22. Fejezet

Sziasztok! :)

Újból egy hosszabb résszel érkeztem, remélem, nem bánjátok.

Most megint jön egy kis ijesztgetés… :D

Nagyon gonosz vagyok. ;)

Jó olvasást! :)

22. Fejezet

A hatalmas füstön csak néhány helyen hatolt át a fény. A szürke, gomolygó anyag szinte ködnek látszódott, pedig valójában pipákból származott, amit a jómódú, középkorú férfiak szívtak. Halk zsivaj töltötte be a termet, ahogy az emberek a napjukat mesélték egymásnak. Poharak csilingeltek, ahogy koccintottak, majd nők önfeledt kacagása hallatszott. Úgy tűnt, hogy mindenki vidám és önfeledt, kivéve egy embert, aki maga elé meredve ült egy asztalnál a sarokban. Az arcát nem lehetett látni a sötéttől, de görnyedt testhelyzetéből kiderült, hogy valamin nagyon töri a fejét. Nem számolta, de körülbelül a harmadik pohárnál tartott, amitől a testét enyhén zsibbadtnak érezte. És most nem is volt szüksége másra. Zsibbadtnak akarta érezni magát, amennyire csak lehet, mert így nem érzett semmi mást. Sem fájdalmat, sem keserűséget, semmit a világon.

A pultnál többen is sorban álltak italért. A kopaszodó, öreg férfi alig győzte kiszolgálni őket.

Nem is vette észre a felé közeledő nőt, csak amikor leült melléje, és elé rakta a következő adag whiskyt.

- Tessék. Remélem, ettől már kellően ellazulsz, hogy tudjunk beszélgetni. - kortyolt bele az italába. Kényelmesen hátradőlt a széken, majd várakozóan a férfire nézett.

- Tehát le akarsz itatni? - pillantott rá csibészes mosollyal.

- Egy szóval sem mondtam ilyet. - rázta meg a fejét. - Csak azt szeretném, hogy nyugodt és laza legyél, amikor velem vagy, mint ahogy régen.

- Semmi sem lesz már olyan, mint régen. És ezt te is nagyon jól tudod. - sóhajtott, majd egy nagyot húzott az italból. Fintorgott, amikor az alkohol végigégette a torkát, de kellemesnek érezte, ezért ivott még egy kortyot.

- Én csak azt tudom, hogy innentől kezdve mindig melletted leszek, és ha szükséged lesz rám, segíteni fogok mindenben. - nyúlt át az asztalon, majd gyengéden a tenyerébe rakta a férfi ujjait. - Egyébként is, miért ne lehetne olyan minden, mint régen? Csak rajtunk múlik, hogyan alakítjuk a jövőnket és ezzel a sorsunkat. Meglátod, minden olyan lesz, mint mikor megismertük egymást. De ha te nem bízol bennem, pontosabban nem akarsz megbízni a barátodban, akkor tényleg nem fog menni. Engedd meg, hogy levegyem a terhet rólad, és az életed máris sokkal könnyebb lesz. - paskolta meg a kezét kedvesen.

- Az én életem soha nem volt könnyű. - jegyezte meg keserűen. - Akkor most miért lenne az?

Látta, amint a nő arcán fájdalom suhan át, és emiatt még rosszabbul érezte magát.

- Ne haragudj, Rose. Nem akartalak megbántani. Tudom, már nagyon eleged van abból, hogy állandóan a nyavalygásomat kell hallgatnod, de pillanatnyilag nem tudom, hogy mit kezdhetnék az életemmel. Vagyis tudom, hogy mit akarok, a terv már régóta itt van a fejemben, és az az álmom, hogy megvalósítom, de nem volt elég erőm hozzá, hogy belekezdjek. Fárasztó és kimerítő lesz, ha egy nap belevágok, és még ahhoz túl gyenge vagyok, hogy sikerüljön. És ha egyszer belekezdek valamibe, akkor addig kell folytatnom, amíg el nem érem a célom. Különösen most, hiszen ezt nem lehet abbahagyni addig, amíg a birtokomban nem lesz az, amit akarok. Különben nem lesz elég hatásos a dolog.

Rose érdeklődve hallgatta a férfit, majd némi gondolkodás után megszólalt:

- Akkor avass be a tervedbe, és engedd meg, hogy segítsek neked. - mondta határozottan.

