25. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a kövi fejezetet. Nem is tudom, hogy melyik lenne a legtalálóbb szó erre a részre, így inkább nem mondok semmit, mert nem akarom lelőni a poént. ;)

Egy dolog azonban biztos: tele van érzelmekkel. :D

Van még valami, amit el szeretnék mondani. Ezt a részt egy kedves barátnőmnek küldöm, aki talán az egyik legnagyobb rajongóm. Fogadd szeretettel Anna. :) És remélem, hogy sikerült olyannak megírnom, mint ahogy elképzelted.

Jó olvasást! :)

  

 

25. Fejezet

A fekete kövekkel kirakott gyűrűre pillantott, ami az ujján ragyogott az enyhe, téli napsütésben, majd ismét a tömegre emelte a tekintetét, és továbbment.

Az emberek próbálták túlkiabálni egymást, de nem jártak sok sikerrel, csak azt érték el, hogy még nagyobb hangzavar kerekedett az utcán.

Lassan haladt előre, az előtte totyogó idős emberektől nemigen tudott gyorsan menni, de azért néha utat tört magának, és maga mögött hagyta őket.

Néhányan csodálkozó pillantást vetettek rá, hiszen ide ilyen fiatalon nem szoktak járni.

Csak azok a nénik és bácsik, akik előszeretettel nézelődtek a kirakott portékák között.

Akiknek rengeteg szabadidejük van, és akik kedvelik a csillogó csecsebecséket.

Azonban most neki is valamilyen ékszerre vagy egy olyan tárgyra volt szüksége, ami híresnek számított. Ami történelmi múlttal rendelkezett, és éveken át egy becses család birtokában volt.

Egy tárgyat már az övének tudhatott, ezt nem is volt nehéz megszereznie, hiszen a gyűrű az édesanyjáé volt, pontosabban a nagyapjáé, így kapta meg ő is.

Nem véletlenül viselte az ékszert. Terve volt vele, amit ma éjjel szeretett volna végrehajtani.

Ha ma éjjel belekezdek, nem állhatok meg addig, amíg az összes az enyém nem lesz.

Ördögi mosoly ragyogott az arcán, de próbálta kordában tartani az érzéseit, ezért ismét fapofával, szinte unottan nézelődött a rengeteg, használhatatlan tárgy között.

Pontosabban csak a többi ember nem tudta felhasználni semmire, ő viszont egy egyszerű gombostűből vagy akár egy naplóból is olyat tudna alkotni, amitől halhatatlanná válna.

Napló.

Olyan hirtelen állt meg, mint aki falba ütközött. A felismeréstől alig kapott levegőt, és szinte nem is hallotta, amikor egy púpos hátú férfi rákiabált:

- Nagyon hálás lennék, ha nem az út közepén állna meg, és továbbengedne! - rikácsolta.

Voldemort még mindig nem mozdult meg. A szeme sarkából látta, ahogy az öreg szitkozódva, botjával hadonászva elhalad mellette.

Nyelt egy nagyot, és amikor úgy érezte, hogy képes lesz tenni néhány lépést, elindult.

Ez eddig miért nem jutott az eszembe? Évek óta írom a naplóm, szinte minden nap a kezem ügyébe kerül, és a mai napig nem is gondoltam bele abba, hogy ebből lehetne a legnagyobb erővel bíró horcruxot létrehozni. Hiszen a saját érzéseimet írtam bele, olyan titkokat, amikről senki sem tud. Olyan erővel és hatalommal ruházhatna fel, amit senki sem tudna lerombolni.

Egy percig sem maradt ott tovább, hiszen tudta, hogy mit akar tenni. Ma éjjel a gyűrűt használja fel, hamarosan pedig a naplót, de addig megpróbál keresni néhány más tárgyat is, mert minél több élményt és érzelmet ír le a naplóba, annál nagyobb lesz a horcrux ereje.

Amikor pár másodperc múlva kinyitotta a szemét, már nem a zsúfolt utcát látta maga előtt, hanem egy hatalmas teret, aminek a közepén egy szívszorító jelenetet ábrázoló szobor állt.

A hó jéggé fagyott az emlékművön, és meg-megcsillant, ahogy közelebb ment hozzá.

Egy ló és gazdája az égre nézett, az állat mellett pedig egy nő kuporgott. Esdeklő arccal nézett a férfire, szinte könyörgött neki, de ő csak mereven az eget kémlelte.

