23. Fejezet

Sziasztok! :)

Ma egy kicsit másfajta résszel érkeztem. Ugyanis lesz benne egy kis újdonság.

A fejezet közepe fele találni fogtok egy verset, amit ez úton is nagyon köszönök Lorának.

Imádom ezt a verset. :D Megígértem neked, hogy belerakom, és most jött el az ideje.

Remélem, a történet többi része is tetszeni fog nektek. :)

Jó olvasást!

23. Fejezet

Olyan elhatározásra jutottam, hogy ettől senki sem tántoríthat el. Meg fogom tenni, és nem érdekel, hogy mások mit gondolnak majd. Gaztevő, becstelen, szívtelen. Valószínű, hogy néhányan így fognak nevezni. Nem számít. A szívtelen jelzőt már elégszer rám ragasztották életemben, nem lesz újdonság. Habár, amit ma éjjel meg akarok tenni, nem lehet csak szívtelennek nevezni. Mégis tudom, hogy ezt kell tennem. Még akkor is, ha az egész város erről fog beszélni. Pontosabban arról, hogy mi történt. Azt nem fogják megtudni - se az emberek, se a rendőrség -, hogy én voltam. Tökéletes tervem van. Mint mindig.

A szülővárosomig az út nem rövid, úgyhogy vetettem még egy pillantást az előttem fodrozódó tóra, majd határozott léptekkel elindultam. A nap utolsó, vérvörös sugarai tükröződtek a vízen, így az én arcom is pirosas árnyalatúra változott. A cipőm elsüllyedt az iszapban, és cuppogó hangot adott ki, ahogy kiemeltem a sárból.

Hirtelen az eszembe jut, hogy ma éjjel nem csak kosz tapad majd a kezemhez. Hanem vér is.

Bár, lehet, hogy vér nélkül is véghez tudom vinni. Sőt, az még jobban a hasznomra válna, mert nem maradnának nyomok utánam. És ez mindennél fontosabb.

Ha nem szegülnek szembe velem, könnyedén végzek velük. Ha ellenállást tanúsítanak, akkor is megölöm őket, de nekik lesz rosszabb, és nem nekem.

Gyerekek sikoltoztak, ahogy az utca végére értem. Az anyjuk mérgesen parancsolta be őket a házba, de még előtte rám emelte a tekintetét. Azt hittem, hogy azonnal másfelé fog nézni, ahogy meglátja a haragtól eltorzult arcom, de ő továbbra is csak kíváncsi tekintettel nézett.

Aztán az egyik fiú is felém pillantott, majd egy rémült kiáltás kíséretében beszaladt a házba. Egy másodpercen belül a lány is követte, de ő nem adott hangot a félelmének.

Nem tudtam elképzelni, hogy a nő miért nem ijed meg tőlem, mint ahogy a gyerekei is tették.

Kezdett még jobban feldühíteni. Már majdnem előkaptam a pálcám a köpenyem alól, amikor végre mozgásra bírta a lábait, és bement a házba. De még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy utolsó, sajnálkozó pillantást küldött felém.

Ahogy bezárult mögötte az ajtó, azonnal ökölbe szorítottam a kezem, majd engedtem, hogy egy hatalmas erő a levegőbe rántson.

A süvítő szél egy kicsit enyhített a dühömön, de nem sokat segített. Nyár volt. Forró és perzselő. Az éjszakák sem voltak olyan hidegek. Fent a magasban sokkal jobban éreztem magam, ha fogalmazhatok így. Jobban mondva, azért örültem, hogy több száz méter magasból nézek lefelé, mert nem hasított belém a kényszer. Annak a kényszere, hogy meg kell ölnöm valakit. Ma éjjel hárman is meghalnak majd, és nem akartam egy éjszaka alatt ennél is több gyilkosságot elkövetni. De a bosszú és az elkeseredés egyre csak hajtott előre, és a szél azt súgta a fülembe, hogy minél több emberrel végzek, annál jobb. Minél több emberen állok bosszút, annál gyorsabban elmúlik a fájdalom, és megkönnyebbülök. De nem. A múltat már nem lehet megváltoztatni, és amit én átéltem, senki sem teheti jóvá. Ez a hiány, és az ebből fakadó magány napról napra egyre jobban a hatalmába kerít. Csaknem elviselhetetlenné vált. Ők viszont nem fognak hiányozni. Így ma éjjel végzek velük, és nem fogom megbánni. Soha az életben. És nem is fogom meggondolni magam. Az nem én stílusom.

