, hogy tévedésben vagy. Talán nagyobban, mint én. - felelt ugyanabban a gőgös és nagyképű stílusban, mint a nő.

- Így gondolod? - vonta fel a szemöldökét. - Na, akkor lássuk csak! - mondta, majd ismét leült a kanapéra. - Mint mindig, most is nagyon jól tudom, hogy mi jár a fejedben. Azon jár az eszed, hogyan büntess meg amiért, hogy a régi neveden szólítottalak. Hogy is mondtad mindig? Nem akarom azt a koszos, mugli apám nevét viselni. Ez az egyik dolog, ami zavar. Persze van egy pár, amit most nem tudsz hová tenni. A második, többek között az, hogy miért jöttem vissza ilyen hirtelen, pontosabban az, hogyan találtalak meg, mivel mióta befejeztük az iskolát, külön váltunk, és nem tartottuk a kapcsolatot. A következő, és talán ez az, amit végképp nem értesz, hogy mi történt köztünk az előbb, vagyis mi történhetett volna, ha hagyod, hogy megtegyem. - Voldemort szólásra nyitotta a száját, de a nő felemelte a kezét, így hát becsukta. - Szóval, kezdjük az elejéről. Ma már nem Tom Denem a neved, hanem Voldemort nagyúr, és azt szeretnéd, hogy mindenki így ismerjen. Azt hiszem, hogy jobb, ha egy darabig nem tudod meg, hogy miért tértem vissza, és kerestelek meg. Az utolsót végképp nem szeretném hosszasan ecsetelni, mert nem lenne értelme. Ha engeded, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, rengeteg dolgot megtudhatsz rólam, és így azt is, hogy miért akartalak megcsókolni. Mert igen, meg akartalak csókolni. Tudom, hogy erre vagy a legkíváncsibb.  Sejtem, hogy te arra gondolsz, hogy esetleg akarok tőled valamit, de megnyugtatlak, egyáltalán nem ez a célom. Majd egy nap megtudod, hogy mi az, de addig is ne gondolkozz ezen. Remélem, hogy minden felmerülő kérdésedre kielégítő választ tudtam adni, és nem maradtak benned kételyek. Még mindig azt gondolod, hogy tévedésben vagyok? - kérdezte komoly arccal, de nem tudta palástolni a szemében lobogó jókedvet.

A férfi csak állt, és bénultan bámult a nőre, aki nem bírta tovább, és felkacagott.

- Ha látnád most magad, hogy milyen savanyú képet vágsz, te sem tudnád megállni nevetés nélkül. - vigyorogta fülig érő szájjal. Már rég szórakozott ilyen jól.

- Te most kinevettél? - kérdezte fenyegetően. Szemei összeszűköltek, ahogy a nőt nézte.

- Igen. - felelte, de szinte nyögésnek hallatszott, mert még mindig a hasát fogva nevetett rajta.

Bármennyire is dühös volt Rose-ra, képtelen lett volna fájdalmat okozni neki. Talán ő az egyetlen, akinek hagyta, hogy kinevesse, és a másik, gyűlölt nevén szólítsa.

Egyszerűen csak nézte őt, és hallgatta csilingelő nevetését, ami eszébe juttatta a mélyre eltemetett emlékeket. Nem is tudott visszaemlékezni arra az időszakra, hogy mikor hallotta őt utoljára nevetni.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. - mentegetőzött, amikor már képes volt megszólalni úgy, hogy nem tört ki belőle a kacagás. - Hidd el, nem rajtad nevettem, hanem azon, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőled a viselkedésem. - a férfi nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Rose az érzelmeiről beszélt. Nemrég fogadta meg, hogy kiirtja magából az érzelem legapróbb szikráját is, erre most megint hall róluk. - Mert bármennyire is azon vagy, hogy elhitesd mindenkivel, neked nincs szíved, és egy érzéketlen férfi vagy, én nagyon jól tudom, hogy belül, a lelked mélyén igenis léteznek mély érzelmek. Csak eltemetted őket magadban, hogy senki se tudjon hozzáférni hozzájuk. Gondolom, megvolt az okod arra, hogy ezt tegyed, én nem is akarlak erről kérdezni. Nem tudom, hogy mennyire bízol még bennem, azt is el tudom képzelni, hogy ezek után már eljátszottam a bizalmad, de ha még mindig az enyém, bebizonyítom neked, hogy te vagy a legérzelmesebb ember a világon. - Voldemort hitetlenkedve hallgatta őt, az egészet egy nagy poénnak gondolta, főleg a végét. Még hogy ő a világ legérzelmesebb embere? Előbb pusztít el mindenkit a földön, minthogy kimutassa az érzelmeit. Nem tudta, hogy a nő hogyan akarja ezt elérni, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelte őt. Úgysem lesz képes rá, mint ahogy eddig senkinek sem sikerült.