Felkavarodott a gyomra, ahogy rájött, hogy mit is akar üzenni ez a szobor.

Megbocsátás, könyörület. Könyörület, amit sosem kapsz meg, bármennyire is próbálkozol.

Undorodva elfordult, majd szinte futva maga mögött hagyta a teret. Keresztülvágott néhány utcán, majd amikor ismét egy nyílt terepre ért, egy tábla állta útját, amin a város neve díszelgett kicsit már kopott betűkkel.

Godric’s Hollow

Nem tudta megmondani, hogy miért pont erre a helyre hoppanált, csak úgy jött magától. 

Kicsit furcsának találta, hogy egy emberrel sem találkozott még, de lehet, hogy a rossz idő miatt maradt mindenki a házában.

Neki viszont kell valaki, akin végrehajthatja a varázslatot. Ember nélkül nem lesz az övé a horcrux. Pontosabban a halála nélkül nem lesz az övé.

Azt nagyon jól tudta, hogy minél nagyobb ereje van egy tárgynak, annál erősebb lesz ő is, de azon még nem gondolkodott el, hogy azoknak az embereknek milyennek kell lenniük, akiket megöl majd. Ha egy olyan embert választana, aki érzelmileg kötődik hozzá, még nagyobb hatalma lenne. Az érzelmi kötődésről azonnal eszébe jutott két személy.

Bella és Rose.

Egyiküket sem tudná megölni. Képtelen lenne rá. Nélkülük nem olyan lenne az élete, mint amilyen most. Nehezen vallotta be magának, de mindkettőre szüksége van ahhoz, hogy valóra váltsa a tervét. És nem csak ahhoz. A két nő olyan biztonságot jelentett számára, ami már nagyon rég vette körbe őt, vagy lehet, hogy sosem élhette át ezt az érzést.

Megígérte nekik, hogy egy kicsit beavatja őket a tervbe, legfőképpen Bellát. Azért is, mert vele más tervei is vannak. Ha sikerül létrehoznia egy-két horcruxot, a nőt örökre maga mellé láncolja. Persze, csak akkor, ha ezt ő is akarja. De miért ne akarná?

A jeges szél vadul cibálta a köpenyét, de őt mégsem emiatt rázta ki a hideg.

Eszébe jutott, hogy mi történt Bella és közte néhány nappal ezelőtt. Hogy mi történhetett volna, ha nem uralkodik magán és az érzésein. Mégis megtette, mert a haragon és dühön kívül még egy érzelem is tombolt a testében, amikor előrántotta a pálcáját.

Nem tudta megmondani magának, hogy vajon mi lehetett az, csak annyit tudott, hogy valami erős, magával ragadó érzés, amit eddig még sosem tapasztalt. És amitől teljesen megrémült.

Ismét azon kapta magát, hogy egy helyben áll, és bámul a semmibe, ezért néhányszor megrázta a fejét, hogy egy kicsit magához térjen.

Egyre sűrűbben hullt a hó, és már sötétedett is, úgyhogy elhatározta, hogy keres egy fogadót, ahol megszállhat. Persze, visszamehetett volna, és szembenézhetett volna Bellával, de még egyáltalán nem volt felkészülve a találkozásra.

Az utca vége felől zsivajt hallott, ezért arra vette az irányt. Ahogy egyre közelebb ment, már értette is, hogy mit mondanak.

- Bízom benne, hogy nem lesz akkora hóvihar, mint tavaly. - mondta egy pocakos férfi.

A választ már nem hallotta, mert a szél csak úgy süvített a füle mellett. Azonnal odalépett hozzá, majd udvariasan megszólalt:

- Jó estét, uram! Van még szabad szoba a fogadóban? - kérdezte, és persze nem maradhatott el a szokásos, szédítő mosolya, amit ilyen helyzetekben mindig be szokott vetni.

- Igen, de azok a szobák nem egy egyszerű turistának valók. - felelte, miközben rendesen végignézett rajta.

 - Az ár miatt ne aggódjon. - mosolygott rá, de ez a mosoly nem jutott el a szeméig. - És ha már így szóba hozta, a legdrágább szobát kérem. - olyan fagyos volt a hangja, hogy a férfi azonnal mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom, uram, ha esetleg megbántottam, nem ez volt a célom, én csak… - hebegte.

