21. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkezett a 21. fejezet. Remélem, mindenki tudni fogja, hogy kiről szól, és szeretni fogjátok. Most rövidebb lett, de próbáltam hatásosra megírni. Egy kicsit visszatekintünk a múltba…

Jó olvasást! :)

21. Fejezet

Unottan rugdostam a cipőm orrával a kavicsokat. Egyáltalán nem volt kedvem idejönni, de nem tehettem mást. Muszáj azt tennem, amit mondanak, különben megbüntetnek. De már ehhez is hozzászoktam. Igazából nem érdekel, hogy mit mondanak. Már nem érdekel semmi sem. És ez néha megrémiszt, mert teljesen idegenek tőlem ezek az érzések.

Hetek óta csak egyetlen dolog jár a fejemben, amit képtelen vagyok elfelejteni, vagy legalábbis egy kis időre megfeledkezni róla.

El akarok szökni erről a helyről.

Tudom, hogy egy nap megteszem. Meg kell tennem. Kiutat kell találnom, mert így nem megyek semmire. Kell, hogy legyen valami megoldás.

Nem tudok abban a tudatban élni, hogy még éveket ebben a koszfészekben kell eltöltenem. Egyszerűen lehetetlen. Nem akarok így élni, ha ezt lehet életnek nevezni.

A homok ropogott a talpam alatt, ahogy egyre csak haladtam előre. A víz halványkéken ragyogott előttem, a nap vakító sugarai szinte lyukat égettek a szemembe.

Csak azért tudtam elviselni ezeket a kirándulásokat, mert ilyen gyönyörű helyekre hoztak el. A mai is különleges volt, kivéve az embereket, akik körülvettek.

Éreztem a sós szelet, amint az arcomba csap, és lehunyt szemmel próbáltam magamba szívni ezt a nem mindennapi illatot. Hozzá tudnék szokni, ha hosszabb távon itt kéne élnem.

Lassan elfordultam a tengertől, és a partot kezdtem pásztázni. Az összes árvaházban élő gyerek eljött erre a kirándulásra. Mindenki izgatottan várta, hogy megérkezzünk. Csak én voltam az egyetlen, aki eljönni sem akart. A társaimra ügyelő dadák közül mindegyik elkísért minket, ami miatt még jobban elment a kedvem az egésztől. Minden nő azt leste, hogy mikor kell segíteni nekünk, hogy mire van szükségünk. Miért nem tudják felfogni, hogy nekem nincs szükségem segítségre? Mikor veszik észre, hogy egyedül is tudok boldogulni?

Lemondóan megcsóváltam a fejem, majd zsebre tettem a kezem. Ha egy olyan ember is eljött volna, aki nem ismer minket, azonnal kiszúrt volna engem, mivel én a többiektől körülbelül ötven méterre voltam. Csak álldogáltam ott, azon gondolkodva, hogy mit is kezdjek az életemmel. Borzasztóan hálás voltam, amiért békén hagytak, és nem koslattak utánam. Bár, szerintem inkább félelemből nem közelítettek meg, és nem kedvességből. 

Ismét mozgásra bírtam elgémberedett lábaimat, és még távolabb mentem tőlük. A szél egyre vadabbul süvített, összeborzolva amúgy is rakoncátlan, fekete hajfürtjeimet. Felemeltem a kezem, hogy egy kicsit megigazítsam, de nem sokat értem el vele.

Néhány percig állhattam egy helyben, amikor hangokat hallottam a hátam mögül. Elsősorban azt, ahogy a kavics megcsikordul a léptük alatt, majd elfojtott sugdolózásra lettem figyelmes.

Lehajtottam a fejem, és úgy tettem, mintha a vizet nézném, közben hegyeztem a fülem.

- Ne menj oda, kérlek! Veszélyes, ezt a dadám is megmondta. A múltkor is halálra rémítette Lucy-t, inkább menjünk vissza, mielőtt ismét dührohamot kap, és fájdalmat okoz neked!

- Jaj, Catherine, maradj már csendben! Így nem tudok gondolkozni! - korholta még mindig suttogva a másik lány. - Nem látod, hogy mennyire egyedül van? Senki sem törődik vele. - hangjába aggodalom és féltés vegyült.

- És? Ha nem vetted volna észre, azóta egyedül van, mióta az árvaházba jött. Egyébként is, miért akarsz egy olyan fiúval törődni, aki még arra sem méltat, hogy észrevegyen? Mindenki, aki a közelébe ment, azonnal elment tőle, szinte menekült. Félnek tőle, és hogy őszinte legyek, én is rettegek, és neked is ezt kéne! - nézett rá szigorúan.

A barátnője láthatóan nem figyelt rá, szórakozottan csavargatta ujjai közt szőke hajtincseit.

- Hallod, amit mondok? - rázta meg Catherine a vállát. - Isabel, kérlek, menjünk innen!

- Ha te ennyire akarsz menni, akkor menj, de én maradok. - válaszolta határozottan.

A másik lány aggódva fürkészte egy ideig az arcát, végül megszólalt:

- Rendben, de ne gyere hozzám sírni, miután megbántott. - hátrált tőle néhány lépést. - És nagyon jól tudod, hogy ő nem csak szavakkal tud fájdalmat okozni, hanem sokkal szörnyűbb dologgal is. - megborzongott a félelemtől, bár lehetséges, hogy a szél miatt volt.

Isabel még egyszer rápillantott, majd megnyugtatóan a vállára tette a kezét.

- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra. Nagyon hálás vagyok, amiért ennyire féltesz, de hidd el, ő nem olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát. Csak ezt az arcát látja mindenki, és senki sem tudja, hogy mi lakozik benne. Azt, hogy mi van a szívében.

Catherine elfintorodott a lány szavai hallatán.

- Ha egyáltalán van neki szíve. - húzta el a száját.

- Hogy mondhatsz ilyet? - háborodott fel. - Mindenkinek van szíve, csak nem ismerjük őt, és nem tudjuk, hogy mi történt vele, hogy milyen valójában. Épp ezért szeretnék a közelében lenni. Hogy minél többet megtudjak róla. - vette le a kezét a válláról, majd felsóhajtott. - Nem lesz könnyű, de meg szeretném próbálni. Ha senki sem nyit felé, magától nem fog. És én már nem bírom nézni, ahogy minden nap gyötrődik, mert a többiek nem akarnak barátkozni vele. Meglátod, nem olyan szörnyű fiú.

- De hát, Isabel, mi az, hogy nem szörnyű? - kiáltott fel a kelleténél egy kicsit hangosabban.

- Catherine! - nézett rá dühösen.

- Ne haragudj. - vette halkabbra a hangját. - Talán ilyen könnyen elfelejtetted, hogyan jött ki Lucy a szobájából? Patakokban folytak a könnyei, senkinek sem mert mondani semmit, mintha megfenyegette volna. Bárki hozzászólt, azonnal összerezzent, mintha teljesen megfélemlítették volna. És én nagyon jól tudom, hogy ő tette. Aztán az egyik nevelő, amikor segített neki felöltözni, észrevett a testén több horzsolást és sebet, és amikor rákérdezett, hogy hol szerezte, a lány idegesen és teljesen összezavarodva azt mondta, hogy nem tudja, és nem is emlékszik rá. Olyan volt, mintha ez a fiú megkínozta volna. - hangja egyre halkult, ahogy a mondat végére ért. - És ha ez még nem elég, akkor emlékezz csak vissza arra, ami néhány hónappal ezelőtt történt, amikor…

- Catherine, fejezd be! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Senki sem kényszerít rá, hogy vele legyél, vagy barátkozz vele, de kérlek, engem ne próbálj lebeszélni róla, mert nem fog sikerülni. Már döntöttem, és szeretném jobban megismerni. És ha megkérlek, légy szíves hagyj magunkra! - minden ereje elment a vitatkozás miatt, és nem szeretett volna több időt pazarolni, mert hamarosan indultak vissza az árvaházba, és ő itt akart beszélni vele. Egy békés, nyugodt helyen, ahol talán a hangulata is más.

Isabel nem válaszolt semmit, csak beletörődve bólintott egyet. Búcsúzóul megszorította barátnője kezét, majd lassan, a kavicsokon egyensúlyozva elindult vissza, a többiek felé.

- Hamarosan én is megyek! - szólt még utána a szőke hajú lány, de ő már nem nézett vissza.

Hallottam, ahogy egy nagy sóhaj után elindul felém. Lépteiből az is kivehető volt, hogy bizonytalanul közeledik, mintha még ő maga sem akarná elhinni, hogy tényleg megteszi. Önkéntelenül is elmosolyodtam, majd azonnal komoly lett az arcom, amikor hallottam, hogy megáll. Egy kicsit felé fordítottam az arcom, de csak annyira, hogy a szemem sarkából rá tudjak pillantani. Láttam, ahogy idegesen toporog a kavicsokon, és gyűrögeti a szoknyája szélét. Ismét mosolyognom kellett, annyira ártatlannak tűnt.

Nem szólaltam meg, azt akartam, hogy ő tegye meg az első lépést, hiszen ő akart találkozni velem.

Egy ideig kínos csend feszült közénk, aztán meghallottam, ahogy vékony hangon végre megszólít:

- Tom, Isabel vagyok. Emlékszel rám? - kérdezte remegő hangon, majd megköszörülte a torkát, hogy egy kicsivel magabiztosabb hangot tudjon kipréselni magából.

Nem akartam, hogy azt higgye, semmibe veszem, és megjátszom a nagyképűt, aki se hall, se lát, ezért lassan megfordultam, és azonnal az arcára pillantottam.

Láttam, amint egy pillanatra elakad a lélegzete, majd még jobban zavarba jött, és elpirult, de a szemét nem szakította el fürkésző tekintetemtől.

Szemem teljesen elveszett az övében, és úgy éreztem, hogy ő is egyre nyíltabban figyeli a reakcióimat.

Bármennyire is akartam, nem tudtam megszólalni. És nem azért, mert még jobban meg akartam alázni őt, hanem mert azonnal lenyűgözött, ahogy ott állt tőlem néhány méterre.

Tekintetem végigsiklott a ruháján, majd az arcát is szemügyre vettem. Láttam, ahogy aggodalmasan ráncolni kezdi a homlokát, és idegességében nem tud mit kezdeni a karjaival, ezért az ujjaival a szoknyáját markolászta.

Nem tudom, hogy mivel, de valamivel teljesen megbabonázott. A szőke hajával, ami a szél miatt összegubancolódott, és most az arca körül lebegett, mintha víz alatt lenne. A zöld szemével, ami kíváncsian és ártatlanul figyelt engem. A telt, piros ajkával, amit most rágcsálni kezdett, mert már nem tudott mit kezdeni magával.

Fogalmam sem volt, hogy miért éreztem magam ilyen furcsán, mióta megpillantottam őt, de nem is érdekelt. Már az a tudat, hogy önként eljött, hogy megismerjen, teljesen más színben tüntette fel előttem. Most először nem bántam, hogy valaki meg akar ismerni, és először engedtem valakit a közelembe.

Amikor annyira néztem őt, hogy zavarában lesütötte a szemét, eldöntöttem, hogy most már megszólalok. Hiszen nem álldogálhattunk ott az idők végezetéig. Bár lehet, hogy el tudtam volna viselni.

- Persze, hogy emlékszem rád. - feleltem magabiztos hangon, mert nem volt hazugság, amit mondtam. - Néhány napja annál az asztalnál ebédeltél, ahol én is.

Felragyogott az arca, és a szavaimtól felbátorodva elindult felém, de én meg sem mozdultam.

Két lépést hagyott közöttünk, amikor megállt. Egyáltalán nem éreztem feszélyezve magam, amiért ilyen közel jött. Igazából meglepett, amiért csak ennyi távolságot hagyott, mert eddig senki sem mert egy méternél közelebb jönni hozzám. Egyszer hallottam, amint egy lány azt mondja egy másiknak, hogy csak az jön a közelembe, aki megőrült. Én egyáltalán nem láttam őrültnek, sőt kifejezetten okos és szép arca volt.

