12. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a következő fejezetet is. Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog. Fanni, bízom benne, hogy a te tetszésedet is elnyeri majd. A hollóra gondolok. :D Próbáltam mindent beleadni, hogy jó legyen. :)

Jó olvasást! :)

12. Fejezet

A szoba tele volt kicsomagolásra váró bőröndökkel. A helyiség tisztaságról uralkodott, de volt néhány bútor, amit még nem takarítottak le rendesen.

Narcissa lemondóan hajította el a kezében lévő pálcáját, amivel megpróbálta egy kicsit tisztábbá tenni a szobáját, majd egy fáradt sóhaj kíséretében lerogyott az egyik székre.

Végtagjai elgémberedtek a takarítástól, ezért nyújtózkodott egyet, miközben elfojtott egy ásítást. Mióta megérkezett, nem is aludta ki magát, egyfolytában a húgán járt az esze.

Pontosabban a férfin, akivel ilyen rejtélyes viszonyba keveredett. Féltette testvérét, nem akarta, hogy baja essen, és most, hogy ezzel a titokzatos idegennel találkozott, bármi megtörténhet vele. Megrázta a fejét, így próbálta kiűzni fejéből a baljós gondolatokat.

Nem tudta megmagyarázni, hogy miért van ilyen rossz érzése a varázslóval kapcsolatban, de akárhányszor csak ránéz, végigfut a hideg a hátán. Talán a viselkedése teszi ilyen ijesztővé, ahogy bánik a körülötte lévő emberekkel. Ahogy rájuk néz azzal a csodálatos, tengerkék szemével, mindenkit teljesen elvarázsol. Először jó, csábító dolognak tűnik, de ha valaki jobban a közelébe férkőzik, rájön, hogy csapdába esett, és onnan már nincs menekvés. Az ujja köré csavar, magához vonz, és ha csak a legvégén veszi észre az illető, hogy baj van, és menekülni akar, onnan már sajnos nem fog tudni. Csak egyfelé vezet az út. A halálba…

Úgy döntött, hogy lemegy és megnézi Bellát. Nem bírt a szobában maradni, friss levegőre vágyott. Egy utolsó pillantást vetett a csomagjaira, majd behúzta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé a lépcsőn. A falon az összes fáklya égett, hatalmas árnyék vetült a háta mögé.

Egy kicsit hitetlenkedve nézett körbe, mert egyetlen vendég sem volt a fogadóban. Az utcán sem volt senki. Ez nem volt meglepő, hiszen már késő este volt, de azt hitte, hogy Bella és a férfi kint lesznek. Tekintete megakadt valamin, ezért lassan az ablak felé lépdelt. Nem látta rendesen, de mintha valami lett volna a szemben lévő épület előtt. Az asztalon égett a gyertya, felemelte és olyan közel tette az ablakhoz, amennyire csak tudta. Nem akart, pontosabban nem mert kimenni, az üvegen keresztül próbálta felismerni a tárgyat. A gyertya lángja rávetült az ablakra, fénye kivilágított az utcára. Még egy lépést tett előre, így már fel tudta ismerni azt a valamit. Olyasmi volt, mint egy… kötél. Hunyorogva összpontosított, de percek elteltével is csak kötélhez tudta hasonlítani.

Hogyan került ez ide? - kérdezte magától. Homlokráncolva elfordult az üvegtől, a gyertyát letette az asztalra, majd leült. Nagyon kimerültnek érezte magát, de addig képtelen lett volna elaludni, amíg a húga vissza nem tér. Szeme szúrt a fáradtságtól, finoman megdörzsölte, majd megfeszítette a szemhéját, így várta Bellát, aki egy óra elteltével sem jelent meg.

A nő gyomra összeszűkölt az idegességtől, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta az álom.

Minden próbálkozása hiábavaló volt. Néhány perccel később, szempillái lassan lecsukódtak, feje a vállára billent. Halkan, szuszogva pihent, haja az arcára borult.

Tántorgó léptek zaja verte fel az utca csendjét. Az illető alig állt a lábán, forgott vele az egész világ. Hajába belekapott az esti szél, köpenyét vad táncra kényszeríttette. Hatalmas vigyor terült szét az arcán, boldogságában megperdült a levegőben, amit most nem kellett volna megtennie. Elveszítette az egyensúlyát, és érezte, amint egyre zuhan a föld felé. El is esett volna, ha egy erős kéz nem szorítja meg a karját. Bambán nézett maga elé, azt sem tudta, hogy mi történik vele.

- Minden rendben van, kisasszony? - hallotta meg a hangokat, és annyira még magánál volt, hogy meg tudta állapítani, férfitől származik.

Másodpercekig meg sem szólalt, a teste teljesen lebénult, a száját is alig tudta kinyitni, hogy válaszoljon a kérdésre.

- Hölgyem, hallja, amit mondok? - rázta meg finoman a vállát az illető. Óvatosan felpillantott rá, a fejét nem merte megmozdítani, mert tudta, hogy akkor kínzó fájdalom hasítana bele.

A férfi szemében aggodalom csillant, ahogy az előtte álló nőre nézett. Türelmesen várt, hogy végre magához térjen a kábulatból.

- Igen, minden rendben. - motyogta vontatottan, és csoda volt, hogy a férfi megértette, amit mond.

- Biztos benne? Az előbb majdnem elesett, nem áll stabil lábakon. - aggodalmaskodott tovább, és a nőnek már kezdett elege lennie belőle. - Jöjjön, visszakísérem a fogadóba. - mondta kedvesen, és finoman elkezdte húzni őt, hogy indulásra bírja.

- Mit képzel, hogy csak úgy ráncigál? Nem megyek magával sehová! - tépte ki magát a férfi szorításából.

- Elnézést, kisasszony, én csak segíteni szerettem volna. - mentegetőzött.

- Foglalkozzon a saját dolgával, engem meg hagyjon békén. Semmi köze hozzám, nem is ismerjük egymást. - vetette oda a szavakat, majd tett néhány bátortalan lépést előre, hogy megtudja, képes egyedül is folytatni az útját.

- Nem ismer meg? Jason vagyok. Én hoztam el a vonatállomásról a testvérét.

Lassan megfordult, majd lenézően végigmérte a férfit.

- Fogalmam sincs, hogy miért állítja ezt magáról, de Ön tudja. Engem a legkevésbé sem érdekel. Most pedig mennem kell, viszlát. - fordult el tőle, majd elindult.

- Kérem, várjon, nincs beszámítható állapotban. Ha nem vigyáz magára, még baja eshet. - kiáltott a nő után, de ő csak hangosan kinevette, és folytatta útját.

Jason fejcsóválva visszament a fiákerhez, meghúzta a gyeplőt, majd elhajtott az éjszakában.

A boszorkány magabiztosan közeledett a fogadó felé, még mindig a férfin nevetett, akit nem ismert fel. Igaz, csak egyszer látta őt, és ilyen állapotban egyáltalán nem meglepő, hogy ismeretlen volt számára a férfi.

Szédelegve megállt a fogadó előtt, ujjait rákulcsolta a kilincsre, majd lenyomta és belépett. Pontosabban bezuhant az ajtón, és nekivágódott az egyik asztalnak. Narcissa szemei azonnal felpattantak a zajra, nagyokat pislogva nézett a terem másik végébe.

Egyből felugrott, mikor meglátta, hogy Bella volt az, aki ilyen nagy hangzavar közepette jött be az ajtón. Gyorsan odasietett, a nő viszont nem mutatott érdeklődést feléje. A székre támaszkodott, így talán nem esik el, és biztonságosan meg tud állni.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire aggódtam érted! - mondta Cissy, miközben megpróbálta magához ölelni testvérét, de megcsapta őt egy különös szag.

- Bella, te ittál? - hüledezett, de az orrát nem tudta becsapni, alkoholszagot érzett a húgán.

- Igen. És akkor mi van? Miért baj az, hogy megittam egy-két pohárral? - kérdezett vissza nagyképűen, és állta a tekintetét.

- Csak egy-két pohárral? - vonta fel a szemöldökét. Egy szavát sem hitte el neki.

Bella gonoszan elvigyorodott, majd megint megszólalt:

- Igazad van, nővérkém. Egy kicsit több csúszott le annál. - továbbra is vigyorogva figyelte őt, és várta a reakcióját.

- Mégis mennyi? - kérdezte dühösen Narcissa. - Dől belőled ez az elviselhetetlen bűz, ehhez nagyon sokat kellett innod. Az még jobban bizonyítja, hogy sokat ittál, hogy alig állsz a lábadon, szédelegsz. - korholta mérgesen. Nem értette, hogy mi ösztökélte Bellát arra, hogy ilyen sokat igyon.

- Hát, lehet, hogy egy egész vajsörös hordót letuszkoltam a torkomon. - vihogott idétlenül, majd elengedte a széket, amivel megint csak azt érte el, hogy kiesett az egyensúlyából, és Narcissának dőlt.

- Az lesz a legjobb, ha most szépen lefekszel. Majd holnap megbeszélünk mindent, mert abban biztos lehetsz, hogy addig nem foglak békén hagyni, amíg el nem mondod, hogy hol voltál, és mi történt veled.

- Semmi kedvem az alváshoz. Inni akarok még. Thomas, hozzon nekem egy üveg vajsört, de a legnagyobba hozza! - kiabálta, majd egy jót nevetett a saját poénján.

- Ne kiabálj, kérlek! Thomas már lefeküdt, és neked is le kell. Gyerünk! - húzta a lépcső felé.

- Nem érted meg, hogy nem akarok aludni? - visította hisztérikusan, majd kitépte a karját a nővéréből, ahogy Jason-nel is tette. - Ünnepelni akarok! Koccints velem! Ha megtudod, hogy miért vagyok most ilyen boldog, neked is jó kedved lesz. - mondta, majd elindult a pult felé, hogy hozzon maguknak még alkoholt.

- Nem, Bella! Nem engedem, hogy igyál! - rántotta vissza, majd leültette egy székre, vagyis a nő szinte rázuhant. Alig tudott megmozdulni, a sok ital megtette a hatását, teljesen elkábult tőle.

- Inni akarok! - mormogta maga elé. - Megöltem, most már nincs senki, aki az utamba állna. - folytatta még mindig motyogva, Narcissa pedig hitetlenkedve hallgatta.

Megölt valakit? Ezt nem tudom elhinni! Mi történt a testvéremmel?

Nem kellett sokáig keresnie a választ. Nagyon jól tudta, hogy mitől lett ilyen a húga, pontosabban kitől.

Ez a férfi teljesen elvette az eszét. Meg kell állítanom, különben még nagyobb bajba sodorja magát, ami mindkettőnk számára veszélyes lehet.

Miközben ezen gondolkozott, a testvére elszunnyadt a széken. Felemelte pálcáját, majd az alvó nőre szegezte. Bella az álmok szárnyán, békésen az ágyába repült.

Cipője halkan kopogott a macskaköveken, ahogy nagy léptekkel haladt az úton. A Hold halvány fénye beragyogta az utcát, félhomály uralkodott.

Bal kezét maga mellett tartotta, jobbjával a köpenyében lapuló varázspálcáját szorongatta. Idegesség lepte el a testét újra és újra. Próbálta meggyőzni magát, hogy nincs mitől tartania, lelki szemei előtt azonban megjelent a nő arca. Ismét látta, ahogy haragtól csillogó szemmel felemeli pálcáját, és megkínozza Anthony-t. Barna szemei szinte lángra lobbantak az elfojtott dühtől, amikor a fiúra nézett. Határtalan gyűlölet áradt belőle, minden dühöt, ami benne volt, egyetlen varázsigébe belesűrítette, és elviselhetetlen fájdalmat okozott neki.

Egy pillanatra behunyta a szemét, megpróbálta kiverni a fejéből a látottakat. Most már nem fenyegeti őket veszély, bár egy tízéves gyereket sem tudott elképzelni veszélyforrásnak. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy a fiúban annyi bátorság és vakmerőség volt , hogy szembe mert szállni vele. Egy olyan emberrel, akinél nincsen hatalmasabb mágus a világon…

Ajka gonosz vigyorra húzódott, ahogy ismét beléhasított ez a gondolat. Arcáról gyorsan lefagyott a mosoly, amikor eszébe jutott Bella. Miután megölték mind az öt fiút, hirtelen dehoppanált, azóta nem találta meg. Tudta, hogy a nő nem akar majd beszélni vele, kerülni fogja. Hiába oldották meg a problémát, amit a fiú jelentett számukra, még mindig volt egy dolog, amit Bella egész biztos, hogy nem felejtett el. A nővére születésnapi ajándékát. Azt már korábban megfogadta, hogy nem árulja el neki, hogyan került hozzá a nyaklánc. Ez az ő titka marad, és ha szerencséje van, akkor örökre…

Egy pillanatra megtorpant, és megállt az út közepén. A szerencséről, valami egészen más is az eszébe jutott. Az a holló, amelyik olyan nyugodtan rászállt a vállára, és mélyen a szemébe nézett. Még most is fel tudta idézni maga előtt a madár szemét. Éjfekete, szinte el lehet veszni benne, ha az ember túl sokáig nézi. Vett egy mély lélegzetet, majd nagy nehezen mozgásra bírta lábait.

