16. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkezett a 16. fejezet. Remélem, mindenki izgalmasnak találja majd, és tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

16. Fejezet            

- Nos, megkínálsz egy pohárral a whisky-ből? - kérdezte Rose fülig érő szájjal.

Bella még mindig az asztalnál ült, ujjai görcsösen markolták a varázspálcáját, hogy gyorsan elő tudja kapni, ha esetleg meg kéne védenie magát, bár nem úgy tűnt, mintha a nő meg akarta volna támadni őt.

Nem válaszolt a kérdésre, egy keskeny vonallá préselte az ajkát. Attól csak még dühösebb lett, hogy Rose nyugodtan fekszik a saját ágyában, miközben ő egy kényelmetlen széken kucorog. Nagyon bosszantotta a dolog.

- Tudtommal nem a te ágyad. - mondta a barna hajú boszorkány kimért hangon.

Ezt nem hiszem el! Idejön egy ismeretlen nő, aki olyan sokat tud Voldemortról, és most kiderül róla, hogy még gondolatolvasó is?

- Hát igen, így is mondhatjuk. - rántott egyet a vállán. - Gondolatolvasóknak hívják azokat az embereket, akik belelátnak mások fejébe, mint ahogy a nevében is benne van. Ha nem tudtad volna, akkor most elmagyaráztam. - lassan, szinte szótagolva mondta a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne, aki nem tud semmit. - Milyen kis tudatlan itt valaki! - csóválta a fejét rosszallóan. - Talán a Roxfortban nem tanítottak meg ilyenekre? Vagy rossz tanuló voltál, és csak azért nem rúgtak ki, mert apuci minden évben ledobott egy zsák galleont az asztalra? - kérdezte sajnálkozva, de alig tudta letörölni a vigyort az arcáról.

- Na most aztán tényleg elég volt! - csapott egyet dühösen az asztalra. - Mégis kinek képzeled magad, hogy így beszélsz velem? Nem tudsz rólam semmit, nem ismerjük egymást, mi jogon mered a szádra venni az apámat? - kiabálta, és érezte, amint könnyek szöknek a szemébe, de gyorsan visszapislogta őket.

- Vissza az agarakkal, drágám! - emelte fel az egyik kezét. - Azt hiszem, ki kell szolgálnom magam, mert pocsék vendéglátó vagy. - állt fel, majd előkapta a pálcáját, lendített egyet vele, mire kivágódott az egyik szekrény ajtaja, és egy pohár repült egyenesen a kezébe. Még egyet intett vele, mire a whisky-s üveg is a kezében volt. Teletöltötte a poharat, majd visszavarázsolta az üveget az asztalra.

- Elmondanád, hogy mit keresel itt? Ha nem ismerjük egymást, akkor nem értem, hogy miért kell pazarolnom rád az időmet. Meg egyébként is, hogy jutottál be? - ráncolta a homlokát.

- Hmm, ez tényleg érdekes kérdés. Hát, nem is tudom, hogy beszámoljak-e róla, vagy sem. Lehet, hogy jobb, ha nem mondom el, mert nincs annyi agysejted, hogy felfogd, amit mondok. - nézett végig rajta, majd kiitta a pohár egész tartalmát, és az ágyra dobta. Próbálta az arcizmait kordában tartani, de nem tudta. Csilingelően kacagni kezdett.

- Ezt most megkeserülöd! - sziszegte Bella, majd hatalmas lendülettel elindult a nő felé, de még mielőtt odaért volna hozzá, eltűnt. A helyén csak néhány fekete madártoll maradt. Bella a fejét forgatva körülnézett a szobában, majd felpillantott a csillárra.

Egy fekete szempár meredt le rá, szárnyait vadul lebegtette, amitől egy kisebb szélvihar keletkezett a szobában. A nő haja teljesen összegubancolódott, dühösen próbálta kifésülni a kezével, de nem nagy eredményt ért el vele.

- Felesleges ezt csinálnod, így is olyan a hajad, mint egy szénakazal. - vihogott Rose, ismét emberként ült az asztalnál.

Bella haragtól ragyogó szemekkel nézett rá. Minden sértést, amit a nő a fejéhez vágott, próbált lenyelni, és nem törődni vele.

- Ha nem tudnád, ez a viselkedés mód csakis téged jellemez. - vágta oda a szavakat ugyanolyan hangnemben, mint a nő. - Én viszont azt állapítottam meg rólad, hogy nem tanítottak meg jó modorra. Úgyhogy ez csak téged minősít, nyugodtan folytathatod, ha akarod, de beszélhetünk fontosabb dolgokról is. Mivel azt mondtad, hogy van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk. De előtte szeretném megtudni a neved.

