16. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkezett a 16. fejezet. Remélem, mindenki izgalmasnak találja majd, és tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

16. Fejezet            

- Nos, megkínálsz egy pohárral a whisky-ből? - kérdezte Rose fülig érő szájjal.

Bella még mindig az asztalnál ült, ujjai görcsösen markolták a varázspálcáját, hogy gyorsan elő tudja kapni, ha esetleg meg kéne védenie magát, bár nem úgy tűnt, mintha a nő meg akarta volna támadni őt.

Nem válaszolt a kérdésre, egy keskeny vonallá préselte az ajkát. Attól csak még dühösebb lett, hogy Rose nyugodtan fekszik a saját ágyában, miközben ő egy kényelmetlen széken kucorog. Nagyon bosszantotta a dolog.

- Tudtommal nem a te ágyad. - mondta a barna hajú boszorkány kimért hangon.

Ezt nem hiszem el! Idejön egy ismeretlen nő, aki olyan sokat tud Voldemortról, és most kiderül róla, hogy még gondolatolvasó is?

- Hát igen, így is mondhatjuk. - rántott egyet a vállán. - Gondolatolvasóknak hívják azokat az embereket, akik belelátnak mások fejébe, mint ahogy a nevében is benne van. Ha nem tudtad volna, akkor most elmagyaráztam. - lassan, szinte szótagolva mondta a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne, aki nem tud semmit. - Milyen kis tudatlan itt valaki! - csóválta a fejét rosszallóan. - Talán a Roxfortban nem tanítottak meg ilyenekre? Vagy rossz tanuló voltál, és csak azért nem rúgtak ki, mert apuci minden évben ledobott egy zsák galleont az asztalra? - kérdezte sajnálkozva, de alig tudta letörölni a vigyort az arcáról.

- Na most aztán tényleg elég volt! - csapott egyet dühösen az asztalra. - Mégis kinek képzeled magad, hogy így beszélsz velem? Nem tudsz rólam semmit, nem ismerjük egymást, mi jogon mered a szádra venni az apámat? - kiabálta, és érezte, amint könnyek szöknek a szemébe, de gyorsan visszapislogta őket.

- Vissza az agarakkal, drágám! - emelte fel az egyik kezét. - Azt hiszem, ki kell szolgálnom magam, mert pocsék vendéglátó vagy. - állt fel, majd előkapta a pálcáját, lendített egyet vele, mire kivágódott az egyik szekrény ajtaja, és egy pohár repült egyenesen a kezébe. Még egyet intett vele, mire a whisky-s üveg is a kezében volt. Teletöltötte a poharat, majd visszavarázsolta az üveget az asztalra.

- Elmondanád, hogy mit keresel itt? Ha nem ismerjük egymást, akkor nem értem, hogy miért kell pazarolnom rád az időmet. Meg egyébként is, hogy jutottál be? - ráncolta a homlokát.

- Hmm, ez tényleg érdekes kérdés. Hát, nem is tudom, hogy beszámoljak-e róla, vagy sem. Lehet, hogy jobb, ha nem mondom el, mert nincs annyi agysejted, hogy felfogd, amit mondok. - nézett végig rajta, majd kiitta a pohár egész tartalmát, és az ágyra dobta. Próbálta az arcizmait kordában tartani, de nem tudta. Csilingelően kacagni kezdett.

- Ezt most megkeserülöd! - sziszegte Bella, majd hatalmas lendülettel elindult a nő felé, de még mielőtt odaért volna hozzá, eltűnt. A helyén csak néhány fekete madártoll maradt. Bella a fejét forgatva körülnézett a szobában, majd felpillantott a csillárra.

Egy fekete szempár meredt le rá, szárnyait vadul lebegtette, amitől egy kisebb szélvihar keletkezett a szobában. A nő haja teljesen összegubancolódott, dühösen próbálta kifésülni a kezével, de nem nagy eredményt ért el vele.

- Felesleges ezt csinálnod, így is olyan a hajad, mint egy szénakazal. - vihogott Rose, ismét emberként ült az asztalnál.

Bella haragtól ragyogó szemekkel nézett rá. Minden sértést, amit a nő a fejéhez vágott, próbált lenyelni, és nem törődni vele.

- Ha nem tudnád, ez a viselkedés mód csakis téged jellemez. - vágta oda a szavakat ugyanolyan hangnemben, mint a nő. - Én viszont azt állapítottam meg rólad, hogy nem tanítottak meg jó modorra. Úgyhogy ez csak téged minősít, nyugodtan folytathatod, ha akarod, de beszélhetünk fontosabb dolgokról is. Mivel azt mondtad, hogy van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk. De előtte szeretném megtudni a neved.

- És miért olyan fontos ez? - kérdezte Rose. - Nem bájcsevegni fogunk.

- Már ne is haragudj, de én szeretem tudni, hogy kivel beszélek. Vagy talán nincs neved? - kérdezte negédesen mosolyogva.

- Természetesen van. - prüszkölte. - Ha ennyire tudni akarod. - rántotta meg a vállát.

- Rose Raven. - mutatkozott be.

- Holló? - kérdezte azonnal Bella. - Azért választottad ezt a nevet, mert hollóvá tudsz változni, vagy így születtél?

- Az utóbbi. Nem hiszem, hogy összefügg azzal, hogy animágus vagyok. De elég ebből, tudod a nevem, és kész.

- De te nem tudod az enyémet! - tiltakozott.

- Ó, dehogyisnem. - nevetett fel Rose. - Bellatrix Lestrange. Vagy tévedek? - nézett rá ártatlanul, szemeiben jókedv csillogott.

- Nem, valóban így hívnak. - ismerte be vonakodva. - De mégis honnan tudod?

- Nagyon sok dologról tudok, amiről nem is szabadna tudnom. - kuncogta gyermekien.

Bellában ismét felment a pumpa. Ez a nő nagyon beképzelt, elviselhetetlen.

- Mondd csak, te tényleg azt hiszed, hogy okos vagy? - kérdezte utálkozva.

- Nem hiszem. - rázta meg a fejét, és őszintének tűnt. Egy másodperc múlva ismét megszólalt, hatalmas vigyorral az arcán. - Tudom. - egy kis ideig figyelte a nőt, de az arckifejezése láttán megint nevetnie kellett.

- Hát, ne haragudj, de erre nem tudok mit mondani. Ha valaki tisztában van azzal, hogy nincs minden rendben a fejével, az csak bolond lehet. - kulcsolta össze a karját a mellén. Rose azonnal abbahagyta a nevetést.

- Egyáltalán nem haragszom. Te se kapd fel a vizet, de azt hiszem, jobb lenne, ha meglátogatnál egy orvost, mert nem egészen jó a hallásod. Azt mondtam, tudom, hogy okos vagyok, és nem azt, hogy nincs minden rendben a fejemmel. Vagy talán nem érted a szavak jelentését? Kérsz egy értelmező kéziszótárt? - alig tudott úgy beszélni, hogy ne csuklott volna el a hangja az egész testét rázó nevetéstől.

Bella lehunyta a szemét, képtelen volt tovább elviselni ezt az idegesítő nőszemélyt.

- Ezért se haragudj meg, de rád is eléggé illik az idegesítő jelző.

- Elegem van belőled! Szállj ki a fejemből! Most pedig vagy elmondod, hogy miért jöttél, vagy takarodj innen! Nem vagyok kíváncsi az ostoba beszólásaidra. - emelte fel a hangját, szemei dühösen tapadtak a nő arcára.

- Hová sietsz? Van elég időnk. Foglalj helyet, így sokkal kényelmesebb. - mutatott a vele szemben lévő székre. Bella nagyokat fújtatva leült a kényelmesnek egyáltalán nem mondható székre, és Rose-ra pillantott.

- Gyorsan mondd, nem érek rá! - pattogott Bella.

- Na jó, azt hiszem, tényleg tisztáznunk kell néhány dolgot. - sóhajtott egyet dühösen, majd összefonta a karját a mellén. - Az első és a legfontosabb: vegyél vissza ebből a hangnemből, nem beszélhetsz így velem. Ha te is udvariasan fogsz viselkedni velem, én is megpróbálok intelligensen kommunikálni veled. - magyarázta, mire Bella a szemét forgatva felnézett a plafonra. - És ha hozzád beszélek, akkor ne forgasd a szemed, és nézz rám. - parancsolta, majd megvárta, amíg a nő bosszúsan ránéz, aztán folytatta. - Szerintem, tudod, hogy kiről szeretnék beszélni veled. - nézett rá csillogó szemmel.

Persze, hogy tudom! És azt is tudom, hogy mit akarsz tőle.

- Voldemortról. - bólintott Bella, és büszkeség hallatszódott ki a hangjából.

- Így van. - biccentett egyet ő is. - Mióta ismered? - kérdezte.

- Körülbelül egy hete. - végzett el egy rövid fejszámolást.

- Csak egy hete? Ilyen kevés ideje? - mosolygott gunyorosan.

- Miért, te mióta ismered? - vetette oda sértődötten.

- Évek óta. - mosolygott továbbra is, önelégülten.

Hát persze. Ez megmagyarázza, hogy miért ilyen magabiztos, és talán azt is, hogy miért jött ide. Viszont ha úgy vesszük, én is ismerem őt, hiszen ugyanabban a házban, a Mardekárban voltunk, amíg a Roxfortban tanultunk. Nem személyesen, és nem olyan közelről, mint ő, de ismerem.

- Látszik rajtad. - mondta elgondolkodva Bella.

- Micsoda? - ráncolta a homlokát.

- Az, hogy ilyen régóta ismered őt. Valósággal ragyogsz, ha róla beszélsz. - a nő figyelmét nem kerülte el, hogy Rose szeme még mindig olyan különösen csillog.

- Csakugyan? - húzta még nagyobb ráncba a homlokát. - Én nem vettem észre. - próbált érdektelen hangon beszélni, de nem igazán sikerült neki.

- Jaj, ugyan már, kedves Rose! - kiáltott fel színpadiasan, dorgálóan. - Ki előtt akarod letagadni, hogy fülig szerelmes vagy belé? Mert előttem nem tudod megjátszani magad. - nézett rá lekicsinylően.

Rose a tőle egyáltalán nem megszokott módon elpirult. Halvány pír jelent meg mindkét orcája szélén, de hamar visszanyerte a magabiztosságát.

- És azt hiszed, hogy én nem látom, te is teljesen beleestél? - mosolygott rá gonoszul.

- Miért estem volna bele? - kérdezett vissza, és nagyon örült, amiért sikerült úgy megszólalnia, hogy nem hallatszódott ki belőle az érzelem. - Ahogy mondtad, te már évek óta ismered. Ami azt jelenti, hogy személyesen és közelről. Én viszont csak pár napja ismertem meg, alig tudok róla valamit, szinte semmit. Hiába voltunk a Mardekárban, attól még most láttam őt életemben először. Nem emlékszem rá, hogy valaha is beszéltem volna vele. És így visszagondolva, azt hiszem, hogy soha nem láttam őt társaságban.

- Valóban nagyon zárkózott és visszahúzódó volt akkoriban. - bólintott egyetértően Rose. - Magának való embert volt, aki nem engedett közel magához senkit.

- Még téged sem? - csodálkozott Bella.

- Jó, talán én voltam az a nagyon szerencsés kivétel, akivel megosztott néhány személyes dolgot magáról, de mást nem fogadott a bizalmába. A mai napig sem tudom, hogy miért. - töprengett az ablakon kinézve. Néhány csillag fényesen ragyogott a fekete égbolton.

- És már akkor is szeretett irányítani másokat, meg parancsolgatni? - kérdezte anélkül, hogy előtte rendesen átgondolta volna.

