Sziasztok! :)
Itt van a kövi rész... jó olvasást kívánok!
4. Fejezet
Az utcát a lebukó nap fénye festette vörösre. A kirakatok ablakai meg-megcsillantak, mikor elhaladtak mellettük.
Bella fejében még mindig a Nagyúr szavai csengtek. Megpróbálta elfelejteni, de nem tudta, egyfolytában a hallottakon töprengett.
Sosem tudnálak bántani... melletted leszek, bármi történjék... - ezek a szavak örökre az elméjébe vésődtek, és tudta, hogy nem lesz képes kitörölni onnan, pedig nagyon igyekezett, hogy ez megtörténjen.
Még mindig egymásba karolva sétáltak. Messziről egy boldog szerelmes párnak is nézhette volna az ember, de ez cseppet sem volt így. Legalábbis a férfi számára nem jelentett semmit a kijelentése.
Teljes csendben folytatták útjukat. Úgy tűnt, mintha egyiküknek sem lenne mondanivalója, miközben Bella fejében egyfolytában kavarogtak a gondolatok. Tudta, hogy nem lenne tanácsos ismét a személyes dolgairól beszélnie... de most az érzelmeiről volt szó... amitől teljesen összezavarodott...
Nem tudott rájönni arra, hogy a férfi miért mondta ezt neki, hiszen nem ismerik egymást, semmit sem tudnak a másikról.
Lehet, hogy akar tőlem valamit? - tette fel magának a kérdést már vagy századszorra.
A férfi egyáltalán nem gondolt semmire, de a nőn viszont látta, hogy valamin nagyon gondolkozik.
- Valami baj van? - kérdezte tőle, de fölösleges volt, tudta, hogy azért nem mond semmit egy ideje, mert zavarba hozta a vallomásával.
- Minden rendben, ne aggódj. - felelte, pedig egy kicsit sem érezte így.
Az lesz a legjobb, ha tényleg kiverem a fejemből. Érzem, hogy ez neki nem fontos... csak számomra. De akkor miért kellett ilyet mondania? - egyre dühösebb lett, de nem akarta, hogy a férfi lássa rajta.
- Szerintem pedig aggaszt valami. Látom rajtad, miért nem árulod el? - állította meg és fürkészve a barna szemekbe nézett, amik most feketének tűntek a félhomályban.
Ezt most képes megkérdezni? Nem hiszem el, hogy lehet ennyire érzéketlen? Ennek az embernek nincsenek érzései... - egyre jobban feldühítette magát, és úgy érezte most már nem tudja féken tartani az indulatait. Mégis elég nyugodt hangon szólalt meg.
- Tényleg nincs semmi baj, csak elgondolkoztam valamin. - ezt a pár szót alig bírta kipréselni magából, annyira dühös volt.
De hát mégis mire számítottam ennyi idő után? Hogy megkéri a kezem? Ostobaság... csak tudnám miért mondott ilyet...
- Értem, akkor nem is faggatlak tovább. Legalábbis erről a témáról nem.
- Ezt hogy érted? - állt meg egy pillanatra és elengedte a férfi karját.
- Úgy, hogy szeretnélek megismerni, és annak is nagyon örülnék, ha még mesélnél magadról. Azt már tudom, hogy hajnalban nem szoktál inni, és hogy neked nem lehet parancsolni, azt csinálsz amit akarsz. - mondta csibészes mosollyal az arcán. - De úgy érzem ez édeskevés. Szóval hallgatlak.
Bella elpirult a Nagyúr szavai hallatán. Most jött rá, hogy a férfi máris sokkal többet tud róla, tudja, hogyan hozhatja zavarba, de ő csak egy valamit tudott meg róla... de ez mindent felülmúl... ő egy született gyilkos. Mégsem félt tőle... teljes biztonságban érezte magát a férfi mellett. Sugárzott belőle egy különleges, hívogató erő, ami egyre csak vonzotta hozzá, és egyszerűen nem bírt ellenállni ennek az érzésnek, főleg akkor nem, mikor ránézett azzal a csodálatos, tündöklő szemeivel.
- Előtte nem mennénk vissza a fogadóba? Eléggé hűvös lett az idő. - rázkódott meg és összehúzta magán a köpenyét.
- Persze menjünk, nem akarom, hogy megfázz. - újra belekarolt és elindultak.
Az ég alján már csak egy vékony, vörös csík látszódott, kezdett besötétedni. A szél faleveleket söpört végig az úton. Bella haja összegubancolódott, a nagy szellő egyfolytában a hátának csapta a haját.
Az idő egy pillanat alatt megváltozott, eddig kellemes meleg volt, most meg olyan, mintha tél lenne.