Egyetlen biztos dolog van az életemben, ami a túlélést jelenti a számomra. Önkéntelenül is a köpenyem alá csúszott a kezem, hogy az ujjaim kitapintsák azt a tárgyat, ami a legfontosabb a számomra. Nélküle nincsen élet. Csak halál. És én ezt a szót nem ismerem.

Ismét elém kúszott annak a nőnek a tekintete. Nem bírom, ha valaki így néz rám. Gyűlölöm, ha sajnálnak. Ha megpróbálnak segíteni. Legszívesebben a saját két kezemmel fojtanám meg azokat, akik a tudtomra adják, hogy sajnálnak. Nincs joguk hozzá. Nem ismernek, de közben mégis úgy tesznek, mintha mindent tudnának rólam. Undorodom tőlük. Még a sárvérűeknél is jobban utálom őket, pedig náluk nincsen visszataszítóbb lény a világon.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak a hold sugárzó fénye riasztott fel.

Máris éjszaka van? De hiszen csak most indultam el. Nem baj. Az lesz a legjobb, ha még pirkadat előtt végzek velük, aztán gyorsan eltűnök onnan.

Amikor megláttam a szülővárosomat jelző rozoga táblát, már tudtam, hogy megérkeztem.

Little Hangleton. Már a város nevétől kiráz a hideg. Lehet, hogy egy árvaházban nőttem fel - pontosabban addig éltem ott, amíg ki nem derült, hogy varázsló vagyok -, mégis úgy éreztem, hogy ide tartozom. Ez az én otthonom. És mindig az is marad, bármit teszek ma éjjel.

Lassan ereszkedni kezdtem, majd megéreztem a talpam alatt a kemény talajt. A horizonton néhány csillag ragyogott, és mindent betöltött a hold vakító fénye.

Alig léptem párat, aztán megálltam.

Hazaértem. De holnaptól már nem látnak itt szívesen, habár nem is akarok visszajönni ide. Azok után, amit tenni fogok, már nem.

Halvány fény szűrődött át a függönyökön, ami azt jelenti, hogy még ébren vannak. Ennek nem igazán örülök, mert jobb szerettem volna álmukban megölni őket, mint ébren. De ez nem fog megakadályozni. Már senki sem tudna lebeszélni róla.

Egy pillanatig sem tétováztam, megfogtam a jéghideg kapu kilincsét, és nagy erővel meglöktem. Óriásit nyikordult, valószínűleg mindketten meghallották. Talán pont ez a cél.

Azt mondtam, hogy mindketten? Igen, az áldozataim közül csak ketten vannak a házban.

Az anyám és az apám. A harmadik áldozatot - aki mellesleg alig ismer -, még ide kell csalogatnom. Pontosabban majd ő fog átjönni a szüleimhez. Tudom, hogy őt fogják hívni. És nekem nagy szükségem van rá, hogy idejöjjön, mert csak így tudom véghez vinni a tervemet.

Végigsétáltam a ház bejárata és a kapu közötti ösvényen, felmentem a lépcsőn, majd megálltam az ajtó előtt.

A második emeleten nyitva volt egy ablak, vagyis szellőztetnek, és ez azt jelenti, hogy nincs senki a szobában. Lehunytam a szemem, majd erősen arra a szobára koncentráltam.

Amikor ismét kinyitottam a szemem, bútorokon és egy ágyon vezettem végig a tekintetem.

Ha jól sejtem, itt szokott aludni a szobalány, de most nincs itt. Valószínűleg kapott néhány szabadnapot, ami nekem most igazán jól jött.