Rose néhány másodpercig fontolgatott valamit, majd így szólt:

- Hát igen. - felelte végül. - Már akkor is megvolt benne a hajlam arra, hogy utasításokat adjon másoknak. Ha egyszer valamit a fejébe vett, addig ment, amíg el nem érte. Nem lehetett lebeszélni őt semmiről. Az irányítás nagyon fontos dolog volt a számára már akkoriban is.

Bella szeme előtt megjelent az, ahogy erről beszélget a férfivel, ugyanennél az asztalnál. Tisztán hallotta a kérdését, majd Voldemort válaszát is.

Irányítani akarsz engem?

Igen, mindennél jobban erre vágyom.

Megborzongott, ahogy ismét maga elé képzelte a férfi, csodálatosan kék szemeit. Nem tagadhatta, tényleg érez iránta valamit, egy különös, de egyben kellemes vonzást, ahogy Rose is mondta, de ilyen rövid idő alatt nem szerethetett bele. Vagy igen?

Bizonytalan volt, nem tudta eldönteni, hogy képes lenne-e szeretni a férfit azok után, amiket megtudott róla. Egy szívtelen gyilkos…

- Ez nem igaz! - sziszegte a másik nő. - Igen is van szíve, és tele van érzelemmel! Azért nem meri kimutatni őket, mert történt vele valami komoly dolog évekkel ezelőtt, még gyerekkorában, emiatt lett zárkózott, és mindenkit eltaszított magától, de attól még vannak emberi érzései. Csak fél kimutatni őket, retteg attól, hogy valaki ismét összetöri lelkileg, ezért mutatja mindenkinek azt a hűvös, szívtelen arcát. Lehet, hogy nem hiszed, de majd én bebizonyítom, hogy igen is érző lény! Annyi erővel te is egy szívtelen gyilkos vagy, hiszen megölted azt a fiút, Anthony-t és a szüleit is!

Bella hebegve nézett a nőre dühkitörése miatt. Nagyokat pislogott, összezavarodott.

Ezt már megint honnan tudja?

- Mondtam már, hogy én olyan dolgokról is tudok, amikről nem szabadna tudnom. - sóhajtott egyet türelmetlenül.

- Igen, ezt már mondtad, de azt nem tudom, hogy mit is jelent valójában. Mit tudsz még rólam? - kényelmetlenül mocorgott a székén, egyáltalán nem tetszett neki, hogy a nő talán olyan dolgokról is tud, amit mélyen eltitkolna, és nem csak előtte, hanem mindenki más előtt is. Nem akarta, hogy kiderüljenek róla személyes dolgok, olyan dolgok, amiket a legszívesebben elfelejtene, és amik talán fájdalmasak számára.

Rose szeme összeszűkölt, ahogy Bellára nézett. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin, és azon töri a fejét, hogyan válaszoljon a kérdésre.

- Miért szeretnéd tudni? - kérdezte nyugodtan. Ajkában kis mosoly bujkált, ami még bájosabbá tette őt.

- Azért, mert szerintem az egyáltalán nem igazságos, hogy te több személyes információt is tudsz rólam, én meg semmit sem rólad. - fejtette ki a véleményét.

- És te miért akarsz tudni rólam dolgokat? Addig jó, amíg nem ismersz, mert ki tudja, mi fog történni akkor, ha megismered az igazi énem. - mormolta, a hangja szinte hipnotizálta őt.

- Hogy érted ezt? - suttogta rekedten. Megköszörülte a torkát, nem akart ilyen esetlennek tűnni Rose szemében. - Mire céloztál ezzel? - tette fel magabiztosabban a kérdést.

- Úgy értem, ahogy mondtam. - felelte szárazon. - Neked kell megfejtened, hogy mit jelent is valójában. - sejtelmesen nézett a nőre, mintha azt akarta volna sugallni neki, hogy tényleg fejtse meg a titkát.

Bella lemondóan sóhajtott, semmi kedve nem volt ehhez az egészhez, de tudta, hogy erőt kell vennie magán, és meg kell tennie, amit a boszorkány mondott.

Nem miatta, és nem is magam miatt teszem meg! Az egyetlen ember, akiért vállalom ezt, az Voldemort. Érte kell megtennem, és meg is fogom tenni. Ha igaz, amit ez a nő mond, és valahol mélyen tényleg vannak érzelmei, csak nem meri kimutatni őket, akkor ezt nekem kell véghez vinnem, és nem neki. Tudom, hogy képes vagyok rá. Nem hagyom, hogy bántsa őt, megvédem mindentől és mindenkitől.

Gondolataiból a nő hangja szakította ki:

- És miért hiszed azt, hogy bántanám, vagy fájdalmat okoznék neki? - kérdezte éllel a hangjában. Nagyon nem tetszett neki, amit a nő gondolt.

- Senkiről sem szabad a legrosszabbat feltételezni. - mondta bölcsen. - Nem akarok ítélkezni feletted, egyszerűen csak így érzek. De ha megtudom, hogy bántani merted - dőlt előre és a szemével fenyegetően nézett rá. -, jobban teszed, ha nem kerülsz a szemem elé, mert életed legfájdalmasabb élményében lesz részed. - sziszegte dühösen a nő arcába.

Rose egy kicsit meghökkent a hirtelen hangulatváltozás miatt, de gyorsan összeszedte magát.

Bella zihálva nézett rá, szemei tele voltak gyűlölettel.

- Látom, kibújt a szög a zsákból. - biccentette félre a fejét, ajkai gunyorosan megrándultak, ahogy próbált elfojtani egy mosolyt. - Majd meglátjuk, hogy ki az erősebb, és ki tudja legyőzni a másikat. - nem tudta tovább türtőztetni az arcizmait, derűsen rávigyorgott Bellára.

- Szóval ez egy kihívás? - kérdezte harciasan.

- Így is mondhatjuk. - bólintott Rose.

- És hogy érted azt, hogy ki az erősebb? Miben kell, hogy legyőzzelek?

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha töprengene valamin, holott nagyon is jól tudta, hogy miről, pontosabban kiről szól ez a fogadás, vagy kihívás, ahogy Bella nevezte.

- Szerintem, ez egyértelmű, de ha mégsem jöttél rá, akkor elmondom. - várt egy kis ideig a hatásszünet kedvéért, majd folytatta. - Voldemort. - ejtette ki érzékien a nevét.

- Voldemort. - utánozta gúnyosan, nyávogva a nőt. - Ennél nyálasabban nem is mondhattad volna. - húzta fel undorodva az orrát.

- Nem beszélhetsz így velem! - ismételte meg előbbi mondatát. - Nagyon azt veszem észre, hogy nem tudod azt, hogy a Nagyúr nevét mindig tisztelettel, és odaadással kell kimondanod, és nem csak neked, hanem mindenki másnak is, akivel csak találkozik. Úgy látom, te egyik emberi tulajdonsággal sem rendelkezel, szóval nem is vagy alkalmas arra, hogy az élete része legyél. El sem tudom képzelni, hogy mit lát benned. - mondta fintorogva. - Csak féltékenység árad belőled, semmi más. - az igazság éles késként hatolt a nő szívébe, amitől egy másodpercre elállt a lélegzete.

A düh forró lángjai vadul táncoltak Bella testében, le kellett hunynia a szemét, nem bírta tovább nézni a vele szemben ülő nőt.

Rose elégedett vigyorral az arcán figyelte, hogyan reagált a szavaira, és nagyon örült annak, hogy hatással van a nőre. Fekete szemei csodálatosan ragyogtak a lámpafényben.

Bella élesen beszívta a levegőt, majd egy nagy sóhaj kíséretében ki is engedte azt. Felpattantak a szemei - amik most sokkal sötétebbnek tűntek, majdnem olyan feketék voltak, mint a barna hajú lánynak -, gyűlölködve és haragosan meredt rá.

- Nos, kedves Rose, úgy érzem, hogy megint tisztáznunk kell néhány dolgot. - hangja könnyed és magabiztos volt. - Én nem vagyok féltékeny. Tudom, hogy közbe akarsz vágni, de nem fogom hagyni. Szóval én nem vagyok féltékeny. - mondta ismét, minden egyes szót nyomatékosan ejtett ki. És tudod, hogy miért nem? - Rose nem válaszolt, duzzogva és talán egy kicsit sértődötten ült összefont karral. Bella várt még egy darabig, ezzel is idegesíteni, bosszantani akarta őt. - Azért, mert ő az enyém. És az is marad örökre. - mormogta, és most az ő hangjából lehetett kihallani az érzékiséget.

Ő az enyém. Ő az enyém. Ő az enyém.

Rose fülében egymás után többször is lecsengett ez a három szó. Nem értette, miért mond ilyet, amikor csak nemrég ismerte meg őt. Fogalma sem volt, mire célzott ezzel.

- Most te hiszed azt, hogy okos vagy? - idézte Bella mondatát. - Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nagyon beképzelt vagy. - csóválta a fejét, hajfürtjei lelkes táncba kezdtek az arca mellett. - Nem tudom mire vélni azt, amit mondtál, egyszerűen őrültség az egész. Talán a második felében van valami igazság. Nem az, hogy a tiéd, hiszen nem is a tiéd, és soha nem is lesz, hanem az, hogy örökre. Örökre élni fog, ebben nem akadályozhatja senki és semmi, és én segíteni fogok valóra váltani a tervét. Mert engem beavat a dolgaiba. Szóval ne lepődj meg, ha téged egyszer csak eltaszít magától, ahogy mindenki mással is tette, akik nem voltak elég értékesek ahhoz, hogy a bizalmába fogadja őket.

Bella összerándult, ahogy meghallotta azt a bizonyos szót. Ismét eszébe juttatott egy mondatot:

Bízz bennem, és elnyered a bizalmam.

Voldemort szó szerint ezt mondta neki néhány nappal ezelőtt, ami azóta is a fejében van, és képtelen kitörölni onnan.

- Mi az, nem is vágsz vissza semmit? - csodálkozott Rose. - Nagyon helyes. - ismét gonoszan rámosolygott. - Ezt már szeretem. Szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy én akarom, és úgy tűnik, hogy ez megint sikerült. Azt hiszem, nem létezik olyan, amiben ne volnék jó. Sajnos az a hibám, hogy nincs hibám. - képtelen volt letörölni az arcáról a nevetséges vigyort.

Bella tűrte, hogy Rose istenítse magát, nem szólt egy szót sem. Úgy tűnt, mintha beletörődött volna abba, amit a nő mondott, de ez közelről sem volt így.

Én semmibe sem tudok beletörődni. Nem tudom feladni, és nem is akarom. Erős vagyok, és legyőzöm őt, nem tud megállítani. Csak azért mutatom az engedelmes kislány szerepét, hogy elhitessem vele, az van, amit ő akar. De ez nem így van. Álmodozzon csak, amíg lehet. Voldemort az enyém, bármennyire is furcsa ezt mondanom ilyen rövid idő után, de tudom, hogy az enyém. Nekem teremtette a sors. És egy nap igazán az enyém lesz. Megszerzem őt, és ketten együtt meghódítjuk a világot.

Miközben a fejében villámgyorsan cikáztak a gondolatok, varázspálcájával kis köröket rajzolt a köpenye alatt, hogy Rose ne vegye észre.

Most már nem látott bele a fejébe, bármennyire is szeretett volna. A pajzsbűbáj megtette a hatását.

- Szeretnél még mondani valamit? - kérdezte, miután befejezte a varázslatot. - Mert ha nem, akkor nagyon örülnék, ha magamra hagynál. Legszívesebben azt mondanám, hogy soha többet ne találkozzunk, de tudom, hogy ez lehetetlen, már csak a kihívás miatt is.