A boszorkány hátán borzongás futott végig, mikor felismerte az érzést, amit már egyszer átélt, nem sokkal ezelőtt. Ugyanazt a csontig hatoló hideget érezte teste minden porcikáján, mint amit abban az elhagyatott utcában tapasztalt.
Sötét, szinte fekete felhők gyülekeztek az égen. A szél egyre csak erősödött, olyan volt, mint egy kisebb hurrikán.
Már majdnem elértek a fogadóhoz, mikor hangokat hallottak a hátuk mögül. Négy fiatal fiú közeledett feléjük. Úgy tűnt őket nem zavarta a hideg, szeles idő, csak egy fehér ing és egy fekete nadrág volt rajtuk.
- Micsoda fekete szépség! - kiáltott oda az egyik Bellának. - Nem akarsz velünk jönni? Hidd el, nem bánnád meg.
- Igen, gyere velünk és hagyd ott ezt a Nagyurat. Az egész város róla beszél, mindenki isteníti, én viszont nem értem, miért vannak oda érte ennyire. Én inkább Kisúrnak mondanám. - mondta egy másik fiú miközben végigmérte a férfit és elkezdett jó hangosan nevetni, mire a többiek csatlakoztak hozzá, és elég nagy hangzavart csináltak az utca közepén.
A Nagyúr már készült felemelni a pálcáját, és kimondani a mindent eldöntő átkot, amivel mind a négy fiú sorsát megpecsételhetné egy pillanat alatt, de Bella gyorsabb volt. Előrántotta a fegyvert a zsebéből és arra a fiúra szegezte, aki kicsúfolta a férfit.
- Crucio! - visította, miközben a fiú - akire ráküldte az átkot - egy fülsüketítő üvöltéssel a földre rogyott. Az egész teste görcsbe rándult, elviselhetetlen fájdalom járta át a testét.
Bella egy pillanatra sem rántotta el a pálcáját, azt akarta, hogy a fiú megfizessen azért, amit mondott.
Élvezettel nézte, ahogy a fiú teste vonaglik a kíntól, amit ő okozott, imádott fájdalmat okozni az embereknek, akik nem olyan dolgot tettek vagy csináltak, amit ő szeretett volna.
Mikor már egy jó ideje csak üvöltött, elrántotta a pálcát. A fiú hangosan zihálva, és verejtékben fürödve feküdt a hideg macskaköveken.
- Kérlek... ne... elég volt. - lihegte és ránézett a nőre, akinek a szemében nem azt látta, hogy elég lenne. Sőt... mindinkább azt látta rajta, hogy élvezte, hogy megkínozhatta őt, és ez leírhatatlan örömöt jelentett számára.
Aztán elfordította fejét a másik irányba, ahol a társai álltak. Ők meg sem mertek mozdulni, teljesen ledermedtek attól, amit az előbb láttak.
Lassan ismét ráemelte a tekintetét a nőre, de nem mert a szemébe nézni, mert rettegett attól, hogy meglátja azt az őrült vágyat, ami most Bella egész testében tombolt, a leírhatatlan dühöt, ami egyre csak erősebb lett, és nem tudott megszabadulni tőle.
A Nagyúr végignézte, ahogy a nő megkínozza a fiút, de meg sem próbálta megállítani. Látni akarta, ahogy fájdalmat okoz valakinek, főleg egy olyan embernek, aki gúnyt űzött belőle. Ő már réges-rég megölte volna, de Bella a gyilkos átok helyett a kínzás átkát küldte rá. Ezért úgy döntött, vár...
A fiúban már alig volt élet. Szinte világított a bőre a sötétben. Szemeivel az eget kémlelte, mintha onnan várt volna segítséget.
A nő megindult felé, és mikor odaért, letérdelt mellé. A fiú kénytelen volt ránézni a nőre, mert az arcát maga felé fordította, és kényszerítette rá, hogy a szemébe nézzen.
- Milyen származású vagy? - szólalt meg Bella csengő hangon.
A fiú nem felelt, csak bámult a nőre.
- Talán nem értetted a kérdést? Milyen vérű vagy? Válaszolj! - szorította meg az arcát.
Ő még mindig nem szólt semmit, csak nyögött egyet.
- Azt mondtam, válaszolj különben az eddiginél is nagyobb kínban lesz részed!! - emelte a fiú arca fölé a pálcát.
- Mugli születésű vagyok. - suttogta erőtlenül, és nagy erőfeszítésbe került neki, hogy kimondja ezt a három szót.
Bella szemében ördögi fény csillant. Száját egy gonosz, lenéző vigyorra húzta.
