25. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a kövi fejezetet. Nem is tudom, hogy melyik lenne a legtalálóbb szó erre a részre, így inkább nem mondok semmit, mert nem akarom lelőni a poént. ;)

Egy dolog azonban biztos: tele van érzelmekkel. :D

Van még valami, amit el szeretnék mondani. Ezt a részt egy kedves barátnőmnek küldöm, aki talán az egyik legnagyobb rajongóm. Fogadd szeretettel Anna. :) És remélem, hogy sikerült olyannak megírnom, mint ahogy elképzelted.

Jó olvasást! :)

  

 

25. Fejezet

A fekete kövekkel kirakott gyűrűre pillantott, ami az ujján ragyogott az enyhe, téli napsütésben, majd ismét a tömegre emelte a tekintetét, és továbbment.

Az emberek próbálták túlkiabálni egymást, de nem jártak sok sikerrel, csak azt érték el, hogy még nagyobb hangzavar kerekedett az utcán.

Lassan haladt előre, az előtte totyogó idős emberektől nemigen tudott gyorsan menni, de azért néha utat tört magának, és maga mögött hagyta őket.

Néhányan csodálkozó pillantást vetettek rá, hiszen ide ilyen fiatalon nem szoktak járni.

Csak azok a nénik és bácsik, akik előszeretettel nézelődtek a kirakott portékák között.

Akiknek rengeteg szabadidejük van, és akik kedvelik a csillogó csecsebecséket.

Azonban most neki is valamilyen ékszerre vagy egy olyan tárgyra volt szüksége, ami híresnek számított. Ami történelmi múlttal rendelkezett, és éveken át egy becses család birtokában volt.

Egy tárgyat már az övének tudhatott, ezt nem is volt nehéz megszereznie, hiszen a gyűrű az édesanyjáé volt, pontosabban a nagyapjáé, így kapta meg ő is.

Nem véletlenül viselte az ékszert. Terve volt vele, amit ma éjjel szeretett volna végrehajtani.

Ha ma éjjel belekezdek, nem állhatok meg addig, amíg az összes az enyém nem lesz.

Ördögi mosoly ragyogott az arcán, de próbálta kordában tartani az érzéseit, ezért ismét fapofával, szinte unottan nézelődött a rengeteg, használhatatlan tárgy között.

Pontosabban csak a többi ember nem tudta felhasználni semmire, ő viszont egy egyszerű gombostűből vagy akár egy naplóból is olyat tudna alkotni, amitől halhatatlanná válna.

Napló.

Olyan hirtelen állt meg, mint aki falba ütközött. A felismeréstől alig kapott levegőt, és szinte nem is hallotta, amikor egy púpos hátú férfi rákiabált:

- Nagyon hálás lennék, ha nem az út közepén állna meg, és továbbengedne! - rikácsolta.

Voldemort még mindig nem mozdult meg. A szeme sarkából látta, ahogy az öreg szitkozódva, botjával hadonászva elhalad mellette.

Nyelt egy nagyot, és amikor úgy érezte, hogy képes lesz tenni néhány lépést, elindult.

Ez eddig miért nem jutott az eszembe? Évek óta írom a naplóm, szinte minden nap a kezem ügyébe kerül, és a mai napig nem is gondoltam bele abba, hogy ebből lehetne a legnagyobb erővel bíró horcruxot létrehozni. Hiszen a saját érzéseimet írtam bele, olyan titkokat, amikről senki sem tud. Olyan erővel és hatalommal ruházhatna fel, amit senki sem tudna lerombolni.

Egy percig sem maradt ott tovább, hiszen tudta, hogy mit akar tenni. Ma éjjel a gyűrűt használja fel, hamarosan pedig a naplót, de addig megpróbál keresni néhány más tárgyat is, mert minél több élményt és érzelmet ír le a naplóba, annál nagyobb lesz a horcrux ereje.

Amikor pár másodperc múlva kinyitotta a szemét, már nem a zsúfolt utcát látta maga előtt, hanem egy hatalmas teret, aminek a közepén egy szívszorító jelenetet ábrázoló szobor állt.

A hó jéggé fagyott az emlékművön, és meg-megcsillant, ahogy közelebb ment hozzá.

Egy ló és gazdája az égre nézett, az állat mellett pedig egy nő kuporgott. Esdeklő arccal nézett a férfire, szinte könyörgött neki, de ő csak mereven az eget kémlelte.

Felkavarodott a gyomra, ahogy rájött, hogy mit is akar üzenni ez a szobor.

Megbocsátás, könyörület. Könyörület, amit sosem kapsz meg, bármennyire is próbálkozol.

Undorodva elfordult, majd szinte futva maga mögött hagyta a teret. Keresztülvágott néhány utcán, majd amikor ismét egy nyílt terepre ért, egy tábla állta útját, amin a város neve díszelgett kicsit már kopott betűkkel.

Godric’s Hollow

Nem tudta megmondani, hogy miért pont erre a helyre hoppanált, csak úgy jött magától. 

Kicsit furcsának találta, hogy egy emberrel sem találkozott még, de lehet, hogy a rossz idő miatt maradt mindenki a házában.

Neki viszont kell valaki, akin végrehajthatja a varázslatot. Ember nélkül nem lesz az övé a horcrux. Pontosabban a halála nélkül nem lesz az övé.

Azt nagyon jól tudta, hogy minél nagyobb ereje van egy tárgynak, annál erősebb lesz ő is, de azon még nem gondolkodott el, hogy azoknak az embereknek milyennek kell lenniük, akiket megöl majd. Ha egy olyan embert választana, aki érzelmileg kötődik hozzá, még nagyobb hatalma lenne. Az érzelmi kötődésről azonnal eszébe jutott két személy.

Bella és Rose.

Egyiküket sem tudná megölni. Képtelen lenne rá. Nélkülük nem olyan lenne az élete, mint amilyen most. Nehezen vallotta be magának, de mindkettőre szüksége van ahhoz, hogy valóra váltsa a tervét. És nem csak ahhoz. A két nő olyan biztonságot jelentett számára, ami már nagyon rég vette körbe őt, vagy lehet, hogy sosem élhette át ezt az érzést.

Megígérte nekik, hogy egy kicsit beavatja őket a tervbe, legfőképpen Bellát. Azért is, mert vele más tervei is vannak. Ha sikerül létrehoznia egy-két horcruxot, a nőt örökre maga mellé láncolja. Persze, csak akkor, ha ezt ő is akarja. De miért ne akarná?

A jeges szél vadul cibálta a köpenyét, de őt mégsem emiatt rázta ki a hideg.

Eszébe jutott, hogy mi történt Bella és közte néhány nappal ezelőtt. Hogy mi történhetett volna, ha nem uralkodik magán és az érzésein. Mégis megtette, mert a haragon és dühön kívül még egy érzelem is tombolt a testében, amikor előrántotta a pálcáját.

Nem tudta megmondani magának, hogy vajon mi lehetett az, csak annyit tudott, hogy valami erős, magával ragadó érzés, amit eddig még sosem tapasztalt. És amitől teljesen megrémült.

Ismét azon kapta magát, hogy egy helyben áll, és bámul a semmibe, ezért néhányszor megrázta a fejét, hogy egy kicsit magához térjen.

Egyre sűrűbben hullt a hó, és már sötétedett is, úgyhogy elhatározta, hogy keres egy fogadót, ahol megszállhat. Persze, visszamehetett volna, és szembenézhetett volna Bellával, de még egyáltalán nem volt felkészülve a találkozásra.

Az utca vége felől zsivajt hallott, ezért arra vette az irányt. Ahogy egyre közelebb ment, már értette is, hogy mit mondanak.

- Bízom benne, hogy nem lesz akkora hóvihar, mint tavaly. - mondta egy pocakos férfi.

A választ már nem hallotta, mert a szél csak úgy süvített a füle mellett. Azonnal odalépett hozzá, majd udvariasan megszólalt:

- Jó estét, uram! Van még szabad szoba a fogadóban? - kérdezte, és persze nem maradhatott el a szokásos, szédítő mosolya, amit ilyen helyzetekben mindig be szokott vetni.

- Igen, de azok a szobák nem egy egyszerű turistának valók. - felelte, miközben rendesen végignézett rajta.

 - Az ár miatt ne aggódjon. - mosolygott rá, de ez a mosoly nem jutott el a szeméig. - És ha már így szóba hozta, a legdrágább szobát kérem. - olyan fagyos volt a hangja, hogy a férfi azonnal mentegetőzni kezdett.

- Sajnálom, uram, ha esetleg megbántottam, nem ez volt a célom, én csak… - hebegte.

- Csak mutassa az utat. - vágott a szavába türelmetlenül.

A férfi még mindig az orra alatt motyogva elindult befelé.

Voldemortot azonnal megcsapta a kandallókból áradó hőség, ami nagyon jólesett átfagyott testének. Levette a válláról a köpenyt, majd ismét meg akart szólalni, mivel a férfi csak álldogált ott mellette, de egy másik, sokkal kellemesebb hang ütötte meg a fülét:

- Ne szerencsétlenkedj már, David! Nem látod, hogy a vendégünk fáradt, és szeretne lepihenni? - kérdezte szemrehányóan. - Jöjjön csak, majd én megmutatom a legkényelmesebb szobát. - küldött felé egy mosolyt, és már indult is volna, ha David nem ragadja meg a karját.

- Beszélnünk kell, Amanda. - mondta halkan, mert attól félt, hogy a másik férfi meghallja.

- Mi van már megint? - kérdezte felháborodva. - Örülj neki, hogy itt egy újabb vendég, aki mellesleg jó árat fizet majd. És ha jól látom, egy aranyvérűvel van dolgunk, ezért a legjobb jár neki.

Voldemort úgy tett, mintha a falon lógó festményt tanulmányozná, de a nő utolsó mondatán kénytelen volt mosolyogni.

Hát igen. Mindenki ezt hiszi rólam. De a látszat néha csal.

- Igazad van. De én, szóval… - dadogta idegesen.

- Na jó, ebből elég. - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Vagy elmondod, hogy mi bajod van, vagy megyek, mert a vendég nem sokáig fog itt maradni, ha így folytatjuk.

- Ismerem ezt a férfit. - nyögte ki nagy nehezen.

- Ismered? - kérdezte szemöldökét felvonva.

- Igen. - bólintott. - És te is. Mindenki ismeri őt ebben a szobában. - suttogta.

Amikor látta, hogy a nő még mindig nem ért semmit, az ajtó mellett álló szekrényhez lépett, majd levett egy újságot a hatalmas kupac tetejéről.

Amanda kezébe adta, aki rendesen szemügyre vette a címlapot. Az oldalon ez állt hatalmas betűkkel, a kép fölött:

VOLDEMORT NAGYÚR VÉGZETT A NÉGYTAGÚ CSALÁDDAL

- Nézd meg a képet. - mondta David fojtott hangon.

A képen egy sötéthajú, kékszemű fiú mosolygott. Jobb kezében a pálcáját szorongatta.

Az iskolai egyenruha volt rajta, a szíve fölött egy kígyót ábrázoló kitűző díszelgett.