Lassan az ajtó felé indultam, majd kinéztem a folyosóra. Minden kihalt volt. Vettem egy mély levegőt, aztán céltudatosan a földszint felé vettem az irányt, de közben egy varázsigét mormoltam magamban. Meg is lett az eredménye. Amikor megálltam a nappaliba vezető ajtó előtt - ami résnyire nyitva volt -, meghallottam, ahogy az apám így szól:

- Nem hiszem el, hogy már megint nem működik rendesen a tévé. - mérgelődött. - John a múlt héten nézte meg, és azt mondta, hogy sikerült helyrehoznia a hibát, amit az a nagy vihar okozott. Úgy látszik, mégsem végzett olyan alapos munkát.

Pár másodpercig csend volt, majd az anyám is megszólalt:

- Ne aggódj, mindjárt felhívom. Azt mondta, hogy bármikor hívhatjuk, akár éjjel is, szóval nem lesz gond. Egy perc és itt van. - léptekre lettem figyelmes, majd anyám karcsú alakját pillantottam meg, ahogy a telefonhoz sétál. Én a gardróbban rejtőztem el, jelenleg ez volt a legjobb a búvóhely. Ajtónyikorgás hallatszott, majd a szekrényajtó résén át apámat figyeltem, ahogy megpróbálja kivenni anyám kezéből a telefont.

- Hagyd csak, én is meg tudom javítani. - próbálta meggyőzni anyámat, aki erre felnevetett.

- Ne haragudj, Tom, de nem hiszem, hogy mugli létedre ennyire értenél a szereléshez. Még én sem tudok kezdeni vele semmit, akkor te mit tudnál tenni? - kérdezte még mindig mosolyogva.

- Nagyon örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam. - morogta maga elé. - Jól van, nem bánom, hívd fel azt a fiút, de mondd meg neki, hogy siessen. - mondta, aztán ismét bement a nappaliba.

Feszülten várakoztam, amíg anyám beszélt Johnnal. Nagyon nem lettem volna elégedett, ha nem jön el, mert akkor megint ki kellett volna találnom valamit, amivel idecsalhatom. És nem akartam az időmet pazarolni erre. Minél előbb végezni akartam velük.

Anyám eltűnt a látóteremből, majd körülbelül tíz perc múlva kopogást hallottam kintről.

Ismét anyám jelent meg, majd mosolyogva üdvözölte a fiút, és elnézést kért, amiért ilyen későn kellett idejönnie. Láttam, ahogy John megbabonázva csüng anyám minden szaván, majd a nappaliba kísérte őt. Na igen, anyám nagyon értett ahhoz, hogyan kell valakit levenni a lábáról és teljesen az ujja köré csavarni. Azt hiszem, ezt tőle örököltem. Az apámról meg jobb, ha nem is beszélek. Tőle nem kaptam semmi olyat, aminek hasznát vehettem. De most majd segít.

Nem akartam sokáig várni, nehogy a fiú gyorsan megjavítsa a tévét és elmenjen, habár akkora kárt okoztam benne, hogy nem hiszem, hogy valaha is rendbe lehet hozni. Épp ezért kibújtam a szekrényből, és a nappali ajtaja mögé lopóztam, ami teljesen nyitva volt.

Nem igazán figyeltem a beszélgetésre - ami megrongálódott kábelekről és feszültségről szólt -, mert próbáltam minél több erőt magamba szívni, hogy sikerüljön az, amit tenni fogok.

És itt nem is arról volt szó, hogy nem fog sikerülni, hanem hogy most már nem gondolhattam meg magam. Nem szaladhatok el innen, ha már eljöttem és eldöntöttem, hogy meg fogom tenni. Innen már nincs visszaút. Csak előre. Előre kell néznem, mert így helyes.

Ha eddig el is bújtam előlük, most azt akartam, hogy észrevegyenek. Csak egy pillanatra, addig, amíg rájuk nem küldöm a gyilkos átkot. Látni akartam a meglepetéstől és rémülettől eltorzult arcukat, ahogy megpróbálnak könyörögni, hogy ne tegyem meg. Viszont én nem ismerem a könyörületet. Soha senkinek nem bocsátottam meg. Nekik sem fogok. Így még édesebb lesz a bosszúm, ha egy utolsó pillantást vethetek rájuk. Ha még egyszer a szemükbe nézhetek, és aztán ölöm meg őket.

Nem is vártam tovább, határozottan beléptem a nappali ajtaján. A beszélgetést egy másodpercen belül felváltotta a döbbent hallgatás.