- Csak mutassa az utat. - vágott a szavába türelmetlenül.

A férfi még mindig az orra alatt motyogva elindult befelé.

Voldemortot azonnal megcsapta a kandallókból áradó hőség, ami nagyon jólesett átfagyott testének. Levette a válláról a köpenyt, majd ismét meg akart szólalni, mivel a férfi csak álldogált ott mellette, de egy másik, sokkal kellemesebb hang ütötte meg a fülét:

- Ne szerencsétlenkedj már, David! Nem látod, hogy a vendégünk fáradt, és szeretne lepihenni? - kérdezte szemrehányóan. - Jöjjön csak, majd én megmutatom a legkényelmesebb szobát. - küldött felé egy mosolyt, és már indult is volna, ha David nem ragadja meg a karját.

- Beszélnünk kell, Amanda. - mondta halkan, mert attól félt, hogy a másik férfi meghallja.

- Mi van már megint? - kérdezte felháborodva. - Örülj neki, hogy itt egy újabb vendég, aki mellesleg jó árat fizet majd. És ha jól látom, egy aranyvérűvel van dolgunk, ezért a legjobb jár neki.

Voldemort úgy tett, mintha a falon lógó festményt tanulmányozná, de a nő utolsó mondatán kénytelen volt mosolyogni.

Hát igen. Mindenki ezt hiszi rólam. De a látszat néha csal.

- Igazad van. De én, szóval… - dadogta idegesen.

- Na jó, ebből elég. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Vagy elmondod, hogy mi bajod van, vagy megyek, mert a vendég nem sokáig fog itt maradni, ha így folytatjuk.

- Ismerem ezt a férfit. - nyögte ki nagy nehezen.

- Ismered? - kérdezte szemöldökét felvonva.

- Igen. - bólintott. - És te is. Mindenki ismeri őt ebben a szobában. - suttogta.

Amikor látta, hogy a nő még mindig nem ért semmit, az ajtó mellett álló szekrényhez lépett, majd levett egy újságot a hatalmas kupac tetejéről.

Amanda kezébe adta, aki rendesen szemügyre vette a címlapot. Az oldalon ez állt hatalmas betűkkel, a kép fölött:

VOLDEMORT NAGYÚR VÉGZETT A NÉGYTAGÚ CSALÁDDAL

- Nézd meg a képet. - mondta David fojtott hangon.

A képen egy sötéthajú, kékszemű fiú mosolygott. Jobb kezében a pálcáját szorongatta.

Az iskolai egyenruha volt rajta, a szíve fölött egy kígyót ábrázoló kitűző díszelgett.

- A Mardekárba járt. - jegyezte meg nem sokkal később a nő.

- Igen, annak a háznak a jele a kígyó. De nem ez a legfontosabb. - amikor a nő ismét értetlenül bambult rá, mérgesen kikapta a kezéből az újságot, majd a füléhez hajolt.

- Nagyon lassan fordulj meg, és hasonlítsd össze a vendéget, a képen látható fiúval.

A nő megtette, amit a férfi kért. Néhány másodpercig a tőle két méterre álló férfire pillantott, aztán az újságra.

Amikor negyedszerre is végrehajtotta a műveletet, David türelmetlenül megszólalt:

- Most már rájöttél, hogy miről beszélek? A ma esti vendégünk a képen látható fiú. Egy gyilkos.

Amanda erre felkapta a fejét, majd sziszegve beszélni kezdett.

- Fogalmam sincs, hogy milyen őrültségeket zagyválsz itt össze. - tépte ki a kezéből az újságot, aztán a szemetesbe dobta. - Jól van, David, majd megnézem a szállítmányt, de most nem érek rá. - szólalt meg fennhangon, és a vendég mellé lépett.

- Kérem, kövessen. - mosolygott csábosan Voldemortra, aki egy biccentéssel viszonozta a gesztust.

David bénultan, a ledöbbenéstől levegő után kapkodva figyelte, ahogy a lépcsőn egyre csak magasabbra mentek, miközben szívélyesen csevegtek.

Nem tudott sokáig egy helyben ácsorogni, mert az asztaloknál ülő vendégek kérték a következő adag italt.

Eközben három emelettel feljebb Voldemort elfoglalta a szobát, miközben Amanda behúzta a sötétítőfüggönyöket, aztán gyertyát gyújtott.