- Remélem, nem baj, hogy csak így idejöttem. - mondta tétova, bizonytalan hangon.

- Te vagy az egyetlen, a dadákon kívül, aki eddig önként a közelembe jött. - visszhangoztam a gondolataimat.

- És nem bánod? - nyelt egy nagyot.

Elmosolyodtam idegessége láttán, mire ő is láthatóan megkönnyebbült. Egy kicsit viszonozta a mosolyt, de nem sokáig, mert hirtelen komoly lett az arca.

- Figyelj, Tom, tudom, hogy a többiek nem igazán barátkoznak veled, de nem szeretném, hogy azt hidd, egyedül vagy, és senkire sem számíthatsz. Én itt vagyok neked, és bármiben segítek. - fújta ki a levegőt, ahogy a mondanivalója végére ért. Félve pillantott az arcomra, de amikor meglátta, hogy milyen békésen nézem őt, láthatóan ellazult.

- Hidd el, nagyon hálás vagyok, amiért segíteni szeretnél, de eddig is egyedül boldogultam, és nekem jó ez így. - utasítottam vissza az ajánlatát kedvesen.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! - rázta meg a fejét. - Nincs egyetlen barátod se, akivel beszélgethetnél, akivel megoszthatnád a titkaidat. - amikor nem válaszoltam semmit, gyorsan folytatta. - Nem azt mondom, hogy egyik napról a másikra árulj el mindent magadról, de szeretnék a barátod lenni, és nagyon boldog lennék, ha megengednéd, hogy több időt töltsek veled. Csak azt szeretném, hogy adj egy esélyt nekem. A barátságunknak. - mosolygott rám.

Elfordultam, mert nem bírtam tovább nézni a szeméből áradó kedvességet. Teljesen felkavart az, amit a tekintetében láttam, már hosszú ideje nem nézett így rám senki. Sőt, nem is emlékszem, hogy valaha is ilyen gyengéden és szeretetteljesen beszéltek volna hozzám.

Dühösen belerúgtam a kavicsokba, amikor megéreztem, hogy könnyek égetik a szemem. Nem sírhattam, főleg egy lány előtt nem. És ezt nem hiúságból mondom, csak egyszerűen nem engedhettem, hogy az egyetlen ember, aki jó szándékkal közeledik felém, gyengének lásson.

Kipislogtam a könnyeket a szememből, majd ránéztem. Még mindig mosolyogva, kedvesen figyelt, amitől ismét összeszorult a szívem.

Nem tudom, hogy mi vezérelt abban a pillanatban, de lassan eléléptem, és óvatosan a tenyerébe csúsztattam a kezem. Fülig érő vigyora engem is mosolygásra késztetett. Aztán borús gondolatok lepték el a fejem. Nem hagyhattam, hogy a barátom legyen, mert nem garantálhatom, hogy fájdalom nélkül megússza ezt a dolgot.

- Isabel, én tényleg nagyon köszönöm, amit tenni szeretnél értem, de nem akarom, hogy bajod essen miattam. - mondtam olyan lágyan, amennyire csak bírtam.

- És miért esne bajom? - ráncolta a homlokát.

Lehunytam a szemem, mert nem tudtam, hogyan magyarázzam meg neki azt, amit nem lehet. Hogyan mondjam el neki, hogy az egyetlen ember, aki miatt bajba kerülhet, és aki a legnagyobb fájdalmat okozhatja neki, az itt áll előtte?

- Ez nagyon bonyolult. - mondtam bizonytalanul.

- Akkor magyarázd el! - vágta rá azonnal.

Megint mosolyra húzódott a szám gyerekes kíváncsisága láttán. Nem tagadhattam, kimondottan tetszett, hogy valaki ennyire érdeklődik irántam, de itt érkezett el a beszélgetés ahhoz a ponthoz, hogy témát váltsak. Ezt a dolgot ugyanis nem tudhatta meg, és nem csak ő, hanem senki sem. Ha megtudná, örökre meggyűlölne, és fejvesztve menekülne előlem, amit nem kockáztathattam. Önző voltam, de a legkevésbé sem érdekelt. Nagyon jó érzés volt, hogy végre velem is törődnek, bármennyire is azt akartam, hogy hagyjanak békén.

Kék szemeimmel az arcát néztem, és a tekintetemmel próbáltam elmondani, amitől még én magam is féltem. Éreztem, hogy vékony ujjai remegnek a tenyeremben, de ezt a hideg időjárásnak tulajdonítottam.

- Gyülekező! - harsant egy női hang, mire mindketten összerezzentünk.

Felpillantottam az égre. Sötét, szinte fekete felhők tornyosultak fölénk, ezért ideje volt indulni.

- Jobb lesz, ha elindulunk. Elég messze vagyunk tőlük. - intettem egyik kezemmel feléjük, de a másikat még mindig az övében pihentettem.

Isabel bólintott. Szótlanul haladtunk egymás mellett. Tekintetem ismét elkalandozott, és a távoli, de nem nagyon messze lévő, hatalmas sziklákra tévedt. A tenger vadul ostromolta a sziklák alját, majd egy nagy csattanással elhalkult.

A sziklák belsejében valójában egy barlang volt. Egy üres barlang, ahova senki sem jár.

Nem tudom, hogy mi történt velem, de olyan erővel tört rám valami, hogy meg kellett állnom.

- Jól vagy, Tom? - kérdezte aggódva Isabel. Csak biccentettem, nem voltam képes megszólalni.

Nem tudtam megmondani, hogy mi ez az érzés, egyszerűen csak tudtam, hogy vissza kell térnem ide, mert életbevágóan fontos.

Élet. Élet. Élet. Élet.

Ez a szó visszhangzott a fejemben, majd azonnal követte egy másik.

Halál. Halál. Halál. Halál.

Teljesen összezavarodtam. Nem értettem, hogy egy hatalmas szikla miért váltott ki belőlem ilyen, számomra is felfoghatatlan érzéseket.

Ismét éreztem, ahogy rám tör ez az ismeretlen érzés, de nem álltam meg, mert nem akartam, hogy a mellettem lépkedő lány észrevegyen valamit.

Mi következik abból, ha ezt a két szót összerakod? Mi az a jelenség, amikor legyőzöd a halált, és soha többé nem kell azon gondolkoznod, hogy mikor fogsz meghalni? - mormolta a fejemben egy hangocska.

Kirázott a hideg, amikor rájöttem. Olyan elemi erővel hatott rám, hogy valósággal megrázott.

Lehunytam a szemem, és tisztán láttam magam előtt azt az egyetlen szót, amiért most bármit megtettem volna, csak az volt a fontos, hogy az enyém legyen.

Halhatatlanság.

Amikor felemeltem a pilláimat, megláttam a társaimat, és az egyik dadát, ahogy számol minket.

Egy kicsit megráztam a fejem, hogy kitisztítsam, de nem sok sikerrel jártam. Ez a szó még mindig ott villogott előttem, nem tudtam kiűzni az elmémből. De lehet, hogy nem is akartam.

Rámosolyogtam Isabelre, hogy megnyugtassam, mire ő gyengéden megszorította a kezem.

- Én tudom, hogy nagyon kedves fiú vagy, csak nem mered kimutatni az érzéseidet. - próbált meggyőzni arról, aminek én az ellenkezőjét vallottam. - Nem akarok tolakodó lenni veled, de rám mindig számíthatsz.

- Köszönöm. - feleltem halkan. Az is csoda volt, hogy egyáltalán képes voltam a beszédre.

- Tudod, hogy hol van a szobám, és bármikor meglátogathatsz. Ha szeretnéd, akkor… - nem tudta befejezni a mondatot, mert egy kiáltás a szavába vágott.

- Isabel, végre megvagy! Már mindenhol kerestelek! - siránkozott Catherine.

- Ne aggódj, beszélgettünk Tommal. - nézett rám mosolyogva, de a másik lánytól csak egy fintorgó grimaszt kaptam.

- Mennünk kell, várnak minket! A dadánk már ideges, hogy hol vagy! - rángatta el mellőlem.

- Bocsáss meg, Tom. Majd később beszélünk. - engedte el a kezem, amit ebben a percben nagyon sajnáltam. Úgy éreztem, azzal, hogy elereszti a kezem, elszabadul a pokol, és nem tudok majd uralkodni magamon. Amíg éreztem, hogy a kis ujjai összekulcsolódnak az enyémekkel, béke és nyugalom szállt meg. És most, hogy már csak a levegőt markolásztam, elveszettnek éreztem magam. Olyannak, mint akit ismét magára hagytak.

Isabel egyre távolodott tőlem, ahogy az idegesítő barátnője húzta magával, de még sikerült elkapnom a tekintetét, amivel megint levett a lábamról.

Visszamosolyogtam rá, majd teljesen eltűnt a tömegben, a többi gyerek között.

Amikor megérkeztünk, azt gondoltam, hogy nem akartam eljönni, de így, hogy Isabellel voltam, minden megváltozott. Megérte részt venni ezen a kiránduláson.

A lányról azonban gyorsan elterelődtek a gondolataim, amikor eszembe jutott az a dolog, ami néhány perccel ezelőtt történt velem.

Fejcsóválva indultam el, lassú léptekkel. Lemaradtam, nem akartam a többiek közelébe menni. Úgy éreztem, csak Isabelt tudom elviselni magam körül, de ő most messze volt tőlem.

Ismét meg kellett állnom, mert már megint egy olyan erős érzés hasított belém, hogy elveszítettem az egyensúlyomat, és nem sok kellett ahhoz, hogy a kavicsokon találjam magam.

Annyira dühített, hogy nem tudtam rájönni, mi okozza ezt, vagy legalábbis azt, hogy miért van. Megjelent a szemem előtt a szikla, amit olyan elmélyülten néztem, majd az a két, rövid szó is, és hirtelen összeállt a kép.

Azért kell visszatérnem ide, mert majd egyszer, egy napon, valami fontosat kell végrehajtanom itt. Ebben biztos voltam.

Egy kis nyögés hagyta el a számat, amikor megint belém hasított valami. Szerencsére, a többiek már méterekkel előttem jártak, így nem vették észre, hogy lemaradtam.

A számra szorítottam a kezem, nehogy felüvöltsek. Igen, üvölteni akartam, mert olyan dologra döbbentem rá, ami ezt az érzést váltotta ki belőlem.

Mélyeket lélegezve leengedtem a kezem, majd egy hatalmas kacagás szakadt fel a torkomból.

Nem érdekelt, hogy esetleg a többiek őrültnek néznek, már úgy is annak tartanak, akkor meg nem mindegy?

A számba harapva próbáltam enyhíteni a nevetésemen, de egyszerűen nem tudtam uralkodni az érzéseimen. Amit most megtudtam, semmihez sem volt fogható, minden más eltörpült mellette.

Vettem egy mély levegőt, majd boldogan indultam a többiek után. Most már nem számít, hogy mi lesz. És az sem érdekes, hogyan fogom kibírni az árvaházban. Lesz elég időm, hogy utána elfelejtsek mindent. Rengeteg idő.

Halhatatlanságra születtem.

20. Fejezet

Sziasztok! :)

Itt van a kövi rész. :D Remélem, hogy tetszeni fog.

Mindenkinek küldöm ezt a részt, de kifejezetten Lorának. Bízom benne, hogy örülni fogsz neki, ha elolvasod. Nem akarok mondani róla semmit, mert ezzel elárulnám, hogy mi lesz benne. Legyen meglepetés. ;)

Jó olvasást! :)

20. Fejezet

Szomorú tekintettel pásztázta az előtte húzódó tájat. Nem a kilátást figyelte, gondolatai teljesen máshol jártak. A szélesre tárt ablakon keresztül hideg, őszi levegő áradt be a szobába.