De még mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, magam elé emeltem a pálcámat, és halkan elmormogtam a végzetes varázsigét:

- Avada Kedavra. - ahhoz képest, hogy alig fejtettem ki erőt az átok végrehajtásához, hatalmas robbanás rázta meg a szobát. Vakító, zöld fény villant, majd amikor ismét visszatért az eredeti világosság, tudtam, hogy most már nem tehetek semmit annak érdekében, hogy életben maradjanak. Mivel nem is akartam, hogy éljenek.

John feküdt a szüleim között, és az ő arcán is a döbbenet érzését lehetett észrevenni.

Mindhárman nyitott szemmel, üveges tekintettel bámulták a mennyezetet.

A feladat nehezén most már túl vagyok, de azért a befejezés sem lesz könnyű.

Mélyeket lélegezve próbáltam nyugtatni magam, és nem azért, mert esetleg felkavart a halott testük látványa, hanem mert így próbáltam összpontosítani a maradék feladatra.

Percekig álltam fölöttük, és varázsigéket motyogva sikerült végrehajtanom a varázslatot.

Alig tudtam levakarni az arcomról a vigyort, ahogy rájuk néztem. De leginkább saját magamat néztem, ahogy a szüleim között fekszem élettelenül.

Mert én voltam az, aki ott volt, és nem John.

Fel kellett áldoznom a fiú életét csak azért, hogy véghez tudjam vinni a tervemet. De mégis csak jobb, ha egy olyan embert használtam fel, akire már senkinek sincs szüksége. Leszámítva persze a tévészerelést. Ennél pitiánerebb munkát még életemben nem hallottam, de hát valamiből meg kell élni. Ő viszont már soha többé nem fog dolgozni, és a családja sem fogja látni többé. Ez volt élete utolsó munkája.

A családja viszont nem fogja megtudni, hogy meghalt, mivel az én holttestemet fogják megtalálni holnap reggel, miután a szobalány sikoltozva az utcára rohan, és azt kiabálja, hogy meghalt a Denem-család. Igen, a szobalányt is sikerült visszacsalnom ide, de ő majd csak hajnalban fog megérkezni.

Még egyszer utoljára végignéztem a három hullán, és ismét megdicsértem magam, amiért ilyen tökéletesen odavarázsoltam a testem John helyére.

Mindenki azt fogja hinni, hogy én is meghaltam, és nem keresnek többé, így végre békén hagynak. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a magam ura legyek, és a saját életemet tudjam élni. Egy örökké tartó életet.

Tekintetem végigpásztázta a helyiséget, szemem önkéntelenül a testekre tévedt, aztán erőt vettem magamon és sikerült elszakítanom a tekintetem, ezzel az életemet és elszakítva tőlük. Többé már nem vagyok az életük része, ahogy ők sem az életem részei. Nem mintha eddig azok lettek volna, de most már soha többé nem látom őket.

Kiléptem az ajtón, és hangos csattanással becsaptam. Oldalra pillantottam, és megláttam a ház mellé épített kertészlakot. Szegény kertész, milyen látvány fogadja őt reggel, ha egyáltalán bemegy a házba. A szobalány sikítását biztosan meghallja majd, annyira azért nem öreg.

Az ódon vaskapu hatalmas csikorgással bezárult mögöttem, immáron örökre.

Soha többé nem térek vissza.

A sötétség a mélybe rántott, ahogy megpördültem magam körül.

Olyan sötét volt, mint a szívemben.

Egy lelketlen, sötét varázsló vagyok, aki képes volt a halálba küldeni a szüleit és egy olyan embert, akit alig ismert.

Ez vagyok én. És senki sem változtathat meg. Örökre ilyen maradok.

Az ég éjsötét leple elfedi a fénylő holdat,

Eme baljós éjjel sok borzalmat hordhat,

Fekete árny suhan át az éjszaka csöndjén,

Nincsen nála penge, fejsze sem töltény,

Mellkasa alatt megbúvó tátongó örvény,

Ujjai a pálcára szorulva, remegve, görbén,

Az ódon ház küszöbét átlépve közelít már,

Haraggal s bosszúból jött, gyilkolni vágy,

Az árnyékból figyelve csak a pillanatra vár,

Szemeiben apró kétség szikrája sincs már,

Szüleire pálcát szegezve megbánás nélkül,

Gyilkos, bűnös átkot mormolt rájuk végül,

Tetemek a földön, az ő szíve is értük kiált,

Hulláikat nézve, még mond értük egy halk imát.