- Szüksége van még valamire? Vacsorázott már?

- Egy tál, forró leves jólesne. - válaszolta.

- Máris hozom. - indult az ajtó felé, de az abban a pillanatban kivágódott, és egy fiatal lány lépett be rajta.

- Elnézést asszonyom, nem tudtam, hogy vendégünk van. - szabadkozott pironkodva.

- Semmi baj, Isabel. Szeretném, ha egy kicsit rendbe tennéd a szobát, mielőtt az úr lefeküdne aludni. Addig én elkészítem a levest. - villantott rá egy mosolyt, majd kilibbent a szobából.

Ahogy becsukódott az ajtó, a lány azonnal munkába látott. Voldemort alaposan szemügyre vette őt, miközben a szobában ténykedett.

A hullámos, szőke haját, karcsú derekát. A gyertya fényében a szeme színét is meg tudta állapítani. Zöld szeme volt, és igen csinos arca.

Nem akarta olyan feltűnően bámulni, de nem tudott mást tenni. Annyira emlékeztette valakire, csak azt nem tudta, hogy kire. Isabelnek hívták, amint az előbb megtudta.

Szinte bombaként robbant benne a felismerés.

A homokos tengerpart, az árvaházi kirándulás.

Meg sem próbált csendben maradni.

- Isabel, tényleg te vagy az? - kérdezte meglepetten.

A lány azonnal ráemelte a tekintetét, de Voldemort csak értetlenséget olvasott ki a szemeiből.

Azt hitte, hogy nem mer majd a közelébe menni, de a lány határozottan elélépett, és az arcához emelte a kezében tartott gyertyát.

El kellett telnie néhány percnek, mire megszólalt.

- Igen, Isabel vagyok. - mondta, de aztán megint elhallgatott.

- Nem ismersz meg? - kérdezte a férfi kedvesen. Lassan feléje nyúlt, és megfogta a kezét.

- Tengerpart. - csak ennyit mondott, de ezt fülig érő szájjal.

Látta, amint a lány arca teljes változáson megy keresztül. Ahogy felragyogtak a szemei a boldogságtól, ahogy egy hatalmas vigyor ült ki az arcára.

- Tom! - kiáltotta, aztán a férfi karjaiba vetette magát.

Voldemort annyira meglepődött, hogy megszólalni sem tudott. Érezte, amint a lány kezei szorosan a nyakára kulcsolódnak, és egyre csak magához szorítják.

Lassan felemelte a karjait, majd ő is átölelte. Először csak finoman, aztán mikor előtörtek belőle az érzelmek és az emlékek, még szorosabban, mire a lány felzokogott.

- Kérlek, ne sírj. - simogatta gyengéden a haját. - Nem bírom nézni, ha szenvedsz. - csuklott el a hangja, és még erősebben ölelte magához.

- De hiszen örömömben sírok! - tolta el magától annyira, hogy a szemébe nézhessen.

Voldemort nagyon remélte, hogy az ő szemében nem csillognak nagyon a könnyek, mert nem akarta, hogy Isabel észrevegye, hogy ő is meghatódott. Minden más módon kimutatná neki az érzéseit, csak sírással nem. Sosem sírt, pontosabban azóta nem, és nem is fog…

Gyengéden letörölte a lány arcát beborító könnyeket, majd lepillantott a padlóra.

- Én is nagyon örülök a találkozásnak, de szerencséd, hogy nem égtünk idebent. - mutatott a padlón füstölgő gyertyára, majd gyorsan felkapta.

- Elfújtam, mielőtt neked ugrottam! - nevetett fel csilingelően.

Voldemort megbabonázva hallgatta a lányt. Imádta a nevetését. Annyira ártatlan és jószívű lány volt. A mai világban nehéz ilyet találni. Isabel egy kincs.

- Mi ez a nagy nevetés? - harsant egy hang az ajtó felől. Amanda állt ott, kezében egy tálcával, amin egy tál, finom leves gőzölgött.

- Bocsánat, Amanda. Nem akartam felverni az egész fogadót, csak tudja, mi ismerjük egymást Tommal már gyerekkorunk óta. Azóta nem láttam őt, mióta elment abba az iskolába, és nagyon boldog vagyok, hogy újra láthatom. - mosolygott a nőre meghatottan.