- Nagyra értékelem az erőfeszítéseidet, de jobban örülnék, ha másra fordítanád az erődet. Nem tudom, hogy milyen eszközöket fogsz bevetni arra, hogy előcsalogasd azokat a nem létező érzelmeimet, de ha rám hallgatsz, bele sem kezdesz, mert csak fölösleges időpocsékolás lenne az egész. Semmi értelme, hagyj fel ezzel az egésszel. Nem fog sikerülni. - hangja jegesen csengett, szemei elutasítóan méregették a nőt.

- Jobb lesz, ha te is megtanulsz valamit, ha eddig nem tetted. Számomra nincs lehetetlen, én nem adok fel semmit, a végsőkig küzdök. De majd meglátod. - legyintett, mintha nem akart volna beszélni erről többet. - Van még valami, amit tudni szeretnél? - érdeklődött.

- Igen, van. - bólintott, mert eszébe jutott a levél. - A leveledről szeretnék beszélni. - mondta, majd leült a székre, az asztal mellé, onnan nézte Rose-t.

- Hallgatlak. - felelte nyugodtan, majd kényelmesen hátradőlt.

- Szóval, az imént határozott meggyőződéssel azt mondtad, hogy csak baráti viszony van köztünk, és ez nem is fog változni. Viszont, amikor olvastam a levelet, egyáltalán nem ez volt az érzésem veled kapcsolatban. - csóválta a fejét.

- Figyelj, tudom, hogy egy kicsit félreérthetően fogalmaztam, de… - hallgatott el, amikor a férfi közbevágott.

- Félreérthetően? Hát, ez szerintem enyhe kifejezés. - morogta. - Teljesen ellentétes dolgot állítasz benne, mint amit most elmondtál. A lényeg ugyanaz. Csak barátok vagyunk, mint ahogy te is olyan hosszasan kifejtetted, de van egy mondat, ami az egészet megváltoztatja, és más jelentést kap. - Rose érdeklődve hallgatta őt, ahogy beszélt, majd végignézte, amint átvág a szobán, és kihúz egy fiókot. A kezében meglátta a neki írt levelét.

- Nem tagadom, nem csak barátként tekintek rád, sokkal többet érzek irántad. - olvasta fel a megfelelő mondatot, majd felpillantott. - Nos, ezt hogy értetted? Megtudhatnám? - kérdezte feszülten, fagyos szempár meredt a nőre.

- Már elmondtam. Azért, hogy jobban megismerjük egymást. És azért, hogy elérjem a célom.

Semmi hátsó szándék nincs bennem. - válaszolta bizonytalanul. A férfi még mindig kételkedve nézett rá, ezért folytatta. - Tudom, nem hiszel nekem, amit teljesen megértek. Írtam egy barátinak tűnő levelet, amiben tettem egy említést arról, hogy talán nem csak baráti érzelmek fűznek hozzád. Az előbb azt az érzetet keltettem benned, mintha meg akartalak volna csókolni, aztán mégsem tettem, utána meg azt mondtam, hogy csak barátok vagyunk. Nagyjából érted, mire akartam kilyukadni? - intett egyet feléje a kezével.

- Próbálom megérteni. - bólintott egyet lassan, majd visszarakta a levelet a helyére. Épp elindult vissza, amikor megakadt valamin a tekintete.

A naplója még mindig kinyitva hevert az asztalon. Gyanakodva pillantott Rose-ra, de ő csak ártatlan bociszemekkel nézte őt. Egy lépéssel ott termett, fogta a naplót és a tintát, majd ismét odalépett a szekrényhez, és kulcsra zárta. De ennél még biztosabbra akart menni. Felemelte a pálcáját, és egy bűbájjal is lezárta. Így már senki sem tudja majd kinyitni, csak ő.