Hirtelen düh borította el a testét, mert megint sikerült elgyengülnie, és elveszítenie a magabiztosságát egy ostoba madár miatt. Nem értette a saját viselkedését. Eddig minden rendben volt körülötte, és most egy madár miatt teljesen összezavarodott.

Megrázta a fejét, majd megpördült a tengelye körül, és eltűnt a sötét éjszakában.

Egy elhagyatott utcán találta magát. Körbehordozta a tekintetét, majd megállt egy viskó előtt.

Várt valakit, és az illetőnek hamarosan meg kell érkeznie, különben ez volt élete utolsó találkozója…

Nem sejtette, de egy közeli fáról egy tekintet vésődött a hátába. A holló megemelte szárnyait, mert már eléggé elgémberedett. Órák óta ült a fán, és csak kémlelte az utat. Egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiről, mereven figyelte őt.

Voldemortnak nem tűnt fel, hogy valaki minden lépését lesi, nyugodtan álldogált az omladozó ház előtt és várt.

Nem sokkal később egy halk pukkanás hallatszott, majd egy fekete köpenyes alak jelent meg néhány méterre tőle.

A Nagyúr lassú léptekkel megindult felé, és a másik is így tett. Egy méter távolságot hagyva megálltak egymással szemben.

- Csak nem eltévedtél, Calahan? Már azt hittem, hogy soha nem érsz ide. - szólt fagyosan.

- Bocsáss meg nekem, Nagyúr. Még el kellett intéznem az előző feladatot, amit rám bíztál.

- Jól van, emiatt most nem kapsz büntetést, de legközelebb ne merj késni.

- Nem fogok késni, esküszöm. - fogadkozott a férfi.

- Ne is beszéljünk erről többet. - legyintett a varázsló. - Sokkal fontosabb dolgot kell most megtárgyalnunk. - fordította komolyra a szót.

- Hallgatlak, Nagyúr. - felelte, és minden idegszálával koncentrált.

- Szükségem van egy házimanóra. - jelentette ki rezzenéstelen arccal.

- Egy házimanóra, uram? - kérdezett vissza Calahan, mert fogalma sem volt, hogy miért kell a férfinek egy ilyen teremtmény.

- Mit nem értettél a kérésen? - csattant a hangja. - Nem voltam elég világos? Igen, egy házimanóra van szükségem. - ismételte meg.

- És azt megtudhatom, hogy miért van szükséged egy ilyen lényre, uram? - pislogott értetlenül.

Voldemort lehunyta a szemét, de csak azért, hogy lenyugtassa magát, mert majdnem előkapta a pálcáját a férfi idétlen viselkedése miatt.

- Nem hiszem, hogy be kéne számolnom neked a terveimről. - mordult rá. - Ez a parancsom, ezt kell teljesítened. Ezért fizetlek. Persze, ha úgy érzed, hogy képtelen vagy megtenni, kereshetek valaki mást a feladatra. Van elég jelentkező. - mosolyodott el önelégülten.

- Nem, uram, én készen állok megtenni. - visszakozott gyorsan. Nem akarta, hogy valaki más kapja meg a feladatot. El akarta nyerni a férfi bizalmát, és mindent meg fog tenni, hogy ez sikerüljön.

- Helyes. - bólintott kimérten, majd elfordult tőle. - Menj a dolgodra, most egy darabig nem lesz szükségem rád. De azt ne felejtsd el, hogy csak két heted van arra, hogy találj egy megbízható, engedelmes manót, aki feltétel nélkül fog szolgálni engem. - figyelmeztette őt, majd intett neki, hogy elmehet.

Calahan hamarosan eltűnt, és ő is így tett. Volt még egy halaszthatatlan ügye, amit meg kell beszélnie valakivel.

A holló a beszélgetés minden szavát tisztán hallotta. Meglendítette szárnyait, elrugaszkodott a fáról, majd elindult az ellenkező irányba.

Halvány fény derengett, amikor megérkezett a fogadó elé. Benézett az ablakon, és Thomas-t vette észre, ahogy szorgosan takarít, mert nemsokára megérkeznek az első vendégek.

- Jó munkát, Thomas. - köszöntötte a férfit, aki erre felkapta a fejét.

- Köszönöm, uram. Örülök, hogy újra itt van. - mondta kedvesen.

- Én is örülök neki. Bellát hol találom? Vagy még nem jött vissza? - kérdezte idegesen.

- A kisasszony és a nővére is még alszik, uram. - válaszolta a pultos.

- Értem. - bólintott egyet, majd az emelet felé vette az irányt. - Köszönöm, Thomas. - mondta, miközben elindult a lépcsőn.

Végigment a folyosón, majd megállt a szobája előtt, ami most már Belláé volt, mióta neki ajándékozta. Lassan lenyomta a kilincset, és bekukucskált.

Bella mélyen aludt, ezért a férfi óvatosan belépett. Úgy lépkedett, mintha üvegszilánkokon menne, majd megállt az ágy mellett, és lenézett a szuszogó nőre. Kisimult arcán nem vett észre semmilyen érzelmet, nyugodtnak tűnt. De tudta, hogy ez csak a látszat.

Leült mellé, majd finoman megfogta a kezét. Bella szempillája megrebbent, de nem ébredt fel, aludt tovább békésen. A férfi nem akarta felébreszteni, de minél előbb tisztázni szerette volna a dolgokat, ezért finoman végigsimított a nő karján. Megmozdította a fejét, majd lassan kinyitotta a szemét. Álmosan nézett fel a mellette ülő férfire, először még magához kellett térnie a kábulatból. Fejébe belenyilallt a fájdalom, ezért odakapta a kezét, és egy kicsit megdörzsölte. Ismét Voldemortra pillantott.

- Jól vagy? - kérdezte a férfi lágy hangon.

Ahogy eljutott a tudatáig ez a két szó, úgy öntötte el a testét az a mérhetetlen düh, ami uralkodott rajta. Elhúzta a kezét, majd egy hirtelen mozdulattal felült. Szörnyen sajgott a feje, mindkét kezét a homlokára szorította.

- Egyáltalán nem vagyok jól. - felelte hűvösen, a férfi szemébe nézve. Ő azonnal rájött a hangjából, hogy még mindig haragszik rá.

- Nézd, Bellatrix, én… - kezdte el, de a nő a szavába vágott.

- Ne haragudj, de most semmi kedvem végighallgatni téged. - mondta, majd egy szökkenéssel felpattant az ágyról, majd ismét megtántorodott, és a férfi karjaiba zuhant.

Megbabonázva tekintett fel rá. Nagyon közelről látta azokat a káprázatos a szemeket, ahogy mélyen a tekintetébe fúródnak. A férfi keze a derekán volt, erősen fogta a karjával, nehogy elessen. Bella elpirulva próbálta eltolni magától, de ő nem engedte el.

- Kérlek, szeretnék megfürödni. - nézett fel rá szelíden.

- Rendben, de utána beszélünk. - mondta Voldemort ellentmondást nem tűrő hangon.

Bella gyorsan a fürdőszoba felé vette az irányt, majd magára zárta az ajtót. Lassan a tükör elé lépett, és szemügyre vette magát. Arcán látszódtak a másnaposság nyomai, de próbált nem törődni ezzel. Odament a kádhoz, majd engedni kezdte bele a meleg vizet. Habfürdőt tett a vízbe, és hamarosan finom illat lepte el a helyiséget. Ruhái lehulltak a földre, majd belépett a kádba, és engedte, hogy a kellemes víz kényeztesse bőrét. Lehunyt szemmel pihent, gondolatai minduntalan visszatértek a férfihez. Nem látta őt dühösnek, de tudta, hogy addig nem lesz nyugta, amíg nem beszél vele. A beszélgetés eszébe jutatta a testvérét. Narcissa is mondta neki, hogy beszélniük kell, és ettől még jobban elment a kedve az egésztől.

Voldemort olvasással ütötte el az időt, amíg Bellára várt. Nem tudott a szövegre koncentrálni, csak tartotta maga előtt az újságot, de semmit nem értett meg a szövegből. Hallotta a víz csobogását, és önkéntelenül is a fürdőszoba ajtaja felé pillantott. Nagyon bízott benne, hogy a nőnek sikerült már megnyugodnia, és végre higgadtan tisztázni tudják a dolgokat. Visszatette az újságot az asztalra, majd megcsóválta a fejét. Tudta, hogy ő nem lesz hajlandó beszélni vele. Harag áradt a szeméből, amikor ránézett, és hirtelen maga sem tudta eldönteni, hogy akarja-e rendezni a dolgokat kettejük között. Csak el szerette volna mondani, hogy mit gondol arról, ami velük történt ebben a néhány napban. Nem tudta folytatni az elmélkedést, mert az ajtó lassan kinyílt, és megjelent Bella egy fekete köntösben.

- Kérlek, ülj le. - mondta lágyan, majd a vele szemben lévő székre mutatott.

Bella vonakodva megtette, amit kért, és helyet foglalt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi tetőtől talpig végigmérte. Voldemort egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Érzelmek után kutatott, de nem vett észre rajta haragot.

- Jó érzés újra ebben a szobában lenni. - hordozta végig a tekintetét a falakon, majd ismét a nőre pillantott. - Bellatrix. - köszörülte meg a torkát, és ő azonnal tudta, hogy valami fontosat akar mondani. - Szeretném, ha elmondanád, hogy miért ittál? - kérdezte nyugodtan, mégis kihallatszott belőle a feszültség.

A boszorkány először levegőhöz sem jutott a döbbenettől. A férfinek megint sikerült kiderítenie, hogy hol volt. Mérgesen nézett rá, ajkát egy vékony vonallá préselte, ezzel mutatva, hogy nem hajlandó megszólalni.

- Látom, visszatért a régi éned. - vigyorgott rá a férfi, és ő sem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Aztán eszébe jutott néhány dolog, és ettől már elment a kedve.

Sóhajtott egy nagyot, majd hátradőlt a széken, és ő is elkezdte a férfi arcát tanulmányozni. Meglátta szemében a határozottságot, ami mindig jelen volt a tekintetében. Szeme jókedvűen csillogott, és a nő már majdnem megadta magát az érzelmeinek, de a közelmúlt eseményei gyorsan elfelejtették vele az örömöt, amit általában Voldemort közelében érez.

- Én is megkérdezhetem, hogy ezt miért szeretnéd tudni? - érdeklődött, a varázsló kérdésére utalva.

- Azért, mert tudnom kell. - jött az egyszerű, de szigorú válasz.

Gondolhattam volna, hogy ezt fogja mondani.

- És halvány fogalmad sincs arról, hogy miért tettem? Szerintem elég nyilvánvaló a válasz. - nézett mélyen a szemébe, de ő ugyanúgy állta a tekintetét.

- Próbálok a te fejeddel gondolkodni. Szóval nagyjából összefoglalva. - kezdett bele a mondandójába. - A nővéred megérkezett, és megtudtam tőled, hogy még nem vettél neki ajándékot a születésnapjára. Kétségbe voltál esve, ezért úgy döntöttem, hogy segítek neked. Elhoztam a családi ékszert, amit még a szüleitektől kapott Narcissa. Nagyon boldog volt, mikor átadtad neki. Tudom, te inkább haragot éreztél a nyaklánc iránt, és főleg azért, mert nem voltam hajlandó elmondani, hogyan került hozzám. A reggelinél éreztetted velem, hogy mennyire haragszol rám, de én próbáltam nem törődni vele. Innentől kezdve felgyorsultak az események. Szinte menekültél előlem, én pedig utánad mentem. Aztán találkoztunk azzal a kis mugli fiúval, Anthony-val. Láttam rajtad, hogy mennyire vágysz arra, hogy megkínozd, és fájdalmat okozz a szüleinek. Ezt meg is tetted, majd végeztél velük. Boldogan indultál vissza a fogadóba, de még mindig nem akartál beszélni velem. És akkor egyszer csak a semmiből ott termett a fiú, és megszólalt. Visszatért a hangja. Ezzel talán nem is lett volna baj, inkább azzal volt a gond, amit mondott. Bosszút akart állni rajtunk, ezt egy gúnyos nevetéssel is a tudtunkra adta. Borzasztóan dühös voltam, és tudom, hogy te is így éreztél. Megöltük őt a barátaival együtt, de még mindig nem vagy kibékülve a helyzettel. Látom rajtad. Nem tudtad elfogadni a tényt, hogy nem mondtam el neked a nyaklánc titkát. Javított a helyzeten a gyilkolás, ezt mindkettőnknek be kell ismernie, és ezt én nem is tagadom. Mérhetetlenül boldog voltál, ez tény. Azért mentél inni, hogy kiengedd a gőzt, és megünnepeld, hogy a gyerek már nem áll az utadba. - fejezte be, majd várakozón Bellára nézett.