Voldemort töprengve nézte őt, nem tudta, hogy mit válaszoljon erre.

Nem mondhatom el, hogy mit tervezek, még neki sem. Erről a dologról egyedül csak én tudhatok. És ez így van jól. Egyébként is hogyan mondhatnám el, hogy mi a tervem? Figyelj csak, Rose, azt tervezem, hogy halhatatlan leszek, ha van kedved, segíts nyugodtan. Nem lenne furcsa egy kicsit sem. Csak bolondnak nézne. Bár azt már megszoktam.

Mielőtt még szólásra nyitotta volna a száját, egy halk hang hallatszott, mint amikor valaki megköszörüli a torkát. Majd léptek közeledtek felé, aztán egy férfi állt meg mellette.

- Elnézést, Nagyuram. - szólította meg halk hangon. Olyan volt, mintha félne tőle.

- Mit akarsz, Dolohov? - kérdezte anélkül, hogy levette volna a szemét a kezében lévő pohárról. Figyelte, amint a borostyán színű folyadék a pohár alján fodrozódik.

Amikor a férfi nem válaszolt egy kis ideig, Voldemort mérgesen lecsapta a poharat, majd dühösen rámeredt a varázslóra.

- Nem érek rá egész nap, úgyhogy legyél olyan kedves, és mondd meg, hogy miért jöttél, aztán menj. - próbálta kordában tartani az érzéseit, de most sem sikerült, ahogy eddig sosem. Rose megnyugtatóan végigsimított izmos karján, majd a vállán nyugtatta a kezét, amitől egy kicsit lehiggadt, de még mindig érezte, ahogy a düh táncot jár a testében.

- Csak azt szerettem volna közölni veled, Nagyúr, hogy Calahan visszatért.

A varázsló nem is figyelt rá, de amikor meghallotta a nevet, azonnal felkapta a fejét.

- Calahan visszatért? Biztos vagy benne? - nézett rá szúrós szemmel, mint aki nem hisz neki.

- Esküszöm, uram, tegnap este érkezett meg a városba. - folytatta készségesen, és egy kicsit talán felbátorodva.

A férfi megitta a maradék italt, lecsapta a poharat az asztalra, majd egyenesen a szemébe nézve, megkérdezte:

- Teljesítette, amit kértem?

- Igen, Nagyúr. Hozott magával egy házimanót, pont, ahogy kérte. És nagyon sajnálja, amiért csak most tudta elhozni, de…

- Elég! - emelte fel a kezét, ahogy a szavába vágott. - Nagyon jól tudod, hogy nem szeretem a magyarázkodást, csak azt mondd meg, hogy hol van.

Dolohov idegesen nyelt egyet, és nem mert Voldemort szemébe nézni.

- Azt nem tudom, uram. Csak azt, hogy megint a városban van.

A Nagyúr vett egy mély levegőt azért, hogy ne kezdjen el üvöltözni vele. Haragtól visszafojtott hangon ismét a férfihez intézte a szavait.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem végezted el a feladatodat? - szűrte a fogai közt a szavakat, de szinte vicsorgásnak hangzott.

- Én megpróbáltam, de… - hebegte.

- De, mi? - pattant fel a székről a férfi, hogy a másik összerezzent ijedtében. Rose figyelmeztetésképp egy kicsit megszorította az oldalát, mire Voldemort őt is megajándékozta egy gyilkos tekintettel.

- Ne most, Rose! Pillanatnyilag nem tudok lehiggadni, úgyhogy ne is próbálkozz. - kapta el a tekintetét a nőről, hogy ismét az előtte álló, reszkető férfire nézzen.

- Szóval azt mondod, nem tudod, hol van Calahan? - tette fel a kérdést fenyegető hangsúllyal.

- Nem, uram. - felelte halkan. Meg sem próbált ismét bocsánatot kérni, mert nem akarta még jobban felbőszíteni őt.

Voldemort zihálva nézett rá, majd lemondóan a hajába túrt, és egy kicsit kedvesebb hangon kezdett beszélni:

- Eredetileg az volt a feladatod, hogy megtudd, mikor ér vissza ez a semmirekellő, igaz?

Dolohov bólintott egyet.

- Az már nem, hogy tájékoztass a hollétéről. - nem kérdezte, hanem kijelentette, amikor rájött, hogy mit is parancsolt neki valójában.