- A Mardekárba járt. - jegyezte meg nem sokkal később a nő.

- Igen, annak a háznak a jele a kígyó. De nem ez a legfontosabb. - amikor a nő ismét értetlenül bambult rá, mérgesen kikapta a kezéből az újságot, majd a füléhez hajolt.

- Nagyon lassan fordulj meg, és hasonlítsd össze a vendéget, a képen látható fiúval.

A nő megtette, amit a férfi kért. Néhány másodpercig a tőle két méterre álló férfire pillantott, aztán az újságra.

Amikor negyedszerre is végrehajtotta a műveletet, David türelmetlenül megszólalt:

- Most már rájöttél, hogy miről beszélek? A ma esti vendégünk a képen látható fiú. Egy gyilkos.

Amanda erre felkapta a fejét, majd sziszegve beszélni kezdett.

- Fogalmam sincs, hogy milyen őrültségeket zagyválsz itt össze. - tépte ki a kezéből az újságot, aztán a szemetesbe dobta. - Jól van, David, majd megnézem a szállítmányt, de most nem érek rá. - szólalt meg fennhangon, és a vendég mellé lépett.

- Kérem, kövessen. - mosolygott csábosan Voldemortra, aki egy biccentéssel viszonozta a gesztust.

David bénultan, a ledöbbenéstől levegő után kapkodva figyelte, ahogy a lépcsőn egyre csak magasabbra mentek, miközben szívélyesen csevegtek.

Nem tudott sokáig egy helyben ácsorogni, mert az asztaloknál ülő vendégek kérték a következő adag italt.

Eközben három emelettel feljebb Voldemort elfoglalta a szobát, miközben Amanda behúzta a sötétítőfüggönyöket, aztán gyertyát gyújtott.

- Szüksége van még valamire? Vacsorázott már?

- Egy tál, forró leves jólesne. - válaszolta.

- Máris hozom. - indult az ajtó felé, de az abban a pillanatban kivágódott, és egy fiatal lány lépett be rajta.

- Elnézést asszonyom, nem tudtam, hogy vendégünk van. - szabadkozott pironkodva.

- Semmi baj, Isabel. Szeretném, ha egy kicsit rendbe tennéd a szobát, mielőtt az úr lefeküdne aludni. Addig én elkészítem a levest. - villantott rá egy mosolyt, majd kilibbent a szobából.

Ahogy becsukódott az ajtó, a lány azonnal munkába látott. Voldemort alaposan szemügyre vette őt, miközben a szobában ténykedett.

A hullámos, szőke haját, karcsú derekát. A gyertya fényében a szeme színét is meg tudta állapítani. Zöld szeme volt, és igen csinos arca.

Nem akarta olyan feltűnően bámulni, de nem tudott mást tenni. Annyira emlékeztette valakire, csak azt nem tudta, hogy kire. Isabelnek hívták, amint az előbb megtudta.

Szinte bombaként robbant benne a felismerés.

A homokos tengerpart, az árvaházi kirándulás.

Meg sem próbált csendben maradni.

- Isabel, tényleg te vagy az? - kérdezte meglepetten.

A lány azonnal ráemelte a tekintetét, de Voldemort csak értetlenséget olvasott ki a szemeiből.

Azt hitte, hogy nem mer majd a közelébe menni, de a lány határozottan elélépett, és az arcához emelte a kezében tartott gyertyát.

El kellett telnie néhány percnek, mire megszólalt.

- Igen, Isabel vagyok. - mondta, de aztán megint elhallgatott.

- Nem ismersz meg? - kérdezte a férfi kedvesen. Lassan feléje nyúlt, és megfogta a kezét.

- Tengerpart. - csak ennyit mondott, de ezt fülig érő szájjal.

Látta, amint a lány arca teljes változáson megy keresztül. Ahogy felragyogtak a szemei a boldogságtól, ahogy egy hatalmas vigyor ült ki az arcára.

- Tom! - kiáltotta, aztán a férfi karjaiba vetette magát.

Voldemort annyira meglepődött, hogy megszólalni sem tudott. Érezte, amint a lány kezei szorosan a nyakára kulcsolódnak, és egyre csak magához szorítják.

Lassan felemelte a karjait, majd ő is átölelte. Először csak finoman, aztán mikor előtörtek belőle az érzelmek és az emlékek, még szorosabban, mire a lány felzokogott.

- Kérlek, ne sírj. - simogatta gyengéden a haját. - Nem bírom nézni, ha szenvedsz. - csuklott el a hangja, és még erősebben ölelte magához.

- De hiszen örömömben sírok! - tolta el magától annyira, hogy a szemébe nézhessen.

Voldemort nagyon remélte, hogy az ő szemében nem csillognak nagyon a könnyek, mert nem akarta, hogy Isabel észrevegye, hogy ő is meghatódott. Minden más módon kimutatná neki az érzéseit, csak sírással nem. Sosem sírt, pontosabban azóta nem, és nem is fog…

Gyengéden letörölte a lány arcát beborító könnyeket, majd lepillantott a padlóra.

- Én is nagyon örülök a találkozásnak, de szerencséd, hogy nem égtünk idebent. - mutatott a padlón füstölgő gyertyára, majd gyorsan felkapta.

- Elfújtam, mielőtt neked ugrottam! - nevetett fel csilingelően.

Voldemort megbabonázva hallgatta a lányt. Imádta a nevetését. Annyira ártatlan és jószívű lány volt. A mai világban nehéz ilyet találni. Isabel egy kincs.

- Mi ez a nagy nevetés? - harsant egy hang az ajtó felől. Amanda állt ott, kezében egy tálcával, amin egy tál, finom leves gőzölgött.

- Bocsánat, Amanda. Nem akartam felverni az egész fogadót, csak tudja, mi ismerjük egymást Tommal már gyerekkorunk óta. Azóta nem láttam őt, mióta elment abba az iskolába, és nagyon boldog vagyok, hogy újra láthatom. - mosolygott a nőre meghatottan.

- Értem, és is nagyon örülök, hogy újra találkoztatok. Parancsoljon, a levese. - intett Voldemortnak, aki azonnal asztalhoz ült, mert kilyukadt a gyomra. Szinte percek alatt belapátolta a sűrű krémlevest, sőt annyira ízlett neki, hogy a kenyér héjával még ki is törölte.

- Köszönöm. - mondta a hasát simogatva. - Még életemben nem ettem ilyen finom levest. - sóhajtott egyet jóllakottan, majd Amandára mosolygott.

- Egészségére. - viszonozta a mosolyt. - Hozhatok még valamit?

- Csak egy pohár vizet kérek.

- Majd én hozok. - pattant fel Isabel, majd a szekrényhez lépett, és a kancsóból friss vizet öntött neki.

Voldemort egy hajtásra megitta az egészet.

- Szép gyűrűd van. - jegyezte meg a lány, miközben elvette a poharat.

A férfi teljesen megfeledkezett mai esti tervéről. Isabel mindent elfeledtetett vele.

- Köszönöm, családi örökség. - gyorsan folytatta, mert látta, hogy a lány szólásra nyitotta a száját, biztosan azért, hogy a családjáról kérdezzen. - De ha nem haragszotok meg, szeretnék lefeküdni. Fárasztó napom volt, és holnap korán kell kelnem.

- Persze, pihenjen le nyugodtan. - mondta Amanda, majd megfogta a lány karját, és finoman az ajtó felé kezdte húzni.

- Jó éjt, Tom! És szép álmokat. - mosolygott rá.

A férfi nem tudta, hogy mit tesz. Egy mozdulattal magához húzta a lányt, és ismét szorosan megölelte.

Isabel alig kapott levegőt, de ő is viszonozta az ölelést.

- Rólad fogok álmodni. - suttogta a fülébe, mire Isabel kuncogni kezdett, és ez a kuncogás azonnal eszébe juttatott valaki mást.

- Én is rólad. - simított végig az arcán, Voldemort pedig lehunyta a szemét, mert annyira meghatotta ez a gesztus, hogy már megint könnyek gyűltek a szemébe.

Amikor ismét felpillantott, a lány már az ajtó kilincsét fogta.

- El sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy újra láthatlak.

Azzal becsukta az ajtót, de az illatát maga után hagyta. Azt az illatot, amit a férfi mindig is érzett, ha a közelében volt.

Elfújta az összes gyertyát, mielőtt lefeküdt. Nem látszódott, de boldogan mosolygott, szinte már nevetett. Ezt senki sem láthatta a sötétben.

És az arcán végigfolyó könnyeket sem.

Becsapta maga mögött az ajtót, majd elővigyázatosságból körülnézett az utcán.

Senki sem volt odakint, és ez még mindig a zord időjárásnak volt köszönhető, amiért most nagyon hálás volt.

Egy kicsit megviselte a testét az előbbi eset, de tudta, hogy nem lesz könnyű végrehajtani a varázslatot. De sikerült neki, és ez a lényeg.

Amikor a család többi tagja hazaér, megtalálják majd a földön fekvő idős bácsit, aki szívrohamban elhalálozott, mert már nagyon öreg volt. Nem fog kiderülni, hogy valójában gyilkosság történt.

Óvatosan levette az ujjáról a gyűrűt, majd elővett a zsebéből egy kis tasakot, és belecsúsztatta.

Egy horcrux kipipálva. Jöhet a következő.

Pár napon belül visszaviszi arra a helyre, ahonnan elhozták neki. Vagyis a nagyapja házába. Jól elrejti a gyűrűt, hogy senki se találhassa meg.

Hoppanált, majd azelőtt a fogadó előtt találta magát, ahol az éjszakát töltötte.

- Jó reggelt! - köszönt, mire Isabel felkapta a fejét. Épp az asztalokat törölgette.

- Neked is. Remélem, hogy jól aludtál. - húzott ki neki egy széket.

- Nagyon jól. - felelte, miközben leült.

- Sikerült elintézni, amiért ilyen korán el kellett menned? - érdeklődött.

- Igen, minden úgy alakult, ahogy elterveztem.

- Akkor jó. - mosolyodott el.  - Úgy látom, hogy meghozták a rózsákat. - nézett ki az ablakon.

- Rózsákat? - csodálkozott Voldemort. - Télen is van rózsa?

- Ez egy igen különleges faj. - magyarázta kedvesen. - Minden évszakban virágba borul, és azt hiszem, ilyenkor a legszebb, bármennyire is furcsa.

- Köszönöm, Joseph. - biccentett az ajtón belépő fiúnak, aki hatalmas kosárral teli rózsát hozott be.

Azonnal felpattant, ahogy a fiú kilépett az utcára. Letérdelt a kosár mellé, majd a kezébe vett egy vérvörös rózsát, aztán az arcához emelte.

Voldemort már megint azon kapta magát, hogy nem tudja levenni róla a szemét. Annyira szép látványt nyújtott rózsával a kezében.

- Gyönyörű. - mondta érzelmes hangon

- Igen, ennél nincs szebb virág a világon. - helyeselt Isabel.

- Te is az vagy. - bókolt neki, mire a lány elpirult.

- Ugyan már, nem kell zavarba jönnöd. A barátok megmondják egymásnak az igazat. - ő is letérdelt a kosár mellé, és a kezébe vett egy virágot.