- És miért olyan fontos ez? - kérdezte Rose. - Nem bájcsevegni fogunk.

- Már ne is haragudj, de én szeretem tudni, hogy kivel beszélek. Vagy talán nincs neved? - kérdezte negédesen mosolyogva.

- Természetesen van. - prüszkölte. - Ha ennyire tudni akarod. - rántotta meg a vállát.

- Rose Raven. - mutatkozott be.

- Holló? - kérdezte azonnal Bella. - Azért választottad ezt a nevet, mert hollóvá tudsz változni, vagy így születtél?

- Az utóbbi. Nem hiszem, hogy összefügg azzal, hogy animágus vagyok. De elég ebből, tudod a nevem, és kész.

- De te nem tudod az enyémet! - tiltakozott.

- Ó, dehogyisnem. - nevetett fel Rose. - Bellatrix Lestrange. Vagy tévedek? - nézett rá ártatlanul, szemeiben jókedv csillogott.

- Nem, valóban így hívnak. - ismerte be vonakodva. - De mégis honnan tudod?

- Nagyon sok dologról tudok, amiről nem is szabadna tudnom. - kuncogta gyermekien.

Bellában ismét felment a pumpa. Ez a nő nagyon beképzelt, elviselhetetlen.

- Mondd csak, te tényleg azt hiszed, hogy okos vagy? - kérdezte utálkozva.

- Nem hiszem. - rázta meg a fejét, és őszintének tűnt. Egy másodperc múlva ismét megszólalt, hatalmas vigyorral az arcán. - Tudom. - egy kis ideig figyelte a nőt, de az arckifejezése láttán megint nevetnie kellett.

- Hát, ne haragudj, de erre nem tudok mit mondani. Ha valaki tisztában van azzal, hogy nincs minden rendben a fejével, az csak bolond lehet. - kulcsolta össze a karját a mellén. Rose azonnal abbahagyta a nevetést.

- Egyáltalán nem haragszom. Te se kapd fel a vizet, de azt hiszem, jobb lenne, ha meglátogatnál egy orvost, mert nem egészen jó a hallásod. Azt mondtam, tudom, hogy okos vagyok, és nem azt, hogy nincs minden rendben a fejemmel. Vagy talán nem érted a szavak jelentését? Kérsz egy értelmező kéziszótárt? - alig tudott úgy beszélni, hogy ne csuklott volna el a hangja az egész testét rázó nevetéstől.

Bella lehunyta a szemét, képtelen volt tovább elviselni ezt az idegesítő nőszemélyt.

- Ezért se haragudj meg, de rád is eléggé illik az idegesítő jelző.

- Elegem van belőled! Szállj ki a fejemből! Most pedig vagy elmondod, hogy miért jöttél, vagy takarodj innen! Nem vagyok kíváncsi az ostoba beszólásaidra. - emelte fel a hangját, szemei dühösen tapadtak a nő arcára.

- Hová sietsz? Van elég időnk. Foglalj helyet, így sokkal kényelmesebb. - mutatott a vele szemben lévő székre. Bella nagyokat fújtatva leült a kényelmesnek egyáltalán nem mondható székre, és Rose-ra pillantott.

- Gyorsan mondd, nem érek rá! - pattogott Bella.

- Na jó, azt hiszem, tényleg tisztáznunk kell néhány dolgot. - sóhajtott egyet dühösen, majd összefonta a karját a mellén. - Az első és a legfontosabb: vegyél vissza ebből a hangnemből, nem beszélhetsz így velem. Ha te is udvariasan fogsz viselkedni velem, én is megpróbálok intelligensen kommunikálni veled. - magyarázta, mire Bella a szemét forgatva felnézett a plafonra. - És ha hozzád beszélek, akkor ne forgasd a szemed, és nézz rám. - parancsolta, majd megvárta, amíg a nő bosszúsan ránéz, aztán folytatta. - Szerintem, tudod, hogy kiről szeretnék beszélni veled. - nézett rá csillogó szemmel.

Persze, hogy tudom! És azt is tudom, hogy mit akarsz tőle.

- Voldemortról. - bólintott Bella, és büszkeség hallatszódott ki a hangjából.

- Így van. - biccentett egyet ő is. - Mióta ismered? - kérdezte.