Egy rémült kiáltás hagyta el a száját, majd izzadtságban fürödve és zihálva ébredt fel.

Riadtan nézett körül a szobában, aztán sóhajtott egy nagyot, amikor rájött, hogy a fogadóban van, és nem a szülei házában.

Csak egy rossz álom volt. Vagyis nem csak egy álom, mert megtörtént, megöltem a szüleimet.

De miért mondtam azt, hogy rossz? Hiszen nem bántam meg.

A térdére támaszkodva beletúrt a hajába, de még mindig nem tudott rájönni, hogy miért kavarta fel ennyire ez az álom.

Tavaly nyár óta nem is jutott eszébe a dolog, és nem értette, hogy miért most álmodott arról az éjszakáról.

Viszont ma nem foglalkozhatott vele, mert vendéget várt.

Egy gyors mozdulattal kipattant az ágyból, felöltözött, aztán a lépcsőn robogott lefelé.

A földszintre leérve, ugyanaz a kép fogadta, mint eddig. Az asztaloknál ülő vendégek, a pult mögött álló Thomas, aki a koszos poharakat törölte egy ronggyal.

A helyiség ismét a régi volt, miután az ablakokat megjavították.

Odalépett a pulthoz, majd leült egy székre.

- Jó reggelt, uram. Mit adhatok reggelire? - kérdezte Thomas kedvesen.

- Köszönöm, de most csak egy csésze teát kérek.

A kocsmáros bólintott, majd neki kezdett a forró ital elkészítéséhez.

Bella épp abban a pillanatban lépett le az utolsó lépcsőfokról, amikor Voldemort a szájához emelte a csészét.

A boszorkány mosolyogva ment oda hozzá.

- Jó reggelt. Jól aludtál? - kérdezte a férfi, majd a nő derekára csúsztatta a kezét.

Bella azonnal megdermedt, amikor megérezte az ujjakat a testén, de sikerült könnyedén válaszolnia.

- Igen, köszönöm. De ahogy elnézem, te nem. - fürkészte az arcát.

- Honnan tudod? - kérdezte zavartan.

- Fáradt arc, karikás szemek. Miért nem aludtál?

- Aludtam, de nem valami jól. De inkább ne beszéljünk erről. - zárta le a témát. - Mit kérsz enni? - simított végig a karján.

Bella el nem tudta képzelni, hogy mi ez a hirtelen változás nála, habár a változás nem volt újdonság, hiszen mióta megismerkedtek, mindig más volt a hangulata, és sosem tudta, hogy mi lesz a Nagyúr következő lépése. Most viszont úgy néztek ki messziről, mint ha együtt lennének, és rájött, hogy ez cseppet sem zavarja őt. Persze, tudta, hogy szó sincs ilyenről, csak boldog volt, hogy így törődik vele.

- Pirítóst kérek, teával. - nézett rá a kocsmárosra, aki mosolyogva munkához látott.

Átültek egy asztalhoz, ott folytatták a reggelit.

- Jó látni, hogy végre rendesen eszel. - mondta Voldemort, és egy pillanatra sem vette le a szemét a majszoló Belláról.

- Szerencsére már sokkal jobban vagyok, így bármilyen feladatot teljesítek. - harapott még egy falatot, majd leöblítette egy korty teával. Már nem rémült meg, ha meglátott egy teáscsészét. Eldöntötte, hogy nem törődik azzal, aki ijesztgeti.

A férfi felkapta a fejét a szó hallatán.

- Feladatot? - biccentette félre a fejét mosollyal az arcán.

Bellának tele volt a szája, határozottan bólintott.

- Hiszen azt mondtad, szeretnéd, ha egy csapat lennénk. - szólalt meg, amikor már nem volt tele a szája.

- Igen, ezt mondtam, és tényleg így gondolom. De azt hiszem, ma nem tudunk semmi olyat csinálni, amivel közelebb kerülhetnénk egymáshoz. - mondta, miközben elnézett mellette.