- Igen, nincs is szebb dolog a barátságnál. - mondta bölcsen, de egy pillanatra sem vette le a szemét a virágról.

Voldemort elmélyülten nézte a rózsákat. Azonnal megfogalmazódott benne egy terv.

- Tudod, van egy lány, aki… - kezdett bele a mondandójába, de Isabel közbeszólt.

- Szerelmes vagy? - kérdezte csillogó szemekkel.

A férfit szinte arcul csapta a kérdés, olyan váratlanul jött.

- Hát, szóval… Csak pár hónapja ismerkedtünk meg. Az tény, hogy nagyon fontos a számomra, de azt nem tudom megmondani, hogy ez szerelem. - mondta ki nagy nehezen az utolsó szót. - És arra gondoltam, hogy…

- Vigyél, amennyit csak szeretnél. - fejezte be a gondolatát.

Voldemort nem lepődött meg, amiért a lány kitalálta, hogy mit tervez. Lehet, hogy nagyon kevés időt töltöttek együtt, és ez hosszú évekkel ezelőtt történt, akkor is sikerült kiismernie őt.

- Nem lesz baj belőle? - kérdezte aggodalmasan.

- Jaj, dehogy lesz! - legyintett. - Senki sem fogja észrevenni, hogy hiányzik néhány szál. Mennyit szeretnél?

- Hármat kérek. - vágta rá gondolkodás nélkül.

- Tessék. - nyújtotta oda neki a virágokat, majd felálltak.

- Köszönök mindent. Annyira örülök, hogy találkoztunk, Isabel. - nézett mélyen a szemébe.

- De ugye még látjuk egymást? - kérdezte szinte sírva.

- Hát persze. Próbálok minél hamarabb jönni, és akkor többet tudunk beszélgetni. Talán az ünnepek után ismét eljövök. - mosolygott rá.

- Az nagyon jó lesz. Már alig várom.

Néhány másodpercig csak nézték egymást, majd ismét Isabel szólalt meg.

- Sok szerencsét. Meglátod, hogy nagyon fog neki örülni. A rózsa minden nő lelkére gyógyító hatással van. - mondta lágyan, majd odalépett hozzá, és ismét megölelte.

- Tényleg nagyon köszönöm. Viszlát, Isabel. - búcsúzott el, majd kilépett az ajtón.

A lány is követte, majd figyelte, ahogy egyre távolodik tőle.

- Tom! - kiáltott utána. A férfi azonnal megfordult.

- Mindig hallgass a szívedre. - suttogta könnyes arccal, aztán még egyszer rámosolygott, és visszament a fogadóba.

Voldemort mosolyogva nézett a rózsákra, majd magába szippantotta a sötétség.

Szinte repült felfelé menet, olyan gyorsan szelte a lépcsőfokokat. Az ajtó előtt megtorpant, majd vett egy mély levegőt, és bekopogott.

- Szabad. - hallatszott ki a válasz.

Lassan kinyitotta az ajtót, majd belépett.

Bella egy hatalmas tükör előtt állt, fekete köntösben, és a haját fésülte, ami hullámokban omlott a vállára.

Amikor meglátta, hogy ki lépett be az ajtón, azonnal folytatta a fésülködést.

Voldemort ezt nem találta furcsának, gondolta, hogy így fog reagálni, de eldöntötte, hogy küzdeni fog azért, hogy megbocsásson neki. Nem fogja egykönnyen feladni.

- Bella, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom. Te is nagyon jól tudod, hogy sosem bántanálak, mert nagyon fontos vagy nekem.

A nő ugyanolyan arccal fésülködött tovább, mint eddig.

- Néha nem tudom irányítani magam. Kérlek, ne hibáztass, ez nem én vagyok. - folytatta türelmesen Voldemort. - De ha adsz még egy esélyt, megmutatom, hogy milyen vagyok valójában. - mondta, majd a háta mögül előhúzott egy rózsát.

Bella csak néhány másodpercig figyelte a virágot, amit elérakott a férfi, aztán folytatta tovább a fésülködést.

- Azt hiszed, hogy ezt el lehet intézni egy szál rózsával? - kérdezte végül.

- Figyelj, tudom, hogy ezt nem könnyű megemésztened, de fontos vagy nekem. Elhiszem, hogy megijesztettelek, de sosem lettem volna képes arra, hogy bántsalak. Képtelen lettem volna fájdalmat okozni neked. - húzott elő még egy rózsát.

Már úgy tűnt, mintha mosolyogna, de sikerült elfojtania az érzéseit. Még vadabbul fésülte a haját, amiből a férfi rájött, hogy igenis hatással van rá az, amit mond, és a rózsák is.

Nem mondott semmit, hanem szó nélkül a nő elé nyújtotta a harmadik virágot.

Bella az ágyra dobta a fésűt, de nem szólalt meg. Voldemort a tükörben figyelte az arcát, és boldogságot, szinte megkönnyebbülést látott rajta, egészen addig, amíg nem tört ki belőle a nevetés.

A nő ugyanis nevetni kezdett, miközben felé fordult.

- Mondták már, hogy őrült vagy? - kérdezte, majd egy mélyet lélegzett a rózsákból.

- Nem most hallom először. - felelte vigyorogva.

- Köszönöm a rózsákat. Elképesztően szépek.

- Te még szebb vagy. - simogatta meg a haját. Lehet, hogy ezt mondta Isabelnek is nem sokkal ezelőtt, de ők csak barátok, míg Bellához sokkal erősebb és mélyebb érzelmek fűzték.

- És miért pont hármat hoztál? - kérdezte. Így próbálta leplezni a zavarát.

- Mert tudtam, hogy csak a harmadik után fogod beadni a derekad.

- Ilyen jól ismersz? - nézett rá kíváncsian.

- Nem is tudod, hogy mennyire. - felelte lágyan. - Akkor megbocsátasz? - kérdezte reménykedve.

- Nincs mit megbocsátanom. És én is nagyon sajnálom, hogy olyan hirtelen el akartam menni, csak rengeteg érzés tombolt bennem, és nem tudtam, hogy adjam ki magamból.

- Ne aggódj, lesz módod rá. - nézett rá csibészesen, mire a nő megint elnevette magát.

Voldemort hagyta, hogy az érzelmei irányítsák. A nő derekára fonta a karját, így a rózsák pont a szívük között helyezkedtek el.

- Többet jelentesz nekem, mint képzeltem. És ez megrémiszt. - mormolta halkan Voldemort.

Bella megbabonázva nézte a kék szemeket, amik már úgy hiányoztak neki.

- Hiányoztál. És hidd el, engem is megrémítenek ezek az érzések, mert én sem éreztem még így. - simult hozzá még jobban.

- Akkor szent a béke? - suttogta a nő fülébe, majd ismét elveszett a szemeiben.

- Igen. - felelte rekedten, mert az érzelmek miatt elment a hangja.

Maguk sem tudták, hogy mennyi ideig álltak egymás karjaiban. Csak azt tudták, hogy nem akarják elengedni a másikat. Örökre így akarnak maradni. Biztonságban.

Voldemort szíve hevesen vert, amit a boszorkány is érzett.

Átnyúlt a rózsák fölött, és a férfi mellkasára tette a kezét, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az arcáról.

A Nagyúr szíve nagyot dobbant, amikor megérezte a boszorkány ujjait, ahogy gyengéden a testére simulnak.

Egyfolytában ugyanazt a szót dobogta. Egyre erősebben és gyorsabban.

Bella.

24. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkeztem a kövi résszel. Remélem, hogy a vége egy kicsit sokkolni fog benneteket, és sikerül érzelmeket kiváltanom belőletek. :D

Jó olvasást! :)

24. Fejezet

Az idő néhány nap elteltével még rosszabbra fordult. A szél egyre vadabbul fújt, senki nem merészkedett ki az utcára. Mégis volt valaki, aki inkább lett volna kint a viharban, mint odabent.

A szobájában várta, hogy Voldemort befejezze a beszélgetést Perselusszal. Tűkön ült, már nem tudott tovább várni, épp ezért lassan odament az ajtóhoz, majd kinézett a folyosóra. A szomszédos szobából hangokat hallott. Eddig senki beszélgetését nem hallgatta ki, de most nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság.

Nem jó ötlet, mert a végén még én jönnék ki belőle rosszul.

Sóhajtott egyet, majd becsukta az ajtót.

Eközben Voldemort kedélyesen beszélgetett a barátjával.

- Mit tudsz a Roxfortról? - kérdezte.

- Új igazgató van. Dippet professzor nyugdíjba ment. - közölte a híreket.

- És ki lépett a helyére?

Piton arca megrándult, ahogy vágott egy fintort.

- Nem fogsz repdesni az örömtől. - kezdte lassan. - Szerintem bárki másnak jobban örültél volna, mint neki. - várt egy kicsit, aztán kénytelen-kelletlen kimondta a nevet.

- Albus Dumbledore.

- Nem lehet igaz! - kiáltott fel a férfi, miközben felugrott a székről, és félrelökte az útból.

- Én megmondtam. - vont vállat.

- De mégis hogy lehet ez? - túrt a hajába mérgesen. Az arca teljesen eltorzult a dühtől.

- Dumbledore már több évtizede az iskolában dolgozik, és a többi tanár - Dippet-tel az élen -, úgy döntött, hogy ő legalkalmasabb az állásra. És persze így a szülők is megnyugodtak.

- Abban egy percig sem kételkedtem. - húzta el a száját, mintha vigyorogna, mégsem volt vidám mosoly. - Minden szülő milyen elégedett és boldog lehet most, hogy egy olyan ember került az igazgatói székbe, aki tárt karokkal várja a sárvérű gyereküket. - mosolygott gúnyosan. - És ez már végleges? - kérdezte végül.

- Úgy tűnik, igen. - bólintott. - Senki nem akarta elvállalni az állást.

- Csak az a baj ezzel, hogy még jobban megnehezíti a dolgomat. - dünnyögte Voldemort.

- Vagy épp megkönnyíti. - mutatott rá Perselus.

- Sejtem, hogy mire gondolsz, de szerintem nem. - felelte. - Dumbledore mindig is árgus szemekkel figyelt engem. Ha történt valami bűntény az iskolában, ő azonnal engem kezdett gyanúsítani. Persze titokban. Gondolj csak vissza arra, hogy mekkora felfordulást okozott az, hogy kinyitottam a Titkok Kamráját. Dumbledore nem mondta senkinek, de én tudtam, hogy rám gondol. És mikor otthagytam a sulit, az összes tanár fellélegzett, köztük ő is. - fejezte be.

- Igen, emlékszem. - mondta merengve. - Mihez akarsz kezdeni?

- Van egy tervem, de az csak rám tartozik. - mondta nyomatékosan.

- Értem. - válaszolta Piton. - Szükséged van még valamire?

- Nem, köszönöm. Mára ennyi volt. - mindketten felálltak, majd kezet fogtak.

- Melyik az én szobám? - kérdezte a fekete hajú férfi, mielőtt kilépett az ajtón.