- Körülbelül egy hete. - végzett el egy rövid fejszámolást.

- Csak egy hete? Ilyen kevés ideje? - mosolygott gunyorosan.

- Miért, te mióta ismered? - vetette oda sértődötten.

- Évek óta. - mosolygott továbbra is, önelégülten.

Hát persze. Ez megmagyarázza, hogy miért ilyen magabiztos, és talán azt is, hogy miért jött ide. Viszont ha úgy vesszük, én is ismerem őt, hiszen ugyanabban a házban, a Mardekárban voltunk, amíg a Roxfortban tanultunk. Nem személyesen, és nem olyan közelről, mint ő, de ismerem.

- Látszik rajtad. - mondta elgondolkodva Bella.

- Micsoda? - ráncolta a homlokát.

- Az, hogy ilyen régóta ismered őt. Valósággal ragyogsz, ha róla beszélsz. - a nő figyelmét nem kerülte el, hogy Rose szeme még mindig olyan különösen csillog.

- Csakugyan? - húzta még nagyobb ráncba a homlokát. - Én nem vettem észre. - próbált érdektelen hangon beszélni, de nem igazán sikerült neki.

- Jaj, ugyan már, kedves Rose! - kiáltott fel színpadiasan, dorgálóan. - Ki előtt akarod letagadni, hogy fülig szerelmes vagy belé? Mert előttem nem tudod megjátszani magad. - nézett rá lekicsinylően.

Rose a tőle egyáltalán nem megszokott módon elpirult. Halvány pír jelent meg mindkét orcája szélén, de hamar visszanyerte a magabiztosságát.

- És azt hiszed, hogy én nem látom, te is teljesen beleestél? - mosolygott rá gonoszul.

- Miért estem volna bele? - kérdezett vissza, és nagyon örült, amiért sikerült úgy megszólalnia, hogy nem hallatszódott ki belőle az érzelem. - Ahogy mondtad, te már évek óta ismered. Ami azt jelenti, hogy személyesen és közelről. Én viszont csak pár napja ismertem meg, alig tudok róla valamit, szinte semmit. Hiába voltunk a Mardekárban, attól még most láttam őt életemben először. Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltem volna vele. És így visszagondolva, azt hiszem, hogy soha nem láttam őt társaságban.

- Valóban nagyon zárkózott és visszahúzódó volt akkoriban. - bólintott egyetértően Rose. - Magának való embert volt, aki nem engedett közel magához senkit.

- Még téged sem? - csodálkozott Bella.

- Jó, talán én voltam az a nagyon szerencsés kivétel, akivel megosztott néhány személyes dolgot magáról, de mást nem fogadott a bizalmába. A mai napig sem tudom, hogy miért. - töprengett az ablakon kinézve. Néhány csillag fényesen ragyogott a fekete égbolton.

- És már akkor is szeretett irányítani másokat, meg parancsolgatni? - kérdezte anélkül, hogy előtte rendesen átgondolta volna.

Rose néhány másodpercig fontolgatott valamit, majd így szólt:

- Hát igen. - felelte végül. - Már akkor is megvolt benne a hajlam arra, hogy utasításokat adjon másoknak. Ha egyszer valamit a fejébe vett, addig ment, amíg el nem érte. Nem lehetett lebeszélni őt semmiről. Az irányítás nagyon fontos dolog volt a számára már akkoriban is.

Bella szeme előtt megjelent az, ahogy erről beszélget a férfivel, ugyanennél az asztalnál. Tisztán hallotta a kérdését, majd Voldemort válaszát is.

Irányítani akarsz engem?

Igen, mindennél jobban erre vágyom.

Megborzongott, ahogy ismét maga elé képzelte a férfi, csodálatosan kék szemeit. Nem tagadhatta, tényleg érez iránta valamit, egy különös, de egyben kellemes vonzást, ahogy Rose is mondta, de ilyen rövid idő alatt nem szerethetett bele. Vagy igen?

Bizonytalan volt, nem tudta eldönteni, hogy képes lenne-e szeretni a férfit azok után, amiket megtudott róla. Egy szívtelen gyilkos…

- Ez nem igaz! - sziszegte a másik nő. - Igen is van szíve, és tele van érzelemmel! Azért nem meri kimutatni őket, mert történt vele valami komoly dolog évekkel ezelőtt, még gyerekkorában, emiatt lett zárkózott, és mindenkit eltaszított magától, de attól még vannak emberi érzései. Csak fél kimutatni őket, retteg attól, hogy valaki ismét összetöri lelkileg, ezért mutatja mindenkinek azt a hűvös, szívtelen arcát. Lehet, hogy nem hiszed, de majd én bebizonyítom, hogy igen is érző lény! Annyi erővel te is egy szívtelen gyilkos vagy, hiszen megölted azt a fiút, Anthony-t és a szüleit is!