- Nem, mindent elmondtam, amit akartam. - felelte. - De egy dolgot ne felejts el. Még hallani fogsz felőlem, és jól hegyezd a füled, mert ki tudja, hogy mik fognak kiderülni rólam. - lassan felállt, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem szakította el a nő szemétől.

- Ahogy te is hallani fogsz felőlem. - bólintott, majd ő is felemelkedett.

A két szempár hűvösen feszült egymásnak. A sötétbarna a feketének. Hamarosan Bella szólalt meg ismét:

- A legközelebbi nem viszontlátásra. - most ő nem tudta visszafogni magát, felszabadultan nevetni kezdett.

- Én is ezt mondanám, elhiheted. - mondta Rose őszintén. - Ha harc, akkor legyen harc.

- Jól mondod, és meg is kapod majd, ne aggódj. - búgta sejtelmesen.

Rose egy aprót biccentett felé, amit Bella is viszonzott, majd az ablakhoz lépett, és szélesre kitárta. Utoljára rávigyorgott a nőre, majd egy hirtelen pördüléssel, tollak ezreit engedte szabadjára a szobában.

Bella látta, ahogy széles szárnycsapásokkal távolodik tőle, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. Odament az ágyhoz, végigfeküdt rajta, majd engedte, hogy az álom magával ragadja. Kimerült volt, talán ez a beszélgetés fárasztotta ki a legjobban.

Végre elment az ellenség. Most már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem le. Először is, félre kell tennem a büszkeségem, és bocsánatot kell kérnem Voldemorttól, mert tudom, hogy ő úgysem tenné meg. Meg akarom kapni őt. Hiszen ő is azt mondta, hogy nagyon jó csapat lehetünk együtt, ha megbízom benne, és hagyom, hogy ő vezessen. Rose csak egy ellenség, akit könnyűszerrel legyőzök majd. Számomra nincs lehetetlen.

Szempillái fáradtan csukódtak le, majd mély, nyugodt álomba merült.

Azt viszont még a legmerészebb álmaiban sem képzelte, hogy olyasvalaki lett az ellensége, akiről úgy gondolta, hogy már nem okozhat gondot.

Az utcáról figyelte az alvó nőt, ahogy békésen alszik. Hadd aludjon, mert nem sokáig lesz békés az álma…

Csokoládébarna szemeit egy pillanatra sem vette le róla. Könnyedén lebegett az ablak előtt. Most már senki sem akadályozhatja abban, hogy valóra váltsa az ígéretét.

Bella nem is sejtette, hogy a legveszedelmesebb ellensége üldözőbe vette őt.

Még egy kis ideig nézte, ahogyan alszik, majd lassan halványodni kezdett, és eltűnt.

Utolsó gondolata még sokáig kavargott a fejében. A nőnek nagyon vigyáznia kell, hogy mit tesz, vagy hogyan viselkedik, mert figyelik őt. Az élete teljesen meg fog változni.

A bosszú elkezdődött. Vajon képes lesz túlélni?

15. Fejezet

Sziasztok! :)

Ismét péntek van, ami azt jelenti, hogy meghoztam a kövi fejezetet.

Fanni, most is nagyot alakítasz majd. :D Lora, neked annyit üzenek, hogy ebben a részben találni fogsz valamit, ami illik rád. Vagy pont nem, ahogy te állítod magadról. Remélem, érteni fogod, hogy mire gondolok.

Jó olvasást! :)

15. Fejezet

A percek egyre csak teltek, de nem történt semmi. Nem vették észre, de az ég alja lassan rózsaszínre változott. A hajnal első fényei megcirógatták az arcukat, amik még mindig nagyon közel voltak a másikéhoz, és nem is szándékoztak elhúzódni egymástól.

Rose kezei azóta is a férfi karjain nyugodtak, néha óvatosan végigsimított rajtuk, amitől Voldemort minden egyes alkalommal megborzongott.

A nő már nem tudott tovább várni, cselekedni akart. Látta a férfin, hogy ő nem igazán akarja rászánni magát arra, hogy megcsókolja, ezért úgy döntött megteszi az első lépéseket.

Határozattan közeledett felé, testével teljesen hozzásimult. Ajkai csak milliméterekre voltak a varázslóétól. Szemei ugyanolyan vad lánggal ragyogtak, mint eddig.

A férfi végre magához tért a döbbenetből, és tágra nyílt szemekkel bámult az előtte álló nőre. Azonnal kitépte magát az öleléséből, mintha villámcsapás érte volna.

Hitetlenkedve nézett le rá, igyekezett felfogni, hogy mit akart tenni vele, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.

Nem képzelődtem! Nagyon jól láttam, hogy meg akart csókolni.

Fürkésző tekintettel meredt rá, még mindig látszódott rajta a döbbenet.

- Rose, figyelj. - kezdte rekedtes hangon, miközben a hajába túrt idegességében. Mindent megtett azért, hogy magabiztosnak és összeszedettnek mutatkozzon, de nem sikerült neki.

- Rose. - mondta ki ismét a nő nevét, hangja megremegett, nem tudta folytatni.

A boszorkány viszont mosollyal az arcán nézte őt, óriási elégtétel volt az számára, hogy ekkora hatással van rá. Nem akarta ilyen könnyen feladni a tervét, be szerette volna fejezni azt, amit elkezdett.

Ismét közeledni kezdett felé, szemei mohón tapadtak az arcára. Nem tudott betelni azokkal a gyönyörű, kék szemekkel. Újból felé nyújtotta a kezét, amit Voldemort azonnal elkapott és eltolta magától a nőt, amint rájött, hogy miben mesterkedik.

- Nagyon jól tudom, hogy mit művelsz velem. Vagyis azt, hogy mit szeretnél. Mert bármennyire is igyekszel, nem sikerül elérned a célod. - mondta gúnyosan. Egy pillanat alatt újra az az ember lett, aki mindig is szokott lenni. Nem akart, pontosabban nem mert gondolni arra a néhány órára, amit magányosan töltött el. A nő önelégült vigyora visszarántotta őt a jelenbe, és ezzel megszabadította a múlt kínkeserves emlékeitől.

- Ó, igazán? - tette fel költőien a kérdést. - Én egyáltalán nem ezt látom rajtad. Amióta beléptem a szobába, le sem tudtad venni a szemed rólam, és amikor meg akartalak csókolni, tiltakozni kezdtél, ami azt jelenti, hogy félsz beismerni azt, hogy te is erre vágytál. - magyarázta, majd folytatta. - Sőt, már azóta nem tudsz kiverni a fejedből, mióta először rászálltam a válladra. Azt is tudom, hogy mióta megkaptad a levelem, csak én járok a fejedben. És most, hogy ennyi idő után ismét találkoztunk, azt hittem, hogy egy kicsit szívélyesebb fogadtatásban lesz részem. Úgy akartam találkozni veled, mint két régi, jó barát.

- És szerinted a barátok megcsókolják egymást? - csattant fel, még mindig gúnyos éllel a hangjában. A nő egyre csak feldühítette, legszívesebben kipenderítette volna a szobából.

- Azt hiszem, hogy nagy tévedésben vagy, Tom. - csóválta a fejét, és a férfi ismét összerezzent, amikor meghallotta, hogy nevezte őt. - Mi nem csókoltuk meg egymást. - hangsúlyozta a nem szócskát. - Tehát, ugyanolyan baráti viszonyban vagyunk, mint eddig. És nagyon jól tudom, mint ahogy te is, hogy ezen senki és semmi nem fog tudni változtatni. - mélyen a szemébe nézett, mintha így akarta volna meggyőzni őt az igazáról.

Voldemort egy nagyot sóhajtott, majd lehunyta a szemét.

Nyugodj meg! Csak azért csinálja ezt, mert ki akar hozni a sodrodból, mert fel akar dühíteni. De én nem fogom hagyni, hogy ezt tegye. Ugyanolyan leszek, mint eddig.

- Már megbocsáss, Rose, de én is nagyon úgy látom, hogy tévedésben vagy. Talán nagyobban, mint én. - felelt ugyanabban a gőgös és nagyképű stílusban, mint a nő.

- Így gondolod? - vonta fel a szemöldökét. - Na, akkor lássuk csak! - mondta, majd ismét leült a kanapéra. - Mint mindig, most is nagyon jól tudom, hogy mi jár a fejedben. Azon jár az eszed, hogyan büntess meg amiért, hogy a régi neveden szólítottalak. Hogy is mondtad mindig? Nem akarom azt a koszos, mugli apám nevét viselni. Ez az egyik dolog, ami zavar. Persze van egy pár, amit most nem tudsz hová tenni. A második, többek között az, hogy miért jöttem vissza ilyen hirtelen, pontosabban az, hogyan találtalak meg, mivel mióta befejeztük az iskolát, külön váltunk, és nem tartottuk a kapcsolatot. A következő, és talán ez az, amit végképp nem értesz, hogy mi történt köztünk az előbb, vagyis mi történhetett volna, ha hagyod, hogy megtegyem. - Voldemort szólásra nyitotta a száját, de a nő felemelte a kezét, így hát becsukta. - Szóval, kezdjük az elejéről. Ma már nem Tom Denem a neved, hanem Voldemort nagyúr, és azt szeretnéd, hogy mindenki így ismerjen. Azt hiszem, hogy jobb, ha egy darabig nem tudod meg, hogy miért tértem vissza, és kerestelek meg. Az utolsót végképp nem szeretném hosszasan ecsetelni, mert nem lenne értelme. Ha engeded, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, rengeteg dolgot megtudhatsz rólam, és így azt is, hogy miért akartalak megcsókolni. Mert igen, meg akartalak csókolni. Tudom, hogy erre vagy a legkíváncsibb.  Sejtem, hogy te arra gondolsz, hogy esetleg akarok tőled valamit, de megnyugtatlak, egyáltalán nem ez a célom. Majd egy nap megtudod, hogy mi az, de addig is ne gondolkozz ezen. Remélem, hogy minden felmerülő kérdésedre kielégítő választ tudtam adni, és nem maradtak benned kételyek. Még mindig azt gondolod, hogy tévedésben vagyok? - kérdezte komoly arccal, de nem tudta palástolni a szemében lobogó jókedvet.

A férfi csak állt, és bénultan bámult a nőre, aki nem bírta tovább, és felkacagott.

- Ha látnád most magad, hogy milyen savanyú képet vágsz, te sem tudnád megállni nevetés nélkül. - vigyorogta fülig érő szájjal. Már rég szórakozott ilyen jól.

- Te most kinevettél? - kérdezte fenyegetően. Szemei összeszűköltek, ahogy a nőt nézte.

- Igen. - felelte, de szinte nyögésnek hallatszott, mert még mindig a hasát fogva nevetett rajta.

Bármennyire is dühös volt Rose-ra, képtelen lett volna fájdalmat okozni neki. Talán ő az egyetlen, akinek hagyta, hogy kinevesse, és a másik, gyűlölt nevén szólítsa.

Egyszerűen csak nézte őt, és hallgatta csilingelő nevetését, ami eszébe juttatta a mélyre eltemetett emlékeket. Nem is tudott visszaemlékezni arra az időszakra, hogy mikor hallotta őt utoljára nevetni.