- Hát ez eléggé hosszúra sikeredett, de így van. - bólintott a nő. - Örülök, hogy ennyire tisztában vagy az érzéseimmel. De ne gondold azt, hogy néhány nap alatt megismertél, és majd csak úgy irányíthatsz, meg parancsolgathatsz kedved szerint. - utolsó szavai távolságtartóan csengtek.

- Ezzel én is tisztában vagyok. Pár nap nem elegendő arra, hogy teljesen megismerjük egymást. Az utolsó mondatodra csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy majd meglátjuk. Egyikünk sem tudhatja, hogy mit hoz a jövő. - búgta sejtelmesen, amitől Bellát ismét kirázta a hideg.

- Ez azt jelenti, hogy irányítani akarsz engem? - tette fel a kérdést.

Voldemort egy pillanatig megfeszült a széken, majd közelebb húzódott az asztalhoz. Szemei égették a nő arcát. Vad vágyat látott bennük, amitől egy kicsit megrémült, de egy nagyot lélegezve megnyugodott.

- Őszinte választ szeretnél, Bellatrix? - ejtette ki lágyan a nevét.

A nő egy aprót bólintott.

- Igen, mindennél jobban erre vágyom. - suttogta. - Nagyon jó csapat lehetünk együtt, ha hagyod, hogy én vezesselek. Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - hangzott el a szájából a már jól ismert mondat.

A boszorkány próbálta felfedni a férfi szavai mögött megbújó igazságot, de nem igazán tudott másra koncentrálni. Minden figyelmét lekötötte a szeméből áradó erő, ami felé irányult

Mennyivel boldogabb lennék most, ha azt mondta volna, hogy rám vágyik, és nem arra, hogy uralkodjon felettem, és parancsolgasson. Nem tudom, hogy mit gondoljak, időre és távolságra van szükségem.

- Szeretnék egy kis időt kérni tőled, hogy mindent alaposan át tudjak gondolni. - mondta ki a fejében motoszkáló gondolatot.

- Rendben, ahogy akarod. Nem akarlak sürgetni. - egyezett bele könnyedén, és ez egy kicsit meglepte őt.

- Köszönöm. - felelte hálásan. - Megnézem Cissy-t. Van még valami, amit mondani szeretnél? - kérdezte, miközben felállt.

- Nem, menj nyugodtan. Lesz elég időnk beszélgetni. - villantotta rá azt a mosolyt, amitől mindig elállt a lélegzete, és most sem volt ez másképp.

Bella még egyszer rápillantott, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Voldemort gonosz mosollyal az arcán nézett ki az ablakon.

Ha így folytatom, akkor nagyon hamar véghez fogom vinni a tervemet. - gondolta, majd ismét a kezébe vette az újságot, és belemerült az olvasásba.

A fogadó cserepein pihentette elfáradt szárnyait. Már órák óta ott ült, és várta a megfelelő pillanatot arra, hogy végre felfedje magát. Pontosabban a szándékát. Elég kényelmetlenül érezte magát, mert már hetek teltek el azóta, hogy utoljára emberi alakot öltött. Furcsa érzés volt számára, hogy ilyen sokáig kell neki hollóként mutatkoznia, de a cél érdekében mindent meg kell tennie. Már alig várta, hogy végre emberként is láthassa őt. Remélte, hogy megrémítette őt, mikor a vállára szállt, és különös, de egyben ismerős pillantással végigmérte.

Az elmúlt néhány napban rengeteg dolognak volt a tanúja. Találkozott vele, aztán nem sokkal később végignézte, ahogy egy férfi leszúrja a kedvesét, majd magával is végez. Majd látta, amint megbízott valakit, hogy szerezzen neki egy szolgálatkész házimanót.

Kitárta szárnyait, abban a tudatban, hogy hamarosan hatalmas lavinát indít majd el a férfi életében, kecsesen ereszkedni kezdett lefelé, és megtette azt, amire már olyan régóta várt.

Voldemort vajsörrel a kezében ment felfelé a lépcsőn. Megszomjazott olvasás közben, ezért lement és hozott magának egy üveggel.

Amint belépett az ajtón, minden idegszála megdermedt. Érezte, hogy járt itt valaki, méghozzá olyasvalaki, akit nem ismer. Egy betolakodó, akinek semmi keresnivalója nincs a szobájában, de mégis bemerészkedett.

Erősen markolta a kezében lévő poharat, majd lassú léptekkel elindult az ágy felé. Majdnem kiejtette a kezéből, mikor meglátta, hogy van valami a huzaton. Egy levél, amit kézzel írtak, kacskaringós betűkkel.

Feltépte a borítékot, majd figyelmesen olvasni kezdte.

Kedves, régi barátom!

Remélem, hogy jól telnek az iskola utáni hónapjaid, és minden rendben van veled.

Gondolom meglepett ez a levél, amit most itt hagytam számodra, de nem bírtam tovább várni, valahogy üzennem kellett neked. Tudnod kell, hogy én még mindig készen állok arra, hogy kövesselek téged, bármerre is mész. A barátságunk nem mélyült el az évek alatt annyira, amennyire szerettem volna, de szerintem ezen könnyen tudunk változtatni. Mindennél jobban vágyom a barátságodra. Lehet, hogy most kételkedsz a szavamban, hogy csak a barátod akarok lenni, de így van. Nem tagadom, nem csak barátként tekintek rád, sokkal többet érzek irántad. Bízom benne, hogy ez a levél nem ébreszt benned ellenszenvet vagy haragot irántam, őszinte minden szavam, amit eddig leírtam.

Még egyszer mondom: bármikor hajlandó vagyok visszatérni hozzád, egy szavadba kerül, és már repülök is. És ezt nyugodtan veheted szó szerint.

Hallani fogsz még felőlem, ebben biztos lehetsz. Az is lehet, hogy nemsokára találkozunk.

Sok szerencsét kívánok neked a továbbiakban is, vigyázz magadra.

Őszinte barátod,

R

Voldemort remegve olvasta végig újra és újra a levelet. Meg sem tudott szólalni. Meredten bámulta a lap alján lévő egyetlen betűt, de bármennyire törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy ki ő. Szinte nem is voltak barátai a Roxfortban, ezért nem tudta, hogy ki lehet az, aki írt neki.

Fogta a borítékot, hogy visszategye bele a levelet, de amikor széthajtotta, egy fekete, fényes madártoll hullt a padlóra. Lehajolt, felvette, majd óvatosan forgatni kezdte az ujjai között. Csodálattal nézte. Hirtelen beugrott neki a levél egy részlete.

Már repülök is.

Villámcsapásként hasított bele a felismerés. Még mindig nem tudta, hogy ki ez a személy, aki ilyen bizalmas levelet írt neki, de arra sikerült rájönnie, hogy a holló volt az, aki rászállt a vállára. Azért volt olyan ismerős számára, mert már találkozott vele.

Nagyon dühös volt magára, amiért nem tudta megfejteni az illető nevét.

Ki lehet ez? Nem barátkoztam senkivel, és nem emlékszem rá, hogy valaki ilyen mélyen érdeklődött volna irántam. Ő viszont azt írja, hogy a barátjának tekint, és bármikor visszajönne hozzám. Teljesen összezavart, fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

Lemondóan sóhajtott, majd kinézett az utcára. Az egyik ablak résnyire ki volt nyitva, itt juthatott be az, aki a levelet hozta neki.

Megfagyott az ereiben a vér. Az ablak előtt repült el egy gyönyörű madár, szemeit az övébe fúrta. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd a madár kecses mozdulatokkal tovaszállt a reggeli napsütésben.

11. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkezett a következő fejezet is. Remélem, mindenkinek tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

11. Fejezet

Boldog nevetése még sokáig visszhangzott a kihalt utcán. Most végre mindent kiadhatott magából, ami csak benne volt. Nem akadályozhatta semmi sem abban, hogy utat engedjen az érzelmeinek. Határtalan öröm öntötte el a testét, csak úgy forrt benne a jókedv. Amikor ráeszmélt arra, hogy visszanyerte a hangját, megkönnyebbülés költözött a szívébe. Csak annyit mondott, hogy bosszút áll rajtuk, aztán engedett a boldogságnak, és felkacagott. A vigyor még mindig ott díszelgett az arcán, és úgy érezte, hogy senki sem tudná letörölni onnan. Élete legszebb napja ez, amit sosem fog elfelejteni, ebben biztos volt.

Voldemort bambán figyelte a kisfiút, úgy nézett ki, mint aki megőrült. Fogalma sem volt arról, hogy mi történt az előbb a gyerekkel. Miután közölte vele, hogy miért is jött ide, felnevetett, és onnantól kezdve nem talált magyarázatot a viselkedésére. Próbált rájönni a titokra, de nem igazán sikerült neki.

A fiú már nem mosolygott annyira, ismét komoly lett az arckifejezése. Elszánt és magabiztos volt, és a varázsló is annak látta.

A fejében még mindig vadul száguldoztak a gondolatok. A lelkében is nagy harcot vívtak az érzelmei, ahogy egyre csak a megfogadott ígéretére gondolt. Megesküdött, hogy bosszút áll azért, amit vele tettek, de azon még nem gondolkozott el, hogyan.

Öljem meg őket? - villant fel előtte a kérdés.

Bármekkora gyűlöletet és haragot érzett is irántuk, hirtelen elbizonytalanodott. A szülei nem akarnák, hogy megöljön embereket, és gyilkos váljon belőle. Ezt nagyon jól tudta. Az apja arra tanította, hogy mindig bocsásson meg azoknak, akik bántották őt. Hamar felejtse el azt, amit vele tettek, ne legyen haragtartó, és ne akarjon bosszút állni rajtuk. De most a szüleiről volt szó, ezt nem tudta szem elől téveszteni.

A kezében még mindig ott volt a pálca, nem szándékozta eltenni. Ahogy nézte a vele szemben álló férfit, ismét érezte, hogy egyre magabiztosabbá válik. Rezzenéstelen arccal figyelte őt, és a férfi sem rántotta el a tekintetét, mélyen a szemébe nézett.

Voldemort már nagyon kíváncsi volt a fiúra, ezért nyugodt hangon megszólalt:

- Szóval azért jöttél most ide, hogy bosszút állj rajtunk. - kijelentés volt, nem kérdés. A kisfiút azonnal kirázta a hideg, amint meghallotta a férfi hangját. Soha életében nem hallott még ilyet. Olyan kísértetiesen mondta, hogy a térdei remegésbe kezdtek, és libabőr szaladgált a testén. A hangja olyan volt, mint egy kígyó sziszegése, ehhez tudta hasonlítani. Teljesen illett hozzá ez a hang, erre egyből rájött.

Hátrált egy lépést, amit a varázsló rögtön észrevett. A félelem jelének tulajdonította, de a fiú részéről ez egyáltalán nem így volt. Pont ellenkezőleg. Azért lépett egyet vissza, hogy jobban fel tudja mérni a helyzetet, ami most kialakult a férfi és közte. Így még ijesztőbbnek és méltóságteljesebbnek látta őt. Tetőtől talpig fekete ruha volt rajta. Ing, nadrág és egy köpeny, ami egészen a földig ért. A szél néha belekapott, így még rémisztőbbnek tűnt.

A varázsló látta a fiún, hogy egy időre sikerült beleszorítania a cselekedet utáni vágyat, ezért lazán az ajtófélfának vetette a vállát, és mosolyogva figyelte őt. Mosolya viszont nem volt kedves vagy bátorító, megint az az ördögi vigyor terült szét az arcán, amitől mindenki frászt kapott. Még a szemében is mosoly bujkált, amitől a fiú ismét megborzongott.

Úgy döntött, nem mutatja ki, hogy egy pillanatra elveszítette a magabiztosságát, ezért több lépést tett a férfi felé. Érezte, amint ismét talpába hasít a fájdalom, de összeszorította az ajkát, előttük nem akarta kimutatni a gyengeségét. Szinte már nem is érezte a lábát, teljesen átfagyott a hideg földön. Ingét folyamatosan cibálta a szél, így még jobban látszott rajta, hogy milyen vékony és törékeny teste van. Szinte elveszett bő ruháiban.

Még mindig mereven bámulta Voldemortot, nem állt szándékában megszólalni. Nagyon gondolkozott azon, hogy mit is tegyen. Nem ismerte a férfit, nem tudhatta, hogyan reagálna bizonyos dolgokra.

Bella megfeszült testtel ült az asztalnál. Jobb kezével pálcáját markolta, így figyelte a Nagyurat és a fiút. Minden idegszálával a fiúra koncentrált, de nem látott rajta semmilyen változást.