- Értem, és is nagyon örülök, hogy újra találkoztatok. Parancsoljon, a levese. - intett Voldemortnak, aki azonnal asztalhoz ült, mert kilyukadt a gyomra. Szinte percek alatt belapátolta a sűrű krémlevest, sőt annyira ízlett neki, hogy a kenyér héjával még ki is törölte.

- Köszönöm. - mondta a hasát simogatva. - Még életemben nem ettem ilyen finom levest. - sóhajtott egyet jóllakottan, majd Amandára mosolygott.

- Egészségére. - viszonozta a mosolyt. - Hozhatok még valamit?

- Csak egy pohár vizet kérek.

- Majd én hozok. - pattant fel Isabel, majd a szekrényhez lépett, és a kancsóból friss vizet öntött neki.

Voldemort egy hajtásra megitta az egészet.

- Szép gyűrűd van. - jegyezte meg a lány, miközben elvette a poharat.

A férfi teljesen megfeledkezett mai esti tervéről. Isabel mindent elfeledtetett vele.

- Köszönöm, családi örökség. - gyorsan folytatta, mert látta, hogy a lány szólásra nyitotta a száját, biztosan azért, hogy a családjáról kérdezzen. - De ha nem haragszotok meg, szeretnék lefeküdni. Fárasztó napom volt, és holnap korán kell kelnem.

- Persze, pihenjen le nyugodtan. - mondta Amanda, majd megfogta a lány karját, és finoman az ajtó felé kezdte húzni.

- Jó éjt, Tom! És szép álmokat. - mosolygott rá.

A férfi nem tudta, hogy mit tesz. Egy mozdulattal magához húzta a lányt, és ismét szorosan megölelte.

Isabel alig kapott levegőt, de ő is viszonozta az ölelést.

- Rólad fogok álmodni. - suttogta a fülébe, mire Isabel kuncogni kezdett, és ez a kuncogás azonnal eszébe juttatott valaki mást.

- Én is rólad. - simított végig az arcán, Voldemort pedig lehunyta a szemét, mert annyira meghatotta ez a gesztus, hogy már megint könnyek gyűltek a szemébe.

Amikor ismét felpillantott, a lány már az ajtó kilincsét fogta.

- El sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy újra láthatlak.

Azzal becsukta az ajtót, de az illatát maga után hagyta. Azt az illatot, amit a férfi mindig is érzett, ha a közelében volt.

Elfújta az összes gyertyát, mielőtt lefeküdt. Nem látszódott, de boldogan mosolygott, szinte már nevetett. Ezt senki sem láthatta a sötétben.

És az arcán végigfolyó könnyeket sem.

Becsapta maga mögött az ajtót, majd elővigyázatosságból körülnézett az utcán.

Senki sem volt odakint, és ez még mindig a zord időjárásnak volt köszönhető, amiért most nagyon hálás volt.

Egy kicsit megviselte a testét az előbbi eset, de tudta, hogy nem lesz könnyű végrehajtani a varázslatot. De sikerült neki, és ez a lényeg.

Amikor a család többi tagja hazaér, megtalálják majd a földön fekvő idős bácsit, aki szívrohamban elhalálozott, mert már nagyon öreg volt. Nem fog kiderülni, hogy valójában gyilkosság történt.

Óvatosan levette az ujjáról a gyűrűt, majd elővett a zsebéből egy kis tasakot, és belecsúsztatta.

Egy horcrux kipipálva. Jöhet a következő.

Pár napon belül visszaviszi arra a helyre, ahonnan elhozták neki. Vagyis a nagyapja házába. Jól elrejti a gyűrűt, hogy senki se találhassa meg.

Hoppanált, majd azelőtt a fogadó előtt találta magát, ahol az éjszakát töltötte.

- Jó reggelt! - köszönt, mire Isabel felkapta a fejét. Épp az asztalokat törölgette.

- Neked is. Remélem, hogy jól aludtál. - húzott ki neki egy széket.

- Nagyon jól. - felelte, miközben leült.

- Sikerült elintézni, amiért ilyen korán el kellett menned? - érdeklődött.

- Igen, minden úgy alakult, ahogy elterveztem.

- Akkor jó. - mosolyodott el.  - Úgy látom, hogy meghozták a rózsákat. - nézett ki az ablakon.