Bella hebegve nézett a nőre dühkitörése miatt. Nagyokat pislogott, összezavarodott.

Ezt már megint honnan tudja?

- Mondtam már, hogy én olyan dolgokról is tudok, amikről nem szabadna tudnom. - sóhajtott egyet türelmetlenül.

- Igen, ezt már mondtad, de azt nem tudom, hogy mit is jelent valójában. Mit tudsz még rólam? - kényelmetlenül mocorgott a székén, egyáltalán nem tetszett neki, hogy a nő talán olyan dolgokról is tud, amit mélyen eltitkolna, és nem csak előtte, hanem mindenki más előtt is. Nem akarta, hogy kiderüljenek róla személyes dolgok, olyan dolgok, amiket a legszívesebben elfelejtene, és amik talán fájdalmasak számára.

Rose szeme összeszűkölt, ahogy Bellára nézett. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin, és azon töri a fejét, hogyan válaszoljon a kérdésre.

- Miért szeretnéd tudni? - kérdezte nyugodtan. Ajkában kis mosoly bujkált, ami még bájosabbá tette őt.

- Azért, mert szerintem az egyáltalán nem igazságos, hogy te több személyes információt is tudsz rólam, én meg semmit sem rólad. - fejtette ki a véleményét.

- És te miért akarsz tudni rólam dolgokat? Addig jó, amíg nem ismersz, mert ki tudja, mi fog történni akkor, ha megismered az igazi énem. - mormolta, a hangja szinte hipnotizálta őt.

- Hogy érted ezt? - suttogta rekedten. Megköszörülte a torkát, nem akart ilyen esetlennek tűnni Rose szemében. - Mire céloztál ezzel? - tette fel magabiztosabban a kérdést.

- Úgy értem, ahogy mondtam. - felelte szárazon. - Neked kell megfejtened, hogy mit jelent is valójában. - sejtelmesen nézett a nőre, mintha azt akarta volna sugallni neki, hogy tényleg fejtse meg a titkát.

Bella lemondóan sóhajtott, semmi kedve nem volt ehhez az egészhez, de tudta, hogy erőt kell vennie magán, és meg kell tennie, amit a boszorkány mondott.

Nem miatta, és nem is magam miatt teszem meg! Az egyetlen ember, akiért vállalom ezt, az Voldemort. Érte kell megtennem, és meg is fogom tenni. Ha igaz, amit ez a nő mond, és valahol mélyen tényleg vannak érzelmei, csak nem meri kimutatni őket, akkor ezt nekem kell véghez vinnem, és nem neki. Tudom, hogy képes vagyok rá. Nem hagyom, hogy bántsa őt, megvédem mindentől és mindenkitől.

Gondolataiból a nő hangja szakította ki:

- És miért hiszed azt, hogy bántanám, vagy fájdalmat okoznék neki? - kérdezte éllel a hangjában. Nagyon nem tetszett neki, amit a nő gondolt.

- Senkiről sem szabad a legrosszabbat feltételezni. - mondta bölcsen. - Nem akarok ítélkezni feletted, egyszerűen csak így érzek. De ha megtudom, hogy bántani merted - dőlt előre és a szemével fenyegetően nézett rá. -, jobban teszed, ha nem kerülsz a szemem elé, mert életed legfájdalmasabb élményében lesz részed. - sziszegte dühösen a nő arcába.

Rose egy kicsit meghökkent a hirtelen hangulatváltozás miatt, de gyorsan összeszedte magát.

Bella zihálva nézett rá, szemei tele voltak gyűlölettel.

- Látom, kibújt a szög a zsákból. - biccentette félre a fejét, ajkai gunyorosan megrándultak, ahogy próbált elfojtani egy mosolyt. - Majd meglátjuk, hogy ki az erősebb, és ki tudja legyőzni a másikat. - nem tudta tovább türtőztetni az arcizmait, derűsen rávigyorgott Bellára.

- Szóval ez egy kihívás? - kérdezte harciasan.

- Így is mondhatjuk. - bólintott Rose.

- És hogy érted azt, hogy ki az erősebb? Miben kell, hogy legyőzzelek?