- Egy emelettel lejjebb, egyből a lépcső mellett.

A férfi biccentett, aztán kiment a szobából.

Bella gyorsan maga elé húzta az asztalon lévő könyvet, amikor meghallotta a folyosón közeledő lépteket. Úgy tett, mint aki nagyon belemerült az olvasásba, és bízott benne, hogy a varázsló nem hallja meg a kalapáló szívdobogását.

Épp amikor rendesen elhelyezkedett a széken, kopogást hallott, majd egy hangot is.

- Remélem, hogy nem unatkoztál.

Felpillantott a könyvből, majd minden erejét összeszedve elmosolyodott.

- Ne aggódj, találtam egy izgalmas könyvet, és gyorsan elszaladt az idő. - próbált nem túl erőltetetten mosolyogni, mert az túl feltűnő lett volna.

Voldemort fürkésző pillantásokat küldött felé, de ezek leperegtek róla.

- Örülök neki. - csak ennyit fűzött hozzá.

Bella nem gondolkodott, kibukott belőle a kérdés:

- Perselus elfoglalta a szobáját?

- Igen, az előbb. - bólintott. - És jó, hogy felhoztad ezt a témát, mert már a megérkezése óta kérdezni akarok valamit.

- Ha arra vagy kíváncsi, hogy miért voltam annyira ledöbbenve, amikor belépett az ajtón, akkor kérdés nélkül is válaszolok. Én már ismerem őt, jobban, mint téged. Sosem voltunk túl jóban, és eléggé letaglózott, mikor megtudtam, hogy ő az a barát, akiről beszéltél.

Voldemort meglepve hallgatta a nőt, nem hitte volna, hogy ilyen hamar elmondja, amit hallani szeretett volna, ráadásul önként.

- Igen, ezt szerettem volna tudni. Talán most te lettél gondolatolvasó? - viccelt.

- Csak szeretnék az lenni. - hajolt előre, egészen közel hozzá, és a hangja nagyon lágy volt.

- Mit szeretnél tudni? - kérdezte mosolyogva, mert tetszett neki a válasz.

- Mindent. - felelte egyszerűen. - Azt akarom, hogy bízz bennem, feltétel nélkül.

- Mindennek megvan a maga ára. - mormogta, és teljesen elveszett a nő szemeiben.

- Ezt én is nagyon jól tudom. De annak is megvan az ára, hogy itt maradjak. - simított végig a kezén.

Nem tudta, hogy mi késztette nevetésre, de Voldemort nevetni kezdett.

- Most már szemernyi kétségem sincs. Nagyszerű csapat leszünk. - mosolygott rá. - Mindjárt szólok Thomasnak, hogy hozzon fel valami innivalót.

- Hagyd csak, majd én hozok. - ajánlotta Bella, aztán kisurrant az ajtón.

A varázsló hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. Így próbált ellazulni. Napok óta nem aludt, vagy ha aludt is, nagyon keveset.

Majdnem elbóbiskolt, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Léptek közeledtek feléje, majd érezte, hogy megáll mögötte valaki. Egy pohár koppant az asztalon. Sóhajtást hallott.

Aztán egy olyan dolog történt, amire nem számított.

Érezte, hogy ujjak simulnak a vállára, majd finoman masszírozni kezdte az illető. Lehajolt a füle mellé, haja csiklandozta a nyakát, de nem akarta kinyitni a szemét. Volt az érintésében valami ismerős és megnyugtató. Egy pillanatig úgy érezte, hogy biztonságban van. Nem bánthatja senki. Nem akart felébredni az álomból, amibe ilyen hirtelen belecsöppent.

- Azt hittem, hogy csak innivalót hozol. - mondta halkan, de nem kapott választ. Amikor a kezek után nyúlt, azok már nem voltak a vállán. Csalódott arcot vágott, mire a másik kuncogni kezdett, és ezzel elárulta magát.

- Rose. - csukott szemmel is tudta, hogy ő van mellette. Ezt a nevetést ezer közül is felismerné. És nem tévedett. Amikor végre felpillantott, Rose mosolygós arcával találta szemben magát. Az asztalon egy pohár whisky volt.

- Gondoltam, megleplek egy kis itallal. És úgy látom, hogy örülsz neki.

- Ezzel arra akarsz rávenni, hogy valljam be, valójában annak örülök, hogy itt vagy? - villantott rá egy gonosz mosolyt.

- Egyáltalán nem. - válaszolta, és meg is rázta a fejét.

A mosoly egy darabig ott virított Voldemort arcán, aztán hirtelen elkomorult. Mindig ez történik vele. Az egyik pillanatban még jókedve van, és mosolyog, a másikban pedig teljesen magával ragadja a keserűség.

- Hé, mi a baj? - kérdezte vigasztalón Rose.

- Nem várhatok tovább. - jelentette ki eltökélten. - Minél hamarabb bele kell kezdenem, különben kifutok az időből. Főleg most nagyon fontos, hogy Dumbledore lett az igazgató.

- Micsoda? - hökkent meg.

- Perselus nem mondta neked? - kérdezte, de a nő ledöbbent arcát látva, rájött, hogy nem.

- Igen, ő lett az új igazgató, szóval bele kell vágnom a tervembe.

- És még mindig nem akarsz beavatni? - kérdezte óvatosan.

Voldemort felhajtotta az italt, aztán válaszolt.

- Teljes egészében csak én tudok róla, és azt szeretném, hogy ez így is maradjon. - szögezte le határozottan. - Viszont szükségem van a segítségedre, természetesen ezzel kapcsolatban.

- Hallgatlak.

- Most még nem mondok semmit. - felelte. - Csak azt szeretném, hogy tudd, te is a terv része vagy. Remélem, nem bántalak meg azzal, hogy nem mondom el, mire készülök. Úgy érzem, hogy ez magánügy, de nem szeretnélek teljesen kizárni belőle.

- Dehogy bántasz meg, bármiben segítek. Amiben csak akarod. Az sem baj, ha meggondolod magad, és úgy döntesz, hogy mégsem szeretnéd megosztani velem a terved. - mosolygott, de a gondolatai közben teljesen máshol jártak.

Nekem is van egy tervem, amiről nem tudsz. És te nemcsak a terv része vagy, hanem a középpontja. Rólad szól az egész. Viszont te sosem fogod megtudni, hogy mire készülök, csak abban a pillanatban, amikor megvalósult. De akkor már túl késő lesz, hogy bármit is tegyél ellene. Akkorra már a markomban leszel. És nem fogsz megszabadulni tőlem.

- Én is elhatároztam valamit. - kezdte lassan, mert nem akarta, hogy valami olyasmit áruljon el, amit Voldemort nem tudhat meg. Természetesen a tervéről beszélt, csak egy kicsit burkoltan fog fogalmazni, épp úgy, ahogy a férfi is tette.

A varázsló elmélyülten figyelte az arcát, érzelmek után kutatott, de Rose nagyon jó pókerarcot tudott vágni, így semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből.

- Ha jól sejtem, te sem fogsz beavatni.

- Nem bizony. - vigyorgott a nő, de ezt csak azért csinálta, hogy elterelje a figyelmét. Talán jobb is így, hogy ezt mondta. Csak azt akarta, hogy a férfi tudja, nemcsak ő tervez dolgokat.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Bella állt ott, a kezében egy tálcával, amin egy whiskys üveg volt, és két pohár.

Mosolyogva lépett be az ajtón, de amikor megpillantotta Rose-t, csak egy kicsit bizonytalanodott el. Nem akarta, hogy a nő lássa, nem örül neki, hogy ott van.

- Azt hiszem, már nem lesz szükséged italra. - mondta nyugodtan, Voldemortra nézve.

- Tedd csak le a szekrényre, majd később kettesben megisszuk. - mosolygott rá csábosan, de nem játszotta meg magát Rose kedvéért. Valóban Bellával akart lenni.

- Rendben. Ahogy szeretnéd. - válaszolta kedvesen.

Rose csendben ült, ami egyből feltűnt a varázslónak. Azt hitte, hogy hozzá fog fűzni valamit ahhoz, amit Bellának mondott, de úgy látta, hogy a nőt hidegen hagyta. Vagy legalábbis nagyon jól titkolta. Egyébként örült neki, hogy Rose úgy viselkedik, mintha a barátja lenne, és nem kezd el féltékenykedni. És attól is megkönnyebbült, hogy Bella ilyen jól fogadta, hogy Rose-zal van. Csak most döbbent rá, hogy mindkét nő meghatározó szerepet játszik az életében, és egyikről sem tudna lemondani a másik kedvéért. Rose-t már túl régóta ismeri ahhoz, hogy elengedje őt, mert mindig számíthatott rá, és nagyon jó barátok. Bellában pedig meglátott valami olyat, amit eddig nem vett észre senki másban. Minél több időt töltött vele, annál jobban bebizonyosodott, hogy jól érzik magukat egymás társaságában. És mellette egy egészen új érzés kerítette a hatalmába. Érzelmeket váltott ki belőle, amik teljesen felkavarták. Nagyon ismeretlenek voltak számára ezek az érzelmek.

Behunyta a szemét, és azonnal megjelent a szeme előtt az a bizonyos szó, amire ő sosem volt képes.

Szeretet.

Hirtelen kirázta a hideg, és erre a nők is felfigyeltek.

- Mi a baj? - kérdezték szinte egyszerre.

Csak nemet intett a fejével, jelezve, hogy nem akar róla beszélni, és hogy minden rendben.

Ezt az érzést azonban sehogy sem tudta kiűzni a fejéből, és legfőképp a szívéből.

Úgy érezte, hogy Bella mellett valami egészen új dolgot tapasztalhat meg, ha mellette marad.

Talán ő megtaníthatná szeretni. Talán ő elfeledtethetné vele azt a sok rosszat, ami történt.

Nem. - mondta a fejében egy hang. - Te is jól tudod, hogy ez lehetetlen. Ne is álmodj arról, hogy valaha képes leszel szeretni valakit tiszta szívből. Mert neked nincs. A szíved helyén csak egy hatalmas űr tátong. Lehet, hogy van még benned néhány emberi érzelem, de azt a kegyetlen sors ki fogja irtani belőled, és nem marad belőle semmi. Lehet, hogy Bella képes lenne felolvasztani a jéghideg lelkedet, de te is teljesen tisztában vagy vele, hogy soha nem leszel képes szeretni őt. Soha többé nem leszel a régi.

Soha többé. Soha többé. Soha többé.

Nem volt képes gondolkodni. Az őrület olyan szinten eluralkodott rajta, hogy legszívesebben megölt volna valakit.

És csak most jött rá, hogy hónapokkal ezelőtt gyilkolt utoljára. Egyáltalán nem hiányzott neki, de ha véghez akarja vinni a tervét, muszáj lesz. És nemcsak egyszer…

A saját zihálására lett figyelmes, arra, ahogy levegő után kapkodva, a fejét a tenyerébe támasztva ül az asztalnál. Ahogy felpillantott, meglátta Bella és Rose aggódó, szinte ijedt arcát. Meg akarta nyugtatni őket. Nem akarta, hogy aggódjanak érte.