- Bocsáss meg, nem akartalak megbántani. - mentegetőzött, amikor már képes volt megszólalni úgy, hogy nem tört ki belőle a kacagás. - Hidd el, nem rajtad nevettem, hanem azon, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőled a viselkedésem. - a férfi nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy Rose az érzelmeiről beszélt. Nemrég fogadta meg, hogy kiirtja magából az érzelem legapróbb szikráját is, erre most megint hall róluk. - Mert bármennyire is azon vagy, hogy elhitesd mindenkivel, neked nincs szíved, és egy érzéketlen férfi vagy, én nagyon jól tudom, hogy belül, a lelked mélyén igenis léteznek mély érzelmek. Csak eltemetted őket magadban, hogy senki se tudjon hozzáférni hozzájuk. Gondolom, megvolt az okod arra, hogy ezt tegyed, én nem is akarlak erről kérdezni. Nem tudom, hogy mennyire bízol még bennem, azt is el tudom képzelni, hogy ezek után már eljátszottam a bizalmad, de ha még mindig az enyém, bebizonyítom neked, hogy te vagy a legérzelmesebb ember a világon. - Voldemort hitetlenkedve hallgatta őt, az egészet egy nagy poénnak gondolta, főleg a végét. Még hogy ő a világ legérzelmesebb embere? Előbb pusztít el mindenkit a földön, minthogy kimutassa az érzelmeit. Nem tudta, hogy a nő hogyan akarja ezt elérni, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelte őt. Úgysem lesz képes rá, mint ahogy eddig senkinek sem sikerült.

- Nagyra értékelem az erőfeszítéseidet, de jobban örülnék, ha másra fordítanád az erődet. Nem tudom, hogy milyen eszközöket fogsz bevetni arra, hogy előcsalogasd azokat a nem létező érzelmeimet, de ha rám hallgatsz, bele sem kezdesz, mert csak fölösleges időpocsékolás lenne az egész. Semmi értelme, hagyj fel ezzel az egésszel. Nem fog sikerülni. - hangja jegesen csengett, szemei elutasítóan méregették a nőt.

- Jobb lesz, ha te is megtanulsz valamit, ha eddig nem tetted. Számomra nincs lehetetlen, én nem adok fel semmit, a végsőkig küzdök. De majd meglátod. - legyintett, mintha nem akart volna beszélni erről többet. - Van még valami, amit tudni szeretnél? - érdeklődött.

- Igen, van. - bólintott, mert eszébe jutott a levél. - A leveledről szeretnék beszélni. - mondta, majd leült a székre, az asztal mellé, onnan nézte Rose-t.

- Hallgatlak. - felelte nyugodtan, majd kényelmesen hátradőlt.

- Szóval, az imént határozott meggyőződéssel azt mondtad, hogy csak baráti viszony van köztünk, és ez nem is fog változni. Viszont, amikor olvastam a levelet, egyáltalán nem ez volt az érzésem veled kapcsolatban. - csóválta a fejét.

- Figyelj, tudom, hogy egy kicsit félreérthetően fogalmaztam, de… - hallgatott el, amikor a férfi közbevágott.

- Félreérthetően? Hát, ez szerintem enyhe kifejezés. - morogta. - Teljesen ellentétes dolgot állítasz benne, mint amit most elmondtál. A lényeg ugyanaz. Csak barátok vagyunk, mint ahogy te is olyan hosszasan kifejtetted, de van egy mondat, ami az egészet megváltoztatja, és más jelentést kap. - Rose érdeklődve hallgatta őt, ahogy beszélt, majd végignézte, amint átvág a szobán, és kihúz egy fiókot. A kezében meglátta a neki írt levelét.

- Nem tagadom, nem csak barátként tekintek rád, sokkal többet érzek irántad. - olvasta fel a megfelelő mondatot, majd felpillantott. - Nos, ezt hogy értetted? Megtudhatnám? - kérdezte feszülten, fagyos szempár meredt a nőre.

- Már elmondtam. Azért, hogy jobban megismerjük egymást. És azért, hogy elérjem a célom.

Semmi hátsó szándék nincs bennem. - válaszolta bizonytalanul. A férfi még mindig kételkedve nézett rá, ezért folytatta. - Tudom, nem hiszel nekem, amit teljesen megértek. Írtam egy barátinak tűnő levelet, amiben tettem egy említést arról, hogy talán nem csak baráti érzelmek fűznek hozzád. Az előbb azt az érzetet keltettem benned, mintha meg akartalak volna csókolni, aztán mégsem tettem, utána meg azt mondtam, hogy csak barátok vagyunk. Nagyjából érted, mire akartam kilyukadni? - intett egyet feléje a kezével.

- Próbálom megérteni. - bólintott egyet lassan, majd visszarakta a levelet a helyére. Épp elindult vissza, amikor megakadt valamin a tekintete.

A naplója még mindig kinyitva hevert az asztalon. Gyanakodva pillantott Rose-ra, de ő csak ártatlan bociszemekkel nézte őt. Egy lépéssel ott termett, fogta a naplót és a tintát, majd ismét odalépett a szekrényhez, és kulcsra zárta. De ennél még biztosabbra akart menni. Felemelte a pálcáját, és egy bűbájjal is lezárta. Így már senki sem tudja majd kinyitni, csak ő.

- Rose, ne haragudj, de most el kell mennem. - fordult ismét a nőhöz, aki alig tudta palástolni az érdeklődését. Izgalmában mocorgott a kanapén, szemei csak úgy ragyogtak.

- Persze, menj csak nyugodtan. Nem akarlak feltartani. - próbálta lecsillapítani magát, de Voldemort így is kiszúrta, hogy egy pillanat alatt megváltozott a viselkedése, és nagyon jól tudta, hogy a napló miatt van.

- Addig itt maradsz? - kérdezte.

- Persze. Ha nem bánod. - felelte Rose.

- Maradhatsz. Majd később találkozunk. Nem tudom, hogy mikor jövök vissza. Az is lehet, hogy csak holnap reggel.

Holnap reggel? Akkor lenne időm beszélni vele. Tudnom kell, ki ez a nő, aki a közelébe férkőzött. Nem hagyhatom, hogy tönkretegye a tervemet. El kell távolítanom az útból.

- Rendben, akkor majd később beszélünk. - állt fel, és ismét elindult feléje.
Voldemort azonnal, szinte ösztönösen hátrálni kezdett, ami Rose-nak nagyon tetszett.

- Félsz tőlem? - mormogta, miközben csábosan nézett rá.

- Nem. - a férfi hangja egy kicsit sértettnek hangzott, és talán felháborodottnak is. - Még hogy én félek? Én nem félek semmitől, azt hittem, hogy tudod. - mondta szemrehányóan.

- Nem, egyáltalán nem tudtam. - válaszolta Rose kihívóan. - Sőt, azt kell, hogy mondjam, ez hazugság a részedről.

- Hazugság? - visszhangozta halkan, fenyegetően. - Én vagyok a legerősebb és leghatalmasabb varázsló a földön, aki valaha létezett. Rengeteg embert legyőztem már, holtan feküdtek előttem mind. Senkinek sem volt elég ereje ahhoz, hogy felülkerekedjen rajtam. A halál karmaiba taszítottam őket, oda ahonnan soha többé nem fognak visszatérni. És mint tudjuk, a halálnál semmi sem rosszabb. Még mindig azt állítod, hogy félek? Mégis mitől vagy kitől félnék? - kérdezte türelmetlenül, a nő kezdte kihozni a sodrából.

- Tényleg tudni akarod? - suttogta Rose, és maga sem tudta, hogy miért beszélt ilyen halkan.

- Igen, és nagyon remélem, hogy értelmes választ fogsz adni.

A boszorkány habozott néhány másodpercig, úgy tűnt, mintha elbizonytalanodott volna. Aztán ugyanolyan magabiztosan nézett fel a férfire, mint eddig.

Nem tehetem meg, hogy elveszítem az uralmam felette. Úgy érzem, hogy megtaláltam a gyenge pontját, most nem adhatom fel, ha már egyszer belekezdtem. Folytatnom kell, és győzni fogok. Bebizonyítom azt, amit még magának sem mer beismerni.

Sóhajtott egyet, majd nyíltan a szemébe nézett, és kimondta az igazságot:

- Az érzelmeidtől.

A szobában hűvösebb lett a levegő, vagy az is lehet, hogy csak Voldemort érezte így. Kábultan meredt Rose-ra, aki még mindig őszinte tekintettel figyelte a reakcióját. Lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedve megpróbálta kitörölni a fejéből, de képtelen volt. Egyre hangosabban és hangosabban visszhangzott a fülében, szíve a torkában dobogott, hideg futkosott a testén, zihálva vette a levegőt.

Mit akar tőlem ez a nő? Miért csinálja ezt velem? Azt mondta, az a célja, hogy bebizonyítsa nekem, vannak érzelmeim. Miért nem tudja megérteni, hogy nincsenek? Minden érzést kiirtottam magamból, mit akar bebizonyítani? Le kell nyugodnom, és úgy kell tennem, mintha nem kavart volna fel az, amit mondott. Nem engedem, hogy elérje a célját! Mégis mit képzel magáról? Hirtelen felbukkan a semmiből, meg akar csókolni, majd jön ezzel az ostobasággal, hogy nekem igen is vannak érzelmeim, amikor semmit sem tud rólam. Majd én megmutatom neki, hogy ki a főnök, nem fog kihasználni. A céljáról meg jobb lesz, ha lemond, mert még pórul járhat, és azt örökre megemlegeti.

Kék szemei dühtől parázslottak, a nő szinte látta a bennük táncoló lángokat. Nem akart megszeppentnek vagy ijedtnek tűnni, állta a férfi dühös pillantását.

- Azt hiszem, most már tényleg megyek. Nem érek rá az időmet fecsérelni értelmetlen és nem létező dolgokra. - szűrte a fogai közt a szavakat, megvetéssel a hangjában.

Szóval azt gondolja, hogy értelmetlen dolog az érzelem. És azt állítja, hogy nem létezik.

- Hidd el, nem akartam semmi rosszat. - kért bocsánatot.

- Megpróbálok hinni neked. És az lesz a legjobb, ha ez így is marad. Persze csak akkor, ha nem akarsz magadra haragítani. Mert én azt szeretném, hogy jó viszony legyen köztünk. - fejezte be lágyan, már nem volt annyira mérges.

- Én is ezt szeretném. Hiányoztál, Voldemort. - mondta ki a nevét, amitől a férfit ismét kirázta a hideg, de most kellemesen. - Nem akarom, hogy haragudj rám, szeretnék veled lenni, ameddig csak tehetem.

- Értem. - felelte egyszerűen. - Mennem kell. Te hol leszel?

- Azt hiszem, kicsit körbenézek a városban, ha megengeded. - nézett rá nagy szemekkel.

- Ha megengedem? - kérdezett vissza mosollyal az arcán. - Ott még nem tartunk, hogy parancsokat osztogatok neked, és nem kell megkérdezned. Felnőtt nő vagy, azt csinálsz, amihez csak kedved van.

Ne aggódj, ezt fogom tenni. És a végén azon kapod majd magad, hogy előcsalogattam azokat a mélyen eltemetett érzelmeidet.

- Vigyázz magadra! - búcsúzott el tőle Rose.

- Mindig vigyázok. - bólintott, majd intett neki egyet, és kiment a szobából. A nő néhány percig még ott állt a gondolataiba mélyedve, aztán megpördült a tengelye körül, és madártollakat hagyva maga után, kirepült az ablakon.

Bella egy szendvicset majszolva, újságot olvasott a nővére ágyán. Most nem volt kedve lent reggelizni, egyedüllétre vágyott.

Narcissa találkozik egy kedves ismerősével. Már korán elment, neki meg nem volt kedve vele menni. Csak bámulta az előtte heverő papírt, de nem tudta felfogni, hogy mit olvas. A gondolatai egyáltalán nem az olvasás körül forogtak.