- Rose, ne haragudj, de most el kell mennem. - fordult ismét a nőhöz, aki alig tudta palástolni az érdeklődését. Izgalmában mocorgott a kanapén, szemei csak úgy ragyogtak.

- Persze, menj csak nyugodtan. Nem akarlak feltartani. - próbálta lecsillapítani magát, de Voldemort így is kiszúrta, hogy egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése, és nagyon jól tudta, hogy a napló miatt van.

- Addig itt maradsz? - kérdezte.

- Persze. Ha nem bánod. - felelte Rose.

- Maradhatsz. Majd később találkozunk. Nem tudom, hogy mikor jövök vissza. Az is lehet, hogy csak holnap reggel.

Holnap reggel? Akkor lenne időm beszélni vele. Tudnom kell, ki ez a nő, aki a közelébe férkőzött. Nem hagyhatom, hogy tönkretegye a tervemet. El kell távolítanom az útból.

- Rendben, akkor majd később beszélünk. - állt fel, és ismét elindult feléje.
Voldemort azonnal, szinte ösztönösen hátrálni kezdett, ami Rose-nak nagyon tetszett.

- Félsz tőlem? - mormogta, miközben csábosan nézett rá.

- Nem. - a férfi hangja egy kicsit sértettnek hangzott, és talán felháborodottnak is. - Még hogy én félek? Én nem félek semmitől, azt hittem, hogy tudod. - mondta szemrehányóan.

- Nem, egyáltalán nem tudtam. - válaszolta Rose kihívóan. - Sőt, azt kell, hogy mondjam, ez hazugság a részedről.

- Hazugság? - visszhangozta halkan, fenyegetően. - Én vagyok a legerősebb és leghatalmasabb varázsló a földön, aki valaha létezett. Rengeteg embert legyőztem már, holtan feküdtek előttem mind. Senkinek sem volt elég ereje ahhoz, hogy felülkerekedjen rajtam. A halál karmaiba taszítottam őket, oda ahonnan soha többé nem fognak visszatérni. És mint tudjuk, a halálnál semmi sem rosszabb. Még mindig azt állítod, hogy félek? Mégis mitől vagy kitől félnék? - kérdezte türelmetlenül, a nő kezdte kihozni a sodrából.

- Tényleg tudni akarod? - suttogta Rose, és maga sem tudta, hogy miért beszélt ilyen halkan.

- Igen, és nagyon remélem, hogy értelmes választ fogsz adni.

A boszorkány habozott néhány másodpercig, úgy tűnt, mintha elbizonytalanodott volna. Aztán ugyanolyan magabiztosan nézett fel a férfire, mint eddig.

Nem tehetem meg, hogy elveszítem az uralmam felette. Úgy érzem, hogy megtaláltam a gyenge pontját, most nem adhatom fel, ha már egyszer belekezdtem. Folytatnom kell, és győzni fogok. Bebizonyítom azt, amit még magának sem mer beismerni.

Sóhajtott egyet, majd nyíltan a szemébe nézett, és kimondta az igazságot:

- Az érzelmeidtől.

A szobában hűvösebb lett a levegő, vagy az is lehet, hogy csak Voldemort érezte így. Kábultan meredt Rose-ra, aki még mindig őszinte tekintettel figyelte a reakcióját. Lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedve megpróbálta kitörölni a fejéből, de képtelen volt. Egyre hangosabban és hangosabban visszhangzott a fülében, szíve a torkában dobogott, hideg futkosott a testén, zihálva vette a levegőt.

Mit akar tőlem ez a nő? Miért csinálja ezt velem? Azt mondta, az a célja, hogy bebizonyítsa nekem, vannak érzelmeim. Miért nem tudja megérteni, hogy nincsenek? Minden érzést kiirtottam magamból, mit akar bebizonyítani? Le kell nyugodnom, és úgy kell tennem, mintha nem kavart volna fel az, amit mondott. Nem engedem, hogy elérje a célját! Mégis mit képzel magáról? Hirtelen felbukkan a semmiből, meg akar csókolni, majd jön ezzel az ostobasággal, hogy nekem igen is vannak érzelmeim, amikor semmit sem tud rólam. Majd én megmutatom neki, hogy ki a főnök, nem fog kihasználni. A céljáról meg jobb lesz, ha lemond, mert még pórul járhat, és azt örökre megemlegeti.