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha töprengene valamin, holott nagyon is jól tudta, hogy miről, pontosabban kiről szól ez a fogadás, vagy kihívás, ahogy Bella nevezte.

- Szerintem, ez egyértelmű, de ha mégsem jöttél rá, akkor elmondom. - várt egy kis ideig a hatásszünet kedvéért, majd folytatta. - Voldemort. - ejtette ki érzékien a nevét.

- Voldemort. - utánozta gúnyosan, nyávogva a nőt. - Ennél nyálasabban nem is mondhattad volna. - húzta fel undorodva az orrát.

- Nem beszélhetsz így velem! - ismételte meg előbbi mondatát. - Nagyon azt veszem észre, hogy nem tudod azt, hogy a Nagyúr nevét mindig tisztelettel, és odaadással kell kimondanod, és nem csak neked, hanem mindenki másnak is, akivel csak találkozik. Úgy látom, te egyik emberi tulajdonsággal sem rendelkezel, szóval nem is vagy alkalmas arra, hogy az élete része legyél. El sem tudom képzelni, hogy mit lát benned. - mondta fintorogva. - Csak féltékenység árad belőled, semmi más. - az igazság éles késként hatolt a nő szívébe, amitől egy másodpercre elállt a lélegzete.

A düh forró lángjai vadul táncoltak Bella testében, le kellett hunynia a szemét, nem bírta tovább nézni a vele szemben ülő nőt.

Rose elégedett vigyorral az arcán figyelte, hogyan reagált a szavaira, és nagyon örült annak, hogy hatással van a nőre. Fekete szemei csodálatosan ragyogtak a lámpafényben.

Bella élesen beszívta a levegőt, majd egy nagy sóhaj kíséretében ki is engedte azt. Felpattantak a szemei - amik most sokkal sötétebbnek tűntek, majdnem olyan feketék voltak, mint a barna hajú lánynak -, gyűlölködve és haragosan meredt rá.

- Nos, kedves Rose, úgy érzem, hogy megint tisztáznunk kell néhány dolgot. - hangja könnyed és magabiztos volt. - Én nem vagyok féltékeny. Tudom, hogy közbe akarsz vágni, de nem fogom hagyni. Szóval én nem vagyok féltékeny. - mondta ismét, minden egyes szót nyomatékosan ejtett ki. És tudod, hogy miért nem? - Rose nem válaszolt, duzzogva és talán egy kicsit sértődötten ült összefont karral. Bella várt még egy darabig, ezzel is idegesíteni, bosszantani akarta őt. - Azért, mert ő az enyém. És az is marad örökre. - mormogta, és most az ő hangjából lehetett kihallani az érzékiséget.

Ő az enyém. Ő az enyém. Ő az enyém.

Rose fülében egymás után többször is lecsengett ez a három szó. Nem értette, miért mond ilyet, amikor csak nemrég ismerte meg őt. Fogalma sem volt, mire célzott ezzel.

- Most te hiszed azt, hogy okos vagy? - idézte Bella mondatát. - Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nagyon beképzelt vagy. - csóválta a fejét, hajfürtjei lelkes táncba kezdtek az arca mellett. - Nem tudom mire vélni azt, amit mondtál, egyszerűen őrültség az egész. Talán a második felében van valami igazság. Nem az, hogy a tiéd, hiszen nem is a tiéd, és soha nem is lesz, hanem az, hogy örökre. Örökre élni fog, ebben nem akadályozhatja senki és semmi, és én segíteni fogok valóra váltani a tervét. Mert engem beavat a dolgaiba. Szóval ne lepődj meg, ha téged egyszer csak eltaszít magától, ahogy mindenki mással is tette, akik nem voltak elég értékesek ahhoz, hogy a bizalmába fogadja őket.

Bella összerándult, ahogy meghallotta azt a bizonyos szót. Ismét eszébe juttatott egy mondatot:

Bízz bennem, és elnyered a bizalmam.

Voldemort szó szerint ezt mondta neki néhány nappal ezelőtt, ami azóta is a fejében van, és képtelen kitörölni onnan.

- Mi az, nem is vágsz vissza semmit? - csodálkozott Rose. - Nagyon helyes. - ismét gonoszan rámosolygott. - Ezt már szeretem. Szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy én akarom, és úgy tűnik, hogy ez megint sikerült. Azt hiszem, nem létezik olyan, amiben ne volnék jó. Sajnos az a hibám, hogy nincs hibám. - képtelen volt letörölni az arcáról a nevetséges vigyort.