Az elmúlt néhány nap eseményei jártak a fejében, és legfőképpen Voldemort. Minden más eltörpült a férfi mellett, csak rá tudott gondolni. De mi értelme van rágondolnia, ha ő egyáltalán nem is foglalkozik vele? Mióta a nővére megkapta tőle azt a rejtélyes nyakláncot, teljesen megváltozott minden. Azóta ilyen ellenségesek egymással. És erre még rátett az a mugli fiú, de szerencsére vele már nem kell törődnie. Ő már a múlté… Legalábbis ezt hitte.

Az ablakból ugyanis egy barna szempár figyelte minden mozdulatát. Már percek óta nézte a nőt, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt.

Bella dühösen csapott egyet az újságra, majd azzal a mozdulattal össze is gyűrte, és elhajította a szoba másik végébe. Félretette a tálcát, amin reggelizett, majd Thomas később leviszi.

Lerúgta magáról a takarót, és egy hatalmas szökkenéssel kiugrott az ágyból. Fekete hajfürtjeit vad táncba kezdett az arca mellett, néhány tincset ki kellett söpörnie a szeméből.

Vett egy mély levegőt, gyorsan átöltözött, megfésülködött, és elindult le, a földszintre.

A fogadóban sok ember beszélgetett egymással, annak ellenére, hogy még korán volt. Szemével Thomas után kutatott, aki pár perccel később meg is jelent.

- Jó reggelt, kisasszony! Egy pillanat, és jövök. - mondta, majd odavitte a kezében lévő tányért az egyik asztalnál ülő nőhöz. - Itt is vagyok. Mit parancsol? - nézett rá kedvesen.

- Csak kérdezni szeretnék valamit. - felelte egy kicsit félénken. Nem mert rákérdezni, mert tudta, hogy Thomas minden gyanús dologról beszámol a Nagyúrnak.

- Mondja csak. Hallgatom. - mosolygott rá még mindig készségesen.

- A Nagyúr itt van? Tegnap reggel óta nem láttam őt. Aggódom érte. Nem hagyott üzenetet nekem? - szemeivel a férfi arcát kutatta, hátha meglát bennük valamit, ami segíthet neki, de az öreg ugyanolyan pókerarccal nézett rá, mint eddig.

- Sajnálom, hölgyem, de nincs itt. És nem is hagyott üzenetet Önnek. Csak annyit árulhatok el, hogy ma reggel elment személyes okok miatt, de azt én sem tudom megmondani, hogy hová. - rándított bocsánatkérően a vállán, Bella mégsem nyugodott meg teljesen.

- És azt nem tudja, hogy esetleg találkozott valakivel, amíg én nem beszéltem vele? - próbálta ártatlanul, nemtörődömséggel feltenni a kérdést, de Thomas kihallotta belőle a féltékenységet.

- Nem, Bella kisasszony, tudtommal nem találkozott senkivel. - rázta meg a fejét. - Ne haragudjon, hogy ezt mondom, nem akarom kioktatni, de attól még, hogy én vagyok Voldemort nagyúr jobb keze, nem árulja el a személyes dolgait. Csak annyit, amennyit tudnom kell, és amennyi szükséges. Nekem a fogadóval kell foglalkoznom, nem azzal, hogy azután kutakodok, kivel találkozik, vagy hogy hová megy. - most először egy kicsit barátságtalanul, hűvösen csengett a hangja.

- Persze, megértem, csak kérdeztem. - köpte a szavakat feléje. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy a pultos ilyen, lekezelő hangnemben beszél vele. - Akkor nem is tartom fel tovább. Ma elég sok vendég van. - hordozta végig a tekintetét a helyiségen.

- Köszönöm, lekötelez vele. - hajolt meg előtte, majd visszament a pult mögé, mert páran rendelni szerettek volna.

Bella úgy döntött, hogy ő is helyet foglal az egyik asztalnál. Meg akarta várni a nővérét. Azt is meg akarta volna kérdezni Thomas-tól, hogy Cissy mikor jön majd vissza, de ezek után inkább csendben maradt. Hátradőlt a széken, onnan nézett ki az ablakon, és várta a testvérét.

Narcissa a fogadótól nem messze, egy kisebb mellékutcában sétált. Csak néhány perce váltak el egymástól a barátnőjével. A Roxfort után most találkoztak először, és jó érzés volt újra látni őt. Jókedvűen haladt előre, boldognak érezte magát. A mosoly azonban gyorsan lehervadt az arcáról, amikor eszébe jutott a húga. Teljesen megváltozott, ezt már az első alkalommal észrevette. Fejcsóválva ment tovább, és elhatározta, hogy beszélni fog vele.

Amikor legutóbb faggatni kezdtem őt, visszautasított, nem akart beszélni velem. A szülinapom óta ilyen furcsa. Ez a nyaklánc miatt van, érzem. Rá kell jönnöm, hogy mi folyik itt.

Ujjai ráfonódtak a medálra. Kígyó és egy szív. Vajon mi lehet az összefüggés közöttük?

Gondolataiból kocsizörgés hangja billentette ki. Hátrafordult, és meglátott egy fiákert, ami lassan közeledett felé. Hunyorogva próbálta felismerni a bakon ülő férfit, de túl messze volt, nem látta, hogy ki az. Megfordult, és folytatta útját.

Egyre közelebbről hallotta a kerekek zörgését, majd nyerítés hallatszott.

- Narcissa kisasszony, elvihetem? - szólította meg a férfi.

A nő a homlokához emelte a kezét, mert a Nap belesütött a szemébe. Kellett egy kis egy idő, mire felismerte a férfit.

- Jason? - kérdezte, mire a férfi bólintott. - Megköszönném, ha elvinne. - mosolyodott el, majd elindult, hogy kinyissa az ajtót, mire a férfi megszólalt:

- Sajnálom, hölgyem, de oda nem tud beülni. Négy vendéget viszek a fogadóba, csak a bakon van hely, mellettem. - mutatott maga mellé. - Ez is ugyanolyan kényelmes, mint odabent. - biztatta őt, mert látta rajta, hogy elbizonytalanodott.

Cissy viszont nem azért jött zavarba, mert egy bakon kellett volna utaznia, hanem azért, mert közel kellene ülnie a férfihez. Zavartan kapta el a pillantását Jason barna szemeiről.

- Ha segít felülni, akkor rendben. - nézett rá kék szemeivel, amitől a férfi azonnal megborzongott.

- Persze, adja a kezét. - nyújtotta feléje az övét.

A nő lassan a tenyerébe csúsztatta a sajátját, és érezte, amint villámcsapás szalad végig a testén, ahogy a férfi ujjai az övéhez érnek. Jason óvatosan felhúzta maga mellé, majd kezébe vette a gyeplőt.

- Indulhatunk? - kérdezte a nőre pillantva, aki csak bólintott egyet válaszul, mert nem tudott megszólalni. A szíve a torkában dobogott, úgy érezte, most egy szót sem tudna kinyögni.

A férfi rántott egyet rajta, majd a lovak egy horkantás közepette elindultak. Egész úton meg sem szólaltak. A férfi az utat nézte, a nő pedig lehajtott fejjel ült, és gondolkozott.

Miért van ilyen különös érzésem, amikor vele vagyok? Nem érzek iránta semmit, vagy mégis? Lehet, hogy tetszik nekem, csak magamnak sem merem beismerni?

- Itt is vagyunk, remélem, kényelmesen utazott. - hallotta maga mellől a kocsis hangját.

- Ilyen gyorsan ideértünk? - csúszott ki a száján a kérdés.

- Igen, mindössze pár perc volt az út. - felelte. - Gondolom, azért nem tűnt fel, hogy ilyen hamar megérkeztünk, mert egész úton csak a tenyerét bámulta, mintha valami fontos dolog járt volna a fejében. - ismét az a csibészes mosoly jelent meg az arcán, ami úgy tetszett a nőnek. Most sem volt ez másképp.

- Ööö… igen, a testvéremen gondolkodtam. - hazudta, de nem volt túl meggyőző, mert miután kimondta, azonnal elöntötte az arcát a rózsaszín pír.

- Értem, nem kell megmagyaráznia semmit. - mondta nyugodtan Jason, és ezért Narcissa nagyon hálás volt neki. Lepattant a bakról, majd odament a nőhöz.

- Dőljön egy kicsit előre. - kérte lágyan, és ő egyből engedelmeskedett. Mindkét kezével megfogta a derekát, és leemelte őt a kocsiról. Közben az arcuk csak néhány centiméterre volt egymástól. Narcissa megbabonázva bámulta ezt a csodálatos szempárt, és élvezte, amint a férfi mindkét keze a hátát fogja. Nem is tudta megmondani, hogy mennyi ideje álltak ilyen közel egymáshoz, amikor a férfi végre megszólalt:

- Elnézést, a többi vendég biztosan türelmetlen már. - motyogta kábán, majd nagy nehezen, de elengedte a nőt, és kinyitotta a fiáker ajtaját. Minden vendég kiszállt, és bement a fogadóba.

Ez zökkentette vissza a valóságba a nőt. Megrázta a fejét, aztán utoljára a férfire nézett:

- Köszönöm, hogy elhozott. - lehelte, alig lehetett hallani a hangját.

- Nagyon szívesen. Máskor is. - felelte mosolyogva, majd felpattant a bakra, és elhajtott. A nő még egy ideig a kocsi után nézett, majd ő is elindult volna befelé, ha egy hang nem állítja meg őt:

- Azt hittem, hogy a barátnőddel találkozol. Erre itt kocsikázgatsz egy semmirekellővel. - Bella szavai csak tompán jutottak el az agyáig.

- Igen, a barátnőmmel találkoztam. Jason-nel csak összefutottam, és hazahozott. Ennyi történt, nem kell azonnal kombinálnod.

- Hogy te mennyire megváltoztál! Képes vagy lealacsonyodni odáig, hogy felülj egy bakra? Ha nem lett volna hely a kocsiban, én inkább sétáltam volna, mintsem felüljek oda. - húzta fel undorodva a száját.

- Ezt még te mered mondani? Hogy én mennyire megváltoztam? Jobb lenne, ha magadba néznél, és nem lennél mindenkivel ilyen ellenséges, mert ezzel csak azt fogod elérni, hogy magadra maradsz, és senki sem fog törődni veled. Most pedig, ha megbocsátasz, lepihennék. Elfáradtam, később beszélünk, ha már lenyugodtál. - egy utolsó pillantással végigmérte őt, majd kinyitotta az ajtót, átvágott a termen, majd elindult felfelé.

Bella füstölögve állt az ajtóban, majd dühösen ő is a szobája felé csörtetett.

Az utolsó vendég is elhagyta a fogadót. Thomas csendben takarított, amikor zajokat hallott a lépcső felől.

- Szeretne valamit, Bella kisasszony? - kérdezte, mikor felismerte a nőt.

- Egy üveg Lángnyelv-whisky-t. - mondta udvariatlanul.

- A polcon talál egyet. - mutatott a háta mögé.

Bella semmi köszönöm nélkül visszament az emeletre. Kihúzta az üveg dugóját, majd egy nagy kortyot ivott belőle. Jólesően sóhajtott egyet, élvezte az ital minden, égető cseppjét.

Tudta, hogy az alkoholtól hamarosan elzsibbad mindene, és most ez volt az egyetlen, amire szüksége volt. A zsibbadtságra, nem akart érezni semmit.

Tántorogva ment fel a lépcsőn, már néhány korty megtette a hatását. Lábával berúgta a szoba ajtaját, majd ugyanúgy csukta is be. Hatalmas robajjal csapódott be mögötte, de ez most egyáltalán nem érdekelte őt.

A szobában félhomály volt, ezt is csak a Hold halvány fénye biztosította. Botladozva odament az asztalhoz, majd letette a kezében lévő üveget. Épp fel akarta kapcsolni a lámpát, amikor valaki megszólalt a szobában.