- Jól vagyok. - csak ennyit mondott, de nem hangzott túl meggyőzőnek.

- Nem akarunk faggatni. A te döntésed, hogy elmondod nekünk vagy sem, de szerintem pihenésre lenne szükséged. - mondta Rose, aztán felállt. - Szólok Thomasnak, hogy készítse elő a szobát.

- Nem kell. - állította meg Bella. - Hiszen ez az ő szobája, én csak vendég vagyok. Majd én átmegyek máshova. - jelentette ki, aztán azonnal a szekrényhez indult volna, hogy kipakolja a ruháit, amikor Voldemort megfogta a kezét.

- Nem kell máshova menned. Pontosabban nem akarom, hogy máshova menj. - nézett a szemébe, és Bellának összeszorult a szíve, amikor meglátta a fájdalmat a tekintetében.

- Nagyon szeretem ezt a szobát, és ha te így szeretnéd, szívesen maradok. - mosolygott.

Voldemort csak bólintott, mert úgy érezte, hogy képtelen lenne ugyanolyan kedvességgel és szeretettel válaszolni.

Egy ideig csend volt, aztán a férfi felállt a helyéről, mert már eléggé kényelmetlennek érezte.

Rose azonnal odalépett hozzá. Bella ezt nem látta, mert kifelé nézett az ablakon. Csak arra lett figyelmes, hogy suttogó hangokat hall.

Azonnal feléjük fordult, és meglátta, ahogy Rose Voldemort füléhez hajolva, lázasan mormol valamit. Bellában azonnal felment a pumpa.

- Társaságban nem illik sugdolózni. - hangja keményen csattant a csendben. Rose azonnal felé fordult. Egy pillantással végigmérte - ami egyáltalán nem volt kedves -, majd hetykén odavetette:

- És hol itt a társaság?

Bella nem reagált semmit, csak a férfi szemébe nézett. Nem látta rajta, hogy mosolyogna Rose beszólásán, aminek kifejezetten örült.

- Most mennem kell. - mondta halkan Voldemort, majd Rose-t kiterelve a szobából, magára hagyta Bellát.

Egyre monotonabbá váltak számára a napok. Nem történt semmi különös, vagy legalábbis nem vele. Nem volt semmi dolga, egész nap a szobájában volt, és könyvet olvasott, vagy csak bámult ki az ablakon, és az eddig történteken töprengett.

Azonban Voldemort nagyon elfoglalt volt hozzá képest. Minden nap már hajnalban elment, és csak későn jött haza, vagy egyáltalán nem is jött vissza. Akárhányszor lement reggelizni, mindig egy asztalnál találta őket, elmélyülten beszélgettek valamiről, és mindig, amikor a közelükbe ment, azonnal elhallgattak. Olyan érzése volt, minta titkolnának előle valamit, és ez nagyon nem tetszett neki. De ez meg sem közelítette azt, ami miatt valójában ideges volt.

Az zavarta a leginkább, hogy kivel beszélt olyan bizalmasan. Hogy kivel ment mindenhová, és miket mondott el neki. Egy olyan embernek, akiben a legkevésbé sem bízott.

Most is ott ültek egy sarokban, és ha jól látta, egy térkép fölé görnyedtek.

Ugyanaz a fenyegető, fekete szempár fogadta megint.

- Gyere nyugodtan, már végeztünk Perselusszal. - hívta oda hozzájuk Voldemort.

- Nem, köszönöm. Inkább a szobában reggelizek. - pillantott rájuk, majd felviharzott a lépcsőn. Szinte ledobta az asztalra a tálcát, és ugyanolyan heves mozdulattal dobta le magát az ágyra. Próbálta nyitva tartani a szemét, de az álom szép lassan magával ragadta.

Amikor felébredt, azt sem tudta, hogy hol van. Odakint már sötétedett, ami azt jelentette, hogy az egész napot átaludta. A reggelije még mindig ott volt, ahol hagyta. Szinte pillanatok alatt megette, olyan éhes volt. Nem volt kedve semmihez, ezért megint lefeküdt aludni.

Másnap reggel úgy érezte, hogy végre sikerült kipihennie magát. Néhány percig még lustálkodott, de ennek ismét az lett az eredménye, hogy elaludt.

Így nem vette észre, hogy nyílik az ajtó, és egy test kúszik be a szobába.

Halkan szuszogott, nem érzékelte a veszélyt.

Próbált megmozdulni, de nem tudott. Olyan volt, minta odaláncolták volna.

És akkor meghallotta azt a semmivel össze nem téveszthető sziszegést.

Nem tévedett. Ahogy álmosan kinyitotta a szemét, egy sárga szempár szegeződött rá. Egyre csak sziszegett, minél jobban megmutatva hatalmas nyelvét.

De nem ez volt a legrosszabb. Hanem az, hogy nem tudott megmozdulni. A kígyó teljesen rátekeredett a testére, levegőt is alig tudott venni. Mégsem sikított, pontosabban szeretett volna, de ekkor megpillantott egy másik - sokkal emberibb - szempárt, ami az ágy mellől méregette őt.

- Jó reggelt, Bella. Kész van a reggeli. Szeretném, ha lejönnél. - mondta Voldemort olyan nyugodtan, mintha észre sem venné a rajta tekergőző állatot.

Aztán egyszer csak valami furcsa sziszegést hallott, de ezúttal a férfi szájából. A kígyó azonnal letekeredett róla, így ismét levegőhöz jutott.

Pillanatok alatt eltűntek, de azt a furcsa hangot még akkor is hallotta, amikor becsukódott az ajtó.

Voldemort irányította a kígyót.

Párszaszájú, vagyis beszél a kígyók nyelvén.

Kipattant az ágyból, és máris a lépcsőn robogott lefelé.

Nem káprázott a szeme. A kígyó a gazdája vállán pihent, és ugyanolyan fenyegetően méregette. Azonnal észhez tért, amikor meglátta, hogy már megint kivel van Voldemort.

Sajnos meghallotta az utolsó néhány szót, amit Perselus mondott. Teljesen feldühödött.

- …amit már hónapokkal ezelőtt elterveztünk. És ha minden igaz, akkor hamarosan sikerül megvalósítani a tervünket.

- A tervünket? - visszhangozta kiabálva Bella, és egyenesen Voldemort szemébe nézett.

- Nyugodj meg, Bella. - mondta halkan. - Ez egy másik dolog, amiről nem tudsz.

- Nem mintha a másik tervedbe beavattál volna. - mondta gúnyosan. - Hogyan kérheted, hogy nyugodjak meg? - fakadt ki. - Hónapok óta azon vagyok, hogy a bizalmadba fogadj, próbálok olyan lenni, amilyennek te szeretnél. Bármit megtennék érted, erre most kiderül, hogy ő már rég tud mindenről? Láttam, hogy milyen sokat vagytok együtt mostanában, de egy dolgot jól jegyezz meg. - hagyta abba egy pillanatra, majd dühös tekintettel folytatta. - Perselus Piton mindig is Dumbledore embere volt, és az is marad.

Küldött egy gyilkos pillantást az említett felé is, majd felviharzott a szobájába.

Miközben nagy léptekkel szelte a lépcsőfokokat, megfogalmazódott benne valami

Olyasvalami, ami már egy ideje ott lapult az elméje mélyén, és ez kellett hozzá, hogy végre a felszínre törjön. Nem is próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről, azt tette, amit a szíve diktált. És a szíve mindig megmondta az igazat.

Most azonnal itt hagyja ezt a helyet.

Betelt nála a pohár. A rengeteg dolog, ami ezalatt a néhány hét alatt történt vele, most hatalmas erővel tört ki belőle, és arra ösztökélte, hogy mindent hagyjon maga mögött, és ne törődjön semmivel.

Nem is tétovázott, amikor belépett a szobába. Azonnal a szekrényhez rohant - épp úgy, ahogy egy nappal ezelőtt is tette, de most nemcsak a szobából fog kiköltözni, hanem a fogadóból is.

Az ágyra dobta a bőröndöt, majd nem törődve, hogy a ruhái összegyűrődnek, elkezdte bedobálni őket. Épp sikerült behúznia a cipzárt, amikor meghallotta, ahogy a falhoz csapódik az ajtó. Ami csak egy dolgot jelenthetett. Iszonyú dühös.

- Mit csinálsz? - kérdezte fogcsikorgatva, amikor meglátta az ágyon heverő bőröndöt.

- Azt, aminek látszik. - felelte Bella, felé sem pillantva. - Elmegyek, és nem akadályozhatsz meg benne. - fordult feléje, és olyan eltökéltség áradt belőle, amilyet a férfi még nem látott.

- Ha csak Perselus miatt akarsz elmenni… - kezdte.

- Nemcsak miatta. - vágott a szavába. - Piton csak hab a tortán. Elegem van mindenből és mindenkiből. Belefáradtam, nem bírom tovább. Kell egy kis levegőváltozás, ha itt maradok, megfulladok. - tárta szét a karját tehetetlenül.

- Ez azt jelenti, hogy visszajössz? - kérdezte csak úgy mellékesen. Bella szívében még egyszer megfordult az a képzeletbeli tőr, amikor meghallotta, hogy a férfit egyáltalán nem kavarja fel hirtelen távozása. Nem hallotta, hogy reménykedett volna abban, hogy marad.

- Nem tudom. - fordult vissza az ágy felé, mert megérezte, hogy könnyek égetik a szemét.

- És mi lesz Narcisszával? - jött a következő kérdés.

- Majd írok neki egy levelet. Jól érzi itt magát, nem akarom, hogy miattam el kelljen mennie. Egyébként is, tud vigyázni magára, ahogy ezt a képembe is vágtátok. - Voldemort kihallotta a hangjából a gúnyt.

- Én nem mondtam ilyet. - indult feléje, majd gyengéden a nő karjára tette a kezét.

- Ne érj hozzám! - sziszegte, aztán dühösen kirántotta magát a férfi szorításából. - Most pedig engedj elmenni, légy szíves. Talán még elérem a délutáni vonatot. - emelte fel az ágyról a bőröndöt, de a férfi jéghideg hangja és tekintete a padlóhoz láncolta.

- Nem mehetsz el. Túl sokat tudsz rólam. - az ördögi fény, ami a szemében csillogott, csak még jobban felbőszítette Bellát.

- És akkor mit fogsz tenni velem? - gúnyolódott. - Gyorsan végezz rajtam emléktörlést, nehogy valaki megtudja a mocskos titkaidat. - köpte felé a szavakat.

Voldemort szeme szikrákat szórt, majd hirtelen elfordult tőle, és a szoba másik végébe ment.

Bella kihasználta az alkalmat, és azonnal a vállára terítette a köpenyt, majd a bőröndöt felemelve, az ajtó felé indult.

- Talán nem voltam elég világos? - kérdezte Voldemort halkan, de fenyegetően.

Bella nem válaszolt, csak még egyszer mélyen a szemébe nézett, hogy emlékezzen a szeme színének pontos árnyalatára, majd ismét tett néhány lépést előre.

- Azt mondtam, hogy nem mész sehová! - üvöltötte a férfi, majd nem gondolkodott, és azonnal előrántotta köpenyében lapuló pálcáját.