A varázsló lélegzetvisszafojtva várta a következő utasítást, amit kapni fog.

- Jól van, elmehetsz. Majd üzenek, ha szükségem lesz rád. - ült vissza Rose mellé.

- Viszlát, Nagyúr! - biccentett feléje, majd a kijárat felé indult.

Rose megvárta, amíg a férfi egyenletesen veszi a levegőt, ami azt jelentette, hogy egy kicsit sikerült lehiggadnia, aztán szólalt meg:

- Látod, erről beszéltem. - kedvesen beszélt hozzá, egy csepp szemrehányás sem volt a hangjában. - Ha megengednéd, hogy segítsek, nem kellene ilyen balfácánokkal foglalkoznod, mint ez. - intett a fejével az ajtó felé, ahol a férfi nem sokkal ezelőtt eltűnt.

- Kivételesen ez nem az ő hibája volt, én tévedtem. - ismerte be.

- Tévedni emberi dolog. - mondta Rose bölcsen. - Mindenkivel megesik néha, de rájöttél, hogy ez a te hibád volt, és rendbe hoztad a dolgot.

- Emberi? - visszhangozta a szemébe nézve. A fekete szemekből megértés sugárzott, amitől még pocsékabbul érezte magát.

Lehunyta a szemét, majd lassan kinyitotta. Ez a szó egyáltalán nem tett jót neki. Pislogás nélkül bámult egy foltot a terítőn, és erősen szorította a poharat, hogy elfehéredtek az ujjai.

Amikor már szúrt a szeme, pislogott néhányat, de még mindig maga elé meredt.

- Én minden vagyok, csak emberi nem. - suttogta elcsukló hangon. Hangjából olyan megvetett önutálatot lehetett kihallani, hogy a nő megborzongott a szavaitól.

Amikor Voldemort rájött, hogy hangosan mondta ki, amit gondolt, azonnal elterelte a témát.

- Szeretnél még maradni, vagy mehetünk? - felvette szokásos, könnyed stílusát, ami igazából egy álarc volt, hogy elrejtse azokat a gondolatait és érzelmeit, amikről nem akarta, hogy tudjanak. Ilyen volt ez is.

- Tőlem mehetünk. - felelte lassan, mert még mindig az arcát nézte, és az érzéseit tanulmányozta.

- Rendben. - mondta, de meg sem mozdult.

Rose nem bírta tehetetlenül nézni, hogy ennyire maga alatt van, ezért ismét összekulcsolta az ujjaikat.

- Itt vagyok veled. - szorította meg a kezét. - Nem vagy egyedül. Soha többé nem hagylak magadra. - óvatosan megsimogatta az arcát a másik kezével.

- Nem akarok erről beszélni. - mondta, majd kitépte a kezét a nő szorításából, és anélkül, hogy ránézett volna, határozottan az ajtó felé vette az irányt.

A boszorkány sóhajtott egyet, majd ő is utána indult. Tekintetét egy pillanatra sem vette távolodó alakjáról. Látszott rajta, hogy mennyire megtörten halad előre, a testtartása mindent elárult. Aztán hirtelen megtorpant, majd felé fordult.

- Ha tényleg igaz, amit az előbb mondtál, akkor szeretném a segítségedet kérni. - fúrta bele kék szemeit a nő tekintetébe. Egyre közelebb ment hozzá, és amikor ismét megszólalt, Rose megérezte a leheletét az arcán.

- Szeretném, ha minél előbb a birtokomban lenni ez a házimanó, aminek már hónapokkal ezelőtt itt kellett volna lennie. Kérlek, kutasd fel Calahan-t, és hozd magaddal a manót is.

Rose alig tudta elfojtani a vigyorát, de nagyjából rendezte az arcvonásait, hogy komolynak tűnjön.

- Meglátod, nagyon hamar itt leszek vele. Adj három napot, és tiéd lesz a manó. - ígérte meg.

Voldemort ebben egy percig sem kételkedett. Amit Rose egyszer megígért, azt be is tartotta, nem beszélt a levegőbe. Többek között emiatt kedvelte. Mindig is számíthatott rá.

- Rendben. - egyezett bele. - Tudom, hogy te tartod a szavad, nem úgy, mint egyesek. - forgatta a szemét, mire a nő felkuncogott.