- Remélem, engem is megkínálsz majd.

Bella egy óriásit rázkódott, majd egyből fény gyulladt a szobában. Egy fiatal nő feküdt az ágyon. Fekete bőrdzseki, feszes nadrág, és térdig érő csizma volt rajta.

- Hát te meg ki vagy? - kérdezte Bella dühösen, a meglepettség halvány jele nélkül.

- Ó, nem hiszem, hogy ismersz engem. Habár lehet, hogy megemlített engem, amikor beszéltetek. - morfondírozott hangosan. - Jaj, hogy én milyen buta vagyok? - csapott egyet színpadiasan a homlokára, mint akinek eszébe jut valami. - Ti nem is vagytok beszélő viszonyban. - mondta könyörtelenül, de nem bírta sokáig, kirobbant belőle a nevetés.

Bella haragtól remegve ült az asztalnál, szemeivel szinte keresztüldöfte a nőt.

- Ugyan már, ne nézz rám ilyen morcosan. Voldemort nem szereti a morcos kislányokat. - vágott duzzogó képet, de ezzel megint csak azt sikerült elérnie, hogy nevetnie kellett.

Nagy nehezen, de ismét megszólalt:

- Gondolom, mást vártál. Ő most nem ér rá. Sajnos, velem kell beérned, de ne aggódj, nem fogunk unatkozni. Van pár dolog, amit meg kell beszélnünk. - váltott komolyabb hangnemre.

Bellának minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne kapja elő a zsebében lapuló pálcáját. Az utálattól remegve nézett a nőre, aki várakozásteljesen összekulcsolta a kezét, és ördögi vigyorral figyelte őt. A Hold fénye rávetült mindkettejük arcára, elmondhatatlan érzelmek tomboltak bennük, és nem tudták, hogy melyikük fog előbb támadni.

14. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a 14. fejezetet. Remélem, hogy szeretni fogjátok.

Most elérkezett a te időd, Fanni. :D

Jó olvasást! :)

14. Fejezet

Alig várta, hogy ismét emberként mutatkozhasson. A jókedv csak úgy tombolt benne, nagy erő kellett ahhoz, hogy magában tartsa előkívánkozó kacagását, ami jelen esetben károgásként hagyta volna el a száját. Széttárt szárnyaival hasította a levegőt, a menetszél vadul süvített a füle mellett. Hamarosan megváltozott a táj, már hatalmas hegyek fölött repült el, ami azt jelentette, hogy nemsokára megérkezik.

Fejében újra lejátszódott az, ami néhány perccel ezelőtt történt vele. Látta maga előtt a férfi döbbent pillantását, ahogy tátott szájjal bámul rá, amikor észrevette őt az út végén.

Károgott egyet, ez olyan volt, mintha emberként nevetett volna. Élvezte, ahogy a szél egyre messzebb és messzebb repíti, nem is kellett mozgatnia a szárnyait, magától lebegett.

Ahogy lenézett, látta, hogy beért a szomszédos faluba. Omladozó háztetőket pillantott meg, mind több száz éves házak voltak.

Lassan ereszkedni kezdett, majd pördült egyet a levegőben, és hagyta, hogy átváltozzon emberré. Érezte, amint tollai szinte szétrobbannak, ahogy a teste alakot váltott. Hullámos haja megcsillant a napfényben, fejét hátravetve zuhant a föld felé, és egy kecses mozdulattal földet ért. Talpa halk puffanással landolt a talajon.

Tekintetével követte a körülötte szálldogáló fekete tollakat, amik lassan, lebegve szintén megérintették a hideg macskaköveket. Megigazította a nyakán feszülő kendőt, beletúrt a hajába, így indult el az egyik épület bejárata felé.

Odabentről kiabálás hallatszódott ki, ahogy egyre közeledett feléje. Nem tétovázott, lenyomta a kilincset, majd becsapta maga mögött az ajtót, amitől síri csend lett a helyiségben.

Szinte tapintani lehetett a feszültséget, ahogy végignézett a jelenlévő embereken. Néhányan zavartan lehajtották a fejüket, de a többség magabiztosan állta a tekintetét.

Valaki hangosan megköszörülte a torkát, majd bizonytalan hangon megszólalt:

- Elnézést, kisasszony, de a tulajdonos jelenleg nem tartózkodik a fogadóban. Ha gondolja, idehívom, és… - hallgatott el, amikor a nő egy pillantással beléfojtotta a szót. A férfi vérvörös arccal visszahúzódott a helyére.

- Mi történik, emberek? Mi ez a nagy tömeg itt? - harsant egy öblös férfihang. - Jól van, mindenki menjen a saját dolgára, nincs itt semmi látnivaló. - intett egyet a kezével, majd székek hangja hallatszott, amikor néhányan helyet foglaltak.

A középkorú varázsló először észre sem vette, hogy egy nő áll az ajtóban. Amikor oldalra fordította a fejét, akkor látta meg, hogy valaki a tekintetét keresi.

- Micsoda látvány! - mormogta az orra alatt, de a boszorkány így is meghallotta. - Üdvözöllek újra nálunk. - ezt már hangosan mondta, miközben egyre közelebb ment hozzá.

- Köszönöm a szívélyes fogadtatást. - mosolygott rá a férfire, de a hangja hűvösen csengett.

- Miért nem jöttél előbb? Tudod, hogy nagyon dühös lettem volna, ha nem látogatsz meg. - dorgálta őt játékosan, vigyorral az arcán.

- Sajnálom, de a személyes ügyeimet kellett intéznem, nemrég érkeztem a városba. - vonta meg a vállát hanyagul, nem akart magyarázkodni.

A férfi nyugtalanul körbepillantott, hátha kihallgatja őket valaki, de látszólag mindenki elfoglalt volt, senki nem figyelt rájuk.

- Gyere fel a szobámba, ott nyugodtabban tudunk beszélni. - javasolta, és nagyon remélte, hogy a nő beleegyezik. Ezt az alkalmat nem mulaszthatja el, ezt már nem.

- Hova ez a nagy sietség? - kérdezte lazán. - Talán attól félsz, hogy valamelyik vendéged kihallgat minket, és rájön a sötét kis titkaidra? - húzta gonosz vigyorra az ajkait, fekete szemei jókedvtől csillogtak.

- Nem, szó sincs erről. - rázta meg a fejét a férfi. - Egy csendes helyen szeretnék beszélni veled. Kettesben. - suttogta forrón, és a tekintete is lángolt a testében tomboló vágytól.

- Ahogy akarod. - egyezett bele. Jól tudta, hogy miért akar felmenni a szobába, de nem fogja megadni a férfinek ezt az elégtételt. Sokkal tartozik neki, vissza kell fizetnie minden adósságot.

- Csak utánad. - vigyorgott rá bamba képpel, majd maga elé engedte a nőt.

Érezte a tekintetét a testén, ahogy lassan elindult felfelé a lépcsőn. Elhatározta, hogy egy kicsit szórakozik vele. Megérdemli, a varázsló gúnyt űzött belőle egyszer, ő is megteheti.

- Ó, milyen szép festmény! - kiáltott fel a lépcsőfordulóban, és megállt egy régi kép előtt.

- Igen, tényleg gyönyörű. - kommentálta fapofával. Nem a falon lógó festményt nézte, hanem az előtte álló nőt. Tekintete végigsiklott formás lábain, amiket alig takart a nadrág. A kerek csípőjén, amire ráfeszült a vékony anyag. Haja előreomlott, így láthatta hófehér bőrét, ami szinte világított a félhomályban. Göndör fürtjein megcsillant a gyertyafény, és azon kapta magát, hogy egyre közeledik hozzá, teste csak néhány centiméterre volt az övétől. Hirtelen megakadt valamin a tekintete. A nő tarkójára egy félhold volt tetoválva, mellette egy kis csillag sötétlett. Homlokráncolva nézte ezt a kis jelet, eddig még nem látta rajta, pedig évek óta ismeri őt. Gondolataiból a nő hangja szakította ki.

- Mondasz még valamit a festményről, vagy továbbra is gyönyörködsz bennem? - kérdezte kihívóan, de nem fordult a férfi felé.

- Inkább választanám a másodikat. - mormolta a fülébe. - Sokkal izgalmasabb elfoglaltság. - simított végig csupasz vállán, amit kivételesen nem takart ruha.

Lehet, hogy jobb lett volna, ha talárba jövök. Most egész végig bámulni fog.

Összeszorított szájjal hagyta, hogy a férfi keze felfedezőútra induljon a testén. Tenyere lesiklott a derekára, másik kezével magához húzta, izmai megfeszültek körülötte. Nem érzett semmit a férfi iránt, csak barátként tekintett rá, viszont jól tudta, hogy ő sokkal több érzelmet táplál iránta. Már egy jó ideje állt az ölelésében, amikor a férfi ismét beszélni kezdett:

- Azt akarom, hogy örökre velem maradj. - kérte lágyan, hangja most nem volt olyan magabiztos, mint eddig.

- Tudod, hogy ez lehetetlen. - felelte a nő, és egy kicsit lazított a férfi szorításán.

- Miért? Azt hittem, hogy te meg én… szóval érted. - dadogta zavartan.

- Nem, Robin. - fordult feléje, és a varázslónak egy pillanatra elállt a lélegzete, amikor a nő kimondta a nevét. - Menjünk a szobádba, ne itt beszéljük meg. - mondta, majd ismét elindult felfelé. A férfi kábultan követte, lábait ólomsúlyúnak érezte, alig tudta megmozdítani őket.

Amikor felért az emeletre, szobája ajtaja már nyitva állt. Belépett, majd becsukta maga után.

A boszorkány már helyet foglalt a kanapén, onnan nézett rá félrebiccentett fejjel, mintha az érzelmei után kutatott volna. A férfi soha életében nem volt zavarban, főleg nem egy nő miatt, de most nem bírta állni a tekintetét, kinézett az ablakon.

- Nem akarom sokáig rabolni az idődet, még nekem is rengeteg dolgom van. - kezdett bele a mondandójába. - Nem ülsz le? - mutatott maga mellé, de ő csak a fejét rázta. Nagy volt a kísértés, hogy egy pillanat alatt a kanapé mellett teremjen, a karjaiba kapja őt, és soha többé ne engedje ki onnan.

- Te tudod. - vont vállat. - Remélem, nem baj, ha megkínálom magam valamivel. - állt fel a nő, és lassan odament az asztalhoz.

- Nem, dehogy. - válaszolta, de még mindig nem tűnt magabiztosnak.

Szedd már össze magad! Ha meg akarod szerezni őt, márpedig ez az, amire mindennél jobban vágysz, akkor villámgyorsan tegyél valami értelmes dolgot, mert így csak azt éred el, hogy még jobban eltaszít magától.

Üvegkoccanás hallatszott, majd a nő megfordult egy pohár itallal a kezében.

- Látom, még mindig van a kedvencemből. - mosollyal az arcán forgatta a kezében lévő poharat, amiben az alkohol össze-vissza lötykölődött.

- Abból mindig van. - jött vissza a szokásos, könnyed stílusa.

- Reméltem, hogy ezt fogod válaszolni. - bólintott egyet, majd egy hajtásra felhajtotta az italt. Élvezte, amint a folyadék égeti az egész száját és a nyelőcsövét is, ahogy lefolyik a torkán, majd a gyomrában is perzselő érzést hagy maga után.

- A Lángnyelv-whiskynél nincs jobb ital az egész világon. - csettintett egyet a nyelvével, majd fogta, és ismét újratöltötte a poharát. - Te is kérsz? - emelte meg az üveget, amiben már csak félig volt az italból.