Zihálva meredt a nőre, ő pedig kiejtette a kezében lévő bőröndöt, és csak bámulta a fegyvert, ami olyan fenyegetően szegeződött rá. Mégsem ez volt az, ami maradásra bírta.

A férfi tekintete volt az, ami miatt nem tudott megmozdulni. Az az elszánt tenni akarás. Mégiscsak fontos neki, hogy a fogadóban maradjon, ha még a pálcáját is előkapta.

Hirtelen eszébe jutott a köztük nemrég lezajlott beszélgetés, amikor a férfi azt mondta neki, hogy most már biztos benne, hogy nagyon jó csapat lesznek együtt. Nem tudta, hogy mit is gondoljon erről.

Amikor Voldemort percek múlva sem eresztette le a pálcáját, Bellából önkéntelenül előtörtek a szavak, de olyan hévvel, hogy beleremegtek a falak.

- Gyerünk, ölj meg nyugodtan! Mire vársz még? Ne fogd vissza magad!

Úgy meredtek egymásra, mint két vadállat, akik nem tudták, hogy melyikük fog először nekiesni a másiknak.

A varázslónak eszébe jutott egy emlék, ami a megismerkedésük másnapján történt.

Szóról szóra emlékezett, hogy mit mondott akkor Bellának.

Téged sosem tudnálak bántani, nemhogy megölni, és ha bármi rosszat is teszel majd a jövőben, nem számít, melletted leszek.

A felismeréstől megremegett, a pálcát tartó keze is ide-oda mozgott a levegőben.

Amilyen gyorsan feldühödött, olyan hirtelen el is múlt ez a dühroham.

Lassan elkezdte leengedni a karját, míg végül teljesen a teste mellé szorította.

Fájdalom és megbánás sütött a szeméből, ami szinte égette Bella arcát.

Képtelen lenne fájdalmat okozni neki, mert ő az egyetlen, aki megmentheti.

Aki megmentheti saját magától.

Attól a szörnyetegtől, amivé vált. Ami benne lakozik, és teljesen eluralkodott rajta.

Nem törődött azzal, ami egy nappal ezelőtt lezajlott benne, amikor Rose-zal megkérdezték tőle, hogy mi a baj.

Tudta, hogy ő az egyetlen, aki még segíthet rajta.

Nem veszítheti el, ha már a sors az útjába sodorta.

Talán egy nap képes lesz szeretni. Talán egy nap úgy ébred majd fel, hogy nem érez bűntudatot, nem lesz magányos. De ehhez szüksége van Bellára.

Ő az egyetlen, aki visszahozhatja az életbe. Habár ez az utolsó dolog, amit most szeretne.

Meg akart szólalni, de annyira kiszáradt a torka, hogy egy szót sem tudott kipréselni magából.

Vetett feléje egy meggyötört pillantást, majd ólomnehéz lábakkal elindult az ajtó felé.

Még egyszer utoljára visszafordult, és a tekintetével próbálta elmondani azt, amit képtelen volt szavakkal kifejezni.

Sajnálom. Nem akarlak elveszíteni.

Aztán becsukódott az ajtó mögötte, és eltűnt Bella szeme elől.

Bénultan állt a szoba közepén. Nem bírta túltenni magát a sokkon. Nem is tudta, hogy melyik felkavaróbb. Az, hogy a férfi rátámadt, vagy az a tekintet, ahogy nézte őt, miközben kiment az ajtón.

Egy dologban azonban biztos volt. Tudta, pontosabban érezte, hogy nem fogja bántani.

Nem is tudta, hogy mit csinál, egyszerűen csak azon kapta magát, hogy fülig ér a szája, miközben könnyek csorogtak le az arcán.

A bőröndöt az ágy alá rúgta, ledobta magáról a köpenyt, majd kitárta az ablakot. A téli, jeges szél az arcába csapott, de nem bánta. Mélyeket lélegzett, így sikerült kitisztítania az elméjét.

Még mindig dühös volt, amiért a férfi képes lett volna bántani őt, de ez eltörpült amellett, amit érzett. Megkönnyebbült, hogy végre kiadhatta magából azt a sok felgyülemlett érzelmet.

Szabadnak érezte magát, olyan szabadnak, mint eddig soha.

Egy táncoló hópelyhet figyelt, ami lassan szállt lefelé a szél szárnyán.

A mosoly ott ragyogott az arcán, és nem is próbálta leplezni az érzéseit.

Megtanítalak szeretni. Ha az életembe kerül, akkor is.

23. Fejezet

Sziasztok! :)

Ma egy kicsit másfajta résszel érkeztem. Ugyanis lesz benne egy kis újdonság.

A fejezet közepe fele találni fogtok egy verset, amit ez úton is nagyon köszönök Lorának.

Imádom ezt a verset. :D Megígértem neked, hogy belerakom, és most jött el az ideje.

Remélem, a történet többi része is tetszeni fog nektek. :)

Jó olvasást!

23. Fejezet

Olyan elhatározásra jutottam, hogy ettől senki sem tántoríthat el. Meg fogom tenni, és nem érdekel, hogy mások mit gondolnak majd. Gaztevő, becstelen, szívtelen. Valószínű, hogy néhányan így fognak nevezni. Nem számít. A szívtelen jelzőt már elégszer rám ragasztották életemben, nem lesz újdonság. Habár, amit ma éjjel meg akarok tenni, nem lehet csak szívtelennek nevezni. Mégis tudom, hogy ezt kell tennem. Még akkor is, ha az egész város erről fog beszélni. Pontosabban arról, hogy mi történt. Azt nem fogják megtudni - se az emberek, se a rendőrség -, hogy én voltam. Tökéletes tervem van. Mint mindig.

A szülővárosomig az út nem rövid, úgyhogy vetettem még egy pillantást az előttem fodrozódó tóra, majd határozott léptekkel elindultam. A nap utolsó, vérvörös sugarai tükröződtek a vízen, így az én arcom is pirosas árnyalatúra változott. A cipőm elsüllyedt az iszapban, és cuppogó hangot adott ki, ahogy kiemeltem a sárból.

Hirtelen az eszembe jut, hogy ma éjjel nem csak kosz tapad majd a kezemhez. Hanem vér is.

Bár, lehet, hogy vér nélkül is véghez tudom vinni. Sőt, az még jobban a hasznomra válna, mert nem maradnának nyomok utánam. És ez mindennél fontosabb.

Ha nem szegülnek szembe velem, könnyedén végzek velük. Ha ellenállást tanúsítanak, akkor is megölöm őket, de nekik lesz rosszabb, és nem nekem.

Gyerekek sikoltoztak, ahogy az utca végére értem. Az anyjuk mérgesen parancsolta be őket a házba, de még előtte rám emelte a tekintetét. Azt hittem, hogy azonnal másfelé fog nézni, ahogy meglátja a haragtól eltorzult arcom, de ő továbbra is csak kíváncsi tekintettel nézett.

Aztán az egyik fiú is felém pillantott, majd egy rémült kiáltás kíséretében beszaladt a házba. Egy másodpercen belül a lány is követte, de ő nem adott hangot a félelmének.

Nem tudtam elképzelni, hogy a nő miért nem ijed meg tőlem, mint ahogy a gyerekei is tették.

Kezdett még jobban feldühíteni. Már majdnem előkaptam a pálcám a köpenyem alól, amikor végre mozgásra bírta a lábait, és bement a házba. De még mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy utolsó, sajnálkozó pillantást küldött felém.

Ahogy bezárult mögötte az ajtó, azonnal ökölbe szorítottam a kezem, majd engedtem, hogy egy hatalmas erő a levegőbe rántson.

A süvítő szél egy kicsit enyhített a dühömön, de nem sokat segített. Nyár volt. Forró és perzselő. Az éjszakák sem voltak olyan hidegek. Fent a magasban sokkal jobban éreztem magam, ha fogalmazhatok így. Jobban mondva, azért örültem, hogy több száz méter magasból nézek lefelé, mert nem hasított belém a kényszer. Annak a kényszere, hogy meg kell ölnöm valakit. Ma éjjel hárman is meghalnak majd, és nem akartam egy éjszaka alatt ennél is több gyilkosságot elkövetni. De a bosszú és az elkeseredés egyre csak hajtott előre, és a szél azt súgta a fülembe, hogy minél több emberrel végzek, annál jobb. Minél több emberen állok bosszút, annál gyorsabban elmúlik a fájdalom, és megkönnyebbülök. De nem. A múltat már nem lehet megváltoztatni, és amit én átéltem, senki sem teheti jóvá. Ez a hiány, és az ebből fakadó magány napról napra egyre jobban a hatalmába kerít. Csaknem elviselhetetlenné vált. Ők viszont nem fognak hiányozni. Így ma éjjel végzek velük, és nem fogom megbánni. Soha az életben. És nem is fogom meggondolni magam. Az nem én stílusom.

Egyetlen biztos dolog van az életemben, ami a túlélést jelenti a számomra. Önkéntelenül is a köpenyem alá csúszott a kezem, hogy az ujjaim kitapintsák azt a tárgyat, ami a legfontosabb a számomra. Nélküle nincsen élet. Csak halál. És én ezt a szót nem ismerem.

Ismét elém kúszott annak a nőnek a tekintete. Nem bírom, ha valaki így néz rám. Gyűlölöm, ha sajnálnak. Ha megpróbálnak segíteni. Legszívesebben a saját két kezemmel fojtanám meg azokat, akik a tudtomra adják, hogy sajnálnak. Nincs joguk hozzá. Nem ismernek, de közben mégis úgy tesznek, mintha mindent tudnának rólam. Undorodom tőlük. Még a sárvérűeknél is jobban utálom őket, pedig náluk nincsen visszataszítóbb lény a világon.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak a hold sugárzó fénye riasztott fel.

Máris éjszaka van? De hiszen csak most indultam el. Nem baj. Az lesz a legjobb, ha még pirkadat előtt végzek velük, aztán gyorsan eltűnök onnan.

Amikor megláttam a szülővárosomat jelző rozoga táblát, már tudtam, hogy megérkeztem.

Little Hangleton. Már a város nevétől kiráz a hideg. Lehet, hogy egy árvaházban nőttem fel - pontosabban addig éltem ott, amíg ki nem derült, hogy varázsló vagyok -, mégis úgy éreztem, hogy ide tartozom. Ez az én otthonom. És mindig az is marad, bármit teszek ma éjjel.

Lassan ereszkedni kezdtem, majd megéreztem a talpam alatt a kemény talajt. A horizonton néhány csillag ragyogott, és mindent betöltött a hold vakító fénye.

Alig léptem párat, aztán megálltam.

Hazaértem. De holnaptól már nem látnak itt szívesen, habár nem is akarok visszajönni ide. Azok után, amit tenni fogok, már nem.

Halvány fény szűrődött át a függönyökön, ami azt jelenti, hogy még ébren vannak. Ennek nem igazán örülök, mert jobb szerettem volna álmukban megölni őket, mint ébren. De ez nem fog megakadályozni. Már senki sem tudna lebeszélni róla.