Hetek óta nem beszélt senkivel, de nem is vágyott társaságra. És ha őszintén belegondolt, ilyen állapotban senki sem merne találkozni vele. Csak megrémülnének tőle, amit nem akart. Nem várt vendéget, illetve csak egyvalakitől tartott, aki esetleg meglátogathatja. Furcsállta is, hogy nem jött, mivel ő ajánlotta fel neki, hogy bármikor találkozhatnak.

Nem baj, sokkal jobb, ha nem jön. Nem is akarom látni többé. De akkor miért jut mindig az eszembe? Ki kell vernem a fejemből, a létezése apró szikráját is ki kell irtanom magamból. Nem gondolhatok rá, hiszen szörnyűséget tett velem, amit sosem fogok megbocsátani neki.

Dühében rácsapott egyet az ablakpárkányra. Pontosabban a kézfeje átsiklott a fadarabon.

Lehunyta a szemét, majd meghallotta, ahogy az ablak egy hatalmas csattanással becsukódik. Ez alatt a két hónap alatt sok mindent megtanult. Például azt is, hogyan tud irányítani tárgyakat a szemével, ha már nem tudja megfogni őket.

Elfordult az ablaktól, majd a helyiség végében lévő érintetlen ágyra siklott a tekintete. Azonnal a lelkébe nyilallt a fájdalom, nem is akart tudomást venni róla, de képtelen volt másfele nézni. Mióta visszatért a szülői házba, nem csinált semmi mást, csak a múlton töprengett, ami egy idő után kezdett elég kínzóvá válni. Nincs értelme rágódnia rajta, már nem tudja megváltoztatni a múltját. El kell fogadnia a sorsát. Egy új sorsot, aminek ilyen hirtelen lett a birtokosa. Ezzel az élettel csak az a gond, hogy örökre szól. Nem is panaszkodna, ha ezt az életet halandóként élhetné, de így nem igazán akarta. Sajnos, már nem tud mit tenni ez ellen, el kell fogadnia a tényt, hogy az örökkévalóságig egyedül marad. Legalább az anyja vele lenne, de ő már fentről vigyáz rá, és figyeli, hogyan boldogul ebben az új világban.

Sóhajtott egyet, mint aki beletörődött a sorsába, majd épp indult volna a szobája felé, amikor hangokat hallott kintről. Azonnal földbe gyökerezett a lába - jobban mondva a levegőbe -, meg sem mert moccanni.

Nyerítés hallatszódott, majd férfiak kiáltásai. Láncok csörögtek, olyan volt, mintha húznának valamit a földön.

Ha a szíve még képes lenne dobogni, kiugrana a helyéről ijedtében. Vadul püfölné a bordáit, de mivel már nincs neki, csak szaporán szedte a levegőt. Megrázta a fejét, majd vett egy mély lélegzetet, és remélte, hogy ettől majd sikerül megnyugodnia.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amint meghallotta, hogy egyre távolodnak a hangok. Valószínűleg csak pihenni álltak meg, ami az ő esetében nagy szerencse volt. Nem is mert belegondolni abba, mi lett volna, ha rátalálnak. Könnyűszerrel elmenekülhetett volna, de most olyan megtépázottak voltak az idegei, hogy most az sem ment volna neki. És ezzel csak kockáztatta volna ennek a - még számára is felfoghatatlan -, világnak a lelepleződését.

Úgy döntött, hogy most már tényleg bemegy a szobájába, de valami most is megállította. Nem tudta, hogy miért érez úgy, mintha figyelné valaki, hiszen senki sem volt a házban rajta kívül, mégis kifejezetten az volt az érzése, hogy egy tekintet szegeződik rá. És nem is tévedett.

Egy mélykék szempár csillogott a szoba másik végében. Nem is kellett odanéznie, az illető valósággal ragyogott, mint ahogyan ő is.

Miután sikerült uralkodnia a félelmén, szembefordult vele. Vegyes érzelmek kavarogtak benne, mikor felismerte őt. Már akkor tudta, hogy ki van ott, amikor még nem is nézett oda.

Épp azon volt, hogy mond neki valami olyat, amivel távozásra bírhatná, de a torkára fagyott a szó, amikor a mély, csábító hang megszólította:

- El sem tudod képzelni, mennyire vágytam arra, hogy újra lássalak. - hangja érzelmesen csengett, aminek a ház tulajdonosa nem igazán örült.

Hazudjak neki? Mondjam azt, hogy én egyáltalán nem akarom látni őt, miközben örülök annak, hogy itt van?

- Életem, annyira bíztam benne, hogy te is így érzel. Lehet, hogy ezt csak gondoltad, de nekem ez is elég. A gondolataidon nem tudsz uralkodni. - ajkain halvány mosoly játszott. - És szerintem mindketten tudjuk, hogy ez halandóként sem volt az erősséged. - mosolya gúnyos vigyorrá változott.

- Azért jöttél ide, hogy gúnyolódj rajtam? - csattant a hangja. - Mert akkor most rögtön menj el, így nem vagyok kíváncsi rád.

- Így nem vagy rám kíváncsi? - kérdezte egyre mélyebb hangon. Nem kerülte el a figyelmét ez a kis szó, most minden ilyen jelzésre szüksége volt, amit csak kaphat tőle. - Ezek szerint te is vártál rám. És érdeklődsz irántam.

Hogy lehettem ilyen ostoba? Most elárultam magam. De miért örülök annak, hogy itt van? Gyűlölnöm kéne őt amiatt, amit művelt  velem, mégsem tudom megtenni. Képtelen vagyok rá.

Lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi fog történni, és nem is kellett sokat várnia. A lebegő alak közeledni kezdett felé, arcán diadalmas mosollyal.

Tennie kellett valamit, amivel egy pillanatra megállíthatja, mert nem akarta, hogy a közelébe férkőzzön. Egyelőre nem, de ezt még magának sem merte bevallani.

Hirtelen ötlettől vezérelve, kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott. Furcsa érzés kerítette hatalmába, nem is hallott még arról, amit mondani fog, egyszerűen csak tudta, hogy ezt kell mondania. Nem tétovázott egy másodpercet sem, mert az alak már közel volt hozzá.

- Elárulnád látogatásod valódi okát, Vörös Báró? - képzeletben vállon veregette magát, amiért meg tudta őrizni a nyugalmát, és nem remegett meg a hangja, főleg az utolsó két szónál. Hiszen az egész mondatban ez volt az érdekes.

Figyelte, amint a férfi arca hatalmas változás megy keresztül. A vágyakozó pillantást döbbenet váltotta fel. Talán egy kis elismerés is vegyült a tekintetébe.

Majd ismét kiült az arcára az a levakarhatatlan vigyor, majd mélyen a szemébe nézve megkérdezte:

- Szóval már olyan híres vagyok, hogy a nevem hozzád is eljutott?

Válaszként csak egy gyilkos pillantást kapott, ami tüskeként fúródott a lelkébe.

- Ha neked az a hírnév, hogy megölted azt a nőt, aki elvileg az életet jelentette számodra, majd magaddal is végeztél, akkor igen, híres vagy! - sziszegte feléje a szavakat. Iszonyúan dühös volt, és nem is próbálta palástolni az érzelmeit. Ha tudna még sírni, mostanra már potyognának a könnyei.

A férfi látta, hogy túllőtt a célon, ezért komoly arcot vágott, majd lágy hangon nyugtatgatni kezdte a nőt.

- Tudod, hogy nem így értettem. Azóta is őrjítő bűntudat kínoz, soha nem leszek képes megbocsátani magamnak, amit veled tettem. Épp ezért nem kérem, hogy bocsáss meg, mert ezt nem lehet, ezzel teljesen tisztában vagyok. - amikor a nő nem reagált semmit, még lágyabb hangon folytatta. - Kérlek, mondj valamit. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. Nagyon jól tudom, hogy én okoztam ezt a fájdalmat, és miattam szenvedsz, de beszélj velem, képtelen vagyok elviselni az ellenségeskedésed. Heléna, borzasztóan fáj, hogy keresztülnézel rajtam. - szemei fájdalomtól csillogtak, és a nő már kezdte megsajnálni, de pár pillanat múlva felfogta az utolsó mondat értelmét, és nem tudott uralkodni magán.

A báró szemébe nézett, majd kirobbant belőle a nevetés. Hónapok óta most nevetett tiszta szívből, és rá kellett jönnie, hogy nagyon hiányzott neki.

A férfi zavarodottan állt előtte, nem tudta elképzelni, hogy min kacag ennyire a nő, hiszen csak az érzelmeit mondta el, nem szánta viccnek.

Heléna bármennyire igyekezett, képtelen volt abbahagyni a nevetést. Próbált mélyeket lélegezni, hátha ettől lenyugszik, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban rázta a testét a nevetés. El kellett telnie egy kis időnek, mire összeszedte magát.

Amikor már csak szüntelenül vigyorgott, megpróbált megszólalni, ami nem tűnt olyan könnyű feladatnak, amikor meglátta, hogy a férfi milyen értetlen és bamba képet vág.

Mélyeket lélegzett, ami szinte zihálásnak tűnt, majd levegőt kapkodva nagy nehezen, de sikerült szóhoz jutnia:

- Ne haragudj, nem tudok mást tenni. - rázta meg a fejét, és nagyon örült, hogy csak egy kicsit csuklott el a hangja a nevetés miatt. - Mióta megérkeztél, egyfolytában keresztülnézek rajtad. - lőtte le a poént, amin ennyire nevetett.

Amikor a báró megértette, hogy mi olyan vicces abban, amit mondott, ő is hatalmas hahotába kezdett, amitől Helénának ismét nevetnie kellett. Önfeledten kacagtak, messziről úgy tűnt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne köztük, de sajnos nem így volt.

Pár perc elteltével mindkettőjüknek sikerült lehiggadnia, bár Heléna még mindig nevetett, de már sokkal visszafogottabban.

Lehunyta a szemét, teljesen átadta magát a jókedvnek, mert nem tudhatta, hogy mikor lesz része benne legközelebb.

Lassan felemelte a pilláit, és egy kis sikoly hagyta el a száját, mert a báró csak néhány milliméterre volt az arcától.

- Annyira gyönyörű vagy, amikor nevetsz. - suttogta a fülébe. - Heléna, kérlek, engedd meg, hogy vigyázzak rád. Hadd enyhítsek egy kicsit a bűnömön és a bűntudatomon. Kérlek, ne taszíts el magadtól, még mindig nagyon szeretlek, és nem bírnám elviselni, ha ismét elveszítenélek.

- Nem voltam a tiéd, hogy el tudj veszíteni. - válaszolta halkan. Most már nem nevetett, a férfi szavaitól ismét komoly lett.

- Adsz egy esélyt nekem? - kérdezte reménykedve. - Bármit megteszek, amit csak szeretnél. Kérlek, hagyd, hogy veled legyek. Az édesanyád is ezt szeretné, ebben biztos vagyok, hiszen ő mondta neked, mielőtt meghalt, hogy bízz bennem.

- Nagyon jól tudom, hogy mit mondott nekem. - hangja most megint olyan fagyos volt, mint általában. - De mivel eltávozott, és magamra hagyott, úgy érzem, hogy egyedül kell boldogulnom, és…

- Nem kell, Heléna, mert én itt vagyok, és mindenben segítek neked. Kérlek, nem bírom már ezt a sok elutasítást, fogadd el a segítségem. Megértem, hogy ezek után megpróbálnál egyedül boldogulni, ahogy eddig is tetted az elmúlt hetek alatt, de bízz bennem. Soha többé nem hagylak magadra. És nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de a családomat csak nemrég tudtam meggyőzni, hogy melletted a helyem, és ebbe sikerült is beletörődniük. Amikor megtudták, hogy mit tettem veled aztán magammal, nagyon dühösek lettek, de mindketten belátták, hogy ez az egyetlen helyes döntés, amit tehetek. Nagyon fájt nekik, hogy elveszítettek, de belenyugodtak. Néha-néha azért majd haza látogatok, hogy ne aggódjanak annyira, és esetleg te is velem jöhetsz. Szívesen látnak, bármennyire is morbidnak tűnik ez az egész. Csak az a fontos, hogy melletted legyek. Semmi más nem érdekel, csak te. És nagyon boldog lennék, ha legalább egy kis bizalomban részesítenél. Nem fogod megbánni.