A férfi úgy döntött, hogy most már a tettek mezejére lép. Nem akarta tovább húzni az időt, kíváncsi volt a fiú reakciójára, ezért beszélni kezdett:

- Mindketten le vagyunk nyűgözve, hogy ilyen csodálatos módon visszanyerted a hangod. - mondta, miközben lassan elindult a gyerek felé.

Várjunk csak! Ez a férfi honnan tudja, hogy most kaptam vissza a hangomat? Azt nem is tudta, hogy néma vagyok, vagyis voltam. - cikáztak a fejében a gondolatok.

Érezte, hogy most már kénytelen lesz mondani valamit, ha nem akarja feldühíteni a férfit.

- Számomra is hihetetlen, de nagyon boldog vagyok, hogy újra tudok beszélni. - a hangja már nem volt rekedt, sőt szinte fülsüketítőnek tűnt, ahogy megszólalt.

Ahhoz képest, hogy milyen kicsi ez a fiú, elég nagy bátorság van benne, és magabiztos. Nem is látszik rajta a félelem.

A gyerek még mindig azon gondolkozott, hogy a férfi vajon honnan tudta meg, hogy néma volt. Megrázta a fejét, ezzel próbálta elhessegetni a gondolatot, mert most ennél sokkal fontosabb dolga volt.

- Szeretném, ha még egyszer elismételnéd, hogy miért is jöttél ide. - kérte a férfi szinte mosolyogva, de ő mégis meglátta benne a haragot, ami egyre gyülemlett benne, és nem tudta, hogy meddig lesz képes féken tartani a dühét.

Egy pillanatig habozott, nem mert megszólalni. Most már egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint eddig, és ezt Voldemort is észrevette. Megint lehunyta a szemét, de lehet, hogy ezt kár volt megtennie. Vagy talán épp ez adott neki elég erőt, hogy folytassa azt, amibe belekezdett. Ugyanis csukott szemhéján keresztül újból meglátta a földön fekvő szüleit, ahogy görcsbe rándulva fekszenek előtte. Keze ökölbe szorult, testét ismét elöntötte az a különös varázslat, ami még ismeretlen volt számára. Most már igazán szerette volna tudni, hogy mi történik vele, de nem tudott rájönni. Lassan kinyitotta szemeit, és majdnem felkiáltott az ijedtségtől, mert a férfi ott állt előtte néhány centiméterre. Arcán nem látott semmilyen érzelmet, megfeszítette állkapcsát, így nézett le rá.

- Még mindig nem válaszoltál. - a hangja most először csengett türelmetlenül, de a fiú nem tűnt rémültnek.

Már épp megszólalt volna, de a háttérből hangok szűrődtek ki, amik egyre közelebb értek hozzájuk. Becsukta a száját, és a zaj irányába fordult. Meglepetésében, vagy inkább örömében majdnem felnevetett. Nem akart hinni a szemének. Pislogott párat, hátha csak a szeme káprázik, de nem. Valóban ott álltak néhány méterre tőlük, és integettek feléje.

- Anthony! - kiáltott fel az egyik szőke fiú, majd boldog vigyorral az arcán, elkezdett szaladni felé. Amint odaért, a nyakába ugrott, és ő sem bírta ki, hogy ne mosolyogjon.

- El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök neked! - vigyorgott rá, majd barátságosan a vállába bokszolt.

- Én is nagyon boldog vagyok. - felelte mosolyogva Anthony, majd észrevette, hogy mindenki arcára kiül a döbbenet és a csodálkozás.

- Neked visszajött a hangod! - hüledezett egy másik fiú, aki a legmagasabb volt közülük.

- Igen, ahogy ti is hallhatjátok.

- De hát hogyan? Némának születtél, és az orvosok is azt mondták, hogy életed végéig így kell élned. - érvelt a fiú, annak ellenére, hogy nagyon örült barátja hirtelen gyógyulásának.

- Higgyétek el, én is nagyon szeretném megtudni, hogyan történt ez velem, de sajnos sehogy sem tudok rájönni. - csóválta a fejét, miközben elhatározta, hogy nem szól nekik a titokzatos érzésről, ami a hatalmába kerítette. Most már tudta, hogy ettől nyerte vissza a hangját, de azt még mindig nem, hogy ki küldte rá a varázslatot.

- Most az a legfontosabb, hogy ismét egészséges vagy, más nem számít. - szólt egy másik szőke hajú fiú.

- Mi lenne, ha ezt megünnepelnénk nálunk? - vetette fel az ötletet a fiú legjobb barátja. Születésüktől fogva nagyon jó barátok voltak. Egyáltalán nem zavarta, hogy Anthony néma. Mindig nagyon kedves volt hozzá, és segített neki a bajban. A mai napig nagyon hálás azért, amiért nem taszította el magától, és kitartott mellette.

Érezte, amint egy tekintet az övét keresi, ezért óvatosan oldalra pillantott, majd meglátta, ahogy a Nagyúr fürkészően nézi őt.

A többiek is csak most vették észre a talpig feketébe öltözött férfit, aki összekulcsolt karral, méltóságteljesen állt az utca közepén. Volt benne valamilyen magával ragadó erő, amitől az összes fiú bámulta őt, és nem tudták elszakítani a tekintetüket róla. Úgy vonzotta őket, mint a mágnes, és ezt próbálta kihasználni, hogy a markában tarthassa őket.

Anthony nem tudta, hogy mit mondjon. Az nagyon furcsa lett volna, ha most csak úgy elmenne egy szó nélkül, miközben azért jött ide, hogy megbosszulja tettüket.

Voldemort csak most eszmélt rá valamire. Ennek a gyereknek nem szabadna emlékeznie semmire, hiszen Bella az emléktörlő varázslatot alkalmazta rajta. Akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy mindenre emlékszik?

Testét egy pillanat alatt elborította a düh. Meglendítette pálcáját, amiből egy kötél repült ki, majd mind az öt fiú köré tekeredett, szorosan egymáshoz láncolva őket. Meg sem tudtak mozdulni, a szomszédos épület falának szorítva, levegőért kapkodva néztek a Nagyúrra.

A férfi két lépéssel átszelte az utca és a fogadó közti távolságot, annyira tombolt benne a düh.

Hatalmas zajjal robbant be az ajtón, és lángoló tekintettel nézett az asztalnál ülő nőre.

- Hogyan lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy még egy egyszerű emléktörlő átkot sem tudsz rendesen elvégezni valakin? - sziszegte dühösen, ahogy egyre csak közeledett a nő felé.

- Én… azt hittem, hogy… hogy… - hebegte vérvörös arccal.

- Mit hittél? - utánozta hisztérikusan Bella hangját. - Úgy gondoltam, hogy ennyit talán rád bízhatok, de úgy látszik, hogy még ennyire sem vagy képes. - nézett rá megvetően, majd ismét elindult kifelé.

Átkozott mugli! Ezt még nagyon megkeserülöd!

Mérhetetlen düh tombolt benne, ő is elindult az utcára. Az ajtóban azonban földbe gyökerezett a lába attól, amit odakint látott. Nem volt szörnyű, de így elsőnek egy kicsit váratlanul érte.

A fiúk még mindig a falhoz szorítva várták, hogy végre történjen velük valami, mert úgy érezték, hogy beleőrülnek a várakozásba.

Voldemort megállt az út közepén, de nem tett semmit, csak próbált lenyugodni. Sejtjei őrült táncot jártak benne, izmai megfeszültek a testében égő haragtól.

Bella úgy érezte, hogy elérkezett a soha vissza nem térő alkalom arra, hogy javítson helyzetén. Nem gondolkodott, ezért abból, amit mondott nem azt sikerült kihoznia, amit szeretett volna.

- Én mindent megtettem azért, hogy töröljem a fiú emlékeit, de úgy tűnik nem volt elég erőm hozzá. - csúszott ki a száján az a mondat, amit legszívesebben rögtön vissza is szívott volna.

A férfi csigalassúsággal felé fordult, és Bellának elállt a lélegzete attól, amit a szemeiben látott. Szinte látta, amint a düh lángocskái vadul lobogtak a tekintetében, ezzel egy árnyalattal sötétebbek lettek a szemei. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy meg tudjon szólalni.

- Az lesz a legjobb, ha most nem jössz a közelembe, különben olyat teszek, amit még megbánok. - szűrte a fogai közt a szavakat. Érezhető volt a hangjában, ahogy egyre próbálja elfojtani a testében tomboló haragot.

Elfordult tőle, nem akarta tovább hallgatni a nő mentegetőzéseit arra, hogy miért nem tudta végrehajtani a varázslatot.

Fogta a pálcáját, és hirtelen maga elé emelte, a fiúkra szegezve. Ők még levegőt venni is elfelejtettek, annyira megijedtek. A kötél egyre jobban belevájódott a bőrükbe, és felsértette több helyen. Véres folt színezte be, ahogy hozzájuk dörzsölődött. Iszonyú fájdalmat okozott nekik, de egyikük sem nyögött, nem akarták kimutatni, hogy mennyire fáj, amit a férfi tesz velük.

Anthony volt a legerősebb közülük. Fogait összeszorítva próbálta elviselni a kínt, amit a kötél okozott neki. Szüleire gondolva rájött, hogy ez a fájdalom meg sem közelíti azt, amit az elvesztésük jelentett számára. Ha azt sikerült túlélnie, akkor ezt miért ne?

Bella gyűlölettel bámulta őt, de csak Anthony-t, a többi fiú nem érdekelte. Csak neki akart elviselhetetlen fájdalmat okozni, és végignézni, ahogy a földön fetreng a kíntól, amit ő okoz számára.

Voldemort közben leeresztette pálcáját, majd maga mellett elkezdett kis köröket rajzolni. Ahogy a pálcája mozgott, úgy feszült egyre jobban a fiúk teste köré a kötél. Nem bírták tovább, szinte egyszerre ordítottak fel mind az öten.

Anthony sem tudta tovább magában tartani a fájdalmát, viszont ő volt az egyetlen, aki próbálta elfojtani a sikolyait. Ajkába harapva, ismét magának okozott fájdalmat, de a sikoly belőle is feltört.

A férfi egy egyenes vonalat írt le a levegőben, mire a kötél kezdett ellazulni, így már nem vájódott beléjük.

Ahol a kötél elvágta a bőrüket, vékony csíkban vér kezdett szivárogni a sebükből.

Ismét rájuk szegezte a fegyvert, majd megszólalt volna, ha Bella nem vág közbe:

- Anthony az enyém! - mondta szinte hisztérikus hangon. - Én akarom megölni!

A férfi nem tudta megállni, és halványan elmosolyodott a nő közbeszólásán. Teljesen megértette, hogy most ő akar bosszút állni rajta, azok után, hogy nem úgy sikerült a terve, mint remélte. Talán enyhe bűntudatot is érzett emiatt, de ő nem olyan ember volt, mint aki megbánja azt, ami rosszul sült el.

Mégsem fordult vissza a nő felé, és nyugtatta meg, hogy ő ölheti meg. Kétségek közt akarta tartani, hadd marja őt a féltékenység, hogy esetleg nem ő fog végezni vele.

Még mindig mosolyogva, egy újabb pálcaintéssel eloldozta a fiúkat, majd megszólalt:

- Bízom benne, hogy ez a nap mindenki számára emlékezetes marad. Főleg számodra. - biccentett Anthony felé, aki mereven állta a tekintetét.

Az összes fiú felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, hogy kiszabadultak a kötél fogságából, de azt nem sejthették, hogy perceken belül olyan rabságba fognak zuhanni, ahonnan nincs menekvés, és örökké tart.

- Kérlek, menj oda Bellához. - mondta Anthony-nak címezve, aki rogyadozó lábakkal elindult a végzete felé.

A boszorkány mosolyogva figyelte, ahogy a fiú egyre közeledik. Az izgalomtól megmarkolta kezében tartott pálcáját, így várta, hogy odaérjen hozzá.

Alig ment pár lépést, Bella száját már el is hagyta a szörnyű átok:

- Crucio! - üvöltötte, és féktelen öröm száguldott végig a testén, ahogy nézte az előtte rángatózó testet. Csak néhány percig kínozta, aztán elrántotta a pálcát.

- Komolyan azt hitted, hogy bosszút állhatsz rajtam? - vigyorgott gonoszan a fiúra, akiben már alig volt élet.

- Titeket megkíméllek ettől a fájdalmas élménytől. Nem fogtok érezni semmit. - mormolta Voldemort azon a kábító hangján, ahogy közelebb ment hozzájuk. Mindegyik szemében meglátta, ahogy a félelem testet ölt, és egyre jobban eluralkodik rajtuk a rettegés.

- Avada Kedavra! - hangjuk egyszerre csendült, ugyanabban a pillanatban mondták ki a gyilkos átkot.

Anthony még látta maga előtt Bella fekete hajfürtjeit, ahogy a szél belekap, majd utolsó emlékként, szüleire gondolva, eltávozott az élők sorából. Az ajándék, aminek csak egy kis ideig volt a birtokosa, egy szempillantás alatt szertefoszlott.