Egy pillanatig sem tétováztam, megfogtam a jéghideg kapu kilincsét, és nagy erővel meglöktem. Óriásit nyikordult, valószínűleg mindketten meghallották. Talán pont ez a cél.

Azt mondtam, hogy mindketten? Igen, az áldozataim közül csak ketten vannak a házban.

Az anyám és az apám. A harmadik áldozatot - aki mellesleg alig ismer -, még ide kell csalogatnom. Pontosabban majd ő fog átjönni a szüleimhez. Tudom, hogy őt fogják hívni. És nekem nagy szükségem van rá, hogy idejöjjön, mert csak így tudom véghez vinni a tervemet.

Végigsétáltam a ház bejárata és a kapu közötti ösvényen, felmentem a lépcsőn, majd megálltam az ajtó előtt.

A második emeleten nyitva volt egy ablak, vagyis szellőztetnek, és ez azt jelenti, hogy nincs senki a szobában. Lehunytam a szemem, majd erősen arra a szobára koncentráltam.

Amikor ismét kinyitottam a szemem, bútorokon és egy ágyon vezettem végig a tekintetem.

Ha jól sejtem, itt szokott aludni a szobalány, de most nincs itt. Valószínűleg kapott néhány szabadnapot, ami nekem most igazán jól jött.

Lassan az ajtó felé indultam, majd kinéztem a folyosóra. Minden kihalt volt. Vettem egy mély levegőt, aztán céltudatosan a földszint felé vettem az irányt, de közben egy varázsigét mormoltam magamban. Meg is lett az eredménye. Amikor megálltam a nappaliba vezető ajtó előtt - ami résnyire nyitva volt -, meghallottam, ahogy az apám így szól:

- Nem hiszem el, hogy már megint nem működik rendesen a tévé. - mérgelődött. - John a múlt héten nézte meg, és azt mondta, hogy sikerült helyrehoznia a hibát, amit az a nagy vihar okozott. Úgy látszik, mégsem végzett olyan alapos munkát.

Pár másodpercig csend volt, majd az anyám is megszólalt:

- Ne aggódj, mindjárt felhívom. Azt mondta, hogy bármikor hívhatjuk, akár éjjel is, szóval nem lesz gond. Egy perc és itt van. - léptekre lettem figyelmes, majd anyám karcsú alakját pillantottam meg, ahogy a telefonhoz sétál. Én a gardróbban rejtőztem el, jelenleg ez volt a legjobb a búvóhely. Ajtónyikorgás hallatszott, majd a szekrényajtó résén át apámat figyeltem, ahogy megpróbálja kivenni anyám kezéből a telefont.

- Hagyd csak, én is meg tudom javítani. - próbálta meggyőzni anyámat, aki erre felnevetett.

- Ne haragudj, Tom, de nem hiszem, hogy mugli létedre ennyire értenél a szereléshez. Még én sem tudok kezdeni vele semmit, akkor te mit tudnál tenni? - kérdezte még mindig mosolyogva.

- Nagyon örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam. - morogta maga elé. - Jól van, nem bánom, hívd fel azt a fiút, de mondd meg neki, hogy siessen. - mondta, aztán ismét bement a nappaliba.

Feszülten várakoztam, amíg anyám beszélt Johnnal. Nagyon nem lettem volna elégedett, ha nem jön el, mert akkor megint ki kellett volna találnom valamit, amivel idecsalhatom. És nem akartam az időmet pazarolni erre. Minél előbb végezni akartam velük.

Anyám eltűnt a látóteremből, majd körülbelül tíz perc múlva kopogást hallottam kintről.

Ismét anyám jelent meg, majd mosolyogva üdvözölte a fiút, és elnézést kért, amiért ilyen későn kellett idejönnie. Láttam, ahogy John megbabonázva csüng anyám minden szaván, majd a nappaliba kísérte őt. Na igen, anyám nagyon értett ahhoz, hogyan kell valakit levenni a lábáról és teljesen az ujja köré csavarni. Azt hiszem, ezt tőle örököltem. Az apámról meg jobb, ha nem is beszélek. Tőle nem kaptam semmi olyat, aminek hasznát vehettem. De most majd segít.

Nem akartam sokáig várni, nehogy a fiú gyorsan megjavítsa a tévét és elmenjen, habár akkora kárt okoztam benne, hogy nem hiszem, hogy valaha is rendbe lehet hozni. Épp ezért kibújtam a szekrényből, és a nappali ajtaja mögé lopóztam, ami teljesen nyitva volt.

Nem igazán figyeltem a beszélgetésre - ami megrongálódott kábelekről és feszültségről szólt -, mert próbáltam minél több erőt magamba szívni, hogy sikerüljön az, amit tenni fogok.

És itt nem is arról volt szó, hogy nem fog sikerülni, hanem hogy most már nem gondolhattam meg magam. Nem szaladhatok el innen, ha már eljöttem és eldöntöttem, hogy meg fogom tenni. Innen már nincs visszaút. Csak előre. Előre kell néznem, mert így helyes.

Ha eddig el is bújtam előlük, most azt akartam, hogy észrevegyenek. Csak egy pillanatra, addig, amíg rájuk nem küldöm a gyilkos átkot. Látni akartam a meglepetéstől és rémülettől eltorzult arcukat, ahogy megpróbálnak könyörögni, hogy ne tegyem meg. Viszont én nem ismerem a könyörületet. Soha senkinek nem bocsátottam meg. Nekik sem fogok. Így még édesebb lesz a bosszúm, ha egy utolsó pillantást vethetek rájuk. Ha még egyszer a szemükbe nézhetek, és aztán ölöm meg őket.

Nem is vártam tovább, határozottan beléptem a nappali ajtaján. A beszélgetést egy másodpercen belül felváltotta a döbbent hallgatás.

De még mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, magam elé emeltem a pálcámat, és halkan elmormogtam a végzetes varázsigét:

- Avada Kedavra. - ahhoz képest, hogy alig fejtettem ki erőt az átok végrehajtásához, hatalmas robbanás rázta meg a szobát. Vakító, zöld fény villant, majd amikor ismét visszatért az eredeti világosság, tudtam, hogy most már nem tehetek semmit annak érdekében, hogy életben maradjanak. Mivel nem is akartam, hogy éljenek.

John feküdt a szüleim között, és az ő arcán is a döbbenet érzését lehetett észrevenni.

Mindhárman nyitott szemmel, üveges tekintettel bámulták a mennyezetet.

A feladat nehezén most már túl vagyok, de azért a befejezés sem lesz könnyű.

Mélyeket lélegezve próbáltam nyugtatni magam, és nem azért, mert esetleg felkavart a halott testük látványa, hanem mert így próbáltam összpontosítani a maradék feladatra.

Percekig álltam fölöttük, és varázsigéket motyogva sikerült végrehajtanom a varázslatot.

Alig tudtam levakarni az arcomról a vigyort, ahogy rájuk néztem. De leginkább saját magamat néztem, ahogy a szüleim között fekszem élettelenül.

Mert én voltam az, aki ott volt, és nem John.

Fel kellett áldoznom a fiú életét csak azért, hogy véghez tudjam vinni a tervemet. De mégis csak jobb, ha egy olyan embert használtam fel, akire már senkinek sincs szüksége. Leszámítva persze a tévészerelést. Ennél pitiánerebb munkát még életemben nem hallottam, de hát valamiből meg kell élni. Ő viszont már soha többé nem fog dolgozni, és a családja sem fogja látni többé. Ez volt élete utolsó munkája.

A családja viszont nem fogja megtudni, hogy meghalt, mivel az én holttestemet fogják megtalálni holnap reggel, miután a szobalány sikoltozva az utcára rohan, és azt kiabálja, hogy meghalt a Denem-család. Igen, a szobalányt is sikerült visszacsalnom ide, de ő majd csak hajnalban fog megérkezni.

Még egyszer utoljára végignéztem a három hullán, és ismét megdicsértem magam, amiért ilyen tökéletesen odavarázsoltam a testem John helyére.

Mindenki azt fogja hinni, hogy én is meghaltam, és nem keresnek többé, így végre békén hagynak. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a magam ura legyek, és a saját életemet tudjam élni. Egy örökké tartó életet.

Tekintetem végigpásztázta a helyiséget, szemem önkéntelenül a testekre tévedt, aztán erőt vettem magamon és sikerült elszakítanom a tekintetem, ezzel az életemet és elszakítva tőlük. Többé már nem vagyok az életük része, ahogy ők sem az életem részei. Nem mintha eddig azok lettek volna, de most már soha többé nem látom őket.

Kiléptem az ajtón, és hangos csattanással becsaptam. Oldalra pillantottam, és megláttam a ház mellé épített kertészlakot. Szegény kertész, milyen látvány fogadja őt reggel, ha egyáltalán bemegy a házba. A szobalány sikítását biztosan meghallja majd, annyira azért nem öreg.

Az ódon vaskapu hatalmas csikorgással bezárult mögöttem, immáron örökre.

Soha többé nem térek vissza.

A sötétség a mélybe rántott, ahogy megpördültem magam körül.

Olyan sötét volt, mint a szívemben.

Egy lelketlen, sötét varázsló vagyok, aki képes volt a halálba küldeni a szüleit és egy olyan embert, akit alig ismert.

Ez vagyok én. És senki sem változtathat meg. Örökre ilyen maradok.

Az ég éjsötét leple elfedi a fénylő holdat,

Eme baljós éjjel sok borzalmat hordhat,

Fekete árny suhan át az éjszaka csöndjén,

Nincsen nála penge, fejsze sem töltény,

Mellkasa alatt megbúvó tátongó örvény,

Ujjai a pálcára szorulva, remegve, görbén,

Az ódon ház küszöbét átlépve közelít már,

Haraggal s bosszúból jött, gyilkolni vágy,

Az árnyékból figyelve csak a pillanatra vár,

Szemeiben apró kétség szikrája sincs már,

Szüleire pálcát szegezve megbánás nélkül,

Gyilkos, bűnös átkot mormolt rájuk végül,

Tetemek a földön, az ő szíve is értük kiált,

Hulláikat nézve, még mond értük egy halk imát.

Egy rémült kiáltás hagyta el a száját, majd izzadtságban fürödve és zihálva ébredt fel.

Riadtan nézett körül a szobában, aztán sóhajtott egy nagyot, amikor rájött, hogy a fogadóban van, és nem a szülei házában.

Csak egy rossz álom volt. Vagyis nem csak egy álom, mert megtörtént, megöltem a szüleimet.

De miért mondtam azt, hogy rossz? Hiszen nem bántam meg.

A térdére támaszkodva beletúrt a hajába, de még mindig nem tudott rájönni, hogy miért kavarta fel ennyire ez az álom.

Tavaly nyár óta nem is jutott eszébe a dolog, és nem értette, hogy miért most álmodott arról az éjszakáról.

Viszont ma nem foglalkozhatott vele, mert vendéget várt.

Egy gyors mozdulattal kipattant az ágyból, felöltözött, aztán a lépcsőn robogott lefelé.

A földszintre leérve, ugyanaz a kép fogadta, mint eddig. Az asztaloknál ülő vendégek, a pult mögött álló Thomas, aki a koszos poharakat törölte egy ronggyal.