- Igen, kérek. - válaszolta bizonytalanul, amit a nő egyből kiszúrt.

- Ne aggódj, nem akarlak leitatni. Azt máskorra tervezem. - viccelődött, majd csilingelően felnevetett. Robin megbabonázva figyelte őt, ahogy ismét kiitta az italt az utolsó cseppig. Nagy léptekkel odament az asztalhoz, majd ő is hagyta, hogy ez az isteni nedű tüzet gyújtson a testében. Miután lenyelte, a nőre pillantott.

- Még egyet? - kérdezte kipirultan. Amikor nem válaszolt semmit, folytatta. - Ugyan már, Robin, mit árthat neked? Sokkal jobban éreznéd magad tőle. Na gyerünk, ne legyél már ünneprontó. Ha az a baj, hogy megiszom, ne aggódj, kifizetem az összes üveget, amit megittam, mert remélem, tudod, hogy ez édeskevés volt számomra. - kuncogta huncutul.

- Nem kell kifizetned semmit, hiszen barátok vagyunk. - hangsúlyozta a barátok szót, és figyelte a nő reakcióját. Így még gyönyörűbbnek látta. Alkoholtól kipirult arccal, és vadul lángoló szemekkel nézett rá. Azt akarta, hogy ital nélkül is ilyen tűz lobogjon a tekintetében, akárhányszor csak ránéz. Nagyon jól tudta, hogy ez egy megvalósulatlan álom marad.

- Akkor kérsz még egy üveggel? - terelte el a gondolatait saját kérdésével.

- Jobb lesz, ha ma már nem iszom többet. Talán legközelebb. Ha lesz legközelebb. - mondta rezzenéstelen arccal, majd ismét leült a kanapéra.

- Miért mondod ezt? - kérdezte egy kicsit ijedten Robin. - Nem találkozunk többet?

- Nagyon sajnálom, de nem tudom megmondani, hogy mikor jövök el hozzád legközelebb. A legutóbbi találkozásunk óta hónapok teltek el, az is lehet, hogy most évek fognak. - a férfi számára olyan volt ez a pár szó, mintha a halálos ítéletét mondták volna ki.

- Azért nem mondom meg, hogy mikor látjuk újra egymást, mert magam sem tudom, és nem akarok hiú reményeket ébreszteni benned. - mondta olyan kedvesen, amennyire csak tudta. Neki nem ilyen volt a stílusa. A férfi hálás volt azért, hogy a nő ilyen őszintén elmondja az érzéseit, és nem csapja be őt, mégis fájdalmas volt ezt hallania.

- Figyelj, köszönöm, hogy nem hazudsz nekem, és csak az igazat mondod, de tudod, hogyan érzek irántad, és nem könnyű feldolgozni a hallottakat. - mondta szomorúan, és a boszorkány egy pillanatra megsajnálta.

- Robin, én… - kezdte, de a férfi azonnal félbeszakította.

- Nem kell magyarázkodnod, nem is várom el tőled. - emelte fel a kezét, mintha ezzel akarta volna megállítani a nőt. - Még nem tisztáztuk nyíltan az érzéseinket, de tudom, hogy te egy töredéknyit sem viszonzol abból, amit én érzek irántad. Felfogtam, és nem akarok rád erőltetni semmit. Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, Destiny. - sóhajtotta.

A nő egy pillanatra megmerevedett, amikor meghallotta, hogy a férfi milyen nevet használt. Aztán megnyugodott, mert örült, hogy nem jött rá az igazi nevére. Nem is tudta volna kitalálni, egyetlen rokonával sem találkozott, és nem is fog.

- Én is azt akarom, hogy megtaláld a boldogságod. - mosolygott rá, és ez most nem megjátszott mosoly volt. - Hidd el, hamarosan eljön az a nő, aki a végzeteddé válik.

- Te vagy a végzetem, Destiny. - suttogta.

Ezt nem kellett volna mondanom! Miért nem gondolkodtam előtte? A nevem végzetet jelent, és én most arról papolok neki, hogy majd rátalál az igaz szerelem, amikor nagyon jól tudom, hogy már régóta én jelentem számára a végzetet.

- Ne haragudj, nem így kellett volna fogalmaznom. - szabadkozott. - Tudom, ebben a helyzetben a nevem is elég zavaró és talán nem is szereted, de… - a szájára fagyott a szó, amikor megérezte a férfi mutatóujját az ajkán.

- El sem tudom mondani, hogy mennyire imádom ezt a nevet. - mondta halkan, mélyen a szemébe nézve.

A nő is elbizonytalanodott egy pillanatra, amikor belenézett a csokoládébarna szempárba.

- Köszönöm, de nekem most már tényleg mennem kell. - lépett el Robin elől, majd elfordult tőle. Bűntudatot érzett amiatt, hogy hazudott neki a nevét illetően. Az még jobban zavarta, hogy valaki más nevét használta, és a férfi ebbe a névbe lett szerelmes, egy olyan névbe, ami nem is az övé, és ha majd egyszer a keresésére indul, nem fogja megtalálni, mert akkor már a saját nevét fogja viselni.

Robin fájdalmasan vette tudomásul, hogy elérkezett a búcsú ideje. Nem akarta elengedni a nőt, de tudta, hogy nincs más választása, akkor is elmegy, ha ő nem akarja.

- Kérlek, ne legyél szomorú. Úgy akarlak itt hagyni, hogy mosolyt látok az arcodon, és nem könnyeket. - fogta meg a kezét, majd finoman megszorította. - Nem azt mondtam, hogy soha többé nem találkozunk, hanem azt, hogy sokára. Nem tudom megmondani, hogy mennyi idő fog eltelni, amíg nem látjuk egymást, de biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. Nem akarok elveszíteni egy ilyen hűséges barátot. - kacsintott rá, mire a férfi végre elmosolyodott, és nem vágott olyan savanyú képet.

- Azt megkérdezhetem, hogy miért jöttél ilyen hirtelen vissza? Hónapokig nem láttalak, most meg csak úgy felbukkantál a semmiből.

- Sajnálom, de személyes dolgok, nem mondhatom el. Ne érezd úgy, hogy nem bízom meg benned annyira, hogy megosszam veled, de erről senki sem tud, csak én. - nézett rá ártatlanul.

- Értem, akkor nem is bolygatom tovább a témát. - bólintott egyet.

Azt nagyon jól teszed. Jobb is, ha nem tudod, hogy mi a valódi oka annak, amiért ilyen váratlanul visszatértem a városba. Egyedül csak én tudom, hogy mit kell tennem, hogy mi a feladatom, és ezt valóra váltom az életem árán is.

- Ég veled, Robin! - búcsúzkodott, majd odahajolt, és egy puszit nyomott a férfi arcára.

- Minden jót, Destiny! - lehelte. Az arca égett ott, ahol a nő megérintette a szájával.

A nő még egyszer mélyen a szemébe nézett, majd az ablakhoz lépett. Lehunyta a szemét, aztán egy másodpercen belül hollóvá változott, tollak százait a padlóra hullajtva.

Robin csodálattal és szerelemmel teli tekintettel bámult ki az ablakon. Percekig némán állt, és könnyekkel az arcán nézte, ahogy a végzete lassan eltűnik az életéből.

Csillagok ezrei ragyogtak az égen. Hűvös, esti levegő áramlott be az ablakon. Néhány gyertya jelentette a fényforrást a szobában.

Penna sercegését lehetett hallani, ahogy valaki egyre csak rója a szavakat a pergamenre, pontosabban egy napló lapjára.

Órák óta az asztal fölött görnyedt, és írt. Azt hitte, ha kiírja magából az érzéseit, akkor megkönnyebbül, de nem így lett. Egyáltalán nem érezte jobban magát, sőt minél többet írt, annál dühösebb és tehetetlenebb lett. Ujjai gyorsan mozogtak a papíron, kacskaringós betűket hagyva maguk után.

Zsibbadtnak érezte a testét, teljesen elgémberedett, de csak azért sem mozdult meg. Nem tudta, miért, de most vágyott a fájdalomra. Arra, hogy saját magának okozzon fájdalmat, lelke már nem bírta tovább elviselni azt, ami a délután történtek óta tombolt a testében. Bízott benne, hogy a naplóírás segít neki, mint általában, de nem így lett. Hiába próbált odafigyelni az írásra, még több feszültség halmozódott fel benne. Amikor egy-egy pillanatra lehunyta a szemét, azonnal annak a nőnek az arca kúszott a szeme elé. Újra látta azt a kárörvendő vigyort, ahogy figyelte őt a távolból. Belefájdult a feje a sok gondolkozásba, hiszen már hosszú órák óta csak a nő járt a fejében, és nem tudta elfelejteni.

Tudnod kell, hogy én még mindig készen állok arra, hogy kövesselek téged, bármerre is mész.

A nő ezt írta a levelében, és magának sem merte bevallani, de találkozni akart vele. Mindennél jobban szerette volna tudni a nevét, de mivel csak egy R betűt írt a papír aljára, nem tudott rájönni, hogy ki lehet ez.

Gondolkodj már! Ki lehet ez a nő? Bármit megadnék, hogy megtudjam. Bele fogok őrülni, ha nem beszélhetek vele. Érzem, hogy még látni fogom őt. Ha nem találkozunk, akkor mégis mi értelme volt annak, hogy felbukkant az életemben, és mindent fenekestül felforgatott? Miért?

Ez az egyetlen szó annyira gyötörte, hogy nem bírta tovább. Eldobta a kezében lévő pennát, felugrott a székről, majd egy lépéssel a kitárt ablak előtt termett. Kihajolt, vett egy mély lélegzetet, majd torkaszakadtából elordította magát.

- Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? - üvöltette. - Kérlek, épp eleget szenvedtem eddig, nem akarom, hogy te is eltaszíts magadtól. Azt már nem élném túl. - az utolsó szavakat már elkeseredetten suttogta. Félt attól, hogy esetleg valaki meghallotta, de az utcán egy lélek sem volt. Egyedül fetrengett fájdalmában, nem volt ott senki, hogy megmentse.

Hitetlenkedve bámult maga elé. Végre ki merte mondani azt, ami már évek óta nyomta a lelkét, és ami most kitört belőle. Senki sem tudja, hogy min ment keresztül, hogy milyen volt a gyerekkora, hogy milyen élete volt eddig. Az emberek nem is sejtik, hogy mekkora titkot cipel a szívében, ami teljesen eluralkodott rajta, és ebben a pillanatban a levegővétel is nehezére esett. Zihálva fordult el az ablaktól, majd szédelegve visszament az asztalhoz.

Naplója kinyitva hevert előtte, szórakozottan bámulta a teleírt lapot. Legszívesebben kitépné onnan, de talán most erre sem lenne képes. Semmi mást nem érzett most, csak félelmet és keserűséget. Tudta, hogy a naplóra még szüksége van, nem dobhatja el, viszont nagyon kell vigyáznia rá, mert ezt senki sem találhatja meg. Rettegett attól, hogy valaki megtudja legféltettebb titkait, amitől ő maga is gyávának érezte magát. Szégyen égette az arcát, amikor ezt bevallotta magának. Nem lehet gyenge, legfőképpen gyáva nem. Ezt nem teheti meg, ha eddig kitartott, és legyőzött mindenkit. Most nem adhatja fel egy ostoba érzés miatt, amit a múlt és ez a nő ébresztett benne. Legnagyobb fájdalmára erről a boszorkányról eszébe jutott az anyja, amitől még jobban elment a kedve mindentől.