Bella tűrte, hogy Rose istenítse magát, nem szólt egy szót sem. Úgy tűnt, mintha beletörődött volna abba, amit a nő mondott, de ez közelről sem volt így.

Én semmibe sem tudok beletörődni. Nem tudom feladni, és nem is akarom. Erős vagyok, és legyőzöm őt, nem tud megállítani. Csak azért mutatom az engedelmes kislány szerepét, hogy elhitessem vele, az van, amit ő akar. De ez nem így van. Álmodozzon csak, amíg lehet. Voldemort az enyém, bármennyire is furcsa ezt mondanom ilyen rövid idő után, de tudom, hogy az enyém. Nekem teremtette a sors. És egy nap igazán az enyém lesz. Megszerzem őt, és ketten együtt meghódítjuk a világot.

Miközben a fejében villámgyorsan cikáztak a gondolatok, varázspálcájával kis köröket rajzolt a köpenye alatt, hogy Rose ne vegye észre.

Most már nem látott bele a fejébe, bármennyire is szeretett volna. A pajzsbűbáj megtette a hatását.

- Szeretnél még mondani valamit? - kérdezte, miután befejezte a varázslatot. - Mert ha nem, akkor nagyon örülnék, ha magamra hagynál. Legszívesebben azt mondanám, hogy soha többet ne találkozzunk, de tudom, hogy ez lehetetlen, már csak a kihívás miatt is.

- Nem, mindent elmondtam, amit akartam. - felelte. - De egy dolgot ne felejts el. Még hallani fogsz felőlem, és jól hegyezd a füled, mert ki tudja, hogy mik fognak kiderülni rólam. - lassan felállt, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem szakította el a nő szemétől.

- Ahogy te is hallani fogsz felőlem. - bólintott, majd ő is felemelkedett.

A két szempár hűvösen feszült egymásnak. A sötétbarna a feketének. Hamarosan Bella szólalt meg ismét:

- A legközelebbi nem viszontlátásra. - most ő nem tudta visszafogni magát, felszabadultan nevetni kezdett.

- Én is ezt mondanám, elhiheted. - mondta Rose őszintén. - Ha harc, akkor legyen harc.

- Jól mondod, és meg is kapod majd, ne aggódj. - búgta sejtelmesen.

Rose egy aprót biccentett felé, amit Bella is viszonzott, majd az ablakhoz lépett, és szélesre kitárta. Utoljára rávigyorgott a nőre, majd egy hirtelen pördüléssel, tollak ezreit engedte szabadjára a szobában.

Bella látta, ahogy széles szárnycsapásokkal távolodik tőle, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. Odament az ágyhoz, végigfeküdt rajta, majd engedte, hogy az álom magával ragadja. Kimerült volt, talán ez a beszélgetés fárasztotta ki a legjobban.

Végre elment az ellenség. Most már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem le. Először is, félre kell tennem a büszkeségem, és bocsánatot kell kérnem Voldemorttól, mert tudom, hogy ő úgysem tenné meg. Meg akarom kapni őt. Hiszen ő is azt mondta, hogy nagyon jó csapat lehetünk együtt, ha megbízom benne, és hagyom, hogy ő vezessen. Rose csak egy ellenség, akit könnyűszerrel legyőzök majd. Számomra nincs lehetetlen.

Szempillái fáradtan csukódtak le, majd mély, nyugodt álomba merült.

Azt viszont még a legmerészebb álmaiban sem képzelte, hogy olyasvalaki lett az ellensége, akiről úgy gondolta, hogy már nem okozhat gondot.

Az utcáról figyelte az alvó nőt, ahogy békésen alszik. Hadd aludjon, mert nem sokáig lesz békés az álma…

Csokoládébarna szemeit egy pillanatra sem vette le róla. Könnyedén lebegett az ablak előtt. Most már senki sem akadályozhatja abban, hogy valóra váltsa az ígéretét.

Bella nem is sejtette, hogy a legveszedelmesebb ellensége üldözőbe vette őt.

Még egy kis ideig nézte, ahogyan alszik, majd lassan halványodni kezdett, és eltűnt.

Utolsó gondolata még sokáig kavargott a fejében. A nőnek nagyon vigyáznia kell, hogy mit tesz, vagy hogyan viselkedik, mert figyelik őt. Az élete teljesen meg fog változni.

A bosszú elkezdődött. Vajon képes lesz túlélni?