13. Fejezet

Sziasztok! :)

Itt van a kövi fejezet. Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog.

Lora, kérlek ne akard lelőni a madarat. :D Fanni, teljesült a kívánságod. :)

Jó olvasást! :)

13. Fejezet

A napfény lassan hatolt át a fák ágai között. Néha-néha madárcsicsergés hallatszott, ezen kívül teljes csend honolt az erdőben. Az egész táj nyugalomról árulkodott, mégsem volt minden békés. Legalábbis valaki számára nem.

Pihekönnyűnek érezte a testét, ahogy elsiklott a hatalmas tölgyek mellett. A szél belekapott világosbarna hajába, fehér ruhája is kecsesen lebegett utána.

Maga sem tudta, hogy hányadik kört tette már meg, csak azt vette észre, hogy órák óta folyamatosan járja az erdőt. Nem tudott egy helyben maradni, valami mindig arra késztette, hogy menjen előre. Egyáltalán nem volt fáradt, sőt sokkal energikusabbnak érezte magát.

Amíg ezen a hirtelen változáson gondolkozott, ismét útnak indult. Az erdőnek ezen részén már sokkal sűrűbben nőttek a fák, és néhány bokor is megjelent.

Elakadt a lélegzete, amikor lepillantott a földre. A növények leveleit élénkvörös vércseppek díszítették. Ahogy ment előre, egyre több és több lett, szinte mindent belepett. A rosszullét kerülgette, de erőt vett magán, és határozottan folytatta útját. Haladt még pár lépést, aztán a teste felmondta a szolgálatot, teljesen átadta magát az iszonyatnak.

Előtte néhány méterrel két ember feküdt. Egy nő és egy férfi. Testük csupa vér volt, óriási tócsában hevertek.

Hallotta ideges, ziháló légzését, ahogy végignézett a két holttesten. Az esze nagyon jól tudta, hogy nem kéne a közelükbe mennie, sőt nagy ívben el kéne kerülnie őket, mégis a szívére hallgatott, és tett még egy bizonytalan lépést feléjük. A Nap sugarai megvilágították a két élettelen testet, főleg az arcukra vetült a fény. Lehunyta a szemét, de egy pillanaton belül ki is nyitotta. A rémülettől tágra nyílt szemekkel nézett rájuk, de inkább a nőt vette szemügyre, mint a férfit. Mélyeket lélegezve elhatározta, hogy a lehető legközelebb megy hozzájuk.

És akkor meglátta saját magát, ahogy megmerevedett testtel az avarban fekszik. Sikoltani akart, de a félelem elvette a hangját, ledöbbenve bámult a nőre, vagyis magára. Óvatosan a férfire pillantott, és felismerte benne azt az embert, akit már hónapok óta csak kerül, és nem is akar látni. Akitől a világ végére is elmenekülne, ha ezen múlna az élete.

Tett feléjük még egy óvatos lépést, majd meglátott a földön egy kisebb kardot. Pengéjére már rászáradt a vér, a markolatán is vérfoltok csillogtak. A szája elé kapta a kezét, amikor megcsapta az orrát az a semmivel össze nem téveszthető szag.

Eldöntötte, hogy hátrál néhány lépést, de alig tudta ezt megtenni, mert egy hang megállította.

- Te még holtan is gyönyörű vagy, Heléna. - mormolta egy férfi a háta mögül.

De hiszen ez az ő hangja! Halott teste itt fekszik előttem, és hallom a hangját. Teljesen megőrültem.

Nem mert megfordulni, csak mereven bámulta a két mozdulatlan testet, és mindent megtett azért, hogy uralkodni tudjon az érzelmein, mert most legszívesebben üvöltött volna. Talán félelmében, vagy esetleg dühében, mert nem értette, hogy mi történik vele. Minden olyan zavaros volt számára. Válaszokat akart, de nem volt biztos benne, hogy minden kérdésére meg is kapná azokat.

- Heléna, kedvesem. - a nő hatalmasat rázkódott, amikor meghallotta a férfi hangját egészen közelről.

Hűvös szellő söpört végig az erdőben, a falevelek lágyan felemelkedtek a földről, majd néhány másodperc elteltével ismét elfoglalták a helyüket a hideg talajon.

- El sem tudod képzelni, mekkora fájdalom az nekem, hogy most már nem érinthetlek. - mormogta továbbra is a nő fülébe.