Utoljára még egyszer meglendítette a szárnyát, majd az egyik faágon landolt. Fekete szemeivel a magasból kémlelte az alatta elterülő sötét erdőt. Egy hatalmas tölgy legfelső ágára ült le, mert innen mindent jól belátott.

Az albániai erdő mindig is arról volt híres, hogy könnyen el lehet tévedni benne. A fák sűrűn sorakoztak egymás mellett, alig lehetett átlátni közöttük. Néhány fa oldalán moha díszelgett, és volt olyan is, amelyikre borostyán kúszott fel. Mindig hideg uralkodott az erdőben, és nyirkos volt minden a földre szálló párától.

A köd gyorsan telepedett a tájra, néhány percen belül homályossá vált a levegő.

Csend volt, semmi sem zavarta az erdő békéjét, egészen idáig.

A távolból hangos zihálás hallatszott, ahogy az illető egyre csak futott, pontosabban menekült valami vagy valaki elől. Teljesen felverte az eddig nyugalomban pihenő fákat és állatokat, de ez érdekelte most a legkevésbé. Menekülnie kell, az életéről van szó.

Hosszú, hófehér ruhája vadul lobogott utána, ahogy nagy léptekkel átszelte az erdőt. Hajába belekapott a szél, minden ugrásnál a hátának csapódott. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöződtek, egész teste izzadtságban fürdött. Karján egy kisebb tarisznya lógott, amiben egy nagyon értékes tárgyat cipelt. Tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy most fejvesztve menekül annak ellenére, hogy nem is követi őt senki. Mégis úgy érezte, szaladnia kell, különben utoléri a végzete, és akkor minden romba dől körülötte.

Ahogy egyre beljebb és beljebb jutott a rengetegben, kezdett megnyugodni, és lassított tempóján. Lihegve vetette vállát az egyik fának, majd mélyeket lélegezve próbálta elmulasztani az oldalába nyilalló fájdalmat. Érezte, amint kirázza a hideg, amikor végigpásztázta szemével az erdőt. Köd és még több köd. Mást nem is látott, mindent körülvett a homály. Szorosan magához ölelte a tarisznyát, pontosabban azt, ami benne volt. Nem mert belegondolni abba, mik lehetnek a következményei annak, hogy ellopta ezt a tárgyat, mégpedig nem akárkitől, a saját anyjától.

Könnyek gördültek végig arcán, ahogy megjelent előtte az anyja arca, amint még utoljára elmosolyodik, és örökre lehunyja a szemét. Az emlékek hatalmas erővel öntötték el a testét, de nem is próbált védekezni ellenük.

Feje erőtlenül hanyatlott vissza a párnára. Kezével a fehér lepedőbe kapaszkodott, de még így sem tudta felhúzni magát. Arca beesett volt és sápadt, szemei láztól csillogtak. Egyetlen kívánsága az volt, hogy még egyszer utoljára hadd lássa a lányát, mielőtt magával ragadja a szörnyű halál. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a lelkéből, amikor meglátta az ajtón belépő lányát. Fáradtan intett neki a kezével, hogy menjen közelebb hozzá.

Heléna bátortalanul lépett az ágyhoz, majd leült a mellette lévő székre. Ujjait összekulcsolta az anyjáéval, így nézett a szemébe.

- Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél, lányom. Azt hittem, hogy soha többé nem láthatlak. - suttogta kimerülten, majd megnyalta kicserepesedett ajkát.

- Persze, hogy eljöttem. Nagyon szeretlek, anya. Nem akarom, hogy meghalj. - sírta el magát, majd heves zokogásba kezdett.

- Kérlek, ne sírj, Heléna. Úgy akarok meghalni, hogy mosolyt látok az arcodon, hogy boldog vagy, és nem úgy, hogy engem siratsz. - préselte ki magából a szavakat.

- Nem tudok mást tenni. Hogy lehetnék boldog, ha az egyetlen ember, aki megmaradt nekem, itt hagy örökre, és végleg egyedül maradok? - kérdezte kétségbeesetten.

- Ez nem igaz. Nem maradsz egyedül. Ott van neked a férfi, akiről már annyit beszéltünk.

- Ne, anya, kérlek! Bármit megteszek neked, csak ne emlegesd azt a férfit, képtelen vagyok szeretni. Gőgös, önfejű, mindig csak magára gondol, hogy tudnék egy ilyen férfit szeretni? - nézett rá az anyjára, aki csukott szemmel hallgatta a lányát, mert küzdött a testében tomboló fájdalommal.

- A báró nagyon szeret téged. Csak ő tud megvédeni mindentől. Bízz benne. Akkor hagyom itt a világot nyugodtan, ha biztonságban tudlak téged, és jelenleg ő jelenti ezt számodra. - mormogta. Már alig lehetett hallani, hogy mit mond.

Heléna nem akart vitatkozni az anyjával, sosem tette, és most főleg nem fog, a halálos ágyán.

- Egy valamit ígérj meg nekem. - szorította meg Hedvig a lánya kezét. - Azt, hogy nem utasítod el magadtól a férfit. Nem kell szeretned, csak engedd, hogy a gondodat viselje.

Látta a szemében, hogy ez az utolsó kívánsága, amit kér tőle, nem mondhatott nemet. Ő is megszorította a nő forró, csontos ujjait, majd könnyektől ragyogó szemmel megszólalt:

- Az irántad érzett mélységes szeretetre és tiszteletre esküszöm, hogy betartom az ígéretem, amit kértél tőlem.

Hedvig halványan elmosolyodott, majd végigsimított lánya arcán.

- Köszönöm, kincsem. Vigyázz magadra. - csuklott el a hangja, majd lassan kezdett lecsukódni a szeme.

- Anya, maradj velem, kérlek! - kiabálta a nő kezét szorongatva.

Az asszony még egyszer utoljára kinyitotta a szemét, majd minden erejét összeszedve a lányára nézett.

- Te vagy az életem. Legyél bátor, és ne hagyd, hogy legyőzzenek. Tudod, hogy mindig erre tanítottalak. - egyre akadozott a hangja, Heléna alig értette, hogy mit mond. - Nagyon szeretlek. - mondta ki az utolsó két szót, és mosollyal az arcán engedte, hogy a halál magával vigye egy szép, békés helyre.

- Én is szeretlek, anya! - zokogta az anyja testére borulva, majd a nevét suttogva elbúcsúzott tőle, és örökre maga mögött hagyta a szülői házat.

A Hold megcsillogtatta az arcán végigfolyó könnyeket. Alig hitte el, hogy az anyja néhány órával ezelőtt meghalt. Megtörölte arcát a ruhája ujjával, majd ismét elindult, de most már nem futott. Úgy érezte, hogy már nincs miért menekülnie. Nem akarta feladni, de teljesen kimerült, nem volt ereje semmihez. Hagyta, hogy a lába vezesse őt egyre beljebb és beljebb a rengetegben. Tüdeje is egyre jobban szúrt, meg kellett volna állnia, hogy pihenjen még egy kicsit, de nem foglalkozott a fájdalommal, hajthatatlanul ment előre.

Az erdő másik felében egy kutató szempár pásztázta a fákat. Köpenye végigsöpörte az avart, ahogy gyors léptekkel haladt előre. Keresett valakit, meg kellett találnia. Pontosabban a szerelme után kutatott. Már több hete keresi őt, és ma bukkant rá erre az erdőre, mert tudta, hogy a lány szereti az ilyen helyeket.

Sötét szemei felragyogtak, ahogy az égre emelte tekintetét. A csillagok halványan pislákoltak az égbolton. Felsóhajtott, majd tovább ment az ösvényen. Még mindig nem értette, hogy a lány miért ilyen elutasító vele. Felajánlotta a szerelmét, nem volt szegény, bármit megadna neki, ő mégis már több alkalommal kikosarazta azzal az indokkal, hogy nem illenek össze, és hogy nem akar vele lenni. Ez azonban nem fogja megakadályozni abban, hogy küzdjön érte. Ha kell, élete utolsó napjáig is harcol a szerelméért, de nem fogja feladni.

Heléna hangokat hallott, ahogy azok egyre csak közelednek felé. Gyorsan fogta a táskában elrejtett diadémot, ami az anyjáé volt, és egy odvas fában rejtette el. A tarisznyát is betette mellé, így várta, hogy megjelenjen a hang forrása.

Amikor a férfi meglátta a fa mellett álldogáló, fehér ruhás lányt, hatalmas vigyorra húzta a száját, majd lassú léptekkel elindult felé.

Heléna úgy remegett a félelemtől, mint egy nyárfalevél. Hátrálni kezdett, de nem sokáig tudott, mert a háta egy másik fának ütközött, elzárva előle a menekülési utat.

- Szerelmem, annyira boldog vagyok, hogy végre megtaláltalak. Felkutattam utánad az egész országot. Ne félj tőlem. - szavaival próbálta megnyugtatni a nőt, de ettől még nagyobb remegésbe kezdett.

- Engedj elmenni, kérlek. - könyörgött a szemébe nézve. A báró erre csak egy mosollyal válaszolt, majd ugyanolyan békés hangnemben folytatta:

- Nem értelek, édesem. Szeretjük egymást, miért akarsz elmenni? - lépett közelebb hozzá, majd óvatosan végigsimított az arcán, amitől hideg futkosott a hátán.

Próbált eltávolodni a bárótól, de a háta már így is a fa oldalának feszült, reménytelen volt a helyzet. Úgy döntött, enged a férfinek, nem lesz olyan távolságtartó.

- Nekem még elég friss a dolog. Nem tudom, hogy mit érzek pontosan. - mondta tétován.

- Emiatt nem kell aggódnod. Lesz elég időnk megismerni egymást. - mosolyodott el a férfi.

Heléna egyre kétségbeesettebben érezte magát. Azt hitte, hogy a férfi ezek után nem lesz vele ilyen kedves. Szinte már nyomasztó volt számára. Most rögtön ott akarta hagyni az erdőt, és arra vágyott, hogy a férfi végre leszálljon róla.

Eltekintett a válla felett, mintha keresné a menekülő útvonalat, amit jelenleg nem látott.

- Kérhetek valamit? - nézett rá esdeklően. A férfi aprót bólintott.

- Tartsunk egy kis szünetet. Időt szeretnék kérni tőled.

A férfi arca egy pillanat alatt elkomorult. A mosoly vicsorgássá vált az arcán, így még ijesztőbbnek tűnt.

- Még mindig nem értelek. Szeretsz engem, Heléna! Mi értelme lenne annak, ha egy kis időre eltávolodnánk egymástól? Az csak rontana a helyzeten. - csóválta a fejét rosszallóan, miközben próbálta lenyugtatni magát, mert a nő rendesen felidegesítette a kérésével.

Heléna egyre szaporábban vette a levegőt. Úgy érezte, a férfi csapdába csalta, és nem talált más kifogást arra, hogy miért nem akar vele lenni.

- Én is szeretnék kérni valamit. Ne beszéljünk többet erről. - fogta meg a kezét. - Felejtsük el a múltat, semmi értelme rágódni rajta. Csak a jövőbe tekintsünk, és meglátod, nagyon boldogok leszünk együtt. Szerelmünk örökké élni fog, és minden akadályt legyőz majd. - húzta magához, de a nő azonnal vad tiltakozásba kezdett.

- Ne, kérlek! Én nem akarom ezt! - húzódott vissza a fához, és elengedte a férfi kezét.

A báró szemében düh villant, majd érzelmeinek utat engedve, ismét magához rántotta a nőt.

- Ne ellenkezz velem, édesem! Fogalmad sincs arról, hogy mióta vágyom rád! - sziszegte a fülébe, és a nő érezte forró leheletét a nyakán.

A báró karjai satuként szorultak a teste köré, de minden erejét összeszedte, és hatalmas erővel ellökte magától. A férfi először észre sem vette, mert a vágy teljesen eluralkodott rajta, csak akkor tért magához, amikor meglátta a távolodó lányt, ahogy menekül előle.

Még soha életében nem futott ilyen gyorsan. Szíve vadul dobogott, érezte, ahogy vére dobol a fülében. Ruhája beleakadt egy bokorba, így több helyen elszakadt.

Már majdnem elért az erdő szélére, amikor egy kéz a szájára szorult, a másikkal pedig karjait fogta meg, nem éppen finoman.

- Mondtam már, szívem, hogy fogócskában mindig én nyerek? - lihegte a férfi, majd durván maga felé fordította.

Heléna előtt kezdett elsötétülni a világ, mert a férfi még mindig a szájára szorította a kezét.

Amikor látta rajta, hogy már nem próbál meg szembeszegülni vele, lefejtette ujjait a nő ajkáról, de a karját nem engedte el.

A lány zihálva nézett az előtte álló férfire. Elmondhatatlan érzelmek kavarogtak a lelkében.