- Szóval egy kis sárvérűvel van dolgom. Egy mihaszna, pimasz kölyökkel, akinek a szülei semmitevő, lusta emberek, olyanok, akik nem tartoznak a mi világunkba. Undorodom tőled, és még te mersz gúnyolódni.
- Kérem, engedjen elmenni. Nagyon sajnálom, nem akartam megbántani. Bocsásson meg. - ezt már a férfi szemébe nézve mondta.
- Még hogy sajnálod! - horkant fel a nő. - Az a legkevesebb amit tehetsz, hogy bocsánatot kérsz tőle. De én úgy érzem, hogy ez egyáltalán nem elég. - fogta a pálcáját és a fiú torkának szegezte. Ő egy nagyot nyelt, mikor megérezte a nyakának feszülő halálos fegyvert.
- Esküszöm, hogy megbántam, uram. Kérem, kegyelmezzen meg nekem. - szinte már könyörögve nézett a férfira, de ő egy kis figyelmet sem tanúsított iránta és elfordult tőlük.
- Hát legyen. Csodálatos kegyelemben lesz részed, én gondoskodom róla. - mondta a boszorkány mosollyal az arcán és felállt.
- Ne, kérem! Várjon, bármit megteszek, csak ne bántson! - kiáltott fel kétségbeesetten, de ez Bellát egy cseppet sem érdekelte.
- Crucio! - mondta ki ismét a szörnyű átkot, és ragyogó mosollyal az arcán figyelte, amint a fiú teste megint görcsbe rándul a fájdalomtól, és üvölt torkaszakadtából.
- Most megfizetsz mindenért, te kis taknyos sárvérű! - egy pillanatra sem mozdította el a pálcát a fiú testéről.
A többiek közben elfutottak ijedtükben, nem bírták tovább nézni, ahogy az egyik társukat a szemük láttára megkínozzák. Ez nem zavarta Bellát, hagyta őket elmenni, csak vele foglalkozott.
Mikor az már percek óta csak üvöltött, a Nagyúr végre visszafordult feléjük. Aztán nagy léptekkel elindult az irányukba.
- Bellatrix, elég volt! Hagyd abba! - hallotta meg a nevét a nő, de nem fejezte be a kínzást, még nem akarta.
- Azt mondtam, elég! - szorította meg a karját, és kitépte a kezéből a pálcát.
A fiú egy nagy nyögést hallatott utoljára, utána már csak zihálva feküdt a földön.
- Miért akadályoztál meg benne? - kiabálta a nő dühösen. - Megérdemli azok után, amit mondott, aminek nevezett. Vagy talán neked jólesett? - kérdezte gúnyolódva.
A férfi már nem rá figyelt, hanem a földön fekvő fiút nézte. Végigsiklott a tekintete az arcán, ami most már teljesen falfehér volt. Szemeiből eltűnt a fény, üvegesen bámult a semmibe.
Bella még mindig magán kívül volt, hangosan zihált mögöttük és a pálcáját markolászta idegességében.
- Viszlát, mugli. A társaid már örömmel várnak odaát. Ég veled! - ejtette ki a Nagyúr a szavakat tisztán, aztán ő is rászegezte a pálcáját.
- Avada Kedavra! - ordította és a pálcából egy vakító, zöld fénysugár tört elő, az egész utcát fénybe borítva egy pillanatra. Aztán ismét sötét lett.
Elfordult a halottól, és a nőre nézett.
- Az lesz a legjobb, ha most már tényleg visszamegyünk a fogadóba, Thomas már biztos aggódik értünk. Vagy inkább saját maga miatt kellene.
- A többieket is megölted? - kérdezte Bella.
- Igen, akkor, mikor nagyon el voltál foglalva a fiú kínzásával. Elfutottak, de utolértem őket, és nem tudtak elmenekülni előlem. Tudok néhány trükköt arra, hogyan lehet csendben megölni egy embert. Ebben az esetben többről volt szó, de sikerült így is csendben elvégeznem. Ezt neked még meg kell tanulnod. - fogta meg a kezét és felnézett az égre.
Ezer és ezer csillag ragyogott az égbolton. Gyönyörű látvány volt.
- Indulhatunk? - kérdezte a férfi.
- Igen, de mi lesz vele? - bökött a fejével a fiú felé.
A Nagyúr erre ismét rászegezte a pálcát és halkan elmormolt egy varázsigét. A muglinak hűlt helye volt.
- Most már mind a négyen jó helyen vannak, ne aggódj. Térjünk vissza a szálláshelyünkre és részesítsük Thomast ugyanilyen, csodálatos élményben. - mosolygott rá ördögien.
Bella egyetértően bólintott, ismét egymásba karoltak, és elindultak a hideg, holdfényes éjszakában, hogy újból elkövessék szörnyű tettüket.