- Miért mondod ezt? - suttogta.

- Azért, mert ez az igazság. Én sosem hazudtam neked, egész életemben azon voltam, hogy őszintén elmondjam az érzéseimet, és most, hogy már nem élünk, még hűségesebb akarok lenni hozzád.

Heléna hitetlenkedve hallgatta a férfit, teljesen összezavarodott a hallottaktól.

Mit jelent az, hogy már nem élünk? Kérem, segítsen valaki! Mi történik velem? Megőrültem, és hangokat hallok. Szükségem van valakire, aki tud segíteni nekem, könyörgöm, jöjjön valaki! Nem bírom tovább, tudnom kell, hogy mi ez az egész.

- Nem őrültél meg, szerelmem. Ugyanolyan normális vagy, mint eddig. - válaszolta meg a báró a magában feltett kérdését. - Én itt vagyok neked, nem kell félned. Megvédelek mindentől, hiszen ez volt édesanyád utolsó kérése, amit be is fogok tartani. Csak bízz bennem, és nem lesz semmi baj.

Mégis hogyan bízzak benned, ha magamban sem tudok megbízni? Látom, ahogy a földön fekszem véresen, holtan. És te is ott fekszel mellettem. Nem értek semmit, össze fogok roppanni.

- Nem fogsz, édesem, mert én nem hagyom. - lehelte finoman a nyakára. - Annyira bűntudatom van, de már nem tudom visszacsinálni azt, amit tettem. Hidd el nekem, hogy mindennél jobban szeretlek, és feláldoznám érted az életem, de sajnos már nem tudom megtenni. Képtelen voltam elviselni, hogy megöltelek, ezért magammal is végeztem. A fájdalom még mindig feszíti a lelkem, de most, hogy ismét találkoztunk, és láthatlak, jobban érzem magam. Meg tudsz bocsátani nekem? Kérlek, egyetlenem, nagyon szeretlek. - a férfi hangja kétségbeesett suttogássá vált, a nő nem láthatta, de szemeiben félelem csillogott. Az elutasítástól való rettegés, ami beköltözött a lelkébe, mélyen gyökereket növesztett ott, és szinte széttépte a férfit. Életében még soha nem érzett ekkora bűntudatot, és tudta, hogy csak Heléna tud rajta segíteni. Ha nem segít neki, élete további részét - ami nem igazi élet már -, gyötrődve fogja leélni. És ez a különös élet örökre szól. Az örökkévalóságig szenvedni fog, ha nem nyeri el a nő bocsánatát.

A nő nem akarta megbántani a bárót, de egyszerűen képtelen volt megszólalni. Eszébe jutott, hogy mit ígért az anyjának a halálos ágyánál, mielőtt eltávozott. Ismét hallotta azokat a szavakat, ahogy erőtlenül suttogja őket.

A báró nagyon szeret téged. Csak ő tud megvédeni mindentől. Bízz benne. Akkor hagyom itt a világot nyugodtan, ha biztonságban tudlak téged, és jelenleg ő jelenti ezt számodra.

Újból lepergett előtte minden. Az, ahogy ezt mondja neki az anyja, és hogy megígéri neki, hogy nem taszítja el magától a férfit, bármennyire is undorodik tőle.

Bárcsak tudnám, hogyan értette azt, hogy a báró jelenti számomra a biztonságot. Ez egyáltalán nem igaz, ő inkább csak bajt hozott rám azzal, hogy megölt. Vagy talán az anyám kérte meg, hogy végezzen velem? Nem, az anyám az életénél is jobban szeretett, nem lett volna képes erre. Annyira hiányzol anya, most lenne a legnagyobb szükségem rád. Félek ettől a férfitől, elvette az életem, megfosztott az álmaimtól. Már nincs miért élnem. De hiszen még mindig élek! Hogyan lehetséges ez? Válaszokat akarok, most rögtön!

- Mindent a maga idejében, nem kell sietnünk. Rengeteg időnk van, az öröklét. - búgta mély hangon a báró, és ezzel sikerült kizökkentenie és visszarántania őt a valóságba.

Helénában túlcsordultak az érzelmek, vad zokogásba kezdett. Vállai remegtek, ahogy erőt vett rajta a sírás, de könnyeket már nem tudott hullajtani.