Heléna szinte sokkos állapotban hallgatta végig a bárót.

Ha képes volt lemondani a családjáról miattam, akkor tényleg fontos lehetek neki.

- Még annál is fontosabb. - szakította félbe a gondolatát. - Akkor nem bánod, ha itt maradok, és egy kicsit beszélgetünk? - kérdezte mosolyogva.

A nő megrázta a fejét, és nem tudta megállni, ő is elmosolyodott.

Mindketten helyet foglaltak a kanapén, pontosabban azon is lebegtek, majd a báró a két keze közé fogta a nőét, vagyis csak szerette volna. Messziről kézfogásnak tűnt, csak az érzés volt más.

- Szeretném, ha elmondanád, hogy mit érzel. - kérte lágyan.

- Nem lehet szavakkal kifejezni az érzéseimet. Nagyon hiányzik anya, és még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy szellemmé változtunk, de majd csak hozzászokom valahogy.

- Majd én segítek. - mosolygott rá bátorítóan.

- Nem tudom, hogy lesz tovább. - folytatta. - Teljesen összezavarodtam. Már kezdtem lemondani arról, hogy valaha is újra látlak, erre megjelentél ilyen hirtelen, és az érzéseim még jobban összekuszálódtak. - barna szemei belefúródtak a kék szempárba. - Egyvalamiben viszont biztos vagyok. - mondta határozottan.

- Éspedig?

- Örülök, hogy itt vagy. - ismerte be félénken, és gyorsan elkapta a tekintetét a férfi arcáról.

- Nézz rám, Heléna. - amikor a tekintetük ismét összekapcsolódott, folytatta. - El sem hiszem, hogy ezt mondtad. - boldog mosoly terült szét arcán, majd látta, hogy közbe akar vágni. - Ne aggódj, nem bízom el magam. - emelte maga elé mindkét kezét. - Csak annyira boldoggá tett ez a néhány szó. Biztos vagy benne, hogy így érzel? - kutatott érzelmek után a szemeiben.

- Igen. - bólintott. - És van még valami, amiről én magam sem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de így érzek. Az utóbbi időben rengeteget gondolkodtam, és rájöttem valamire.

A báró aprókat bólogatott bátorításképp, hogy folytassa. Heléna sóhajtott egy nagyot, majd egy szuszra elhadarta az egészet.

- Emlékszem, azt mondtad még az erdőben, arra születtünk, hogy szellemek legyünk. Hogy őszinte legyek, ezzel nem igazán értettem egyet, de belátom, igazad van. Lehet, hogy halandóként képtelen lennék feldolgozni az anyám elvesztését, de így talán egy kicsivel könnyebb. Így is borzasztóan fáj, de megbirkózom vele. - egy kis szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, majd újból beszélni kezdett. - Azóta sem tudtam elfelejteni valamit, amit anya mondott a halála előtt. - megállt, de a báró biztató tekintete beszédre ösztönözte. - Azt mondta, hogy te jelented számomra a biztonságot, és így jobban belegondolva, mintha érezte volna, hogy mi fog történni. Mintha tudta volna, hogy szellemekké fogunk válni, hogy mi lesz a sorsunk. Miután meghalt, elrohantam tőle az erdőbe, aztán megtaláltál. - azt a részt szándékosan kihagyta, hogy elrejtette az egyik fában az anyja diadémját. - A többiről meg nem szeretnék beszélni. - hajtotta le a fejét, a padlót kezdte fixírozni.

- Heléna, úgy örülök, hogy ezt mind megosztottad velem. Tudom, hogy rossz embernek tartasz, de soha senkit nem szerettem még úgy, mint téged. Erőszakos voltam veled, azért menekültél el előlem, és aztán… én… - a fájdalom miatt a torkára fagyott a szó.

- Kérlek, ne emészd magad. - vigasztalta. - Az már a múlt, és egyikünk sem tudja megmásítani, de a közös jövőnket szebbé tehetjük.

A férfi felkapta a fejét, egy bizonyos szó hallatán.

- Heléna, azt mondtad, hogy közös jövő? - kérdezte rekedten.

- Igen, szeretném megpróbálni. Nem ígérem, hogy minden simán fog menni, ahhoz még rendesen meg kell ismernünk egymást, de szeretném megpróbálni. Tudom, hogy anya is ezt szeretné, és én meg azt szeretném, hogy büszke legyen rám. - És még valamit be kell vallanom. - mondta gyorsan, még mielőtt a férfi szóhoz juthatott volna. Várt egy kicsit, majd mosolyogva hozzátette. - Én is vonzódom hozzád. Nem mertem megbízni senkiben, ezért nem nyitottam feléd, de be kellett látnom, hogy nem tudok az érzelmeimnek parancsolni. Bízni akarok benned, és ha ez sikerül, talán egy nap én is olyan felemésztő szerelemmel foglak szeretni téged, mint ahogy te engem.

- Én vagyok a világ legboldogabb embere. - a báró arcára olyan megkönnyebbült mosoly ült ki, amilyet még sosem látott. Heléna biztos volt benne, ha még emberek lennének, a férfi sírna. - Köszönöm, szerelmem. Most már az sem zavar, hogy nem tudlak megérinteni, csak tudjam, hogy velem vagy és bízol bennem. - boldog, szerelmes tekintettel figyelte kedvesét.

- Igen, ezt jól mondtad. Bízom benned. - mondta, majd a férfi vállára hajtotta a fejét, amit egyikük sem érzett, de tudták, hogy megtörténik. Néhány percig némán ültek egymás mellett.

- A túlvilág két legboldogabb embere. - suttogta később Heléna. Nem érezte, de tudta, hogy a báró ujjai a keze köré kulcsolódnak, és ez határtalan örömmel öntötte el a lelkét. Mindketten szenvedtek, amíg eljutottak idáig, de most már vár rájuk a boldogság. Lesz elég idejük arra, hogy megismerjék egymást. Övék az örökkévalóság.

A csésze halk koppanással érintette meg az asztal lapját. Halálos csend volt a szobában. Csak a kanál csilingelését lehetett hallani, ahogy cukrot kevert a teába.

Lassan a szájához emelte, majd egy nagyot kortyolt a forró italból. Nem volt olyan finom, mint a whisky, de most nem is ez volt a fontos. Az volt a célja, hogy teljesen kijózanodjon és felébredjen tőle, ami nem igazán akart sikerülni.

Álmosan megdörzsölte a szemét, majd fáradtan beletúrt fekete, hullámos hajába. A halántéka fájdalmasan lüktetett a szíve ritmusára. Legutóbb a partin ivott, amit a legszívesebben elfelejtett volna. Akkor annyit ivott, hogy egy időre elment tőle a kedve. Azóta sem tud rendesen aludni és gondolkodni. Bár, ha őszinte akart lenni magához, be kellett ismernie, hogy nem az alkoholtól van rosszkedve. Hanem attól, ami azelőtt történt, mielőtt a nővérével távoztak.

Öklével dühösen rácsapott egyet az asztalra, mire a rajta lévő csésze ugrott egy kicsit. Kezébe temette az arcát, teljesen tanácstalannak és kétségbeesettnek érezte magát.

Nem adhatom fel anélkül, hogy megpróbálnám. Csak azt nem értem, hogy miért bánt annyira az, ha vele látom, miközben alig ismerjük egymást. Nem tudom, hogy mit gondol, hogy mik a tervei és sajnos én sem tudom, hogy mit akarok. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha elmennék, és itt hagynék mindent. Senkinek sem hiányoznék.

- Ez nem igaz. - szólalt meg egy férfihang az ajtóból. Bella akkorát ugrott ijedtében, hogy majdnem kiejtette a kezéből a félig tele lévő csészét, amit szorongatott.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. Úgy tűnik, nagyon elmerültél a gondolataidban, de már nem tudtam tovább várni. Látni akartalak. - csukta be maga mögött az ajtót. Hangjából őszinteség sugárzott, de a nő tudta, hogy nem szabad elsőre bedőlnie annak, amit mond.

- Szóval látni akartál. Biztos vagy benne? - kérdezte csendesen. Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy folytatni tudja. - Nem akarom, hogy becsapd magad.

- Ne aggódj, az már rég megtörtént. - mondta keserű mosollyal az arcán. Érezte, amint a fájdalom ismét magával akarja ragadni, de felöltötte hideg álarcát, úgy nézett Bellára.

A boszorkány elhatározta, hogy amíg a férfivel egy légtérben van, féken tartja a gondolatait, mert nem szerette volna, ha olyat is megtudna, amiben még ő maga sem biztos.

- Ha megkérdezném, hogy ezt hogyan értetted, felelnél rá? - nézett nyíltan a szemébe.

Csak egy hatalmas sóhajtást kapott válaszul és egy vállrándítást, amivel azt szerette volna jelezni, hogy nem fontos. Aztán mégiscsak megszólalt:

- Ha elkezdeném mondani, holnap reggel is itt ülnél, mert összetett és bonyolult dologról van szó, és nem akarlak untatni vele. - kihúzta a széket, majd leült a nővel szemben. - Másrészről pedig, én még nem állok készen, hogy beszéljek róla és nemcsak erről, hanem az egész életemről, mert ha jók a sejtéseim, erről is hallani szeretnél. - magának is öntött teát, majd lassan kortyolni kezdte, de a csésze karimája fölött végig a szemébe nézett.

Visszatette az asztalra, majd várakozásteljesen összefonta a karját a mellén. Felvett egy szalvétát, és megtörölte a száját.

Bella azon kapta magát, hogy mohón figyeli a Nagyúr ajkait. Le sem tudta venni róla a szemét. Félve a szemébe nézett, és remélte, hogy a férfi nem vett észre semmit. Szerencsére most nem rá nézett, hanem elgondolkodva az utcát kémlelte. Megkönnyebbülten fújta ki a visszatartott levegőt, majd ő is ivott egy kicsit, mert teljesen kiszáradt a torka.

Mérges volt magára, amiért megint engedte, hogy a férfi hatása alá kerüljön. Nem szabad elkalandoznia, most másra kell koncentrálnia, ha el akarja érni a célját.

Voldemort közben beszélni kezdett, de csak tompán jutottak el hozzá a mondatok és csak az utolsó néhány szót hallotta meg.

- …szerinted milyen lehet?

Bella még mindig a férfi szájával volt elfoglalva, nem tehetett róla, csak úgy vonzotta a tekintetét. Mielőtt észbe kapott volna, a gondolatok máris megszállták a fejét.

Forró és puha.

Amint találkozott a tekintetük, Bella arcát vérvörös pír öntötte el, és szégyenkezve mocorgott a széken. Amikor a férfi egyre behatóbban kezdte nézni, nem bírta tovább. Felpattant a székről, majd villámgyorsan az ajtó felé kezdett rohanni, de egy erős szorítás a csuklóján megállította.

Nem mert rápillantani, egyszerűen csak állt ott mellette, mint egy fadarab.

- Bellatrix, kérlek, nézz rám. - kérte Voldemort lágyan, a kezét szorongatva. Bella kelletlenül a szemébe nézett, de még mindig érezte, hogy lángol az arca. - Ülj vissza. - jött a halk kérés.

Ólomnehéz lábakkal visszament a helyére, pedig legszívesebben világgá szaladt volna.