- Mi az? - vonta fel a szemöldökét.

- Csak azon nevettem, ahogy égre emelted a tekinteted. - mosolygott.

- Tudom, hogy szereted. - kacsintott rá pajkosan. - Nos, akkor velem tart, hölgyem? - nyújtotta oda a karját, mint egy úriember.

- Örömmel. - karolt bele, egy hatalmas vigyor kíséretében.

Rose megkönnyebbülten szívta be az esti levegőt. A csillagos eget pásztázta a tekintetével, majd Voldemortra pillantott. Látszott rajta, hogy megnyugodott. Rose nagyon boldog volt, ahogy a férfihez simult. A vállára hajtotta a fejét, és minden baját elfelejtette.

Egy nap enyém lesz az a darabokra tört szíved.

Kopogás hallatszott, majd Thomas feje jelent meg az ajtóban.

- Szüksége van még valamire, kisasszony?

Bella ülőhelyzetbe tornázta magát, de meg is bánta, mert éles fájdalom hasított a halántékába.

- Egy tea jól esne, köszönöm.

- Máris hozom. - felelte a kocsmáros, majd behúzta maga mögött az ajtót.

A nő mindent megtett azért, hogy ne gyengüljön le teljesen, és hogy erőre kapjon, amennyire csak lehet. A néhány nappal ezelőtt történt eset óta ugyanis nem kelt fel az ágyból. Már négy napja egyfolytában fekszik, de nagyon jól tudta, hogy most már muszáj összeszednie magát, mert így nem fog tudni belekezdeni a feladatába, amit hetekkel ezelőtt eltervezett.

Lépcsőnyikorgást hallott, majd Thomas belépett a szobába, kezében egy tálcával. Rajta egy gőzölgő csésze állt, mellette pedig egy cukortartó volt.

- Tessék, hölgyem. - tette le az asztalra.

Bella lassan elindult az asztal felé, de még elég bizonytalan lábakon állt, és meg is szédült. Ha Thomas nem kapja el a karját, akkor megint a padlón találta volna magát.

- Csak nem beteg? - kérdezte aggódva. Bella megrázta a fejét válaszként, majd óvatosan leült az asztalhoz és várta, hogy elmúljon a szédülés.

- Nagyon sápadt, és olyan beesettek a szemei is. - folytatta az öreg.

Bella kortyolt egyet a forró italból, aztán egy pillanaton belül visszarakta az asztalra, amikor rájött, hogy mit is iszik.

- Minden rendben? Nem ízlik? Tegyen bele még egy kis cukrot, akkor talán jobb lesz az íze.

A boszorkány még jobban elsápadt, aztán felugrott a székről és egy mozdulattal ismét az ágyban volt.

Thomas összezavarodva nézte őt, el nem tudta képzelni, hogy mi baja lehet. Eddig minden rendben volt vele, legalábbis ő így látta. Nagy valószínűséggel tévedett.

Bella zihálva bámult maga elé, és görcsösen markolászta a haját. Olyan volt, mint aki teljesen megőrült. Testét rázta a hideg, közben pedig úgy érezte, hogy mindjárt lángra lobban.

- Hozzak esetleg valami mást? - próbálkozott kitartóan a férfi.

- Egy üveget kérek abból a whiskyből, amit a múltkor is ittam. - szólalt meg rekedten.

- Szerintem ebben az állapotban nem tenne jót magának, sőt inkább rontana a helyzeten. - csóválta a fejét.

- Nekem már semmi sem tenne jót. - suttogta alig hallhatóan. Behunyta a szemét, és azonnal megérezte, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán. Idegesen letörölte, majd szipogni kezdett.

- Kisasszony, ha gondolja, szólok a Nagyúrnak. Talán ő többet tud segíteni, mint én.

Bella egyből abbahagyta a sírást.

- Voldemort itt van? - kérdezte szinte kiáltva.

- Igen, kisasszony. Akkor érkezett meg, amikor a teát készítettem Önnek.

- Hívja be, kérem. Beszélnem kell vele. - azonnal kipattant az ágyból, majd beszaladt a fürdőbe, hogy egy kicsit rendbe hozza a külsejét.

Thomas mosolyogva ment ki a szobából. Tudta, ha megemlíti, hogy itt van a férfi, máris jobb kedve lesz.