- Kérlek, ne emészd magad, itt vagyok neked. Válaszolj, kérlek, tudnom kell. Megbocsátasz? - tette fel előbbi kérdését, de a hangja bizonytalanul csengett, mintha előre tudta volna, hogy a nő mit fog felelni rá.

- Elég, hagyd abba! Nem bírlak tovább hallgatni. Ha igazán szeretsz, akkor elmondod, hogy mi történt velem, és utána békén hagysz, mert nem akarlak látni soha többé. Ne merj még egyszer a közelembe jönni, mert ha megteszed, esküszöm, hogy bosszút állok rajtad, amit sosem fogsz elfelejteni, ebben biztos lehetsz. - ömlöttek belőle a szavak, de amilyen hirtelen és gyorsan elkezdte a mondandóját, olyan gyorsan be is fejezte, amikor a férfi arcára pillantott. Pontosabban átlátott a férfi arcán. Látta a mögötte húzódó tájat, a fákat, ahogy a Nap sugarai rávetülnek.

A báró higgadtan fürkészte Heléna arcát, és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy mekkora döbbenet ül ki a nő arcára.

A lány tekintete a báró fejéről a testére siklott. Átlátszó, csillogó volt, ahogy megvilágította a fény. Káprázatos látvány volt, nem tagadhatta, tetszett neki, bár még mindig nem értette, hogy mi folyik körülötte.

- Úgy látom, mégsem vagyok közömbös számodra. - vigyorgott önelégülten a férfi. - Ha tudtam volna, hogy szellemként tetszem neked, már sokkal hamarabb megöltem volna magam.

Szellem? Én is szellem lettem? Tényleg jól néz ki, de most nem ezzel kéne foglalkoznom.

- Nem kell semmi másra gondolnod. Csak velem törődj. - lépett közelebb hozzá a báró, tekintete szinte keresztül döfte a nőét, ahogy vágyakozva nézett rá.

- Ne, kérlek! - Heléna ismét távolodni próbált, mint ahogy akkor is tette. Most is hátra lépett egyet, mögötte egy nagy fa állt. Emberként ismét beleütközött volna a teste, de így szellemként azon kapta magát, hogy keresztül siklik a fán. Lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, a fa ott volt előtte. Önkéntelenül is elmosolyodott, tetszett neki a dolog.

- Úgy tűnik, örülsz annak, hogy szellem lettél. Hidd el, én is. De ez nem állíthat meg abban, hogy az enyém legyél. - hallotta a férfi hangját a fa túloldaláról, majd egy szempillantás alatt ott állt előtte, miután ő is könnyedén maga mögött hagyta a tölgyet.

Felemelte a kezét, mintha meg akarta volna érinteni a nő arcát, de egy sóhaj közepette visszaejtette a teste mellé.

- Minden vágyam az, hogy melletted legyek. - mondta, és a nő őszintének látta. - Ez az élet teljesen különbözik attól, ahogy eddig éltünk. Halandóként nem tapasztalhattunk meg olyan dolgokat, mint most, szellemként. Kérlek, Heléna, engedd, hogy vezesselek. Nem kérem, hogy bocsáss meg, mert én is tudom, hogy ez lehetetlen, csak bízz bennem. Tudom, azok után, amit veled műveltem, nehéz lesz, de lehet, hogy ennek így kellett történnie. Arra születtünk, hogy szellemek legyünk. - mondta drámaian, és Helénának ismét be kellett vallania, hogy a férfi így még jobban néz ki. Emberként is jóképű volt, nem azért undorodott tőle, mert ronda volt, hanem mert az anyja rá akarta erőltetni, hogy vele legyen.

- Igen, én is így gondolom. - ismerte be félszegen. A férfi erre ránézett azzal a csábító pillantással, és el is pirult volna, ha lett volna még vér a testében. Kifejezetten hálás volt azért, hogy nem árulta el magát, és nem fedte fel az érzéseit. Azt viszont nem tudta kiverni a fejéből, hogy a férfi képes volt megölni őt. Tudta, hogy azért tette, mert akaratos volt és ellenállt neki, erre a férfi elvesztette az eszét és leszúrta őt, majd saját magát. Ezzel teljesen tisztában volt, mégsem tudott megbékélni a helyzettel. Ha emberként sem tudott megbízni benne, képes lenne rá most, szellemként? Nem tudta megmondani a választ, csak gyönyörködött a férfi arcában, ami most még erőteljesebben ragyogott a napfényben.