A nő követte a tekintetét. Odakint zuhogott az eső, és olyan volt mintha hó is esne.

- Hát igen, ez nem a megfelelő idő arra, hogy bármit is csináljunk együtt. - értett egyet vele.

- Csak az a baj, hogy így a vendégemet sem tudom elvinni sehová.

- Vendéget? - kérdezte szemöldökét felvonva.

- Nem mondtam neked? - kérdezett vissza Voldemort. - Az egyik barátom meglátogat a Roxfortból, és ide is költözik a fogadóba.

- Olyan barát, mint Rose? - csúszott ki a száján a kérdés, még mielőtt átgondolta volna.

A férfi lepillantott a csésze alján maradt teára, hogy elfojtson egy előtörni készülő nevetést, de nem járt sikerrel. Hátravetette a fejét, aztán felnevetett.

- Remélem, nem érted félre a kérdésem. - mondta Bella, miközben a Nagyúr még mindig nevetett.

- Félreérteni? - kérdezte, de csak egy nyögésnek hallatszott, mert még mindig teli szájjal kacagott. - Nem, dehogy, egyáltalán nem értem félre. - fújt egy nagyot, hogy levegőhöz jusson.

Még mielőtt Bella megszólalhatott volna, ketten beléptek az ajtón.

- Sziasztok! - köszönt Narcissa, miközben lehúzta a fejéről a teljesen szétázott kapucnit.

- Hol voltál ilyen időben? - kérdezte Bella egy kicsit szemrehányóan.

- Pár órával ezelőtt még szép idő volt, és úgy gondoltam, hogy elmegyek egy kicsit sétálni.

Aztán elkezdett esni az eső, de szerencsére hazahoztak.

A boszorkány már fordult volna meg, hogy megköszönje Jasonnek, de a férfi helyett valaki más állt a nővére mellett.

- Jó reggelt, Lucius! - köszönt Voldemort vigyorogva.

- Te meg mit vigyorogsz? - förmedt rá Bella, mire a férfi ismét hahotába kezdett.

- Miért vele jöttél haza? - kérdezte immáron a testvérétől.

- Most miért kaptad fel a vizet? Jót beszélgettünk, és egyébként is ő az új kocsis.

- Az új kocsis? - nézett értetlenül Bella. Narcissa bólintott.

- Hol van Jason? - szegezte a kérdést Voldemortnak.

- Sajnos ő már nem a fogadóban dolgozik. - közölte vele. - Ugyanúgy a szolgálatomban áll, de most más feladata lesz egy ideig. Gondoltam, megbízom Luciust. És ahogy látom, jól döntöttem, mert a nővéreddel nagyon jól szórakoztak. - kacsintott egyet.

Bella már készült kiadni magából a dühöt, de Cissy megelőzte.

- Ne mondj semmit! Tudom, hogy most elkezdenél kioktatni, de légy szíves, kímélj meg tőle.

Jasonnel jó barátok voltunk, de most elment. Viszont attól még fogunk találkozni, csak egy kicsit ritkábban. És egyébként is, nem értem, hogy miért vagy ilyen ellenséges Luciusszal.

Nagyon kedves. - mosolygott rá a férfire. Bella is ránézett egy pillanatra, de aztán nem tudta elkapni róla a tekintetét.

A jégkék szemekben próbált olvasni, és valami olyasmit látott benne, hogy majd neked is megmutatom.

Megrázta a fejét, aztán csendben maradt.

- Biztosíthatlak, hogy vigyáztam a nővéredre. - mondta kedvesen Lucius. - Nem akarok beleszólni, de mégiscsak ő az idősebb, hadd döntse el ő, hogy mit szeretne. - nem kioktató hangon mondta, Bella azonban annak vette.

Tényleg nem kéne ilyennek lennem. Cissy is megérdemli, hogy boldog legyen. Attól még, hogy az én életem nem tökéletes, az övé még az lehet.

- Ne haragudjatok. Nem akartam ilyen házsártos lenni, csak mostanában nem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. - kért bocsánatot, aztán mindenkire villantott egy mosolyt.

Van valami ebben a nőben, amit meg kell tudnom. - gondolta Lucius.