Bella egyből a csaphoz rohant, majd hideg vizet fröcskölt az arcára. Levegő után kapkodva, újra és újra megismételte a műveletet, amíg az arca ismét eredeti színűre nem változott.

Megtörölközött, aztán gyorsan felvett egy fekete, szűk nadrágot egy hosszú ujjú felsővel. Nem bajlódott a fésülködéssel, csak néhányszor beletúrt a hajába, majd vetett magára egy utolsó pillantást a tükörben, aztán egy sóhajtással kilépett a fürdőből.

Megtorpant, amikor meglátta Voldemortot, ahogy az asztalnál ült, és komoly, szinte aggódó tekintettel nézte őt.

- Jól vagy, Bella? - termett előtte egy lépéssel, majd finoman végigsimított a nő karján.

A boszorkány majdnem elalélt, amikor meghallotta, hogyan nevezte őt a férfi, de már korábban eldöntötte, hogy nem fog minden egyes szavának bedőlni. Egyszerűen csak nem akarta, hogy átvegye felette az irányítást, mert azt szerette volna elérni, hogy a férfiben is olyan érzelmeket keltsen, mint amilyeneket ő kelt benne.

- Azt hiszem. - felelte nem túl meggyőzően, mert nem tudta, hogy mitévő legyen. Képtelen volt eldönteni, hogy szóljon a néhány nappal ezelőtt történt dologról, vagy inkább hallgasson.

Végül arra az elhatározásra jutott, hogy egy darabig még nem említ neki semmit.

- Ezt meg hogy érted? - ráncolta a homlokát a férfi. Amikor a nő nem válaszolt, gyengéden az asztalhoz húzta, majd leültette a székre.

- Thomas szinte kétségbeesve szaladt oda hozzám, hogy rosszul vagy. - folytatta.

Bella erre csak megrázta a fejét, nem tudta, hogy mit is mondjon. Valóban nem érezte jól magát, kicsit le is gyengült, de az okát nem mondhatta el. Azt, hogy miért került ilyen állapotba.

- Igen, tényleg rosszul éreztem magam, de most már sokkal jobban vagyok. - mosolygott rá.

Most, hogy itt vagy.

Voldemort még mindig úgy nézett rá, mint aki nem hisz neki, de amikor meglátta a nő mosolyát, ő is elvigyorodott.

- Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. - fogta meg a kezét.

Én is ezt szeretném, de pillanatnyilag nem mondhatok semmit. Az egyetlen dolog, amit most tennem kell, hogy elnyerem a bizalmad. És örökre melletted maradok.

- Tudom. - bólintott.

- Ettél már valamit? - kérdezte, mire a nő nemleges választ adott. - Ez így nem lesz jó. - csóválta a fejét rosszallóan. - Mindjárt szólok Thomasnak, hogy készítsen valami könnyű ételt. Már elmúlt vacsoraidő, de jobb lesz, ha eszel valamit.

Bellatrix nem felelt semmit, csak élvezte a pillanatot, ahogy a férfi ujjai az övé köré kulcsolódnak. A kék szemekben őszinte aggodalmat látott, és be kellet vallania magának, hogy az érzései egyre csak mélyebbek lettek a férfi iránt.

- Bármit megadnék azért, hogy tudjam, mire gondolsz most. - mormolta halkan.

- Szóval nem hallottad? - kérdezte Bella, és próbálta olyan hangsúllyal feltenni a kérdést, hogy ne hallatszódjon ki belőle a reménykedés.

- Nem hallottam. - mondta a férfi, és mintha egy kis sértettség is vegyült volna a hangjába. Elengedte a nő kezét, úgy folytatta. - Hiszen megígértem neked, nem? Egy olyan varázslatot alkalmaztam, ami megakadályozza, hogy olvassak a gondolataidban. És mindezt azért teszem, mert bízom benned, és mert azt akarom, hogy te mondd el, mit érzel. - nem akarta felemelni a hangját, de sajnos nem tudott uralkodni magán. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mi váltotta ki belőle ezt az érzést, de felpattant a székről, majd odalépett hozzá.

Bella még levegőt sem mert venni, csak lassan felállt, és mélyen a szemébe nézett. Szinte elveszett bennük.

- Bocsáss meg, nem akartam kiabálni veled, csak annyira szeretném, ha hinnél nekem. - hangja könyörgő és bizakodó volt, amitől a nőnek ismét elállt a lélegzete.