- Annyira boldog vagyok, hogy ezt mondod. - derült fel a férfi arca, de a nő azonnal félbeszakította.

- Csak azt mondtam, hogy egyetértek veled abban, hogy talán ez volt a sorsunk, hogy az életünk többi részét szellemként kell leélnünk. Egy szóval sem mondtam, hogy ezt az életet együtt fogjuk eltölteni. - szavai fagyosan, elutasítóan csengtek, amitől egy pillanat alatt elszállt a férfi jókedve. Lehervadt az arcáról a mosoly, és ismét a keserűség lett úrrá rajta.

- Heléna, kérlek, ne taszíts el magadtól. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem, de nem tudok nélküled élni, szükségem van rád. Megértem, ha nem fogadod el a segítségem, sőt azt sem bánom, ha nem viszonzod a szerelmem, csak engedd meg, hogy veled maradjak, és vigyázzak rád. Ez az egyetlen módja annak, hogy könnyítsek a szívemben tomboló bűntudaton, ha egyáltalán eltűnik valaha. - mondta keserűen. Úgy tűnt, mintha teljesen feladta volna a reményt, hogy a nő az övé lesz.

- Szeretnék elmenni, most már nem tudsz megakadályozni ebben. - nézett rá könyörtelenül, amitől a szíve még több darabra tört. - Nem ígérem, hogy megengedem neked, amit szeretnél, de abban biztos lehetsz, hogy még fogunk találkozni. Hazamegyek, ott bármikor megtalálhatsz. Ha gondolod, pár nap múlva meglátogathatsz, addig szeretnék mindent alaposan átgondolni. Nagyon sok minden történt velem az elmúlt órákban, kell egy kis egyedüllét, hogy fel tudjam dolgozni. - magyarázta nyugodtan.

- Hidd el, tökéletesen megértelek. - értett egyet vele a báró. - Nem akarom rád erőltetni a döntést, ennyivel tartozom neked. Akkor nemsokára találkozunk. - búcsúzkodott, majd kinyújtotta a jobbját.

Heléna lassan a férfi kezéhez érintette az övét. Nem érzett semmit, amikor összeért a kezük, ugyanolyan volt, mint eddig. Megszorította a férfi ujjait, vagyis csak szerette volna, mert továbbra is a levegőt markolta. Csak messziről tűnt kézfogásnak, az érzés már nem volt ugyanolyan.

Pár perc múlva elhúzta a kezét, majd ismét belenézett a férfi, kéken csillogó szemébe.

- A legközelebbi viszontlátásra. - köszönt el tőle, majd lassan elindult.

- Viszlát, Heléna. Szeretlek, és addig is vigyázz magadra. - mondta, majd tekintetével követte a nőt, ahogy fehér ruhája és a haja kecsesen lebeg utána, majd nem sokkal később végleg eltűnt a szeme elől.

Voldemort bénultan állt a szoba közepén. A kezében még mindig ott volt a levél, ujjai görcsösen markolták a papírt. Úgy érezte, ez az egyetlen bizonyíték arra, hogy nem képzelődött, és tényleg látott egy madarat, ahogy elrepült az ablak előtt.

Nagyot sóhajtott, mikor a kezébe vette a borítékot és belerakta ezt a személyes levelet, és a fényesen ragyogó madártollat. Most nem akart gondolni rá, nem törte a fejét azon, hogy ki lehet az, aki ilyen hirtelen üzent neki. Fogta a levelet, majd az ágy melletti éjjeliszekrényhez lépett, majd kivett a zsebéből egy kulcsot és kinyitotta vele a legalsó fiókot. Nem volt benne sok minden, néhány levél, olyasmi, mint amit most is kapott, és még egy kisebb, fekete borítású könyv. Olyan volt, mint egy napló.

Betette melléjük ezt a levelet, majd kulcsra zárta, és határozottan elindult le a földszintre.

Dübörgő léptekkel tette meg az utat lefelé. Mélyeket lélegezve próbálta visszanyerni a magabiztosságát. Be kellett ismernie, hogy a levél, vagy inkább ez a titokzatos madár nagyon felzaklatta. Nem akarta, hogy látszódjon rajta, hogy valami történt vele, ezért felöltötte szokásos arckifejezését, így lépett be a fogadó legnagyobb helyiségébe.

Bella és Narcissa a legtávolabbi asztalnál ültek, és csendben reggeliztek. A fekete hajú nő azonnal felkapta a fejét, amikor meglátta, hogy megjelent az ajtóban.