Mi történik velem? Én élni akarok, és élni is fogok, méghozzá örökre. Ezért kell minél hamarabb megszereznem minden fontos tárgyat ahhoz, hogy halhatatlanná váljak. Ebben nem gátolhat senki sem, én leszek a halál ura. Az, aki túléli a halált…

Ismét megjelent előtte az a kép, amin az anyja és apja volt. Akkor látta, amikor visszament abba a házba, amit örökölt tőlük. Most sem tudta megmagyarázni, de az a nő a képen megint olyan furcsa érzéseket keltett benne, mintha ő lenne az igazi édesanyja, és nem az, akivel néhány évig élt. Nem akart a gyerekkori emlékeire gondolni, de nem tudta megállítani őket, hatalmas erővel rántották vissza őt a múltba.

Tekintetét még mindig a naplójára szegezte, majd felpillantott a halványan pislákoló gyertyára. Szinte az egész csonk leégett már, folyékony viasz lepte el az asztalt. Pislogás nélkül nézte a gyertyát, lobogó lángja visszatükröződött a szemében. Jeges, tengerkék szemei most tűzben égtek. Kifejezetten jól állt neki, még félelmetesebbnek tűnt tőle. Haja kócosan lógott a homlokára, inge gyűrötten feszült a testére.

Percek múlva behunyta a szemét, mert nem bírta tovább nézni a gyertyát pislogás nélkül.

A falon ketyegő órára pillantott. Pár perccel múlt éjfél, vagyis egy újabb nap kezdődött el a számára. Egy újabb nap, amit ismét hazugságban kell leélnie. Neki is hazudnak, és ő is hazudik embereknek. Biztos volt benne, hogy ez soha nem fog megváltozni. Mindig is így nézett a többiekre, ilyen ridegen és durván bánt velük. És mindezt csak azért, mert nem tudta feldolgozni a múltját, azt az időszakot, amit ha tehetne, maga mögött hagyna örökre.

Nagyon jól tudta, hogy a gyerekkora mély sebet égetett a lelkébe, ami soha nem fog begyógyulni. Mindenkinek el kell fogadnia azt, hogy ő ilyen, és soha nem is lesz más.

Nem lesz képes arra, hogy szeressen valakit, hiszen őt sem szerette senki. Jéghideg a szíve, akárcsak a szeme. Sőt nincs is szíve, helyén egy hatalmas űr tátong. Mióta befejezte az iskolát, talán ez volt az első alkalom, hogy utat engedett az érzelmeinek. Hagyta, hogy teljesen átcsapjanak fölötte a hullámok, hogy a mélybe rántsák őt. Meg sem próbált ellenkezni, átadta magát az emlékeknek. Gyorsan pörgő képekben látta maga előtt az életét. Legjobban a Roxfortban eltöltött hét évre emlékezett. Amikor bekerült az iskolába, úgy érezte, hogy megtalálta azt a helyet, ahol végre érvényesülhet, azt a helyet, amit az otthonának mondhat. Kicsit szomorú volt amiatt, hogy ott kellett hagynia, de hálás volt a tanároknak, amiért olyan sok hasznos varázslatra megtanították. Különösen Lumpsluck professzornak köszönhet nagyon sokat. Nélküle nem tudta volna meg a módját annak, hogyan válhat halhatatlanná. De most a markában van a tudás, és senki sem akadályozhatja meg abban, hogy megtegye. Ez az egyetlen dolog, aminek a segítségével örökre életben maradhat.

Nemsokára létrehozom mind a hét horcruxot, és akkor már senki sem állhat az utamba.

Hétfelé fogom hasítani, a már amúgy is darabokra tört lelkemet. Talán így sikerül lezárnom a múltamat. Bebizonyítom mindenkinek, hogy képes vagyok rá, mert engem nem győzhet le senki. Készen áll a tervem, már csak azt a hét embert kell megtalálnom, akiknek a segítségével véghez is viszem azt. És ha az összes lélekdarab a kezemben van, én leszek a leghatalmasabb mágus az egész világon.

Abba nem gondolt bele, hogyan fogja létrehozni őket. Szemei mereven bámultak előre, amikor ellepte a felismerés.

Meg kell ölnöm mindet. Csak így fog működni. De nem bánom. Nem érdekel, hogy hány emberrel kell végeznem ahhoz, hogy sikerüljön. Addig megyek, amíg mind a hét horcrux a birtokomban nem lesz.

Ördögi mosoly jelent meg az arcán. Végre visszatért a régi éne, az az éne, amit mindenkinek mutat, de közben teljesen más. Kiismerhetetlen, és az is marad örökre…

Az utcáról behallatszódott a süvítő szél hangja, ezért ismét odament az ablakhoz, hogy becsukja, nehogy a szél csapja be. Épp elfordította a kilincset, amikor a tekintete a sötét tájra tévedt. A Hold halványan ragyogott, előtte egy felhő lebegett. A hatalmas felleget nézte, amikor egy sötét árny suhant el előtte. Olyan volt, mint egy madár. Mint egy holló.

Nem, az nem lehet! Biztosan csak képzelődtem, és nem is volt ott semmi. De hát mitől félek? Az előbb még találkozni akartam vele. Csak tudnám, hogy mitől van ilyen rossz érzésem tőle. Ő keltette bennem ezt az ostoba érzelmet, a félelmet, és nekem nem szabad így éreznem. Nem tehetem meg, ha csak egy pillanatra is engedek neki, elveszítem önmagam, és az irányítást, ami nélkül képtelen vagyok élni. Szembe kell néznem vele, erősnek kell lennem.

Ezt a mondatot ismételgette magában, amikor zajt hallott a folyosóról. Gyorsan felkapta az asztalon heverő pálcáját, és védekezően maga elé emelte. Lépcsőnyikorgás szűrődött be a szobába, amitől felállt a szőr a hátán. Lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, ismét az a magabiztos és rideg férfi állt a szoba közepén. Nem engedheti meg magának, hogy még egyszer elgyengüljön. Ezért nem szeret senkit, és nem is fog. Ő nem az érzelmek embere.

Lélegzetvisszafojtva várta, hogy végre történjen valami. Idegességében tett egy lépést előre, hogy megnézze, ki van ott, amikor az ajtó nagyon lassan elkezdett kinyílni. Nyelt egy nagyot, és minden izmát megfeszítve várt.

Nagy lendülettel vágódott ki az ajtó, de nem csapódott a falnak. Senki sem jelent meg, csak néhány fekete madártoll repült be a szobába, majd a padlóra hullt.

Remegve nézte a tollakat, és már egy szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ki van odakint.

Úgy érezte, órák teltek el azóta, hogy kinyílt az ajtó, pedig mindössze néhány perce várakozott. Mérhetetlenül türelmetlen volt, látni akarta őt, nem bírt tovább várni.

Teljesült a kívánsága, mert egy fekete cipő jelent meg az ajtónál, majd egy nő egész teste is.

Földbe gyökerezett a lába, levegőt sem vett, így bámult a nőre. Amikor a pillantása találkozott a nő sötét tekintetével, finom borzongás futott végig rajta. El sem hitte, hogy tényleg itt van. Azt is el tudta volna képzelni, hogy az egész csak egy ábránd, és nem is áll előtte senki.

Pedig igen is ott volt. Fekete szemei csillogtak a boldogságtól, ajkai huncut mosolyra húzódtak. Fekete testhez simuló nadrágot, és hosszú ujjú felsőt viselt, amiben ismét jól látszottak formás idomai. Gesztenyebarna haja hullámosan, kicsit kócosan omlott a vállára. Felemelt fejjel, magabiztosan nézte Voldemortot, aki még mindig a hatása alatt volt.

- Üdv, Tom Denem. - mondta olyan hangon, amitől a férfi ismét megborzongott. A nő még mindig mosolyogva nézte, le sem lehetett vakarni azt a mosolyt az arcáról.

A varázsló nemhogy megszólalni, de még pislogni sem tudott. Nem zavarta, hogy a nő azt a nevet használta, amit teljes szívéből gyűlölt, most ez is lényegtelennek tűnt, mint minden más, mióta megkapta a levelet tőle. Kék szemei mohón tapadtak az arcára, nem tudta elhinni, hogy tényleg itt van az a nő, akit meg akart ismerni.

Hosszú percekig álltak egymás tekintetében fürödve, egyikük sem akarta megszakítani a szemkontaktust.

Hiába nézte őt, nem tudta felidézni a nevét, pedig ebben a pillanatban csak arra vágyott, hogy megtudja, hogy hívják őt.

Halványan érzékelte, hogy a boszorkány becsukta az ajtót, majd lassan elindult a szoba másik végében lévő kanapé felé, majd leül. Közben egy másodpercre sem szakította el a tekintetét az övétől. Nagy nehezen rávette a testét, hogy a nő felé forduljon. Lángoló fekete szemekbe ütközött. Szavak nélkül próbálták elmondani egymásnak, hogy mit éreznek, vagy legalábbis mire gondolnak. És ismét hallotta a nő érzéki hangját, ahogy beszél hozzá. Szinte gyógyírnak érezte, csodálatos hangja volt.

- Most pedig végighallgatod, amit a régi barátod mondani szeretne neked. - szemei valósággal parázslottak, ahogy a férfit nézte.

És ez a pillantás eszébe juttatott egy emléket. Látta, ahogy az iskola folyosóján együtt sétál egy barna hajú lánnyal, ahogy együtt ebédelnek. Újabb emlékek lepték el, amitől ismét összeszorult az a nem létező szíve.

- Rose. - suttogta döbbenten, hitetlenkedve. - Tényleg te vagy az? - mormogta rekedten. Alig ismert a hangjára, mindig magabiztosan szólalt meg, de ez a nő most mindent megváltoztatott.

A nő bólintott egyet, majd felemelkedett a kanapéról, és egyenesen a férfi felé vette az irányt.

Tekintetük egymásba kapcsolódott, szinte itták egymás látványát. Rose óvatosan közelített feléje, majd Voldemort megérezte meleg ujjait a kézfején. Egyszerre érzett hideget és meleget. Senki sem keltett még benne ilyen mély érzéseket. Hiszen milyen érzéseket lehet ébreszteni egy olyan férfiban, akinek állítása szerint nincsenek is érzelmei? Ennek a nőnek mégis sikerült, amitől nagyon összezavarodott.

Fekete szemével felfalta az arcát, tüzes vágy lobogott benne. Tudta, hogy az ő szeme is tükrözi a nő érzelmeit.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd azonnal ki is nyitotta, amikor megérezte a nő kezeit, ahogy haladnak felfelé.

Rose megérezte, hogy kirázta őt a hideg az érintésétől, mire elégedetten elmosolyodott.

A varázsló megbabonázva nézte az arcát, legfőképpen a szemét, teljesen elveszett benne. Szüksége volt rá, vele akart lenni. Minden percet ki akart használni, amit csak vele tölthet.

A nő még mindig mosolyogva nézett fel rá, majd gyengéden a férfi arcára tette a kezét, a másikkal egy kicsit a hajába túrt.

Örökkévalóságnak tűnt, ahogy ott álltak, és csak bambán néztek a másikra, de egyikük sem bánta. Mindketten ezt akarták, vágytak a másik közelségére.

Rose vággyal teli tekintete benne is felébresztett minden eddigi elrejtett érzelmet.

Aztán minden felgyorsult egy másodperc alatt. Olyan dolog történt, amire a férfi egyáltalán nem számított.

Megállt számára az idő. Boldogan fürdött a nő meleg tekintetében. Határozottság és eltökéltség sugárzott belőle, mintha készülne valamire. És készült is.

Voldemort csodálkozva, de jólesően vette tudomásul, hogy Rose ajkai egyre csak közelednek az övé felé. Egymás ölelésében állva várták, hogy ki lesz a bátrabb, és ki meri megtenni azt, amire mindketten sóvárogva vágytak.