A helyiség ismét a régi volt, miután az ablakokat megjavították.

Odalépett a pulthoz, majd leült egy székre.

- Jó reggelt, uram. Mit adhatok reggelire? - kérdezte Thomas kedvesen.

- Köszönöm, de most csak egy csésze teát kérek.

A kocsmáros bólintott, majd neki kezdett a forró ital elkészítéséhez.

Bella épp abban a pillanatban lépett le az utolsó lépcsőfokról, amikor Voldemort a szájához emelte a csészét.

A boszorkány mosolyogva ment oda hozzá.

- Jó reggelt. Jól aludtál? - kérdezte a férfi, majd a nő derekára csúsztatta a kezét.

Bella azonnal megdermedt, amikor megérezte az ujjakat a testén, de sikerült könnyedén válaszolnia.

- Igen, köszönöm. De ahogy elnézem, te nem. - fürkészte az arcát.

- Honnan tudod? - kérdezte zavartan.

- Fáradt arc, karikás szemek. Miért nem aludtál?

- Aludtam, de nem valami jól. De inkább ne beszéljünk erről. - zárta le a témát. - Mit kérsz enni? - simított végig a karján.

Bella el nem tudta képzelni, hogy mi ez a hirtelen változás nála, habár a változás nem volt újdonság, hiszen mióta megismerkedtek, mindig más volt a hangulata, és sosem tudta, hogy mi lesz a Nagyúr következő lépése. Most viszont úgy néztek ki messziről, mint ha együtt lennének, és rájött, hogy ez cseppet sem zavarja őt. Persze, tudta, hogy szó sincs ilyenről, csak boldog volt, hogy így törődik vele.

- Pirítóst kérek, teával. - nézett rá a kocsmárosra, aki mosolyogva munkához látott.

Átültek egy asztalhoz, ott folytatták a reggelit.

- Jó látni, hogy végre rendesen eszel. - mondta Voldemort, és egy pillanatra sem vette le a szemét a majszoló Belláról.

- Szerencsére már sokkal jobban vagyok, így bármilyen feladatot teljesítek. - harapott még egy falatot, majd leöblítette egy korty teával. Már nem rémült meg, ha meglátott egy teáscsészét. Eldöntötte, hogy nem törődik azzal, aki ijesztgeti.

A férfi felkapta a fejét a szó hallatán.

- Feladatot? - biccentette félre a fejét mosollyal az arcán.

Bellának tele volt a szája, határozottan bólintott.

- Hiszen azt mondtad, szeretnéd, ha egy csapat lennénk. - szólalt meg, amikor már nem volt tele a szája.

- Igen, ezt mondtam, és tényleg így gondolom. De azt hiszem, ma nem tudunk semmi olyat csinálni, amivel közelebb kerülhetnénk egymáshoz. - mondta, miközben elnézett mellette.

A nő követte a tekintetét. Odakint zuhogott az eső, és olyan volt mintha hó is esne.

- Hát igen, ez nem a megfelelő idő arra, hogy bármit is csináljunk együtt. - értett egyet vele.

- Csak az a baj, hogy így a vendégemet sem tudom elvinni sehová.

- Vendéget? - kérdezte szemöldökét felvonva.

- Nem mondtam neked? - kérdezett vissza Voldemort. - Az egyik barátom meglátogat a Roxfortból, és ide is költözik a fogadóba.

- Olyan barát, mint Rose? - csúszott ki a száján a kérdés, még mielőtt átgondolta volna.

A férfi lepillantott a csésze alján maradt teára, hogy elfojtson egy előtörni készülő nevetést, de nem járt sikerrel. Hátravetette a fejét, aztán felnevetett.

- Remélem, nem érted félre a kérdésem. - mondta Bella, miközben a Nagyúr még mindig nevetett.

- Félreérteni? - kérdezte, de csak egy nyögésnek hallatszott, mert még mindig teli szájjal kacagott. - Nem, dehogy, egyáltalán nem értem félre. - fújt egy nagyot, hogy levegőhöz jusson.

Még mielőtt Bella megszólalhatott volna, ketten beléptek az ajtón.

- Sziasztok! - köszönt Narcissa, miközben lehúzta a fejéről a teljesen szétázott kapucnit.

- Hol voltál ilyen időben? - kérdezte Bella egy kicsit szemrehányóan.

- Pár órával ezelőtt még szép idő volt, és úgy gondoltam, hogy elmegyek egy kicsit sétálni.

Aztán elkezdett esni az eső, de szerencsére hazahoztak.

A boszorkány már fordult volna meg, hogy megköszönje Jasonnek, de a férfi helyett valaki más állt a nővére mellett.

- Jó reggelt, Lucius! - köszönt Voldemort vigyorogva.

- Te meg mit vigyorogsz? - förmedt rá Bella, mire a férfi ismét hahotába kezdett.

- Miért vele jöttél haza? - kérdezte immáron a testvérétől.

- Most miért kaptad fel a vizet? Jót beszélgettünk, és egyébként is ő az új kocsis.

- Az új kocsis? - nézett értetlenül Bella. Narcissa bólintott.

- Hol van Jason? - szegezte a kérdést Voldemortnak.

- Sajnos ő már nem a fogadóban dolgozik. - közölte vele. - Ugyanúgy a szolgálatomban áll, de most más feladata lesz egy ideig. Gondoltam, megbízom Luciust. És ahogy látom, jól döntöttem, mert a nővéreddel nagyon jól szórakoztak. - kacsintott egyet.

Bella már készült kiadni magából a dühöt, de Cissy megelőzte.

- Ne mondj semmit! Tudom, hogy most elkezdenél kioktatni, de légy szíves, kímélj meg tőle.

Jasonnel jó barátok voltunk, de most elment. Viszont attól még fogunk találkozni, csak egy kicsit ritkábban. És egyébként is, nem értem, hogy miért vagy ilyen ellenséges Luciusszal.

Nagyon kedves. - mosolygott rá a férfire. Bella is ránézett egy pillanatra, de aztán nem tudta elkapni róla a tekintetét.

A jégkék szemekben próbált olvasni, és valami olyasmit látott benne, hogy majd neked is megmutatom.

Megrázta a fejét, aztán csendben maradt.

- Biztosíthatlak, hogy vigyáztam a nővéredre. - mondta kedvesen Lucius. - Nem akarok beleszólni, de mégiscsak ő az idősebb, hadd döntse el ő, hogy mit szeretne. - nem kioktató hangon mondta, Bella azonban annak vette.

Tényleg nem kéne ilyennek lennem. Cissy is megérdemli, hogy boldog legyen. Attól még, hogy az én életem nem tökéletes, az övé még az lehet.

- Ne haragudjatok. Nem akartam ilyen házsártos lenni, csak mostanában nem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. - kért bocsánatot, aztán mindenkire villantott egy mosolyt.

Van valami ebben a nőben, amit meg kell tudnom. - gondolta Lucius.

- Most, hogy szent a béke, veletek is közlöm, hogy ma vendéget várunk, és örülnék, ha ti is megismerkednétek vele. Habár, mind a négyen a Mardekárba jártunk, így lehet, hogy már ismeritek.

Bellának bevillant egy kép a szőke hajú varázslóról. Néha látta őt a nagyteremben, vagy a folyosókon.

- Szép napot mindenkinek! - harsant egy vidám női hang, majd Bella egy barna hajzuhatagot látott, ahogy elsuhant mellette.

- Nem valami szép. - morogta.

Voldemort azonnal felpattant, és félrevonta a nőt.

- Örülök, hogy itt vagy. - üdvözölte, majd mélyen a fekete szemekbe nézett.

- Én is örülök. - válaszolta Rose. - Csak azért jöttem, hogy szóljak a manó készen áll arra, hogy a szolgád legyen. Bármit parancsolsz neki, teljesíteni fogja.

- Remélem is, mert ha nem, büntetést kap. - mormogta a nő fülébe, majd hirtelen magához szorította.

Rose alig kapott levegőt, de azért ő is megölelte a férfit.

- Nem tudom, hogy mit kezdenék nélküled. Köszönöm, hogy újra mellettem vagy. - folytatta Voldemort.

- Hidd el, sehol máshol nem akarok lenni. Csak melletted. Mint egy jó barát. - mosolygott rá Rose, majd kibújt az öleléséből. - Mikor jön Pipogyusz? - kérdezte, mire a férfi felnevetett.

- Ne nevezd így. - korholta kedvesen. - Nem tehet róla.

- Persze, hogy nem. Ez csak egy csúf becenév. De azt azért valljuk be, hogy nagyon vicces volt, amikor fejjel lefelé lógott le a fáról.

- Nem tagadom, én is mosolyogtam rajta, de ha lehet, akkor ne említsd előtte. - kérte.

- Nem fogom, de az biztos, hogy ő sosem fogja elfelejteni. És az a fiú sem, aki ezt tette vele. - mondta, majd indult volna tovább, de Voldemort továbbra is egy helyben állt.

- Mi az? - fordult vissza Rose.

- Semmi, mehetünk. - felelte lassan, de nem tudta kiverni a fejéből annak a fiúnak az arcát.

A sötétbarna hajat, a kék szemeket, és a kerek szemüveget.

- Mi a fiú vezetékneve, aki fellógatta a fára? - tudakolta a nőtől.

- Potter, ha jól emlékszem. Miért?

- Nem fontos. - válaszolta, majd legyintett. Visszamentek a többiekhez.

Bella a testvérével és Luciusszal beszélgetett, úgy tűnt, most már minden rendben van köztük.

Az idő egyre rosszabbra változott. Nem is eső esett, hanem hó, de még mindig látni lehetett óriási esőcseppeket.

- Biztos, hogy ilyen időben is jön? - kérdezte Lucius a Nagyúrtól.

- Azt mondta, az idő nem számít. - felelte.

Fél óra telt el, mióta Rose megérkezett. Voldemort és a nő leültek a bárhoz, és rendeltek egy italt Thomastól.

Néhány perc múlva Rose szólalt meg.

- Megérkezett a Varjú. - kuncogta.

Odakint valóban egy olyan ember állt, akinek mindene fekete volt, leszámítva a hófehér bőrét.

Fekete köpeny, fekete, vállig érő haj, fekete szemek. Abban a köpenyben denevérnek is lehetett volna mondani.

A haja és a ruhája csuromvizesen lógott, de a mosoly ott virított az arcán.

Mindenki mosolyogva üdvözölte, csak Bella nézett rá elkerekedett szemekkel.

Ezt nem hiszem el! Miért pont ő a barátja? Akivel soha nem jöttem ki jól.

A vendég Bellára emelte a tekintetét, és szinte lyukat fúrt rajta. A nőnek pislognia kellett.

Becsukta maga után az ajtót, de nem mozdult el onnan. Élvezte a hatást, amit a helyiségben keltett. Összefonta a karját maga előtt, amitől még több víz csöpögött a padlóra, majd magabiztosan végignézett a többieken.

Síri csend volt a teremben. Senki nem mert megszólalni.

Perselus Piton állt az ajtóban.