Cissynek el kellett fojtania egy mosolyt, mikor észrevette, hogy a testvére így reagált a Nagyúr megjelenésére.

Voldemort mosolyogva elindult feléjük, majd ő is helyet foglalt.

- Jó reggelt, és jó étvágyat! - üdvözölte őket még mindig mosolyogva, de Bella látta rajta, hogy ez inkább erőltetett, feszült mosoly.

- Minden rendben? - kérdezte aggódva.

- Igen, nincs semmi baj. - felelte azonnal a férfi, mintha nem is akarna beszélni róla. Ez igaz is volt. Nem akarta, hogy tudjanak a hollóról, különösen Bellának nem szabad megtudnia.

A boszorkány jobbnak látta nem erőltetni a dolgot, ezért folytatta félbehagyott reggelijét.

- Tessék, vegyél nyugodtan. - nyújtotta feléje a kenyeres kosarat Narcissa.

- Ne haragudjatok, de én nem vagyok éhes. Inkább csak egy teát innék. - mosolygott rájuk, de Bella még mindig nem látta őszintének.

Feszült csendben ittak és ettek, amikor egy halk pukkanás hallatszott, majd egy középkorú férfi lépett be az ajtón.

- Nagyon sajnálom, Nagyúr, hogy reggeli közben zavarlak, de megkértél rá, hogy értesítselek, ha történik valami abban az ügyben, amivel megbíztál.

Voldemort azonnal letette a kezében lévő csészét, felpattant, és elindult a varázsló felé.

- Köszönöm, Yaxley. Remélem, jó hírekkel szolgálsz majd. További jó étvágyat nektek, érezzétek jól magatokat. Majd találkozunk. - biccentett a két nő felé, majd a fogadó előtt néhány méterrel dehoppanáltak.

Ködös, kietlen táj tárult a szemük elé, amint megérkeztek. A Nagyúr azonnal a férfi felé fordult:

- Nos, megtudhatnám, hogy mi történt? Sikerült teljesíteni, amit kértem?

- Nagyúr, attól tartok, nem olyan hírekkel fogok szolgálni, ami kedvező lenne számodra. - nyelt egyet idegesen.

- Hogy érted ezt? - vonta fel kérdőn a szemöldökét. - Várj. - mondta, amikor látta, hogy a varázsló szólásra nyitotta a száját. - Egy kérdésre válaszolj. Teljesítették a parancsomat vagy sem? - tudakolta nyugodt hangon, de érezte, amint a testét ellepi a düh.

- Nem, uram. - nyögte ki Yaxley. - Sajnos nem sikerült. - rázta meg a fejét.

Voldemort elgondolkodva figyelte a férfi arcát, aztán akkora hangerővel kiáltott rá a férfire, hogy az ugrott egyet ijedtében.

- Mi az, hogy nem sikerült? Nem hiszem el, hogy egy ilyen egyszerű feladatot sem vagytok képesek elvégezni. Nem lehet rátok bízni semmit. - dühöngött, majd amikor ismét a férfire pillantott, egy kicsit lágyabban folytatta. - Tudom, hogy ez nem a te dolgod volt, Yaxley, de legközelebb próbálj jobban odafigyelni, ha megbízlak valamivel. Még egyszer ne forduljon elő, hogy kicsúszik a kezedből az irányítás. Minden az irányításról szól. - az utolsó mondatot már maga elé mormolva mondta, nem a férfinek szánta.

- Igen, uram, így lesz. - bólintott készségesen.

- Na, és hol van az a szerencsétlen? - kérdezte megvetően.

- Abban a házban, Nagyúr. - mutatott az utca végén lévő legutolsó házra.

- Rendben, te maradj a ház előtt, amíg beszélek vele. - Yaxley ismét biccentett egyet.

Voldemort megfordult a tengelye körül, és néhány másodpercen belül már az öreg, roskadozó ház előtt állt. Az utcára sűrű köd telepedett, és erről önkéntelenül is Bella jutott eszébe, amikor megtalálta őt, miután engedély nélkül elkóborolt. Megrázta a fejét, most nem gondolhat a nőre, sokkal fontosabb dolga van.