Most vagy soha! Mondd el neki az igazat!

- Nem akarlak megbántani, de nem hazudhatok neked, és magamnak sem. Nem vagyok szerelmes beléd, épp ezért nem tarthatok veled. - mondta ki a gyilkos szavakat, amitől a férfi még nagyobb haragra gerjedt.

- Ha nem lehetsz az enyém, másé se legyél! - hörögte. Nem engedhette, hogy a lány valaki mással legyen boldog. Ezért olyan dologra szánta el magát, amire még gondolni is szörnyű.

A sötét erdő csendjébe egy fájdalmas sikoly hasított bele, szenvedés és keserűség zúgott benne. A halál szele terjengett körülöttük. Egy tőr szelte át a levegőt, majd a nő mellkasában állapodott meg, akinek vére azonnal beszennyezte az ezüstösen csillogó fegyvert. A Hold sápadt fényével ragyogta be a nőt, akinek utolsó lehelete párafelhőként kavargott a levegőben, mielőtt a szél tovafújta volna.

A báró hitetlenkedve meredt maga elé. Kezében remegett a tőr, amivel kioltotta szerelme életét. Egy artikulálatlan üvöltés hagyta el a száját, majd a földre rogyott fájdalmában. Könnyein keresztül nézte halott kedvesét, majd a fegyverre pillantott. Lassan felállt, és maga felé fordította. Csak azért végzett Helénával, mert elborult az agya, és nem tudott gondolkodni. Nélküle viszont nem tud élni. Ujjai görcsösen feszültek a tőrre, majd egy erős, határozott mozdulattal a szívébe döfte. Hang nélkül rogyott a földre, szerelme mellé.

A holló egy közeli fán ült, végignézte az egész jelenetet. Elrugaszkodott az ágról, majd egy kört tett le a levegőben a két halott fölött. Utoljára rájuk pillantott, majd nagy szárnylendítésekkel magukra hagyta őket a halál jeges ölelésében.

10. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a 10. fejezetet. Lesz benne több váratlan fordulat, remélem tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

10. Fejezet

Narcissa idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Állával a másik kezére támaszkodott, így bámult ki a fogadó ablakán, és várta, hogy megjelenjen Bella és Voldemort.

A férfi azt ígérte, hogy sietnek vissza, mégsem jöttek. A vásárlástól is teljesen elment a kedve, ezek után nem akarta megünnepelni a születésnapját sem. Csak arra vágyott, hogy a húga végre visszatérjen.

Egyfolytában azon gondolkozott, hogy Bella miért volt ilyen ellenséges a férfivel. Egész végig, miközben reggeliztek, érezte, hogy csak úgy tombol a feszültség az asztal körül.

Nem értette a testvére viselkedését, pedig minden erejével azon volt, hogy rájöjjön.

Arra sem talált magyarázatot, hogy miért ment el olyan gyorsan.

Mi dolga lehet? Azt mondta, hogy ezt a napot csak velem fogja eltölteni. Ilyen hirtelen közbe jött neki valami? De hát mi? Nyugodtan reggeliztünk, legalábbis próbáltunk, aztán az egyik pillanatban felpattant a székről, majd egy ostoba indokot kitalálva elviharzott. Csak azt tudnám, hogy miért volt ilyen távolságtartó a férfivel. Én először úgy láttam, hogy minden rendben van köztük, de kiderült, hogy mégsem. Bárcsak rájönnék furcsa viselkedésének okára. - fejezte be az elmélkedést, majd lemondóan megrázta a fejét, mert érezte, hogy erre egyhamar nem fogja megtudni a választ.

A hűvös szellő megtáncoltatta a levegőben kavargó faleveleket, ahogy Bella kecsesen és magabiztosan lépdelt a macskaköves úton. Szemével az utca vége felé tekintett, de érezte, amint valakinek a tekintete a hátába fúródik.

A Nagyúr lassan ment mögötte, nem akarta beérni őt. Meg akarta várni, amíg teljesen megnyugszik és lehiggad. Remélte, hogy az előbbi kínzás és gyilkolás kiirtott belőle minden dühöt és haragot, és talán nem támad rá megint úgy, mint egy vadállat.

A nő még mindig látta maga előtt az idegen kisfiú arcát, akinek a szüleivel nem sokkal ezelőtt végzett. Látta, amint a fiú szemében a félelmet felváltja a csodálkozás és értetlenség, ahogy az emlékei egyre csak távolodnak tőle, és amik már soha többé nem lesznek az övéi.

Sosem szerette a gyerekeket, mindig irtózott tőlük, egyet sem bírt elviselni maga mellett. Ezt a fiút azonban még azoknál is jobban gyűlölte, hiszen mugli volt. Nem törődött vele, miután megölte a szüleit, egyszerűen csak eljött onnan a férfivel együtt. Azt nem is sejtette, hogy a kisfiú percekig bámult utánuk, még akkor is, mikor már eltűntek a szeme elől.

Mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát, ami már majdnem sikerült is neki, ahogy egyre távolodtak attól a bizonyos háztól. Haját megigazította, már nem lógott gubancosan a hátára, hanem gyönyörű koronaként keretezte az arcát.

Amikor elért az utca végére, megállt. A férfi méterekkel le volt maradva tőle, ezért kellett néhány másodperc, mire utolérte őt, majd ő is abbahagyta a sétát.

Amint Bella észrevette, hogy a férfi is megállt mellette, egyből elindult, hogy folytassa útját. Csak egy kis pihenőre állt meg, még mindig nem akart beszélni vele. A férfi meglátta a mozdulatot, majd a csuklójánál fogva, erősen magához húzta.

- Úgy látom, azóta sem sikerült megtanulnod, hogy velem nem érdemes ellenkezni. Mindig az van, amit én akarok. - mondta lassú, monoton hangon, mintha hipnotizálni akarta volna a nőt.

- Te meg arra nem jöttél még rá, hogy én vagyok a világ legmakacsabb embere, aki valaha is létezett. Ha én egyszer nem akarok valamit, senki sem kényszerítheti rám, hogy megtegyem. - felelte ugyanolyan fülbemászó hangon, mint a férfi. Nem vette észre, de karjait a varázsló mellkasára tette, és egyre csak húzta magához.

Voldemort érezte, hogy most jött el a pillanat arra, hogy meggyőzze a nőt. De miről is kellene meggyőznie őt? Az lenne a legfőbb cél, amit el akart érni, hogy a nő ne kérdezzen rá többet a nővére nyakláncára, arra, hogyan került hozzá. Minél többször hozta fel a témát a nő, annál jobban elege lett belőle. Mármint a nyakláncból. Érezte, hogy a nőt sosem tudná megunni. Van benne valami magával ragadó erő, aminek nem bír ellenállni. Mégis tudta, hogy ő a főnök, neki kell parancsolnia, és ennek így is kell maradnia. Bellának nem szabad meglátnia, hogy már ilyen rövid idő után hatással van rá, és azt pláne nem szabad megéreznie, hogy uralkodni tud a férfi érzelmei felett. A férfinek kell megmondania, hogy mi legyen, nem pedig fordítva.

Némán álltak egymásnak feszülő testtel, egyikük sem akarta elengedni a másikat. Olyan volt, mintha farkasszemet néztek volna.

A nő számára csak egyetlen dolog volt furcsa, ami hirtelen megváltozott benne a férfivel kapcsolatban. Idáig, akárhányszor csak a varázsló szemeibe nézett, érezte, hogy elveszíti a teste felett az uralmat, és nagy erő kellett ahhoz, hogy ismét parancsolni tudjon az érzelmeinek. Most viszont ezt egyáltalán nem érezte. A magával ragadó erőt, ami egyre erősebb lett benne, és mindent meg kellett tennie azért, hogy ne a férfi nyerje meg a csatát.

Ez az érzés teljesen elszállt belőle. Amikor találkozott a tekintetük, nem kezdett el remegni a térde, nem érezte azt, hogy menten elájul. Biztos volt abban, hogy a karjaiban tud maradni anélkül, hogy megadná magát az érzelmeinek és megengedné nekik, hogy tiltott utakra vezesse.

Voldemort azonban ravasz ember volt. Átlátott a nő ügyes kis próbálkozásain. Azon, hogy most ő akarja a hatalma alá keríteni. A férfi esetében ez egyenlő volt azzal, hogy hamarosan meghal. Vagyis alig volt esélye a nőnek arra, hogy ez sikerüljön neki.

Mindketten nagy harcot vívtak a saját érzelmeikkel, de a férfinek már nem igazán tetszett, hogy a nő csak bámul rá, és meg sem szólal.

- Én ezt nem tudhatom. Ha te mondod, akkor valószínűleg így is van. - mondta beleegyezően a nő előbbi mondatára utalva.

Ne higgy neki! Most ezt csak azért mondja, hogy elhitesse veled, igazad van! Megint bele akar vinni a trükkös kis játékaiba, amiben én már nem fogok részt venni. Nem fogom hagyni, hogy ismét átverjen, becsapjon, hogy utána a hátam mögött kinevessen. Majd amikor rákérdezek az igazságra, egyszerűen csak elterelje róla a szót azzal, hogy ez egyáltalán nem fontos, és nem kell törődnöm vele! De igen is kell! Kiderítem, hogyan került hozzá a nyaklánc, ha beleszakadok, akkor is! - döntötte el magában, majd egy finom mozdulattal kibújt a férfi öleléséből.

Minden idegszálával érezte a nőn végbemenő változást és az elutasító viselkedését. Tudta, hogy ez még mindig a nyaklánc miatt van, de ha Bella térden állva könyörgött volna érte, hogy mondja el, akkor sem tette volna meg. Azzal is tisztában volt, hogy ezzel csak még jobban szítja a nőben az ellenkezést és a haragot, de elhatározta, egy szót sem szól az ékszerről.

- Örülök, hogy egyetértesz velem. - felelte Bella kimért hangon, amit a férfi az elmúlt órákban folyamatosan tapasztalt nála. - Ha már nincs több mondanivalód, visszamennék a fogadóba. Cissy már biztosan aggódik értünk. - pillantott még egyszer a férfi arcára, majd behunyta a szemét, és máris érezte, ahogy a sötétség egyre csak hívja magához.

A fiáker lassan gördült be a fogadó elé. A lovak halk nyerítéssel megálltak, amikor a kocsis finoman meghúzta a gyeplőt. Óvatosan leugrott a bakról, majd gyengéden megpaskolta a lovak nyakát, erre mindketten boldogan felhorkantottak.

Jason elindult a bejárat felé, majd az ablak mellé érve meglátta, hogy valaki ül az egyik asztalnál. Amint közelebb ért, felismerte benne Narcissát.

- Jó napot, hölgyem! - köszönt neki az ajtón belépve.

A nő újságot olvasva próbálta elütni az időt. Elmélyülten olvasta a cikket, amíg meg nem hallotta a férfi hangját. Először fel sem ismerte a hangot. Hunyorogva pillantott fel rá, majd pár másodperc múlva rájött, hogy ki üdvözölte őt.

- Önnek is… Jason. - köszönt ő is. A nevét tétován és egy kicsit félve mondta ki. Nem volt benne biztos, hogy így hívják őt. Nem igazán figyelt rá, mikor bemutatkozott, a húgán járt az esze. Amikor azonban meglátta a férfi arcán a mosolyt, tudta, hogy jó nevet mondott.

- Igen, Jason vagyok. - bólintott még mindig mosolyogva. - Leülhetek? - mutatott az egyik székre.

- Persze, nyugodtan. - mondta, majd arrébb húzódott, hogy a férfi is elférjen.

Eddig nem volt ideje megnézni alaposabban a férfit, most viszont tetőtől talpig végigmérte.

Magas volt és vékony, világosbarna haján megcsillant az ablakon beáradó napfény. Mosolyogva figyelte a nőt, nemcsak a szája mosolygott, gesztenyebarna szemei is barátságosan fürkészték az arcát.

Teljesen az ellentéte. - hasonlította össze a két férfit.

- Nem akarok tolakodónak tűnni, de kérdezhetek valamit? - zökkentette ki a férfi hangja az álmodozásból. A nő biccentett. - A testvére hol van most?

Hirtelen nem tudta, hogy mit feleljen. Azt mégsem mondhatta el, hogy dühösen elrohant, miután Voldemort feldühítette valamivel. Arra viszont még mindig nem tudta a választ, hogy mivel.

- Közbejött neki egy fontos dolog, most is azt intézi. - válaszolta kitérően. Ezzel végül is nem hazudott. Bella is ezt mondta neki.

- Értem. - bólintott Jason. - És még azt megkérdezhetem, hogy Voldemort nagyúr itt van?

- Nincs, neki is el kellett mennie. - hazudta. Azt nem akarta elmondani, hogy a húga miatt ment el, vagyis pontosabban utána.

A férfi erre is bólintott.

- Csak azért kérdeztem, mert úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk. Még nem kaptam meg a fizetségem a kisasszony fuvarjáért. - világosította fel Narcissát.