Kék szemei dühtől parázslottak, a nő szinte látta a bennük táncoló lángokat. Nem akart megszeppentnek vagy ijedtnek tűnni, állta a férfi dühös pillantását.

- Azt hiszem, most már tényleg megyek. Nem érek rá az időmet fecsérelni értelmetlen és nem létező dolgokra. - szűrte a fogai közt a szavakat, megvetéssel a hangjában.

Szóval azt gondolja, hogy értelmetlen dolog az érzelem. És azt állítja, hogy nem létezik.

- Hidd el, nem akartam semmi rosszat. - kért bocsánatot.

- Megpróbálok hinni neked. És az lesz a legjobb, ha ez így is marad. Persze csak akkor, ha nem akarsz magadra haragítani. Mert én azt szeretném, hogy jó viszony legyen köztünk. - fejezte be lágyan, már nem volt annyira mérges.

- Én is ezt szeretném. Hiányoztál, Voldemort. - mondta ki a nevét, amitől a férfit ismét kirázta a hideg, de most kellemesen. - Nem akarom, hogy haragudj rám, szeretnék veled lenni, ameddig csak tehetem.

- Értem. - felelte egyszerűen. - Mennem kell. Te hol leszel?

- Azt hiszem, kicsit körbenézek a városban, ha megengeded. - nézett rá nagy szemekkel.

- Ha megengedem? - kérdezett vissza mosollyal az arcán. - Ott még nem tartunk, hogy parancsokat osztogatok neked, és nem kell megkérdezned. Felnőtt nő vagy, azt csinálsz, amihez csak kedved van.

Ne aggódj, ezt fogom tenni. És a végén azon kapod majd magad, hogy előcsalogattam azokat a mélyen eltemetett érzelmeidet.

- Vigyázz magadra! - búcsúzott el tőle Rose.

- Mindig vigyázok. - bólintott, majd intett neki egyet, és kiment a szobából. A nő néhány percig még ott állt a gondolataiba mélyedve, aztán megpördült a tengelye körül, és madártollakat hagyva maga után, kirepült az ablakon.

Bella egy szendvicset majszolva, újságot olvasott a nővére ágyán. Most nem volt kedve lent reggelizni, egyedüllétre vágyott.

Narcissa találkozik egy kedves ismerősével. Már korán elment, neki meg nem volt kedve vele menni. Csak bámulta az előtte heverő papírt, de nem tudta felfogni, hogy mit olvas. A gondolatai egyáltalán nem az olvasás körül forogtak.

Az elmúlt néhány nap eseményei jártak a fejében, és legfőképpen Voldemort. Minden más eltörpült a férfi mellett, csak rá tudott gondolni. De mi értelme van rágondolnia, ha ő egyáltalán nem is foglalkozik vele? Mióta a nővére megkapta tőle azt a rejtélyes nyakláncot, teljesen megváltozott minden. Azóta ilyen ellenségesek egymással. És erre még rátett az a mugli fiú, de szerencsére vele már nem kell törődnie. Ő már a múlté… Legalábbis ezt hitte.

Az ablakból ugyanis egy barna szempár figyelte minden mozdulatát. Már percek óta nézte a nőt, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt.

Bella dühösen csapott egyet az újságra, majd azzal a mozdulattal össze is gyűrte, és elhajította a szoba másik végébe. Félretette a tálcát, amin reggelizett, majd Thomas később leviszi.

Lerúgta magáról a takarót, és egy hatalmas szökkenéssel kiugrott az ágyból. Fekete hajfürtjeit vad táncba kezdett az arca mellett, néhány tincset ki kellett söpörnie a szeméből.

Vett egy mély levegőt, gyorsan átöltözött, megfésülködött, és elindult le, a földszintre.

A fogadóban sok ember beszélgetett egymással, annak ellenére, hogy még korán volt. Szemével Thomas után kutatott, aki pár perccel később meg is jelent.