Megfogta a rozsdás kilincset, fordított egyet rajta, mire az ajtó nyikorogva kitárult. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy a szeme megszokja a sötétet. Rálépett a küszöbre, és az is egy fájdalmasat nyikordult lépte alatt. Végighordozta a tekintetét a szobán, majd megállapodott az egyik sarokban. Egy ember feküdt ott, összegörnyedt pózban, térdeit felhúzta a hasához, olyan volt, mintha fájdalmai lennének. Voldemortban fellobbant a düh, amint meglátta, dühösen odacsörtetett hozzá.

- Csak nem beteg valaki? Talán annyira a halálán van, hogy képtelen megtenni azt, amit parancsoltam? - gügyögte gúnyosan, mintha egy kisgyerekhez beszélne.

- Nagyúr. - suttogta rekedten. - Sajnálom, meg tudom magyarázni, hogy mi történt.

- Nekem nem a magyarázatod kell, hanem az, amit kértem tőled, hogy szerezd meg! Ne gyere nekem ostoba kifogásokkal, hogy miért nem tudtad teljesíteni a parancsom. - sziszegte a férfi arcába, aki felnyögött a fájdalomtól, amikor a Nagyúr erősen megszorította a karját. Rántott rajta egy nagyot, majd dühtől remegve, idegesen a hajába túrt.

Amikor ismét az összekuporodott férfire nézett, szemében a harag lángjai táncoltak, amitől még félelmetesebbnek tűnt.

- Emlékszel, hogy miben állapodtunk meg? Hogy mennyi időt kapsz arra, hogy elhozd nekem azt a tárgyat? - kérdezte egy fokkal nyugodtabb hangon, próbált ismét összeszedettnek mutatkozni.

- Igen, uram. Két hónapot beszéltünk meg. - felelte erőtlenül.

- Két hónapot. - visszhangozta fenyegetően. - Azóta eltelt több mint négy hónap. Adtam egy kis haladékot, de még ennyi idő alatt sem tudtad megszerezni.

- Nagyúr, kérlek, engedd meg, hogy elmondjam, mi történt. - nézett rá könyörögve. Voldemort nem válaszolt, hanem elfordult tőle.

- Rám támadtak út közben, és meg is sérültem. Hetek óta csak fekszem, nem tudok megmozdulni. A rokonaim elutaztak, egyedül kell ellátnom magam. Orvoshoz sem tudtam menni, arra meg nincs elég pénzem, hogy házhoz hívjak egyet. Már nem sok kellett, hogy megtaláljam, nagyon közel jártam a célhoz, de az utolsó pillanatban közbejött ez a támadás, és nem tudtam elhozni neked. Nagyon sajnálom.

A varázsló csak fél füllel hallgatta őt, gondolatai már rég máshol jártak.           

- Megható ez a kis történet, de attól még nem oldódik meg a probléma, hogy itt siránkozol nekem. - mondta a szokásos, hűvös stílusában. - Nyugodtan elmehetsz, Yaxley, már nincs rád szükségem. - szólt ki az ajtó előtt álldogáló férfinek. Pukkanás hallatszott kintről, utána már csak a földön fekvő férfi zihálását lehetett hallani.

Talán egy másik tárggyal is véghez tudom vinni azt, amit akarok. Végül mindegy, hogy milyen tárgyról van szó, de ha egy alapítótól származna, még nagyobb erőm lenne tőle.

Elgondolkodva figyelte a férfit, majd hirtelen előkapta a pálcáját.

- Azt hiszem, alkalmatlan vagy minden feladatra. Miért húznám tovább az életed? Úgyis szenvedsz most, én egy pillanat alatt megszüntethetem a fájdalmadat. Örökre. - suttogta.

Látta, amint a férfi szeme még jobban tágra nyílik a félelemtől. Gunyorosan elmosolyodott, és egyenesen a szívére szegezte a pálcáját. De még mielőtt kimondhatta volna a gyilkos átkot, hatalmas robbanás hallatszott kintről. A kis ház falai beleremegtek a robajba, vakolat hullott mindenhonnan. Por lepte be a szobát, köhögve hátrált a másik sarokba. A robbanás zaja halkulni kezdett, majd egy hang hasított bele a levegőbe, és a földön kuporgó férfi holtan terült el nem messze tőle.

Néhány percen belül elhalt a zaj, csak gomolygó por és az ajtón beáramló köd terjengett a szobában. Voldemort hunyorogva tekintett előre, hogy megnézze, ki ölte meg a férfit. Hirtelen azt hitte, hogy Yaxley tért vissza, de miután a por lassan szétfoszlott a szeme előtt, megláthatta, hogy egy idegen férfivel áll szemben.