- Nem tudom, hogy mikor fognak visszajönni, nem mondták meg. Mi lenne, ha meginnánk valamit, ameddig várunk rájuk? - javasolta kedvesen.

- Az nagyon jó lenne. - mosolyodott el. - Hosszú volt az út, és igazán jólesne egy frissítő.

- Rendben. Thomas! - kiáltotta el magát. Hamarosan megjelent a pultos, és odabicegett az asztalukhoz.

- Parancsoljon, kisasszony.

- Megkérhetem, hogy hozzon nekünk két vajsört, és esetleg egy kis harapnivalót is? Fárasztó útja volt, biztosan megéhezett. - nézett a férfire, aki csak egy mosollyal válaszolt.

- Máris hozom. - mondta Thomas, majd kiment.

Egyikük sem szólalt meg. Jason az utcát nézte, Cissy pedig őt. Tudta, hogy nem kéne ilyet éreznie, de volt a férfiben valami, ami arra késztette, hogy csak őt bámulja. Mert nem csak egyszerűen rápillantott, hanem majdnem kiesett a szeme, úgy figyelte a férfit.

Nem merte bevallani magának, de megtetszett neki Jason, szimpatikus volt számára. Jason egyre csak az utcát figyelte. Azt viszont ennek ellenére is megérezte, hogy nézi őt a nő. Pontosabban bámulja. Érezte, amint a tekintete az övét keresi, ezért lassan oldalra fordította a fejét, és megkérdezte:

- Szeretne valamit mondani? - jutottak el a szavak Cissy tudatáig. Szörnyen zavarba jött, mikor a férfi megszólította.

Hogy lehettem ilyen bolond? Miért kellett ilyen feltűnően néznem? Most mit válaszoljak, nem akarok mondani semmit, csak néztem őt.

- Nem, csak elbambultam. - mentegetőzött elpirulva. - Azon gondolkoztam, hogy mikor fognak már visszajönni.

- Értem. - mondta megint a férfi, de gyanakvóan nézett a nőre. Tudta, hogy nem emiatt bámult így rá. De nem akarta szóba hozni, látta rajta, hogy így is mennyire zavarban van.

Szerencsére a nőnek nem kellett válaszolnia, mert megjelent Thomas egy nagy tálcával a kezében. Egy itallal teletöltött kancsó, két pohár, és egy tányér volt rajta étellel.

- Köszönjük, Thomas. Nyugodtan elmehet, majd én töltök. - mondta neki. A férfi ismét elment.

- Engedje meg, hogy segítsek. - udvariaskodott Jason. Narcissa keze már a kancsó fülén volt, és a férfi is odanyúlt, aminek az lett a következménye, hogy a nő ismét elpirult. Ugyanis a férfi ujjai megérintették a kezét, ahogy mindketten megpróbálták felemelni a kancsót.

- Megengedi? - kérdezte a férfi a nőre nézve, aki csak bólintott. Nem tudott megszólalni. Még mindig érezte a testén végigfutó hideget, amit Jason érintése váltott ki belőle.

Mosolyogva töltötte tele a poharat, először a nőét, majd az övét is. Tetszett neki, hogy ennyire szemérmes és ilyen könnyen zavarba lehet hozni. Azt már nem tudta, hogy kifejezetten az ő érintésétől pirult el.

- Köszönöm. - mondta Cissy, mikor a férfi letette elé az italt.

- Egészségünkre. - biccentett felé, majd összekoccintotta a két poharat.

Ahogy Narcissa a szájához emelte a poharat, majd ivott belőle egy kortyot, meghallott egy hangot. Valaki megérkezett.

Nagyon remélte, hogy Bella lesz az. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta a fogadó felé haladó testvérét.

- Bella! - kiáltotta, majd odaszaladt hozzá, és megölelte. - Annyira örülök, hogy visszajöttél. Minden rendben? - kérdezte, mikor meglátta a nő zavart és dühös arcát.

- Persze, nincs semmi baj. Sikerült elintéznem, amiért elmentem. Ne haragudj, hogy csak ilyen sokára jöttem.

Tekintete az asztalra tévedt, ahol meglátta a kocsist.

- Jason, bemutatom a húgomat, Bellát. Bella, ő itt Jason. - mutatta be őket egymásnak. - Ő hozott el ide.

- Örülök, hogy itt van. - mondta a nő, de a hangján lehetett hallani, hogy nem akar társaságban lenni.

- Én is, hölgyem. - mosolygott rá, mire Cissy ismét megérezte, hogy a férfi hangjától ismét kirázza őt a hideg.

- Bocsánat, de most szeretnék felmenni. - nézett rájuk Bella.

- Persze, menj csak nyugodtan. - mondta megértően Narcissa.

Mindketten figyelték, ahogy lassan, nagy teherrel a vállán elindul. Olyan teherrel, amiről egyikük sem tudott, és ami egészen szörnyű volt. A gyilkolás terhével…

A Nap erősen tűzött annak ellenére, hogy ősz volt. A szép idő nem tartott sokáig, mert pillanatokon belül köd ereszkedett a tájra. A fény több helyen is próbált áthatolni a hirtelen jött homályon, nem sok sikerrel.

Egy hosszú, fekete köpeny egyre csak söpörte az utca szennyét. Tulajdonosa céltalanul bolyongott már órák óta, mégsem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Bár az volt az igazság, hogy nem nagyon akart tenni bármit is. Érezte, hogy semmi értelme megpróbálni meggyőzni a nőt a nyakláncról. Úgyis mindig a saját feje után megy, nem lehet megmondani neki, hogy mit tegyen. Az van, amit ő akar, de ez nem lesz sokáig így, mert ő nem fogja hagyni…

A ködtől már alig látott valamit, hunyorogva folytatta útját. Nem lepte meg őt a köd, már hozzászokott ahhoz, hogy az időjárás ilyen hirtelen megváltozik.

A távolból károgás hallatszott, majd a feje felett több száz holló repült el. Mindegyik kecsesen szállt hatalmas szárnyaival.

Volt a madarakban valami erő, egyre csak vonzotta őt. Szerette őket, de csak a hollókat, más madár nem jöhetett szóba nála. Egyetlen egy állat volt, ami még tetszett neki. A kígyó…

Az egyik holló íves kört tett le a levegőben, majd egy utolsó szárnylendítéssel a férfi vállán landolt.

Hitetlenkedve nézett a madár fekete szemeibe, amiben viszontlátta a sajátját. Az állat békésen ült rajta, nem szándékozott továbbmenni.

Közben az útra szinte az összes holló leszállt, így feketeséget képeztek a homályos ködben.

Beletörődve folytatta útját, bár nem értette, hogy ez a madár miért szállt rá a vállára. A hollók nem az emberszeretetükről híresek, ennek ellenére ő kedvelte őket. Épp ellenkezőleg, arról, hogy messziről elkerülik az embereket, mert félnek tőlük. Ezen a madáron viszont nem érzékelt semmi félelmet.

A holló még egyszer utoljára a szemébe nézett, majd széttárta szárnyait, és elrugaszkodott a válláról. Meglobogtatta a haját, ahogy elrepült.

Megállt az út közepén. Teljesen megbénította az, amit a madár szemében látott. Mintha közölni akart volna valamit. De nem az volt számára különös, ahogyan ránézett, hanem az, hogy ismerte ezt a pillantást, a két szemet. Látta már valahol, az életére is megesküdne. Valaki követi őt…

A piszkos padló egyre csak húzta magához, és nem tudott felkelni. A fájdalom ott tartotta, nem engedte el őt, bármennyire küzdött a szabadulásért. Koszos arcán könnyek csillogtak. Ahol végigfolytak a könnyei, valamivel tisztább volt az arca, de az egész teste koszban fürdött.

Hason feküdt, az ajtó rése alatt figyelte a betűző fényt. Egy kis idő múlva már csak homályt látott, ahogy a köd egyre rátelepedett a tájra.

Minden erejét összeszedte, és megpróbált felkelni. Tenyereit a padlóhoz nyomva igyekezett felülni, ami nagy nehezen, de sikerült neki.

Testrészei keserves fájdalommal válaszoltak ügyetlen mozdulataira. A fizikai fájdalom azonban meg sem közelítette azt, ami most a lelkét feszítette szét. Szilánkjaira tört szívére nem volt gyógyír. Érezte, amint minden egyes darabja pengeként fúródik belé, hegyes végei mérhetetlen fájdalmat okoznak neki, amitől ismét visszahanyatlik a padlóra, és nem kel fel többé.

Megfeszítette testét, nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a fájdalom. Bebizonyítja az egész világnak, hogy ő a legerősebb, aki valaha is létezett. Ezt elsősorban magának akarta bebizonyítani. Azt, hogy egy ilyen szörnyű csapás után is képes felállni a földről, és folytatja a harcot. Mert harcolni fog, nem fogja hagyni, hogy legyőzzék. Számára most már az élet egyenlő volt a harccal és a küzdelemmel, de nem bánta. Ha már a sors ilyen kegyetlenül bánt vele, ő csak azért is megmutatja, hogy erős, és bosszút áll azért, amit vele tettek. Azokon, akik elvették tőle azt, ami a legfontosabb számára, azt, ami nélkül meg kell tanulnia élni. Nem szabad feladnia, el kell viselnie a testében tomboló elviselhetetlen fájdalmat, és mennie kell tovább. Csak így lesz értelme annak, ami történt. Ha nem cselekszik semmit, hiába haltak meg érte. Hiába áldozták fel életüket, ha nem tesz semmit, bemocskolja őket.

Az inge ujjával megtörölte könnyes arcát, majd óvatosan feltápászkodott. Lassan elindult az ajtó felé, majd amikor odaért, meglökte, mire az nyikorogva kitárult.

Hihetetlen erőre volt szüksége ahhoz, hogy ne rántsa vissza, mert amit az ajtón kívül látott, mindennél fájdalmasabb volt. Lehunyta szemeit, így indult ki az utcára. Tudta, hogy mikor fog odaérni, nem akarta addig sem látni. Talpába kavicsok, szilánkok, szálkák fúródtak, de kifejezetten örült, sőt élvezte, hogy ez a fájdalom egy kis időre felülkerekedik a másikon. Véres lábnyomokkal közeledett oda, ahova a legkevésbé sem akart eljutni, de tudta, hogy muszáj megtennie. Nem lehet gyenge, főleg előttük nem. Ők ezt már nem látják, de neki nagyon fontos volt, hogy ezt betartsa, hiszen az előbb fogadta meg, hogy harcolni fog és erős lesz.

Amikor úgy érezte, hogy már odaért, lassan kinyitotta a szemét. A lába felmondta a szolgálatot, nem bírt talpon maradni. Úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Szemeit ismét elöntötték a forró könnyek, amik égették arcát, ahogy végiggördültek rajta. Öklét a szájába tömte, így próbálta elnyomni a belőle feltörő néma sikolyt. Fogait az ujjaiba vájta, ő akart fájdalmat okozni magának. Ezerszer jobban elviselte azt, amit saját magának okoz, mint azt, amit vele tettek. Inkább ő bántja magát, minthogy más tegye még fájdalmasabbá az életét. Bár talán ennél már nem lehet rosszabb.

Hirtelen düh borította el a testét. A tehetetlenség dühe. Az, hogy nem tudja égbe kiáltani a fájdalmát, magában kell tartania, amit már alig tudott elviselni. Miért volt vele ilyen kegyetlen az élet? Némának született, most meg a szeme láttára meggyilkolták a szüleit, és még csak nem is adhatja ki magából azt, ami a lelkét egyre feszíti, és úgy érzi, hogy azon nyomban belehal ebbe a mérhetetlen kínba.

Bella varázslata nem úgy sikerült, ahogy tervezte. A fiú csak egy kis időre veszítette el az emlékezetét. Néhány óra múlva ismét tiszta volt az elméje, mindenre emlékezett.

A szülei egymás mellett fekve hevertek a földön. Összeszedte minden erejét, és rájuk pillantott. Mindketten üveges tekintettel bámultak a semmibe. Testük mereven feküdt a hideg úton. A kín nyomai még most is látszódtak az arcukon.

Közelebb mászott hozzájuk, bár egy kicsit félt a látványtól, de látni akarta őket.

Anyja hullámos haja takaróként lepte be a koszos köveket. Zöld szemében még észrevette az utolsó érzelmeket, amik még lejátszódtak benne. Keze az apja tenyerében volt. Mintha egymás kezét fogva haltak volna meg. Kéz a kézben élték át a kínzást, aztán így léptek át a halál kapuján, ami gyorsan magával ragadta őket, és soha többé nem engedi ki a karmai közül. Örök foglyai maradnak a halálnak…

Az apja arcán is hasonló érzelmeket fedezett fel, mint az anyjáén. Arca még mindig el volt torzulva a fájdalomtól, szemei fénytelenül néztek felfelé.