- Most, hogy szent a béke, veletek is közlöm, hogy ma vendéget várunk, és örülnék, ha ti is megismerkednétek vele. Habár, mind a négyen a Mardekárba jártunk, így lehet, hogy már ismeritek.

Bellának bevillant egy kép a szőke hajú varázslóról. Néha látta őt a nagyteremben, vagy a folyosókon.

- Szép napot mindenkinek! - harsant egy vidám női hang, majd Bella egy barna hajzuhatagot látott, ahogy elsuhant mellette.

- Nem valami szép. - morogta.

Voldemort azonnal felpattant, és félrevonta a nőt.

- Örülök, hogy itt vagy. - üdvözölte, majd mélyen a fekete szemekbe nézett.

- Én is örülök. - válaszolta Rose. - Csak azért jöttem, hogy szóljak a manó készen áll arra, hogy a szolgád legyen. Bármit parancsolsz neki, teljesíteni fogja.

- Remélem is, mert ha nem, büntetést kap. - mormogta a nő fülébe, majd hirtelen magához szorította.

Rose alig kapott levegőt, de azért ő is megölelte a férfit.

- Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküled. Köszönöm, hogy újra mellettem vagy. - folytatta Voldemort.

- Hidd el, sehol máshol nem akarok lenni. Csak melletted. Mint egy jó barát. - mosolygott rá Rose, majd kibújt az öleléséből. - Mikor jön Pipogyusz? - kérdezte, mire a férfi felnevetett.

- Ne nevezd így. - korholta kedvesen. - Nem tehet róla.

- Persze, hogy nem. Ez csak egy csúf becenév. De azt azért valljuk be, hogy nagyon vicces volt, amikor fejjel lefelé lógott le a fáról.

- Nem tagadom, én is mosolyogtam rajta, de ha lehet, akkor ne említsd előtte. - kérte.

- Nem fogom, de az biztos, hogy ő sosem fogja elfelejteni. És az a fiú sem, aki ezt tette vele. - mondta, majd indult volna tovább, de Voldemort továbbra is egy helyben állt.

- Mi az? - fordult vissza Rose.

- Semmi, mehetünk. - felelte lassan, de nem tudta kiverni a fejéből annak a fiúnak az arcát.

A sötétbarna hajat, a kék szemeket, és a kerek szemüveget.

- Mi a fiú vezetékneve, aki fellógatta a fára? - tudakolta a nőtől.

- Potter, ha jól emlékszem. Miért?

- Nem fontos. - válaszolta, majd legyintett. Visszamentek a többiekhez.

Bella a testvérével és Luciusszal beszélgetett, úgy tűnt, most már minden rendben van köztük.

Az idő egyre rosszabbra változott. Nem is eső esett, hanem hó, de még mindig látni lehetett óriási esőcseppeket.

- Biztos, hogy ilyen időben is jön? - kérdezte Lucius a Nagyúrtól.

- Azt mondta, az idő nem számít. - felelte.

Fél óra telt el, mióta Rose megérkezett. Voldemort és a nő leültek a bárhoz, és rendeltek egy italt Thomastól.

Néhány perc múlva Rose szólalt meg.

- Megérkezett a Varjú. - kuncogta.

Odakint valóban egy olyan ember állt, akinek mindene fekete volt, leszámítva a hófehér bőrét.

Fekete köpeny, fekete, vállig érő haj, fekete szemek. Abban a köpenyben denevérnek is lehetett volna mondani.

A haja és a ruhája csuromvizesen lógott, de a mosoly ott virított az arcán.

Mindenki mosolyogva üdvözölte, csak Bella nézett rá elkerekedett szemekkel.

Ezt nem hiszem el! Miért pont ő a barátja? Akivel soha nem jöttem ki jól.

A vendég Bellára emelte a tekintetét, és szinte lyukat fúrt rajta. A nőnek pislognia kellett.

Becsukta maga után az ajtót, de nem mozdult el onnan. Élvezte a hatást, amit a helyiségben keltett. Összefonta a karját maga előtt, amitől még több víz csöpögött a padlóra, majd magabiztosan végignézett a többieken.

Síri csend volt a teremben. Senki nem mert megszólalni.

Perselus Piton állt az ajtóban.