Fekete köpenyben állt az ajtóban, pálcáját még mindig maga előtt tartva nézett rá. Szemei olyanok voltak, mint a háborgó tenger. Hideg, és jeges. Szőke hajára rátelepedett a por, ruhája is bepiszkolódott. Pálcáját visszatette a zsebébe, majd udvariasan megszólalt:

- Remélem, nem baj, hogy én végeztem vele. Már kezdett nagyon idegesítővé válni, úgyhogy gyorsan elintéztem. - mondta nyíltan, mintha már barátok lennének. Mindketten elindultak egymás felé, és az idegen beszélt ismét.

- Lucius Malfoy. - nyújtott kezet, Voldemort pedig elfogadta.

- Az én nevem ennél egy kicsit bonyolultabb. - mosolygott rá.

- Beismerem, különbözik az enyémtől, de én nem mondanám bonyolultnak. - vonta meg a vállát. - Voldemort nagyúr, igaz?

- Igen, így hívnak. - felelte egy kissé meglepetten, amiért a férfi ilyen nyíltan ki merte mondani a nevét. - Örülök, hogy megismertelek. Remélem, nem baj, ha tegeződünk.

- Nem, dehogy. Én is mondani akartam.

- Rendben. Ha nem haragszol, nekem most már mennem kell. - mentegetőzött.

- Menj csak nyugodtan. Esetleg találkozhatunk később? - kérdezte.

- Persze, a helyi fogadóban lakom. És te?

- Én az egyik barátomnál szálltam meg, Little Hangleton-ban. - válaszolta. Voldemort egy pillanatra megmerevedett, amikor meghallotta szülővárosa nevét, de gyorsan összeszedte magát.

- Értem. - felelte végül. - Majd bagolypostával üzenek.

- Az jó lesz. Akkor menjünk. - mondta, majd kinyitotta az ajtót, és kiléptek az utcára.

Voldemort az utca másik végébe tekintett, és azonnal földbe gyökerezett a lába. A szíve kihagyott egy dobbanást, ahogy az út végén álló nőre nézett.

Nem tudta kivenni, hogy ki az, mert túl messze volt, csak annyit látott, hogy világosbarna hajába belekap a szél, és vadul cibálja. Nem olyan öltözék volt rajta, mint a többi boszorkányon, egy ujjatlan felsőt viselt, combközépig érő nadrággal, nyakában egy hosszú kendő lógott. Minden fekete volt rajta, és ahogy előre lépett néhányat, észrevette, hogy a szeme is éjfeketén csillog. Nem tudott sokáig gyönyörködni a látványban, mert miután pislogott egyet, a nőnek már hűlt helye volt. Helyette egy holló repült a levegőben, és a köd ellenére is jól látszottak fekete tollai. Nagyon szép madár volt, a férfi le sem tudta venni róla a szemét.

Nem tudta, hogy csak képzelte-e, vagy tényleg látta azt a jókedvű vigyort az arcán, még mielőtt madárrá változott volna.

Fejcsóválva fordult a férfihez, akit csak most ismert meg.

- Nos, majd találkozunk. - hallotta Lucius hangját, majd ismét kezet fogtak.

Voldemort csak biccentett, képtelen volt megszólalni. Minden figyelmét a hollónak szentelte. Hallotta, amint eltűnik mellőle a varázsló, de ő nem mozdult meg. Az égre emelte a szemét, a madár után kutatott, de nem látta sehol. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Magyarázatot akart arra, hogy miért érzi magát ilyen furcsán, akárhányszor csak meglátja ezt a madarat. Most először látta emberként azt a személyt, akitől néhány órával ezelőtt levelet kapott. Úgy érezte magát, mint akit hipnotizáltak. Teljesen el volt varázsolva, és egyszerűen nem értette, hogy mitől van ez a különös érzése.

Még egyszer végigpásztázta az égboltot, hátha feltűnik a holló, de csak hatalmas, szürke felhőket látott.

Behunyta a szemét, és ismét maga elé képzelte a nő fekete szemeit. Engedte, hogy a sötétség beszippantsa a testét, majd eltűnt. Ez a csodálatos szempár örökre az elméjébe vésődött, kitörölhetetlenül.