Voldemort megvárta, amíg ismét ránéz, és csak akkor szólalt meg:

- Fogalmam sincs, hogy miért pirultál el ennyire, de biztosíthatlak, nem hallottam, hogy mi járt a fejedben. - mondta megnyugtatóan. - Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy azt gondolhasson, amit akar, így neked is. Gondolatolvasó vagyok, aminek a legtöbbször hasznát is veszem, de soha nem élek vissza vele, ahogy most sem tettem. Olyan varázslatot használtam az előbb, ami meggátolja, hogy a fejedbe lássak. Mert én azt akarom, hogy azokat a szavakat és érzéseket te mondd el. - hajolt közelebb hozzá, mire Bella érezte, hogy ismét forróság önti el a testét. - Tőled akarom hallani, és nagyon remélem, hogy el is fogod mondani őket. Ezzel szeretném megmutatni, hogy bízom benned. - simított végig a kézfején.

- Bízol bennem? - kérdezte csodálkozva.

Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - ez a gondolat már örökre az elméjébe vésődött.

A férfi lehajtotta a fejét, mert nem akarta, hogy a nő lássa, milyen érzelmek tombolnak most benne. Tudta, hogy ez a sok érzés az arcára van írva, ezért jobbnak látta, ha egy kis ideig az asztalt nézi, és nem őt. Amikor úgy érezte, hogy sikerült megnyugodnia, felpillantott.

- Biztos mondtam már, de ha nem, akkor még egyszer megosztom veled, csakhogy mindennel teljesen tisztában legyél. - mondta lassan, majd elhúzta a kezét, amit Bella nem bánt, mert a teste kezdte feladni a szolgálatot.

- Tudom, hogy nehezen tudsz megbízni az emberekben, és sok időre van szükséged, hogy kialakuljon köztetek a bizalom. - idézte a férfi korábbi szavait. Tisztán emlékezett arra, ahogy Voldemort ezt mondta neki. Nem pont így, de ez volt a lényeg.

A varázsló ledermedve nézte őt. Egy kicsit meglepődött, hogy így emlékezett rá, amit majdnem három hónappal ezelőtt mondott. Amikor nem válaszolt semmit, Bella idegesen megkérdezte:

- Talán rosszul mondtam?

- Nem, ne aggódj, jól mondtad. - sietett megnyugtatni. - Azért nem feleltem semmit, mert egy kicsit megdöbbentett, hogy így tudod. - magyarázta.

Bella erre felvonta a szemöldökét.

- Arra is emlékszem, hogy azt mondtad, jegyezzem meg jól, mert ennek nagy jelentősége van. Vagy tévedek?

- Nem, ezt is jól mondtad. - bólintott. - Csak egy kicsit furcsa, hogy ilyen pontossággal emlékszel a szavaimra. - Bella értetlenül nézett rá, ezért folytatta. - Úgy értem, hogy hetekig nem is találkoztunk vagy csak nagyon ritkán, és akkor is csak egy pillanatra, és te mégis ilyen jól tudsz mindent, amit elmondtam. És azt a néhány kis nézeteltérést sem tudtad elfelejteni, legalábbis ezt érzem. Narcissa nyaklánca, Anthony - és annak meggyilkolása -, Rose felbukkanása, a Halloween-i buli, és a hirtelen távozásod. Ezek mind közrejátszottak abban, ahogy most érzel. Ebben biztos vagyok. Szerencsére Anthony-t törölhetjük a listáról, de a többit nem. Ezeket még mindig nem tisztáztuk.

- Ezzel arra célzol, hogy most akarod megbeszélni? - kérdezte nagyot nyelve.

- Nem akarom erőltetni, de nagyon örülnék, ha végre tiszta vizet öntenénk a pohárba. Mindkettőnknek sokkal jobb lenne. Ha nem akarsz beszélni valamiről, azt kihagyhatjuk, csak nagyjából mondd el, kérlek, hogyan érzel. - hangja nyugodtan csengett, szinte hipnotizálta őt.

Bella sóhajtott egyet, majd megszólalt:

- Figyelj, Cissy szülinapi ajándékát én már lezártam. Nagyon hálás vagyok, amiért sikerült megszerezned és boldog vagyok, hogy odaadtad neki, de én már lemondtam arról, hogy megtudjam, hogyan jutottál hozzá. Ha jól emlékszem, azt mondtad, ez nem számít, csak az, hogy végre ismét a miénk. Tényleg nagyon boldog voltam, amikor visszakerült hozzánk, hiszen családi örökség, de nem szeretnék többet beszélni róla. Ha akarod, elmondod, hogy került hozzád, ha nem, akkor én nem fogok kérdezősködni. Anthony-ról csak annyit szeretnék mondani, hogy örülök, amiért már nem áll az utamba. Most már ő is a szüleivel van, fent a mennyben, és ez így van jól. - szemei előtt ismét megjelent a kép, ahogy megkínozza, majd megöli a fiút. Azt is látta, ahogy a Nagyúr a barátait is szörnyű fájdalomban részesíti. El sem akarta hinni, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő, és hogy ez hetekkel ezelőtt történt vele. Amikor sikerült összeszednie magát, folytatta. - A következő emberről végképp nem akarok beszélni. Tiszteletben tartom, hogy a barátod, és hogy már évek óta ismered, ezért szeretnél vele lenni, de jobb, ha nem mondok róla semmit. - ezt elsősorban nem a nő iránt érzett gyűlölet miatt mondta, hanem a fogadás miatt, amit kötöttek. Kifejezetten hálás volt a férfinek, amiért egy bűbájjal megakadályozta, hogy a fejébe lásson. Nem is mert belegondolni, hogy mit tenne Voldemort, ha megtudná, hogy mire készülnek.

De ezt nem ellene tesszük, hanem érte. Mármint külön-külön tesszük ezt meg, és minden vágyam az, hogy sikerüljön.

- Illetve csak annyit, hogy amiatt távoztam olyan hirtelen a partiról, ahogy te is mondtad, mert bíztam benned és megadtam a lehetőséget, hogy együtt legyetek. Gondoltam, hogy szeretnél Rose-zal tölteni egy kis időt, hogy megbeszéljetek mindent, ami történt veletek, mióta utoljára találkoztatok. - fejezte be, majd vett egy mély levegőt, mert teljesen kifulladt.

Voldemort csendben hallgatta, teljesen magával ragadta a nő őszintesége. Nagyon ritkán találkoznak, de ha beszélnek, akkor Bellából csak úgy ömlik a szó, aminek kifejezetten örült.

- Van még valami, amit mondani szeretnél? - kérdezte végül, mert nem tudta, hogy mit is mondjon.

- Nem, nincs. - felelte.

- Bellatrix, én… - kezdett bele, de nem tudta folytatni. A nőbe azonnal belehasított a felismerés, hogy nem Bellának szólította, mint legutóbb a partin. Azóta nem is beszéltek, csak néha találkoztak, akkor is csak köszöntek egymásnak.

- Nézd, nagyon örülök, hogy mindezt ilyen őszintén elmondtad nekem. - futott neki a mondanivalójának még egyszer. - Tudom, hogy már rengetegszer megígértem, hogy innentől kezdve többet fogunk találkozni, de sajnos most nem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném. Azért hívtalak meg a buliba, hogy tudjunk beszélgetni, és hogy közelebbről megismerjük egymást. És azért látogattalak meg most, mert látni akartalak. - ismételte meg korábbi szavait. - Bízom benne, hogy ezek után is szívesen vagy velem, és többet látjuk majd egymást. Megpróbálom elrendezni az ügyeimet, hogy aztán veled lehessek. Ugye, hiszel nekem? - kérdezte halkan.

Bella nem tudott válaszolni, csak biccentett.

- Köszönöm, hamarosan újból látjuk egymást, de ha nem haragszol, most mennem kell. - állt fel az asztaltól, mire Bella is azonnal felpattant. Voldemort alig bírt elfojtani egy mosolyt.

- Vigyázz magadra, majd találkozunk. Nagyon örülök, hogy tudtunk egy jót beszélgetni. - búcsúzott el tőle.

- Én is örülök. - suttogta. - És na aggódj amiatt, hogy csak ritkán találkozunk, megértem, ha el kell intézned a dolgaidat. Lesz még időnk együtt lenni. - mosolygott rá. Egyetlen oka volt annak, amiért ezt mondta. Mindig, amikor találkozik vele, és beszélgetnek, utána több napra van szüksége ahhoz, hogy átgondolja a beszélgetésüket, mert annyira felkavarja őt. Úgyhogy nem bánta, hogy ismét kap egy kis szünetet.

- Így van. - vigyorgott a Nagyúr is. - Tényleg vigyázz magadra. - nézett rá komolyan, és kirázta a hideg, amikor meglátta, milyen erős érzelem lángol a szemében. Féltés, aggodalom.

- Ne aggódj, nem lesz semmi bajom. - mondta, majd nem bírta megállni, és megfogta a férfi kezét, aki finoman megszorította. Így álltak egy darabig, majd Voldemort elengedte a nő ujjait, és lassan az arca felé kezdte emelni.

Bella lehunyta a szemét, várta, hogy mi fog történni. Azonban hiába várt, nem érezte a férfi érintését. Csak az egyik szemét nyitotta ki, és meglátta, ahogy a varázsló vigyorogva figyeli, majd komollyá változott az arca.

Ujjbegyeivel lágyan megérintette az arcát, majd végigsimított a járomcsontján. A bőre azonnal égni kezdett, szinte felperzselte a Nagyúr ujjait.

Egy darabig nézték egymást, majd megsimogatta Bella haját, aztán távolodni kezdett tőle, egy mosollyal az arcán. Viszonozta a mosolyt.

- Nemsokára hallani fogsz felőlem, Bella. - mondta kedvesen, majd a kilincsre tette a kezét. Ismét elvigyorodott, amikor meglátta a nő ragyogó arcát, aztán rákacsintott, és kilépett a szobából.

Bella annyira lebénult, hogy csak másodpercekkel később szaladt ki a folyosóra. Még látta a férfi hátát, ahogy szélsebesen robog le a lépcsőn, de aztán eltűnt a látóköréből.

Mosolyogva ment vissza a szobába, de ez a mosoly rémületbe csapott át, amint belépett az ajtón. Megrázkódott, mert a helyiségben kifejezetten hideg volt, az előző hőmérséklethez képest, ami a nyitott ablaknak volt köszönhető.

A novemberi szél besüvített az ablakon, felborzolva a haját. Gyorsan odaszaladt és becsukta.

Nem értette, hogyan nyílhatott ki, hiszen neki is nagy erőre van szüksége ahhoz, hogy kinyissa. Tekintetét végighordozta a szobán. Szeme a könyvespolcon akadt meg, és a földön heverő, néhány megtépázott könyvön.

Lassan elindult az asztal felé, majd földbe gyökerezett lábbal bámulta az ablakot. Nem tudott mást tenni, felsikoltott, és szinte könnyekkel küszködve nézte az üveget. Remélte, hogy senki nem hallotta meg a sikítását, mert most nagyon nem lenne jó, ha valaki benyitna a szobájába és meglátná, hogy mitől ijedt meg ennyire.

Az ablakon ugyanis két, kis kéz rajzolódott ki a párában. Olyan volt, mintha egy gyerek keze lett volna. A szobában lévő melegtől elkezdett folyni a víz az üvegről, elmaszatolva a lenyomatot. Most már végképp nem értette, hogy mi történt, hiszen a kezek az üveg külső felén voltak, és ő az emeleti szobát kapta, ami körülbelül hat méter magasan van. Azonban nem volt ideje rágódni ezen, mert egy újabb - az előzőnél sokkal nagyobb - sokk érte, amikor lepillantott az asztalra.

Ott volt mindkét csésze, amiből itták a teát. A Nagyúré üres volt, az övében viszont volt valami. A csésze alján meghagyott teafűben egy kis jelet vett észre.

Egy kereszt volt benne. Olyan kereszt, ami a temetőkben szokott lenni, a sírköveken.

Jelentése: halál.

A szájára kellett szorítania a kezét, nehogy megint sikítson. Zihálva vette a levegőt, aztán heves zokogásba kezdett, ahogy a feszültség kitört belőle.

A kezek már nem voltak ott, amikor ismét az ablakra pillantott.