- Jó reggelt, kisasszony! Egy pillanat, és jövök. - mondta, majd odavitte a kezében lévő tányért az egyik asztalnál ülő nőhöz. - Itt is vagyok. Mit parancsol? - nézett rá kedvesen.

- Csak kérdezni szeretnék valamit. - felelte egy kicsit félénken. Nem mert rákérdezni, mert tudta, hogy Thomas minden gyanús dologról beszámol a Nagyúrnak.

- Mondja csak. Hallgatom. - mosolygott rá még mindig készségesen.

- A Nagyúr itt van? Tegnap reggel óta nem láttam őt. Aggódom érte. Nem hagyott üzenetet nekem? - szemeivel a férfi arcát kutatta, hátha meglát bennük valamit, ami segíthet neki, de az öreg ugyanolyan pókerarccal nézett rá, mint eddig.

- Sajnálom, hölgyem, de nincs itt. És nem is hagyott üzenetet Önnek. Csak annyit árulhatok el, hogy ma reggel elment személyes okok miatt, de azt én sem tudom megmondani, hogy hová. - rándított bocsánatkérően a vállán, Bella mégsem nyugodott meg teljesen.

- És azt nem tudja, hogy esetleg találkozott valakivel, amíg én nem beszéltem vele? - próbálta ártatlanul, nemtörődömséggel feltenni a kérdést, de Thomas kihallotta belőle a féltékenységet.

- Nem, Bella kisasszony, tudtommal nem találkozott senkivel. - rázta meg a fejét. - Ne haragudjon, hogy ezt mondom, nem akarom kioktatni, de attól még, hogy én vagyok Voldemort nagyúr jobb keze, nem árulja el a személyes dolgait. Csak annyit, amennyit tudnom kell, és amennyi szükséges. Nekem a fogadóval kell foglalkoznom, nem azzal, hogy azután kutakodok, kivel találkozik, vagy hogy hová megy. - most először egy kicsit barátságtalanul, hűvösen csengett a hangja.

- Persze, megértem, csak kérdeztem. - köpte a szavakat feléje. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy a pultos ilyen, lekezelő hangnemben beszél vele. - Akkor nem is tartom fel tovább. Ma elég sok vendég van. - hordozta végig a tekintetét a helyiségen.

- Köszönöm, lekötelez vele. - hajolt meg előtte, majd visszament a pult mögé, mert páran rendelni szerettek volna.

Bella úgy döntött, hogy ő is helyet foglal az egyik asztalnál. Meg akarta várni a nővérét. Azt is meg akarta volna kérdezni Thomas-tól, hogy Cissy mikor jön majd vissza, de ezek után inkább csendben maradt. Hátradőlt a széken, onnan nézett ki az ablakon, és várta a testvérét.

Narcissa a fogadótól nem messze, egy kisebb mellékutcában sétált. Csak néhány perce váltak el egymástól a barátnőjével. A Roxfort után most találkoztak először, és jó érzés volt újra látni őt. Jókedvűen haladt előre, boldognak érezte magát. A mosoly azonban gyorsan lehervadt az arcáról, amikor eszébe jutott a húga. Teljesen megváltozott, ezt már az első alkalommal észrevette. Fejcsóválva ment tovább, és elhatározta, hogy beszélni fog vele.

Amikor legutóbb faggatni kezdtem őt, visszautasított, nem akart beszélni velem. A szülinapom óta ilyen furcsa. Ez a nyaklánc miatt van, érzem. Rá kell jönnöm, hogy mi folyik itt.

Ujjai ráfonódtak a medálra. Kígyó és egy szív. Vajon mi lehet az összefüggés közöttük?

Gondolataiból kocsizörgés hangja billentette ki. Hátrafordult, és meglátott egy fiákert, ami lassan közeledett felé. Hunyorogva próbálta felismerni a bakon ülő férfit, de túl messze volt, nem látta, hogy ki az. Megfordult, és folytatta útját.

Egyre közelebbről hallotta a kerekek zörgését, majd nyerítés hallatszott.

- Narcissa kisasszony, elvihetem? - szólította meg a férfi.