- Hiszek neked. - bizonygatta, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, még közelebb lépett hozzá, és finoman megszorította a karját.

Voldemort azt sem tudta, hogy hol van. Teljesen megszűnt körülötte minden. Olyan érzések kavarogtak benne, amiket még soha életében nem érzett. Főleg nem egy nő iránt.

- Csak félek. - folytatta suttogva Bella. - Félek, hogy valami őrültséget követek el, és elveszítelek. És emiatt nem merek semmit sem tenni, mert rettegek, hogy a hibám miatt ellöksz magadtól és… - torkára fagyott a szó, amikor megérezte a férfi ujját az ajkán.

- Legalább megtaláltuk a közös pontunkat. - halvány mosoly táncolt a szája szélén, amitől a nőnek visszatért a magabiztossága. - Én is rettegek attól, hogy elveszítelek. - vallotta be, és egyre közelebb húzta magához. - Szükségem van rád. Szükségem van arra, hogy mellettem legyél, hogy erőt adj, ha magam alatt vagyok. És elhiheted, hogy én is ugyanezt megteszem majd érted, ha neked lesz rám szükséged. A barátod szeretnék lenni, és talán egy kicsivel több is. A szövetségesed. Pontosabban azt szeretném, ha mellém szegődnél, és együtt folytatnánk, amibe belekezdtünk. Mindketten tanulhatnánk a másiktól, és ez hasznunkra válna. És ezzel persze jobban megismernénk egymást. Csak azt szeretném, ha bíznál bennem, és most először arra kérlek, hogy felejtsd el azt, hogy nekem nagyon sok időbe telik, mire valakiben megbízom, mert te már annyi mindent tettél értem, hogy szavakkal ki sem tudom fejezni. Bella, én… szeretném, ha örökre mellettem maradnál.

Földbe gyökerezett lábbal, megbabonázva hallgatta a férfit. A szavak csak úgy ömlöttek belőle, és nem tudta, hogy mit is mondhatna.

Szükségem van rád. A barátod szeretnék lenni. Te már annyi mindent tettél értem, hogy szavakkal ki sem tudom fejezni. Szeretném, ha örökre mellettem maradnál.

Ez a néhány mondat elég volt arra, hogy megszólaljon. Biztosítani akarta a férfit, hogy ő is így érez, de még nem merte teljesen elbízni magát, mert félt a csalódástól.

- Figyelj, ez most megint egy kicsit váratlanul ért, mint minden más, amit mondani szoktál, de nagyon boldog vagyok, hogy te is így érzel. Még soha nem találkoztam olyan emberrel, mint te, és ezt most nem rossz értelemben mondom, hanem úgy értem, hogy még soha nem volt szerencsém olyan embert megismerni, aki ennyire erős lett volna. És aki ennyire elvarázsolt volna… - fejezte be suttogva, majd azonnal érezte, hogy elvörösödik, de nem hajtotta le a fejét, mert azt akarta, hogy lássa rajta, tényleg komolyak az érzései.

Megkönnyebbült, amikor nem vett észre a férfin semmi árulkodó jelet, mint például gúnyos mosolyt. Mosolygott, de ez a mosoly kedves volt, sőt talán egy kicsit szégyenlős is.

- Hát, köszönöm, eddig még senki sem nevezett varázslatosnak. - vigyorgott.

- Azért ne bízd el magad. - bökte oldalba játékosan, majd érezte, hogy kezek tapadnak a karjára, és egyre közelebb került a férfihez.

- Miért ne? - lehelte a fülébe. - Hiszen most vallottad be, hogy elbűvöltelek. Ne aggódj, nem használom ki a helyzetet, sosem tennék ilyet. - nézett ismét a szemébe. - Lehet, hogy nem mondtam még, de te is nagyon bűbájos vagy. Egy bűbájos boszorkány, aki egyre jobban belopja magát a szívembe.

Bella azon volt, hogy átadja magát az érzelmeknek, de azonnal eszébe jutott Rose, aki ugyanezzel próbálkozik. Tudta, hogy ez már nem egy versenyről szól, de annyira jól érezte magát Voldemort társaságában, hogy nem akarta, hogy a nővel legyen. Azzal is tisztában volt, hogy a férfi régi barátként tekint Rose-ra, és nem akar közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Ezért minden bizalmát neki adta, és eltörölte a kétségeit, amik egyre jobban ellepték őt.