- Rózsákat? - csodálkozott Voldemort. - Télen is van rózsa?

- Ez egy igen különleges faj. - magyarázta kedvesen. - Minden évszakban virágba borul, és azt hiszem, ilyenkor a legszebb, bármennyire is furcsa.

- Köszönöm, Joseph. - biccentett az ajtón belépő fiúnak, aki hatalmas kosárral teli rózsát hozott be.

Azonnal felpattant, ahogy a fiú kilépett az utcára. Letérdelt a kosár mellé, majd a kezébe vett egy vérvörös rózsát, aztán az arcához emelte.

Voldemort már megint azon kapta magát, hogy nem tudja levenni róla a szemét. Annyira szép látványt nyújtott rózsával a kezében.

- Gyönyörű. - mondta érzelmes hangon

- Igen, ennél nincs szebb virág a világon. - helyeselt Isabel.

- Te is az vagy. - bókolt neki, mire a lány elpirult.

- Ugyan már, nem kell zavarba jönnöd. A barátok megmondják egymásnak az igazat. - ő is letérdelt a kosár mellé, és a kezébe vett egy virágot.

- Igen, nincs is szebb dolog a barátságnál. - mondta bölcsen, de egy pillanatra sem vette le a szemét a virágról.

Voldemort elmélyülten nézte a rózsákat. Azonnal megfogalmazódott benne egy terv.

- Tudod, van egy lány, aki… - kezdett bele a mondandójába, de Isabel közbeszólt.

- Szerelmes vagy? - kérdezte csillogó szemekkel.

A férfit szinte arcul csapta a kérdés, olyan váratlanul jött.

- Hát, szóval… Csak pár hónapja ismerkedtünk meg. Az tény, hogy nagyon fontos a számomra, de azt nem tudom megmondani, hogy ez szerelem. - mondta ki nagy nehezen az utolsó szót. - És arra gondoltam, hogy…

- Vigyél, amennyit csak szeretnél. - fejezte be a gondolatát.

Voldemort nem lepődött meg, amiért a lány kitalálta, hogy mit tervez. Lehet, hogy nagyon kevés időt töltöttek együtt, és ez hosszú évekkel ezelőtt történt, akkor is sikerült kiismernie őt.

- Nem lesz baj belőle? - kérdezte aggodalmasan.

- Jaj, dehogy lesz! - legyintett. - Senki sem fogja észrevenni, hogy hiányzik néhány szál. Mennyit szeretnél?

- Hármat kérek. - vágta rá gondolkodás nélkül.

- Tessék. - nyújtotta oda neki a virágokat, majd felálltak.

- Köszönök mindent. Annyira örülök, hogy találkoztunk, Isabel. - nézett mélyen a szemébe.

- De ugye még látjuk egymást? - kérdezte szinte sírva.

- Hát persze. Próbálok minél hamarabb jönni, és akkor többet tudunk beszélgetni. Talán az ünnepek után ismét eljövök. - mosolygott rá.

- Az nagyon jó lesz. Már alig várom.

Néhány másodpercig csak nézték egymást, majd ismét Isabel szólalt meg.

- Sok szerencsét. Meglátod, hogy nagyon fog neki örülni. A rózsa minden nő lelkére gyógyító hatással van. - mondta lágyan, majd odalépett hozzá, és ismét megölelte.

- Tényleg nagyon köszönöm. Viszlát, Isabel. - búcsúzott el, majd kilépett az ajtón.

A lány is követte, majd figyelte, ahogy egyre távolodik tőle.

- Tom! - kiáltott utána. A férfi azonnal megfordult.

- Mindig hallgass a szívedre. - suttogta könnyes arccal, aztán még egyszer rámosolygott, és visszament a fogadóba.

Voldemort mosolyogva nézett a rózsákra, majd magába szippantotta a sötétség.

Szinte repült felfelé menet, olyan gyorsan szelte a lépcsőfokokat. Az ajtó előtt megtorpant, majd vett egy mély levegőt, és bekopogott.

- Szabad. - hallatszott ki a válasz.

Lassan kinyitotta az ajtót, majd belépett.

Bella egy hatalmas tükör előtt állt, fekete köntösben, és a haját fésülte, ami hullámokban omlott a vállára.

Amikor meglátta, hogy ki lépett be az ajtón, azonnal folytatta a fésülködést.