A nő a homlokához emelte a kezét, mert a Nap belesütött a szemébe. Kellett egy kis egy idő, mire felismerte a férfit.

- Jason? - kérdezte, mire a férfi bólintott. - Megköszönném, ha elvinne. - mosolyodott el, majd elindult, hogy kinyissa az ajtót, mire a férfi megszólalt:

- Sajnálom, hölgyem, de oda nem tud beülni. Négy vendéget viszek a fogadóba, csak a bakon van hely, mellettem. - mutatott maga mellé. - Ez is ugyanolyan kényelmes, mint odabent. - biztatta őt, mert látta rajta, hogy elbizonytalanodott.

Cissy viszont nem azért jött zavarba, mert egy bakon kellett volna utaznia, hanem azért, mert közel kellene ülnie a férfihez. Zavartan kapta el a pillantását Jason barna szemeiről.

- Ha segít felülni, akkor rendben. - nézett rá kék szemeivel, amitől a férfi azonnal megborzongott.

- Persze, adja a kezét. - nyújtotta feléje az övét.

A nő lassan a tenyerébe csúsztatta a sajátját, és érezte, amint villámcsapás szalad végig a testén, ahogy a férfi ujjai az övéhez érnek. Jason óvatosan felhúzta maga mellé, majd kezébe vette a gyeplőt.

- Indulhatunk? - kérdezte a nőre pillantva, aki csak bólintott egyet válaszul, mert nem tudott megszólalni. A szíve a torkában dobogott, úgy érezte, most egy szót sem tudna kinyögni.

A férfi rántott egyet rajta, majd a lovak egy horkantás közepette elindultak. Egész úton meg sem szólaltak. A férfi az utat nézte, a nő pedig lehajtott fejjel ült, és gondolkozott.

Miért van ilyen különös érzésem, amikor vele vagyok? Nem érzek iránta semmit, vagy mégis? Lehet, hogy tetszik nekem, csak magamnak sem merem beismerni?

- Itt is vagyunk, remélem, kényelmesen utazott. - hallotta maga mellől a kocsis hangját.

- Ilyen gyorsan ideértünk? - csúszott ki a száján a kérdés.

- Igen, mindössze pár perc volt az út. - felelte. - Gondolom, azért nem tűnt fel, hogy ilyen hamar megérkeztünk, mert egész úton csak a tenyerét bámulta, mintha valami fontos dolog járt volna a fejében. - ismét az a csibészes mosoly jelent meg az arcán, ami úgy tetszett a nőnek. Most sem volt ez másképp.

- Ööö… igen, a testvéremen gondolkodtam. - hazudta, de nem volt túl meggyőző, mert miután kimondta, azonnal elöntötte az arcát a rózsaszín pír.

- Értem, nem kell megmagyaráznia semmit. - mondta nyugodtan Jason, és ezért Narcissa nagyon hálás volt neki. Lepattant a bakról, majd odament a nőhöz.

- Dőljön egy kicsit előre. - kérte lágyan, és ő egyből engedelmeskedett. Mindkét kezével megfogta a derekát, és leemelte őt a kocsiról. Közben az arcuk csak néhány centiméterre volt egymástól. Narcissa megbabonázva bámulta ezt a csodálatos szempárt, és élvezte, amint a férfi mindkét keze a hátát fogja. Nem is tudta megmondani, hogy mennyi ideje álltak ilyen közel egymáshoz, amikor a férfi végre megszólalt:

- Elnézést, a többi vendég biztosan türelmetlen már. - motyogta kábán, majd nagy nehezen, de elengedte a nőt, és kinyitotta a fiáker ajtaját. Minden vendég kiszállt, és bement a fogadóba.

Ez zökkentette vissza a valóságba a nőt. Megrázta a fejét, aztán utoljára a férfire nézett:

- Köszönöm, hogy elhozott. - lehelte, alig lehetett hallani a hangját.

- Nagyon szívesen. Máskor is. - felelte mosolyogva, majd felpattant a bakra, és elhajtott. A nő még egy ideig a kocsi után nézett, majd ő is elindult volna befelé, ha egy hang nem állítja meg őt:

- Azt hittem, hogy a barátnőddel találkozol. Erre itt kocsikázgatsz egy semmirekellővel. - Bella szavai csak tompán jutottak el az agyáig.