- Nekem sem mondott még ilyet senki. És ez nagyon jó érzés. - ismerte be, majd lassan megpróbált kibújni a férfi szorításából, de ő nem volt hajlandó elengedni. Pontosabban képtelen volt rá.

- Félsz tőlem? - suttogta rémülten, amikor megérezte, hogy Bella egyre csak szabadulni akar tőle.

- Nem, dehogy. - felelte gyorsan. - Nem erről van szó, csak szeretnék lemenni. Tényleg megéheztem egy kicsit. - mosolyodott el, de nem merte bevallani, hogy valójában azért akarta, hogy elengedje a férfi, mert a közelsége olyan érzéseket váltott ki belőle, amik olyan dolgokra ösztönözték, amit később megbánt volna.

- Ó, ne haragudj. Olyan udvariatlan vagyok. - eresztette el, de a kezét ugyanolyan szorosan fogta, mint eddig. - Gyere, együnk valamit. - nyitotta ki az ajtót.

A földszinten egy kisebb csapat fogadta őket. Mindenki az asztalnál ült, csak Thomas járkált fel-alá, ahogy kiszolgálta őket.

Narcissa és Jason egy asztalnál ültek, és halkan beszélgettek. Vidáman mosolyogtak egymásra, amiből Bella arra következtetett, hogy sikerült elfelejtenie azt a kis incidenst Luciussal. Mellesleg ő is ott ült nem messze tőlük, és egy középkorú férfivel beszélgetett, aki a fogadó vendége lehetett. A két másik sarokban pedig hat fiatal lány ült, és teát szürcsölgettek. Nemrég érkezhettek, mert a bőröndjük a lábuknál hevert.

Voldemort végigjáratta a tekintetét a többieken, majd Thomashoz fordult:

- Az a néhány lány csak most érkezett, igaz?

- Igen, uram. - felelte. - Már elő is készítettem a szobájukat.

- Rendben, köszönöm.

- Nagyúr, lenne itt még valami. - mondta Thomas.

- Micsoda?

- Alá kell írnia néhány papírt. - mondta. - Tudja, csak a szokásosak. - folytatta, amikor a férfi kérdőn felhúzta a szemöldökét. - Amit minden fél évben alá kell írni a tulajdonosnak.

- Ja, persze. - vette a kezébe a feléje nyújtott pennát, majd egy gyors mozdulattal aláfirkantotta a papír alját.

- Köszönöm. Szükségük van még valamire?

- Egy kis ételt szeretnénk kérni, gyümölcsteával. Az jó lesz Bella, ugye?

A férfi hangja hamar kizökkentette őt a gondolataiból.

- Igen, persze. - felelte szórakozottan.

Voldemort csak akkor szólalt meg, amikor Thomas hallótávolságon kívülre került.

- Min gondolkozol ilyen elmélyülten?

- Nem is tudtam, hogy a tiéd ez a fogadó. - mondta egyenesen a szemébe nézve.

- Hát, lehet, hogy nem említettem. - vonta meg a vállát, mintha nem lenne olyan érdekes.

- Nem mondtad, pedig már három hónapja itt vagyunk.

- Bella, ez semmin sem változtat. Nem kell aggódnod.

- De, Voldemort…

- Nincs semmi de. - mondta határozottan. Próbált komoly maradni, de az, ahogy a nő kimondta a nevét, igencsak mosolygásra késztette őt. - Talán egy nap elméselem, de nem most, mert enni fogunk. - aztán maguk elé húzta a két tányért, amit az öreg letett eléjük.

- Rendben, bízom benned. - fogta meg a szendvicset Bella, de még mielőtt beleharapott volna, kivágódott az ajtó, és hideg, éjszakai levegő áramlott be, amitől megborzongott.

Az ajtóban a kócos hajú Rose állt, mellette pedig egy kis lény toporgott, ami mindössze a térdéig ért, és egy szakadt, koszos rongy lógott rajta.

A nő diadalmasan elmosolyodott, amikor a tekintete megtalálta Voldemortot.

- Elhoztam a manót, ahogy kérted. És sikerült kevesebb, mint három nap alatt megtalálnom.

Bella nem tudta eldönteni, hogy a nő ezt dicsekvésnek szánta, vagy csak magára akarta vonni a figyelmet.