Jobb lett volna, ha nem néz le az utcára.

Meglátta Voldemortot, ahogy átmegy a túloldalra, majd nem sokkal később egy fekete madár hasította át a levegőt. A holló rászállt a férfi vállára, aztán a Nagyúr megsimogatta a tollait, épp úgy, ahogy az ő haját is simogatta néhány perccel ezelőtt.

A madár elrugaszkodott a válláról, majd nagy szárnycsapásokkal repülni kezdett. Voldemort megpördült a tengelye a körül, majd eltűnt Bella szeme elől.

Tehát vele találkozik.

Megtépázott lelke már nem bírta tovább, a zokogás egyre jobban rázta a testét. Válaszokat akart. Tudni akarta, hogy mi történt a szobájában, és kinek a keze volt az ablakon. Annyira összezavarodott, hogy figyelmén kívül hagyta azt a tényt, hogy ezek egy gyerek kezei voltak, és ő nem tudott róla, hogy van egy ellensége. Pontosabban nem számított rá, hogy az ellensége lesz. Abban a tudatban élt, hogy meghalt. Most azonban kiderült, hogy nem.

Nem tudott tisztán gondolkodni, épp ezért nem jött rá, hogy a válasz ott van az orra előtt.

Görcsösen markolta a széket, de a teste ugyanolyan vadul remegett, mint eddig.

Nem bírta tovább. Érezte, hogy elsötétül előtte a világ. Teste összecsuklott, és ájultan rogyott a padlóra.

19. Fejezet

Sziasztok! :)

Most sikerült időben megérkeznem a résszel. :D Nem is fűznék hozzá sok mindent, talán csak annyit, hogy ez nem lesz annyira vidám rész, legalábbis szerintem. Nem azt mondom, hogy sírni fogtok rajta, de érzelmes lesz, és remélem, hogy hatással lesz rátok. De majd ti eldöntitek. ;)

Jó olvasást! :)

19. Fejezet

Lehunyta a szemét, kezeit ökölbe szorította. A szél gyengéden borzolta a haját, az inge alá is befújt. Tudta, hogy nem maradhat így örökre, tennie kell valamit. Nem engedheti, hogy megtörténjen. Az esze azt súgta neki, hogy menjen el onnan, de képtelen volt megmozdulni. Érezte, amint a gyengéd ujjak finoman a tarkójára siklanak, és egyre csak húzzák előre. Óvatosan kinyitotta a szemét, és egy hatalmas, fekete szempárral találta szemben magát. Tekintete végigsiklott a nő arcán, és meglepődött, amikor meglátta, hogy nem mosolyog. Komolyság áradt a szemeiből, úgy tűnt, mint aki tényleg tudja, hogy mit akar tenni. És ez volt a baj. Voldemort teljesen tisztában volt azzal, hogy Rose mire készül. De nem engedhette meg neki. És nem a boszorkány miatt. Hanem saját maga miatt.

Egy kicsit oldalra biccentette a fejét, átnézett a nő válla fölött. Meglátta Bellát, ahogy nézi őt. Attól félt, hogy esetleg könnyeket lát majd az arcán, de egyáltalán nem sírt. Kifejezéstelen arccal figyelte őket, még haragot sem látott a szemeiben. Bella mellett a nővére állt, mellettük pedig Jason és Lucius. A két férfi érdeklődve nézte őket, és várta, hogy most mi fog történni.

Rose bűbájának köszönhetően egyikőjük sem tudott megszólalni vagy megmozdulni. Viszont ha ők ketten megszólalnak, mindegyikük fogja hallani, hogy mit mondanak. Épp ezért tudta, hogy mit kell tennie. Ismét Rose-ra pillantott, aki ugyanolyan komolysággal figyelte őt.

Voldemort hátrált egy lépést, így a nő karjai lehullottak a válláról. Ismét behunyta a szemét, koncentrálnia kellett a varázslathoz. Vett egy mély levegőt, majd hagyta, hogy minden érzelem, ami most benne tombolt, kirobbanjon a testéből. Egy hatalmas, kettőjüket körülvevő burok keletkezett, amin egyetlen hang sem tudott áthatolni.

Bella érezte, amint Rose varázslata már nem hat rá, és el tudott mozdulni a helyéről. A többiekre pillantott, akik szintén tettek néhány lépést.

Narcissa aggódva pillantott a húgára. Nem látta dühösnek, de tudta, hogy ez nála csak a vihar előtti csend, ami nem lenne jó, ha kitörne. Mellé lépett, majd finoman a karjára tette a kezét.

- Menjünk, Bella. Már nincs értelme itt maradnunk. - mondta gyengéden.

A nő csak összeszorította a száját, nem akart válaszolni, aztán nagy nehezen kipréselt magából néhány szót.

- Lehet, hogy neked nincs miért maradnod, nekem viszont van. - makacskodott.

- Azért akarsz maradni, hogy végignézd, amint valaki fájdalmat okoz neked? - kérdezte mérgesen.

Bella még annál is dühösebb arckifejezéssel nézett rá.

- Mégis honnan veszed, hogy fájdalmat okoznak nekem?

- Bella, nézz már magadba! Látom, hogy Voldemort fontos neked, és csak azért nem vagy hajlandó elmenni, mert meg akarod akadályozni, hogy ez a nő mellette legyen. Mellesleg, hogy hívják őt?

A boszorkány először nem akart válaszolni, de tudta, hogy ezzel nem old meg semmit.

- Rose Raven. - válaszolta undorodva. - És ne kérd, hogy még egyszer kimondjam ezt a nevet, mert biztos, hogy nem fogom, még ha könyörögnek érte, akkor sem.

- Miatta nem akartál eljönni a partira, igazam van? - nézett mélyen a szemébe. Amikor Bella ismét nem akart válaszolni, folytatta. - Hiába makacsolod meg magad, tudom, hogy így van. Jól ismerlek, és pontosan ezért szeretném, ha most hazamennénk. Jason elvisz minket. - próbálta meggyőzni, de a testvére hajthatatlan volt.

- Miért nem tudod felfogni, hogy itt akarok maradni? - kiabálta teli torokból, de a hangja a mondat végén elcsuklott, és könnyek gyűltek a szemébe.

- Kérlek, ne sírj. - ölelte magához Narcissa. - Nem ér annyit ez a nő, hogy könnyet hullajts miatta.

- Nem is miatta sírok. - szipogta. - Csak annyi minden történt velem az elmúlt néhány hét alatt, hogy már nem tudtam tovább magamban tartani.

- Én ezt teljesen megértem, de kérlek, te is próbálj megérteni engem. - simogatta gyengéden a hátát. - Nagyon szeretlek, és nem akarom, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog miatt szenvedj. Ha Voldemort ezzel a nővel akar lenni, hát legyen. De te ne szomorkodj miatta, mert nem éri meg. Majd egy nap rájön, hogy téged kellett volna választania ehelyett a nő helyett, de akkor már késő lesz.

- Jaj, Cissy, ne mondj ilyeneket. - pirult el zavarában.

- Miért, mit mondtam? - kérdezte csodálkozva, miután elengedte.

- Alig ismerjük egymást, te mégis úgy beszélsz rólunk, mintha egy pár lennénk. Pedig erről szó sincs, csak barátok vagyunk, ha egyáltalán barátoknak nevezhetem magunkat. - mondta, és az arca még vörösebb lett.

Narcissa mosolyogva figyelte őt, majd megkérdezte:

- Miért pirultál el, ha nem érzel iránta semmit?

- Te meg miért kérdezel zagyvaságokat? - fortyant fel Bella. - Igen, elpirultam, nem tagadom, de csakis azért, mert össze vagyok zavarodva, és nem azért, mert érzek iránta valamit. Az tény, hogy mióta megismertem, megváltozott bennem valami, de azt nem mondhatod, hogy szerelmes vagyok belé. - folytatta, és elég meggyőzőnek tűnt. Nem hazudott, tényleg így érzett, és remélte, hogy a nővére el is hiszi, amit mondott.

- Igazad van, ahhoz sokkal több idő kell, hogy beleszeress valakibe. Viszont érzelmeket akkor is válthat ki belőled, ha még nem ismered, és ezt te sem tagadhatod.

- Jól van, elismerem, tényleg érzek valamit iránta, de ez még nem szerelem. Most boldog vagy? - kérdezte duzzogva, de nem tudta visszafogni magát, és elmosolyodott.

- Nekem csak az a fontos, hogy te boldog legyél. Semmi más nem számít. - mosolygott rá.

Úgy tűnt, sikerült megnyugtatnia őt.

- Akkor indulhatunk haza? - kérdezte reménykedve.

Bella megint nem válaszolt, csak maga elé meredt.

Lehet, hogy igaza van, és el kéne mennem. Azzal, hogy elmegyek, megmutatom Voldemortnak, hogy megbízom benne annyira, hogy itt hagyjam Rose-zal. És ahogy már korábban rájöttem, ő erre vágyik. Hogy megadjam neki a bizalmat, és most itt az alkalom, hogy ezt bizonyítsam.

- Rendben, mehetünk. - mondta hirtelen, majd elindult a kijárat felé. A nővérének utána kellett futnia, hogy utolérje.

- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar beleegyezel. - mondta fejcsóválva. - Miért gondoltad meg magad? 

- Rájöttem, hogy igazad van, és már amúgy sincs kedvem itt maradni. Hadd szórakozzanak nyugodtan, én nem akarom zavarni őket. - nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, mégis megtette.

- Ez a beszéd. - vigyorgott Cissy. - Mi lenne, ha még otthon folytatnánk a bulit? Van néhány Lángnyelv-whiskys üvegem. - kacsintott rá.

- Jó ötlet. - bólintott. - Most semmi mást nem akarok, csak berúgni, és megfeledkezni mindenről. - olyan fájdalmas arcot vágott, hogy a testvére megijedt.

- Ne haragudj, nem akartam eszedbe juttatni, ami történt. - kért bocsánatot.

- Jaj, dehogy haragszom. Örülök, hogy itt vagy velem és megpróbálsz felvidítani. Cissy, figyelj. - állt meg, majd megvárta, amíg ránéz. - Te se haragudj, hogy az utóbbi időben alig foglalkoztam veled, csak mióta megérkeztél olyan sok minden történt, és teljesen összezavarodtam. A szülinapodat sem ünnepeltük meg rendesen. - tekintete önkéntelenül a testvére nyakában lógó ékszerre tévedt, amit most is - mint mindig -, viselt.

- Semmi baj, majd bepótoljuk. - alig tudott megszólalni, óriási gombóc nőtt a torkában, annyira elérzékenyült. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Bella ilyen nyíltan és őszintén kifejezi az érzéseit.

- Menjünk. - fogta kézen a nővérét, majd elindultak a fiáker felé. Jason ott állt mellette, és Luciussal beszélgetett. Bella érezte, amint a testvére megszorítja a kezét, amikor meglátták a két férfit. Nem tudott elfojtani egy mosolyt.

- Azt hiszem, te is mesélhetnél azokról az érzelmekről. - mormogta Bella a fülébe, ahogy egyre közelebb értek hozzájuk. Cissy rápillantott, majd azonnal el is pirult, amit Bella egy hatalmas vigyorral nyugtázott.

- Jó estét! - köszönt Jason, majd kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Köszönjük. - lehelte Narcissa. Érezte, hogy az arca tűzben ég, és egy pillanatra sem mert Jasonre nézni.

- Jó utat kívánok! - ezt már nem Jason mondta.

- Neked is. - biccentett Bella a másik férfi felé. Hangja hűvös volt, amit nem is próbált titkolni. Megkötötték a fegyverszünetet, de még nem tudta elfelejteni a férfi udvariatlanságát.