Még egy pár percig figyelte őket, majd megint felállt a földről, és az apja mellé lépett. Tekintete végigfutott a testén, ami görcsbe rándulva feküdt előtte. Azt kívánta, hogy bárcsak ő is ekkora fájdalmat tudna okozni azoknak az embernek, akik ezt tették vele. Talán az még jobb lett volna, ha a nő őt is megöli. Miért kellett életben maradnia? Nem tud nélkülük élni.

Lehajolt, majd az apja mellől felvette a varázspálcáját. Egy ideig az ujjai között forgatta, aztán nadrágja övébe tette. Megfordult, így a szüleivel szemben állt meg. Utoljára végigfutatta szemeit rajtuk, majd remegő vállakkal elindult, hogy valóra váltsa ígéretét.

Zavartan bámult a távolodó, fekete holló után. Semmit sem értett abból, ami az előbb történt vele. A többi madár is elrepült, ismét egyedül volt az utcán.

Sóhajtott egyet, majd elindult. Nem akart hoppanálni, nyugodtan át szerette volna gondolni a dolgokat. Bármennyire törte a fejét, nem tudott rájönni a madár furcsa viselkedésére. Vagy ezt csak ő képzelte be magának, és a holló csak úgy egyszerűen a szemébe nézett? Ezt elég különösnek találta. Volt még egy másik furcsa dolog, amire szintén nem tudott rájönni. Csak ez a madár közelítette meg őt, a többiek távol maradtak tőle. Mintha ők féltek volna, vagy lehet, hogy ez a madár volt túl vakmerő.

Képtelen volt kiverni a fejéből azokat a fekete szemeket. Nagyon idegesítette, hogy nem tud rájönni, honnan ismerős számára.

Ne legyél ostoba! Egy madár szeme nem lehet ismerős. Honnan ismernéd? Nem ember, csak egy jelentéktelen állat, ami néha szerencsétlenséget okoz, de velem még nem történt ilyesmi és nem is fog. - zárta le magában a vitát, majd dehoppanált.

Másodperceken belül megérkezett a fogadó elé, ahol meglátta az ott parkoló fiákert és az elé befogott lovakat. Nem látott senkit az ablakon keresztül, de nem is bánta. Most egyáltalán nem vágyott társaságra.

Bella a szobában ült, és kifelé tekintett az ablakon. Akkor is az utcát nézte, amikor Voldemort megjelent.

Azonnal elkapta a fejét, még látni sem akarta őt. Érezte, hogy szívdobogása egyre gyorsul, és a bordáit veri. Mélyeket lélegezve felállt, és elindult lefelé, mert tudta, hogy nem bujkálhat örökké a férfi elől.

A Nagyúr belépett az ajtón, majd meghallotta, ahogy megszólítják:

- Uram, örülök, hogy visszajött. Pár napja beszéltük meg, hogy itt fogunk találkozni, hogy megkapjam a fizetségem. - szólalt meg Jason mögüle.

- Igen, máris megkapod, egy pillanat. - bólintott a férfi, majd elővette pálcáját. Kétszer megsuhintotta a levegőben, majd a kocsis megérezte, hogy a köpenye zsebe nehezebb lett, és egyre csak húzza őt lefelé.

- Nagyon köszönöm, uram. A jövőben is bármikor számíthat rám. - mondta alázatosan.

- Én is ezt remélem. Nyugodtan elmehetsz, majd néhány nap múlva beszélünk. - tette vissza köpenye zsebébe pálcáját.

- Rendben. Viszlát, uram. - biccentett Jason, majd hamarosan elhajtott a lovakkal.

A férfi odament az asztalhoz és leült. Az asztalon még mindig ott volt a kancsó a két pohárral együtt. Most nem akart inni, ahhoz túl zaklatott volt.

Ajtónyikorgás hallatszott, majd megjelent Narcissa.

- Jaj, de jó, hogy te is visszajöttél! Érted is nagyon aggódtam. - mondta őszintén, és a férfi észrevette a szemeiben megvillanó aggodalmat.

- Ne aggódj, minden rendben. - mondta automatikusan, mert tudta, hogy a nő ezt akarja hallani.

- Biztos? Feszültnek tűnsz. - fürkészte az arcát.

- Persze, nincs semmi gond. - mondta ismét Voldemort, ami nagy hazugság volt. Nem akarta elmondani, hogy egy holló miatt ilyen ingerült, mert talán a nő kinevetné. Bellát meg jobb, ha nem említi meg. A nő még dühösebb lenne, ha elmondaná. Persze, nem a nyakláncot mondaná el, hanem azt, hogy összevesztek, és Bella nem akar szóba állni vele.

- Kérsz valamit? - kérdezte Cissy.

- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. - utasította vissza az ajánlatot. Tudta, hogy most semmit sem tudna letuszkolni a torkán.

Várt egy kicsit, majd megkérdezte:

- Bella itt van? - próbálta nyugodtan feltenni a kérdést, de a nő így is kihallotta belőle a nyugtalanságot.

A boszorkány már percek óta a lépcsőknél várt a megfelelő alkalomra, hogy ő is megjelenjen. Érezte, eljött a pillanat, hogy ő is felfedje magát.

- Itt vagyok. - csendült a terem másik végéből a hangja.

A férfi egyenesen a szemébe nézett, és érzelmek után kutatott, de nem látott benne haragot. Újra a régi Bellának tűnt, pedig ez kicsit sem volt így. Csak ő látta azt, hogy ismét önmaga volt. A nő viszont érezte, hogy megváltozott benne valami, egy olyan dolog, ami nem csak őt változtatta meg.

- Biztos, hogy jól vagy, Bella? - kérdezte aggódóan Narcissa. - Sápadt az arcod.

- Jól érzem magam. - bizonygatta, de nem a nővére szemébe nézett.

- Gyere, ülj le. - mutatott egy székre a férfi.

Lassú léptekkel elindult, nem akart a közelében lenni. Félt attól, hogy a férfi valami rosszat fog mondani.

- Ha nem haragszotok meg, felmennék egy kicsit rendbe tenni a szobámat. - hallotta messziről Cissy hangját.

- Menj csak nyugodtan. - felelte Voldemort, de nem pillantott rá. Csak Bellát figyelte.

Narcissa felfelé menet, egész végig azon gondolkozott, hogy mi történhetett kettőjük között. A testvére zaklatottan ment el, és úgyis jött vissza. A férfit sem látta nyugodtnak.

Az asztalnál nem éppen volt oldott a hangulat. Mindketten feszélyezve néztek a másikra, és nem mertek megszólalni, főleg Bella nem.

- Iszunk valamit? - törte meg a csendet a varázsló.

- Ihatunk. - egyezett bele a nő, de ezt is olyan lekezelően mondta, hogy Voldemortban ismét kezdett felgyülemleni a harag.

Egy pálcaintéssel teletöltötte a poharakat, majd síri csöndben elkezdtek inni. Bella elfordult tőle, nem akart ránézni, és már alig várta, hogy végre felmehessen a szobájába.

Gondolatok ezrei kavarogtak a fejében, ahogy egyre közeledett a célja felé. A Nap megcsillogtatta az arcán maradt könnyeket. A könnyeket, amik utoljára csordultak ki a szeméből, mert megfogadta, hogy soha többé nem fog sírni. Nem fog könnyet ejteni olyan emberekért, akik tönkretették az életét.

Hatalmas sóhaj szakadt fel a lelkéből, amikor rájött, hogy mit is készül tenni hamarosan. Megkönnyebbülést érzett minden apró porcikájában, ahogy az édes bosszú ellepte törékeny testét. Kezével az övében lapuló pálcát fogta, így érezte magát biztonságban.

Ezen a környéken még egyszer sem volt, hiszen az ő fajtájának tilos ennyire bemerészkednie a városba. Nekik az a legfontosabb feladatuk, hogy minél jobban meghúzzák magukat, és kerüljék el a többi embert. Ezt még az apja próbálta elmagyarázni neki úgy, hogy jeleket rajzolt a levegőbe, amiből sikeresen megértette a lényeget.

Az emlékektől ismét összeszorult a szíve, és érezte, amint a könnyek megint megpróbálnak előtörni, de megfeszítette az arcát, nem engedett a gyengeségnek.

Lassan beért a város főterére, ahol alig volt valaki. Teljesen egyedül érezte magát, de talán most pont erre volt szüksége. A magányra, hogy át tudja gondolni a dolgokat. A dolgokat, amiket hamarosan meg fog tenni. Legalábbis ezt tervezi.

A szülei emlékét nem tudta kitörölni sem a fejéből, sem a lelkéből, bármennyire igyekezett megtenni. Bele kell törődnie abba, hogy az emlékek - amik egyáltalán nem boldogok -, élete végéig kísérni fogják őt.

Hirtelen egy különös érzés kerítette hatalmába, ahogy egyre több ház mellett haladt el. Mintha megérkezett volna a céljához. Testén borzongás futott végig, de nem a félelem miatt, hanem azért, mert tudta, hogy jó helyen jár, és nemsokára élete legcsodálatosabb tettét fogja elkövetni.

Nem tudta, hogy miért érzi magát ilyen furcsán. Mintha valaki egy varázslatot hajtott volna végre rajta, csak ő nem tud róla. Erősebbnek és magabiztosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Úgy érezte, hogy most bármire képes lenne, van hozzá elég ereje, hogy megtegye. És meg is fogja tenni. Fizetni fognak a tettükért…

Megállt egy magas, fekete ház előtt. Ahogy átnézett az utca túloldalára, meglátta, hogy egy fogadó elé ért. Fogalma sem volt róla, de tudta, hogy ide kell jönnie. Egy belső hang megsúgta neki. Valaki segítséget nyújt felé, és ő ezt elfogadja, ha már nincs más választása.

Most még jobban érezte a testében tomboló erőt, aminek olyan hirtelen a tulajdonosa lett. Olyan volt, mint egy gyógyír a fájdalmára, már nem érezte annyira szörnyen magát. Tele volt energiával, és egyre erősebb lett tőle. Remélte, hogy ez a varázs örökre megmarad benne, és végigsegíti őt a nehézségeken.

Ahogy közelebb ment az épülethez, meglátta, hogy az ablak mellett ül két, fekete köpenyes alak. Egy nő és egy férfi. Nem beszélgettek, csak némán ültek. A férfit nem ismerte fel, de amikor rápillantott a nőre, úgy érezte, hogy minden egyes porcikája ordítva tiltakozik benne.

Ő volt az! Ő kínozta meg, majd megölte őket. És a férfi segített neki, bűnhődniük kell. Nem úszhatják meg szárazon, meg kell kapniuk a méltó büntetésüket.

Azt vette észre, hogy egyre csak megy a fogadó felé, mintha egy láthatatlan erő tolná arrafelé.

Megint megérezte a bizsergést, ami most csak a fejét vette birtokba. A teste többi részét már nem lepte el ez a különös érzés, csak a nyaka körül érezte.

Voldemort letette üres poharát az asztalra, majd kitekintett az ablakon. Egyenesen a kisfiú barna szemeibe nézett. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire felismerte őt. Ugyanaz a szakadt, koszos ruha volt rajta, mint akkor.

Egy ideje már Bella is csak őt bámulta. Nem tudott rájönni, hogy került ide, hiszen a kis kunyhó elég messze van a fogadótól.

A varázsló felállt, majd a kijárat felé vette az irányt. Hűvös szellő csapta meg az arcát, ahogy kinyitotta az ajtót. A fiú még mindig magabiztosan nézett a szemébe, egyszer sem pislogott.

Testét utoljára magával ragadta az a felemelő érzés, de most is a fejénél érezte erősebbnek.

Bella az asztal mellől figyelte az eseményeket, hagyta, hogy a férfi intézze el ezt az ügyet.

A kisfiú minden erejét összeszedve, kivette az övéből a pálcáját, és maga elé emelte.

Lehunyta szemét, hagyta, hogy teljesen eluralkodjon rajta az a bizonyos érzelem. Aztán hirtelen felpattantak a szemei. Gyűlölettel a szemében nézett Voldemortra, aki állta a tekintetét. Nem volt benne félelem, tudta, hogy mit akar tenni.

Fejét magasra emelve, méltóságteljesen állt előtte, szemei mereven bámultak előre. A varázslat, aminek ilyen gyorsan a birtokosa lett, a legnagyobb kinccsel ajándékozta meg. Olyan nagy erő szállta meg a testét, hogy csak nehezen tudott megállni az úton.

Még egyet előrelépett, majd megtörtént a csoda.

- Azért jöttem, hogy bosszút álljak. Esküszöm a szüleim életére, hogy olyan fájdalomban lesz részetek, amiről még álmodni sem mertetek. - suttogta rekedtes hangon.

Voldemort és Bella megkövülten néztek a kisfiúra, akinek tüdejéből egy önfeledt kacagás tört fel. A boldogság elrepítette magával, és érezte, hogy ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna az élettől.