Nyöszörgés hallatszott, majd egy férfi vánszorgott Rose mellé, aki elég rossz színben volt. Megtépázott talárja, görnyedt testtartása mind arról árulkodott, hogy elég nehezen talált egy manót, aztán addig szenvedett, amíg Rose rájuk nem bukkant.

- Köszönöm, Rose. Gyertek be. - intett a kezével. - Thomas! - kiáltotta.

- Igen, Nagyúr?

- Kérlek, kísérd fel a hét vendéget a szobájukba.

A kocsmáros biccentett, majd székcsikorgást lehetett hallani, ahogyan a hat lány és a férfi felállt a helyéről. Amikor mindenki eltűnt a lépcsőhöz vezető ajtóban, Voldemort ismét megszólalt:

- Nos, Calahan, örülök, hogy újra köztünk vagy. - gúnyos hanglejtése és gyilkos tekintete a szavai ellen szóltak.

A férfi meg sem mert mukkanni, lehajtott fejjel várta az ítéletét.

- Rose, kérlek, vidd be a manót a kamrába. Majd reggel foglalkozom vele. Aztán gyere vissza, és… - elhallgatott, amikor meghallotta azt a különös zajt, ami egyre hangosabbá vált a teremben. Poharak csörögtek, és tányérok csilingelő hangot adtak ki, ahogy a polcon remegtek. Olyan volt, mint egy kisebb földrengés.

Aztán minden olyan hirtelen történt. Egy éles sikoly hallatszott, ami Bella torkából tört elő, amikor egy üres üveg leesett a feje fölött lévő polcról, és mellette landolt hatalmas robajjal. A szilánkok szanaszét szóródtak, majd még ennél is hatalmas robbanás hangját lehetett hallani.

Az ablak mellett ülő Narcissa, Jason és Lucius még épp idejében ugrott fel a helyéről, mert az ablaküveg szó szerint millió szilánkra tört, és fülsüketítő csilingeléssel ért földet.

Néhány másodperc után sikerült mindenkinek magához térnie a sokkból, legalábbis mindenkinek, kivéve Bellát.

Ő ugyanis mereven bámult ki az utcára, ahonnan jeges szél csapott be a meleg helyiségbe.

Mindenki dideregve állt, de nagyobb volt a félelmük, mint hogy meg merjenek szólalni.

Voldemort volt az egyetlen, akiben volt annyi lélekjelenlét, hogy megszólaljon:

- Mindenki jól van? - a többiek bólintottak, csak Bella nem. - Minden rendben? - érintette meg a férfi a karját. Csak megrázta a fejét, félt, ha megszólalna, azonnal összeroppanna.

Bella tisztában volt azzal, hogy mi történt. Azt nem tudta, hogy ki tette, de azt igen, hogy ugyanaz az illető volt, mint aki a múltkor is ráijesztett. Csak most a többiek előtt szórakozott vele, amitől a nő ráébredt, hogy nem csak álmodta a múltkori dolgot. Tényleg megtörtént.

Kettőjükön kívül mindenki elindult, hogy lefeküdjön, de ő nem tudott megmozdulni.

- Gyere, menjünk, majd holnap rendbe tesszük az ablakot. - hívta lágyan Voldemort.

Nagy nehezen mozgásra bírta a lábait. Hagyta, hogy a férfi előre menjen, aztán követte.

A lépcső aljából még egyszer visszapillantott az utcára.

Nem tévedett, tényleg volt ott valaki.

Egy barna szempár mélyen az övébe fúródott, de csak a szemeit látta, semmi mást. Pislogott egyet, de addigra a szemek már eltűntek.

Szinte rohanva ment fel a lépcsőn, és ment be a szobájába. Voldemort a szomszédos szobát választotta.

Azonnal bezuhant az ágyba, és jól magára húzta a meleg takarót, mintha így akarta volna megvédeni magát.

Azt azonban nem sejtette, hogy egy takaró édeskevés lesz ahhoz, hogy túlélje a bosszút.

És ez még csak a kezdet.

Halvány fogalma nem volt arról, hogy miben lesz része.

De sebaj, szépen lassan visszakapja mindazt, amit ő okozott neki.

Most már nem menekülhet előle.

Az őrületbe fogja kergetni.

Vagy a halálba.