Narcissa is Luciusra pillantott, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy számára megállt az idő. A férfi kék szemei úgy vonzották a tekintetét, mintha mágnes lenne a két szeme helyén. Lassan végignézett a szőke haján, majd az egész arcán. Nem bírta megállni, és érezte, amint a tekintete egyre lejjebb téved, teljesen végigmérte. Nem értette, hogy mi történik vele, egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Amit olyankor érzett, amikor Jason közelében volt, az most teljesen eltörpült amellett, amit most Lucius ébresztett benne. Ismét belenézett a szemébe, és ugyanazt látta az arcán, amit ő is érzett. Érezte, amint a férfi is végigméri, és csodálatot pillantott meg a szemében.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, a férfi végre megszólalt, egy kissé rekedt hangon:

- Mi még nem ismerjük egymást. - nyögte ki nagy nehezen. Nem tagadhatta, hatással volt rá a nő. - Lucius Malfoy vagyok. - nyújtotta feléje a kezét.

Narcissa óvatosan a tenyerébe csúsztatta a kezét, és megborzongott, amikor megérezte a testén végigfutó elektromosságot.

- Narcissa Black. - olyan halk volt a hangja, hogy azon sem csodálkozott volna, ha a férfi megkéri, hogy még egyszer mondja ki, mert nem hallotta.

Lucius finoman, de határozottan megszorította a kezét, majd lassan elengedte. Úgy tűnt, mintha nem is akarta volna elengedni.

A nő azonnal zavarba jött, mikor ráeszmélt, hogy nem akarta, hogy a varázsló elengedje a kezét. Mindenhova nézett, csak rá nem.

Köhintés hallatszott, majd Jason szólalt meg:

- Nos, akkor indulhatunk?

Bella tért magához először, mert ő is Luciust nézte.

- Igen, mehetünk. Gyere, Cissy. - intett a nőnek, hogy üljenek be a kocsiba.

A nő lassan rávette magát, és elfordította a tekintetét Lucius arcáról. Gyorsan beült a fiákerbe, nehogy ismét késztetést érezzen arra, hogy ránézzen.

- Ha gondolod, még beszélhetünk. Vagy a fogadóba is eljöhetsz. - hallatszódott kintről Jason hangja.

- Rendben, majd még meglátom. A Nagyúrral úgyis van megbeszélnivalóm.

- Akkor találkozunk! Viszlát! - köszönt el tőle a kocsis, majd felült a bakra. Lucius biccentett egyet feléje.

Elég gyorsan összebarátkoztak. Ki tudja, mi lesz még ebből? - gondolta magában Bella.

Narcissa egész úton meg sem szólalt, csak bámult kifelé az ablakon. Teljesen összezavarodott, és tudta, hogy ki miatt van. Azt hitte, hogy Jason iránt érez valamit, de most, hogy találkozott Luciussal, megváltoztak az érzései. Tudta, hogy megjelenés alapján nem lehet megítélni senkit, a belső tulajdonságok sokkal fontosabbak, és neki fogalma sem volt arról, hogy ő milyen ember. Nagyot sóhajtott, majd tovább folytatta a bámészkodást.

Egy dologban viszont biztos volt. Amikor lehunyta a szemét, nem Jason világosbarna szemeit látta maga előtt, hanem egy jégkék tekintetet, amit egy darabig nem fog tudni elfelejteni.

Voldemort talpa alatt megreccsent néhány elszáradt falevél, ahogy magabiztosan haladt előre. Rose csendben követte, nem akarta megzavarni őt a gondolkozásban. Mert nagyon is tisztában volt azzal, hogy a férfi most töri a fejét valamin. Talán azon, hogy mit mondjon neki, amiért ilyen hirtelen felbukkant. Viszont ő már az első találkozásukkor közölte vele, hogy bármikor és bárhol megjelenhet, meglepetést okozva neki.

A férfi tett még pár lépést, majd szembefordult Rose-zal. Sóhajtott egyet, majd megszólalt:

- Azt hittem, nem vagy elég bátor ahhoz, hogy álarc nélkül mutatkozz. - a körülöttük lebegő burok miatt bátran és hangosan beszélt, mert tudta, hogy senki sem hallhatja meg őket. A bulin egyébként sem maradt sok ember, de így érezte biztonságban magát.

Rose csak elmosolyodott, majd ő is emelt hangon válaszolt:

- És miért kéne elrejtőznöm? Vagy kitől kéne félnem? Semmi értelme nem lett volna annak, ha álarcban jelenek meg. - vonta meg a vállát. - De honnan tudod, hogy álarc volt rajtam? - kérdezte ártatlanul.

Most a férfi mosolygott, de inkább kárörvendő vigyornak tűnt.

- Kedves, Rose, te igazán tudhatnád, hogy előttem nincsenek titkok. - mondta még mindig mosolyogva, és a szemét egy pillanatra sem vette le róla. - Ezt most kivételesen a saját szememmel láttam. És a körülötted kavargó madártollakról könnyű volt felismerni téged. - szemét most elkapta a nő arcáról, majd megfordult, és leült a közelükben álló asztalhoz. Rose nem várta meg, amíg a férfi felszólítja, hogy üljön le, magától megtette. - Annak, aki nem tudja, hogy animágus vagy, talán egy kicsit nehezebb lett volna a felismerés, de nekem egyáltalán nem. Én ráadásul tudom, hogy milyen állattá változol, és a tollak miatt azonnal tudtam, hogy te vagy az. - folytatta türelmesen, pedig egy kicsit sem érezte türelmesnek magát. Minél előbb meg akarta tudni, hogy miért jött ide a nő, és azt még jobban, hogy miért akarta megcsókolni. De volt annyi esze, hogy ne ez legyen az első kérdése, mert ezzel könnyen elárulta volna magát. Ezért várt, hogy Rose kezdjen beszélni. Nem is kellett sokat várnia.

- Én viszont csalódtam benned. - mondta szemrehányóan, mire a férfi hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. Rose szavai fájdalmas emlékeket ébresztettek benne. Nem tudta visszatartani, és a következő mondata önkéntelenül hagyta el a száját:

- Nem nehéz csalódni egy olyan emberben, akinek már tönkre ment az egész élete, és ő is rengeteg emberben csalódott. - a hangja nem hallatszódott fájdalmasnak, de szemeiből gyötrelem és kétségbeesés sugárzott a nő felé.

Rose levegő után kapkodott, annyira ledöbbentette Voldemort hirtelen jövő vallomása. Először nem is akart hinni a fülének, de a férfiből áradó keserűség miatt rá kellett jönnie, hogy igazat mond. Néhány másodperccel később belehasított a felismerés: a Nagyúr most az érzelmeiről beszélt, de nem akarta elkiabálni, ezért megtartotta magának az információt, és kihasználta az alkalmat, hogy a férfi sebezhető.

Közelebb ült hozzá, majd gyengéden megfogta a kezét. Amikor nem reagált rá semmit, finoman megszorította, és ezzel elérte, hogy a kék szempár ránézzen.

- Szeretném, ha harag nélkül tudnánk beszélni. - mondta Rose halk, megnyugtató hangon, amitől a férfi még nyomorultabban érezte magát, mert ettől végre rájött, hogy gyengének mutatta magát a nő előtt.

- Szóval ezért jöttél ide? - kérdezte, és a kezét nem vette el, hagyta, hogy a nő tenyerében pihenjen. Rose várt egy kicsit, mintha töprengene valamin, majd megszólalt:

- Nemcsak ezért. - suttogta, és arcával egyre közeledett feléje. Voldemort nem hátrált meg, mert tudta, hogy a nő úgysem csókolná meg, csak megpróbálja a hatalmába keríteni, ami nem fog sikerülni neki, bármennyire is igyekszik.

- Voldemort. - ejtette ki lágyan a nevét, amitől végigfutott a testén a hideg. - Kérlek, nézz rám. - kérlelte, amikor meglátta, hogy a férfi tekintete már nem rá szegeződik. Megkönnyebbült, amikor a kék szemek ismét a székéhez láncolták őt, és nem látott benne sem dühöt, sem haragot.

- Mióta elváltunk egymástól, nem találom a helyem. Szükségem van a barátságodra, és…

- Nem váltunk el egymástól, mert soha nem voltunk együtt. - vágott a szavába.

- Nem így értettem. Én csak… azt hittem, hogy… talán… - motyogta kifejezéstelenül a szavakat. Úgy döntött, hogy egy kicsit bizonytalannak mutatja magát, hátha ez segít neki.

- Mégis mit hittél? - kérdezte öntelten, és egy határozott mozdulattal kihúzta a kezét a nő szorításából.

- Látod, erről beszéltem. Egy alkalommal sem tudunk nyugodtan megbeszélni valamit, mert te egyből gőgös és nagyképű leszel, ami nagyon zavar. - most ő kapta el a tekintetét róla, mert nem volt képes a gyűlölettel teli szempárba nézni.

- Ha nem tetszik, és nem fogadsz el így, akkor tudod, hogy mit kell tenned. - felelte egyszerűen. - Senki sem kényszerít rá, hogy velem legyél. Én a legkevésbé sem.

Pedig ez az egyetlen dolog, amire vágyom. Hogy szükséged legyen rám. És a barátságomra. Nem akarok őrültséget tenni, de már nem hiszem, hogy sokáig képes leszek türtőztetni magam, ha rövid időn belül nem mondod azt, hogy velem akarsz lenni.

- Jól tudod, hogy soha nem hagynálak magadra. - remegett a hangja a visszafojtott érzelmektől.

- És ebben hogy lehetek száz százalékig biztos?

- Én voltam az egyetlen, aki törődött veled a Roxfortban. És akkor nagyon hálás voltál ezért. Megígértem neked, hogy önszántamból nem foglak otthagyni, és nem is tettem meg, de mivel te mentél el, ez nem az én hibám.

- Lehet, hogy hálás voltam neked, de az már régen volt. Azóta nagyon sok minden megváltozott. - vonakodva mondta ki ezeket a szavakat, mert be kellett ismernie, hogy a nőnek igaza van. Valóban hálás volt neki, amiért foglalkozott vele, és nem hagyta magára, mint ahogy a többiek tették. De ha jobban belegondolt, ő sosem kérte, hogy Rose vele legyen, mindig a boszorkány kereste a társaságát. Nélküle is boldogult, hiszen az addigi életét is egyedül töltötte, így nem vágyott arra, hogy legyen barátja.

- Ezt csak azért mondod, hogy eltaszíts magadtól, de ezúttal nem fogom hagyni. - mondta dacosan, felszegett fejjel.

Voldemort arcán ismét látszódott, hogy nagy harcok dúlnak a lelkében.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte végül, mert nem tudta, hogy mit is kéne mondania.

Rose ismét meghökkent a férfi nyílt kérdése hallatán, de lassan összeszedte magát.

- A végsőkig harcolni fogok azért, hogy visszakapjam azt a Voldemortot, akit megismertem.

A férfi keserű és egyben reménytelen mosolyra húzta a száját.

- Akkor jobb lesz, ha már most lemondasz erről a harcról. Én soha többé nem leszek olyan, mint amilyen voltam. Sőt, nem is akarok olyan lenni. - megborzongott, amikor megérezte, ahogy a fájdalom belemélyeszti karmait a testébe, feltépve a múlt be nem gyógyult sebeit.

- Engedd meg, hogy segítsek. - kérte lágyan. - Nem akarok beleavatkozni az életedbe, elfogadom, hogy nem akarsz többet látni, de kérlek, fontold meg. Segíteni szeretnék neked. Sajnos, nem kerültünk olyan bizalmas viszonyba, hogy minden titkot elárultál magadról, de azért tudok néhány dolgot a múltadról. És szeretném, ha megengednéd, hogy még többet kiderítsek róla, persze csak veled. Nagyon fontos vagy nekem, és boldog lennék, ha elfogadnád a segítségem és ezzel együtt a barátságomat is. - egy pillanatra megállt, hogy levegőt vegyen, mert mindezt egy szuszra mondta el. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon nehéz volt az az időszak, amikor elbúcsúztunk egymástól. Azt hittem, hogy soha többé nem látlak. - megpróbálta visszatartani a sírást, de nem sikerült neki. Érezte, amint forró könnyek gyűlnek a szemébe, majd végigfolynak az arcán, felperzselve sima bőrét.

- Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém. - törölte le egy durva mozdulattal a könnyeit. - Nem akarom, hogy azt hidd, így akarom elérni, hogy ismét velem legyél. Tényleg nagyon sajnálom. - nézett rá könnyes szemekkel, azzal felpattant.

- Rose! - kiáltott utána. - Kérlek, nézz rám. - ismételte meg a nő szavait, de az ő hangja sokkal meggyötörtebbnek hangzott, mint a boszorkányé.

Rose remegő vállakkal, de teljesítette a feladatot. Hagyta, hogy egy újabb adag könny gyűljön a szemébe, majd ugyanúgy végezze, mint a többi. A lába előtt, a porban.

- Lehet, hogy nem hiszel majd nekem, sőt biztos vagyok benne, de örülök, hogy itt vagy. - hatalmas erőfeszítésbe került, hogy ezt a néhány - a nő számára a legcsodálatosabb -, szót kipréselje magából. És nem hazudott, valóban így érzett. Ahogy hallgatta őt, egyre csak azt érezte, hogy örül annak, hogy visszatért, és nem akarja, hogy elmenjen. Hiányzott neki Rose, és ezt most kénytelen volt bevallani magának.

A nő a könnyein keresztül felnevetett, majd rekedtes hangon szólalt meg:

- El sem tudod képzelni, mennyire szeretném azt hinni, hogy komolyan gondolod.

- Tudom, ez egy kicsit furcsa, főleg tőlem, de így érzek. - vallotta be őszintén.

Rose tett néhány lépést feléje, könnyes arca csillogott a holdfényben. Lassan felemelte a kezét, és ismét végigsimított Voldemort karján és arcán, ahogy nem sokkal ezelőtt is tette.

A férfi most nem bírt mozdulatlan maradni, ezért viszonozta az érintést. Kezét a nő derekára csúsztatta, homlokuk összeért.

Lehet, hogy külső szemszögből úgy tűnt, mintha szerelmespár lennének, de ez közel sem volt így. Mindketten tudták, hogy ez egy baráti ölelés, és Rose azt kívánta, bárcsak így maradhatnának örökre. Két barát, akik egymásra találtak, és soha többé nem engedik, hogy az élet ismét elszakítsa őket egymástól.

Rose érezte, ideje mennie, de képtelen volt megmozdulni. Érezni akarta a férfiből áradó biztonságot és szeretetet, ami felé irányult.

- Remélem, tudod, hogy sosem mondtam le rólad. És nem is fogok. - suttogta Voldemort fülébe, majd még szorosabban ölelte magához.

A férfi kuncogni kezdett, ami elég szokatlan volt tőle.

- Rólam elég nehéz lemondani. - mondta vigyorogva, majd megvárta, amíg szavai elérik a kívánt hatást, ami hamarosan meg is érkezett.

- Ugyanolyan beképzelt vagy, mint eddig, ez nem változott. - bokszolt bele a vállába, miközben korholta őt, de az ő arcáról sem lehetett levakarni a vigyort. - Annyira szeretem, amikor ilyen önfeledt és boldog vagy. - sóhajtott fel, majd ismét a férfihez simult. - Mindig ilyennek akarlak látni.

- Attól tartok, ez nem fog menni. - suttogta, és a nő érezte, hogy lassan megrázza a fejét. De nemcsak a fejét rázta meg, az egész teste rázkódott a félelemtől.

- Miért nem? - pillantott fel rá.

Voldemort nem válaszolt, de a fájdalmas tekintetéből mindent megértett.

- Akkor elfogadod a segítségem? - kérdezte reménykedve. Amikor nem felelt semmit, gyorsan folytatta. - Vagy legalábbis azt, hogy ismét egymásra találjunk, és hogy veled legyek. Kérlek, adj egy esélyt. Ne add fel ilyen könnyen. - kérlelte gyengéden.

- Én nem adok fel semmit. Nem vagyok gyenge. - mormogta meggyötörten, és olyan halkan, hogy a nő alig hallotta.

- Ne félj, itt vagyok veled. - nyugtatgatta kedvesen, miközben a hátát simogatta. Voldemortnak önkéntelenül az anyja jutott eszébe, pontosabban az, hogy tőle nem kapott ilyen ölelést, ami tele lett volna szeretettel. Nem is emlékezett arra, hogy az anyja valaha is megölelte őt, és ettől a gondolattól, még szorosabban zárta karjaiba Rose-t.

A nőt egyáltalán nem lepte meg a férfi hirtelen hangulatváltozása. Az, hogy egyik percben olyan, mintha fájdalmai lennének, a másikban pedig mosolyog. Sosem fog megváltozni, de ő soha nem is kényszerítené, hogy megváltozzon, mert akkor már nem ő lenne, és ő ezt a Voldemortot szerette.

Az időérzékük teljesen felborult, csak azt vették észre, hogy az ég alja egyre világosodik, narancssárga napsugarak vetültek az arcukra.

Rose zavartan bújt ki a férfi öleléséből, majd teljesen elengedte őt, de a szemét képtelen volt levenni róla.

- Bízom benned. - mondta a varázsló halkan. - És szeretném, ha… - megpróbálta megtalálni a megfelelő szavakat, amivel ki tudná fejezni az érzéseit, de nem tudta. - Rose, én csak szeretném, ha adnánk a barátságunknak még egy esélyt. - nyögte ki. Félve pillantott a nőre, mert nem tudta, hogy milyen érzéseket fog kiváltani belőle az, amit mondott.

Megnyugodott, amikor meglátta, hogy fülig ér a szája, és már könnyeket sem látott a szemében.

- El sem tudod hinni, hogy mennyire boldog vagyok. - nem tudott uralkodni magán, ismét magához ölelte, olyan szorosan, hogy Voldemort alig kapott levegőt.

- Én is az lennék, ha nem fojtanál meg. - nyöszörögte levegő után kapkodva.

- Bocsánat, nem akartam. - enyhített a szorításán, és egy kicsit el is pirult zavarában.

Rose még egyszer utoljára közel hajolt hozzá, majd a fülébe suttogta:

- Engedd, hogy az érzelmeid irányítsanak, és ne törődj semmi mással. - a nő lehelete csiklandozta a bőrét, amitől megint mosolyognia kellett. - És a legfontosabb, hogy tudd, örökre melletted leszek. Bármi történjék. - nézett fel rá, és a szeméből olyan elszántság áradt, hogy a férfit ismét kirázta a hideg.

- Hamarosan találkozunk. Viszlát, Nagyúr! - kacsintott rá pajkosan, mire Voldemort felnevetett.

- Hallani fogsz felőlem, ebben biztos lehetsz. Viszlát, Rose! - köszönt el tőle, majd utoljára megszorította a nő vékony ujjait.

Rose még egyszer rámosolygott, majd bármennyire is nehezére esett, elengedte a kezét, megfordult és távolodni kezdett tőle. Néhány méterrel arrébb megállt, behunyta a szemét, majd eltűnt, tollzuhatagot hagyva maga után.

Az volt az utolsó gondolata, még mielőtt eltűnt, hogy ha ilyen könnyen érzelmeket csalt ki belőle, akkor azt is könnyen el fogja érni, hogy beismerje. De egyelőre nem ez a legfontosabb.

Határtalanul boldog volt amiatt, hogy visszakapta régi barátját, és csak úgy szárnyalt az örömtől. Most már senki sem akadályozhatta meg abban, hogy vele legyen. Segíteni fog neki, az élete árán is. El fogja érni, hogy érző szíve legyen a Nagyúrnak. És hogy ezt ő is beismerje.

Voldemort megbabonázva figyelte, ahogy a fekete holló egyre távolodik tőle. A mosoly még mindig ott virított az arcán. A jókedve viszont azonnal elszállt, ahogy a madár eltűnt a szeme elől. Ismét ellepték az emlékek, bár ezek talán annyira nem voltak fájdalmasak a többihez képest. Becsukta a szemét, és engedte, hogy a múlt sebei feltépődjenek.

Egy könnyű mozdulattal eltoltam magam elől a tányért. Rá sem bírtam nézni az előttem kavargó, világoszöld kotyvalékra, ami igazából a mai ebéd volt.

Lassan a számhoz emeltem a poharat, és ittam néhány kortyot a benne lévő italból, de ennek az íze sem nyerte el a tetszésemet, úgyhogy erről is lemondtam.

Fáradtan beletúrtam a hajamba, majd körülnéztem az ebédlőben. Pontosabban át kellett néznem a túloldalra, mert a közelemben nem ült senki. Egyedül ültem egy hosszú asztalnál, de én választottam magamnak, nem akartam, hogy a közelembe jöjjenek. Épp eléggé fárasztóak, ráadásul furcsának és ijesztőnek tartanak, akkor meg mi értelme van velük lenni?

Jobb egyedül, így senki sem tud bántani. Csak én a többieket. De már ebbe is kezdek belefáradni. Nem akarok mást, csak megszökni ebből a börtönből - ami valójában egy árvaház -, és a saját utamat járni. Miért kell itt lennem? Miért nem mond senki semmit? Miért kell bizonytalanságban élnem? Miért tesznek tönkre teljesen?

A sok miértre megérkezett a válasz, egy ősz hajú nő személyében, aki a gondomat viseli. Azonnal megválaszolta a magamnak feltett kérdéseimet.

- Gyere, Tom, még nem végezted el a feladatodat. És ha jól emlékszem, büntetésben vagy, tehát a büntetőfeladatokat is be kell fejezned. Nagyon sajnálom, hogy büntetést kell adnom neked, de nem viselkedtél úgy, ahogy egy ilyen helyen illik. És azt még jobban sajnálom, hogy ennyire egyedül vagy, de mivel a szüleid már nincsenek az élők sorában, itt kell maradnod. Nem azt mondom, hogy örökre, de egy darabig biztosan. Szeretném, ha hozzászoknál a gondolathoz, és alkalmazkodnál is hozzá. Remélem, hogy ezek után megtanultad a leckét, és nem fogsz butaságokat csinálni, és úgy viselkedsz majd, mint a többiek. Mellesleg, örülnék, ha egy kicsit több időt töltenél a társaiddal. - pár pillanatra szünetet tartott, amíg végigmért, majd a tekintete az asztalra tévedt, ahol meghagytam a mai moslékot. Nem fűzött hozzá semmit, de láttam a szemében a rosszallást. - Kérlek, kövess. - folytatta. - Aztán megmondom, mi a feladatod mára, és bízom benne, hogy azt tisztességesen elvégzed majd.

Hanyagul betoltam a széket, majd fújtatva követtem végig a folyosón. Minek kell végigkísérnie, amikor én is nagyon jól tudom, hogy merre kell menni?

Megállt egy ajtó előtt, majd szélesre tárta. Bekukkantottam a szobába, ugyanaz a látvány fogadott, mint eddig. Már megszoktam, de egy idő után kezdett unalmassá válni.

- Itt a büntetésedet fogod elvégezni. Két órát kapsz, utána érted jövök, és a napi teendőidet is teljesíteni fogod. Aztán visszavonulhatsz a szobádba. Láss munkához!

Becsukta maga mögött az ajtót, de azért még egyszer rám nézett, azzal a kutató pillantással. Miért néz mindenki őrültnek? Fel nem tudom fogni.

Amint becsukódott az ajtó, úgy éreztem, mintha egy tömlöc ajtaja záródott volna be, ahonnan nincs menekvés. Hatalmas csoda kéne ahhoz, hogy kiszabaduljak innen, de tudom, hogy ez soha nem fog megtörténni. De azért várom azt a csodát, hátha eljön, de tudom, hogy úgysem fog. Arra kárhoztattak, hogy át kell élnem ezt a borzalmat, és nem biztos, hogy ki fogom bírni. Lehet, hogy egy nap feladom. Feladok mindent.