- Igen, a barátnőmmel találkoztam. Jason-nel csak összefutottam, és hazahozott. Ennyi történt, nem kell azonnal kombinálnod.

- Hogy te mennyire megváltoztál! Képes vagy lealacsonyodni odáig, hogy felülj egy bakra? Ha nem lett volna hely a kocsiban, én inkább sétáltam volna, mintsem felüljek oda. - húzta fel undorodva a száját.

- Ezt még te mered mondani? Hogy én mennyire megváltoztam? Jobb lenne, ha magadba néznél, és nem lennél mindenkivel ilyen ellenséges, mert ezzel csak azt fogod elérni, hogy magadra maradsz, és senki sem fog törődni veled. Most pedig, ha megbocsátasz, lepihennék. Elfáradtam, később beszélünk, ha már lenyugodtál. - egy utolsó pillantással végigmérte őt, majd kinyitotta az ajtót, átvágott a termen, majd elindult felfelé.

Bella füstölögve állt az ajtóban, majd dühösen ő is a szobája felé csörtetett.

Az utolsó vendég is elhagyta a fogadót. Thomas csendben takarított, amikor zajokat hallott a lépcső felől.

- Szeretne valamit, Bella kisasszony? - kérdezte, mikor felismerte a nőt.

- Egy üveg Lángnyelv-whisky-t. - mondta udvariatlanul.

- A polcon talál egyet. - mutatott a háta mögé.

Bella semmi köszönöm nélkül visszament az emeletre. Kihúzta az üveg dugóját, majd egy nagy kortyot ivott belőle. Jólesően sóhajtott egyet, élvezte az ital minden, égető cseppjét.

Tudta, hogy az alkoholtól hamarosan elzsibbad mindene, és most ez volt az egyetlen, amire szüksége volt. A zsibbadtságra, nem akart érezni semmit.

Tántorogva ment fel a lépcsőn, már néhány korty megtette a hatását. Lábával berúgta a szoba ajtaját, majd ugyanúgy csukta is be. Hatalmas robajjal csapódott be mögötte, de ez most egyáltalán nem érdekelte őt.

A szobában félhomály volt, ezt is csak a Hold halvány fénye biztosította. Botladozva odament az asztalhoz, majd letette a kezében lévő üveget. Épp fel akarta kapcsolni a lámpát, amikor valaki megszólalt a szobában.

- Remélem, engem is megkínálsz majd.

Bella egy óriásit rázkódott, majd egyből fény gyulladt a szobában. Egy fiatal nő feküdt az ágyon. Fekete bőrdzseki, feszes nadrág, és térdig érő csizma volt rajta.

- Hát te meg ki vagy? - kérdezte Bella dühösen, a meglepettség halvány jele nélkül.

- Ó, nem hiszem, hogy ismersz engem. Habár lehet, hogy megemlített engem, amikor beszéltetek. - morfondírozott hangosan. - Jaj, hogy én milyen buta vagyok? - csapott egyet színpadiasan a homlokára, mint akinek eszébe jut valami. - Ti nem is vagytok beszélő viszonyban. - mondta könyörtelenül, de nem bírta sokáig, kirobbant belőle a nevetés.

Bella haragtól remegve ült az asztalnál, szemeivel szinte keresztüldöfte a nőt.

- Ugyan már, ne nézz rám ilyen morcosan. Voldemort nem szereti a morcos kislányokat. - vágott duzzogó képet, de ezzel megint csak azt sikerült elérnie, hogy nevetnie kellett.

Nagy nehezen, de ismét megszólalt:

- Gondolom, mást vártál. Ő most nem ér rá. Sajnos, velem kell beérned, de ne aggódj, nem fogunk unatkozni. Van pár dolog, amit meg kell beszélnünk. - váltott komolyabb hangnemre.

Bellának minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne kapja elő a zsebében lapuló pálcáját. Az utálattól remegve nézett a nőre, aki várakozásteljesen összekulcsolta a kezét, és ördögi vigyorral figyelte őt. A Hold fénye rávetült mindkettejük arcára, elmondhatatlan érzelmek tomboltak bennük, és nem tudták, hogy melyikük fog előbb támadni.