Voldemort ezt nem találta furcsának, gondolta, hogy így fog reagálni, de eldöntötte, hogy küzdeni fog azért, hogy megbocsásson neki. Nem fogja egykönnyen feladni.

- Bella, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom. Te is nagyon jól tudod, hogy sosem bántanálak, mert nagyon fontos vagy nekem.

A nő ugyanolyan arccal fésülködött tovább, mint eddig.

- Néha nem tudom irányítani magam. Kérlek, ne hibáztass, ez nem én vagyok. - folytatta türelmesen Voldemort. - De ha adsz még egy esélyt, megmutatom, hogy milyen vagyok valójában. - mondta, majd a háta mögül előhúzott egy rózsát.

Bella csak néhány másodpercig figyelte a virágot, amit elérakott a férfi, aztán folytatta tovább a fésülködést.

- Azt hiszed, hogy ezt el lehet intézni egy szál rózsával? - kérdezte végül.

- Figyelj, tudom, hogy ezt nem könnyű megemésztened, de fontos vagy nekem. Elhiszem, hogy megijesztettelek, de sosem lettem volna képes arra, hogy bántsalak. Képtelen lettem volna fájdalmat okozni neked. - húzott elő még egy rózsát.

Már úgy tűnt, mintha mosolyogna, de sikerült elfojtania az érzéseit. Még vadabbul fésülte a haját, amiből a férfi rájött, hogy igenis hatással van rá az, amit mond, és a rózsák is.

Nem mondott semmit, hanem szó nélkül a nő elé nyújtotta a harmadik virágot.

Bella az ágyra dobta a fésűt, de nem szólalt meg. Voldemort a tükörben figyelte az arcát, és boldogságot, szinte megkönnyebbülést látott rajta, egészen addig, amíg nem tört ki belőle a nevetés.

A nő ugyanis nevetni kezdett, miközben felé fordult.

- Mondták már, hogy őrült vagy? - kérdezte, majd egy mélyet lélegzett a rózsákból.

- Nem most hallom először. - felelte vigyorogva.

- Köszönöm a rózsákat. Elképesztően szépek.

- Te még szebb vagy. - simogatta meg a haját. Lehet, hogy ezt mondta Isabelnek is nem sokkal ezelőtt, de ők csak barátok, míg Bellához sokkal erősebb és mélyebb érzelmek fűzték.

- És miért pont hármat hoztál? - kérdezte. Így próbálta leplezni a zavarát.

- Mert tudtam, hogy csak a harmadik után fogod beadni a derekad.

- Ilyen jól ismersz? - nézett rá kíváncsian.

- Nem is tudod, hogy mennyire. - felelte lágyan. - Akkor megbocsátasz? - kérdezte reménykedve.

- Nincs mit megbocsátanom. És én is nagyon sajnálom, hogy olyan hirtelen el akartam menni, csak rengeteg érzés tombolt bennem, és nem tudtam, hogy adjam ki magamból.

- Ne aggódj, lesz módod rá. - nézett rá csibészesen, mire a nő megint elnevette magát.

Voldemort hagyta, hogy az érzelmei irányítsák. A nő derekára fonta a karját, így a rózsák pont a szívük között helyezkedtek el.

- Többet jelentesz nekem, mint képzeltem. És ez megrémiszt. - mormolta halkan Voldemort.

Bella megbabonázva nézte a kék szemeket, amik már úgy hiányoztak neki.

- Hiányoztál. És hidd el, engem is megrémítenek ezek az érzések, mert én sem éreztem még így. - simult hozzá még jobban.

- Akkor szent a béke? - suttogta a nő fülébe, majd ismét elveszett a szemeiben.

- Igen. - felelte rekedten, mert az érzelmek miatt elment a hangja.

Maguk sem tudták, hogy mennyi ideig álltak egymás karjaiban. Csak azt tudták, hogy nem akarják elengedni a másikat. Örökre így akarnak maradni. Biztonságban.

Voldemort szíve hevesen vert, amit a boszorkány is érzett.

Átnyúlt a rózsák fölött, és a férfi mellkasára tette a kezét, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az arcáról.

A Nagyúr szíve nagyot dobbant, amikor megérezte a boszorkány ujjait, ahogy gyengéden a testére simulnak.

Egyfolytában ugyanazt a szót dobogta. Egyre erősebben és gyorsabban.

Bella.