8. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a kövi részt. Remélem, a vége elég nagy csattanóra sikerült, és tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

8. Fejezet

Bella az álmok birodalmába repült. Olyan birodalomba, ahol csak a Nagyúr és ő létezik.

A feje még mindig a férfi mellkasán volt, hallgatta erős és egyenletes szívdobogását, ami most már az életet jelentette számára.

Tudta, hogy buta és őrült dolog ilyenekre gondolnia, hiszen csak két napja ismerik egymást a férfivel, akiről alig tudott meg valamit, de nem érdekelte. Bízik benne, és mindent meg fog tenni azért, hogy elnyerje a bizalmát. Szüksége volt rá, vele akart maradni, ameddig csak lehet.

A varázsló az állát a nő fején pihentette, karjaival ölelte őt, így bámult ki az ablakon, gondolataiba mélyedve.

Egyáltalán nem lepődött meg, amikor a nő egy hirtelen ötlettől vezérelve, magához ölelte őt.

Érezte, hogy új dolog lesz, ha megmondja neki a nevét, ami számára nagyon fontos volt. Nem akarta többé a mugli apja nevét viselni, egy újat akart, egy olyat, amit mindenki ismer majd és retteg tőle, akárhányszor csak kimondják. Tudta, hogy megtalálta ezt a nevet, ami az egész világot meg fogja változtatni, és amit most a boszorkánnyal meg is osztott.

Bellának már kezdett egy kissé kínossá válni a helyzet. Nem is tudta, hogy mióta állt már a férfi ölelésében. Kicsit furcsállta, hogy nem szól semmit, csak öleli őt, úgy, ahogy ő is teszi.

A Nagyúr pár perc elteltével megköszörülte a torkát, és ettől végre Bella magához tért. Félve pillantott fel rá, hiszen nem tudta, hogyan fog reagálni.

- Ne haragudj, nem tudom, hogyan történhetett ez. - mondta remegő hangon, és kibontakozott a férfi öleléséből.

- Nem tudod? - kérdezett vissza mosollyal az arcán. - Gondolom, nagy öröm volt számodra hogy megtudhattad a teljes nevem. Magával ragadtak az érzelmek, és megöleltél. Szerintem ebben nincs semmi különös. - vonta meg a vállát. Mikor Bella közbe akart vágni, felemelte a kezét, és a nő vállára tette. - Ha attól tartasz, hogy esetleg félreértettem, nem kell aggódnod. Tudom, ez csak egy őszinte, baráti ölelés volt. - nézett rá szelíden.

Baráti. - visszhangzott a nő fejében a szó. Nem kellett volna meglepődnie ezen, hiszen teljesen normális volt, hogy a férfi így érez iránta ilyen kevés idő után, őt mégis hidegzuhanyként érte.

Ne siránkozz! Örülj, hogy a barátjának tekint, és a bizalmába akar fogadni. - szidta magát, és most tényleg mindent megtett azért, hogy a férfi ne lássa rajta csalódottságát.

- Igen, persze csak egy baráti ölelés volt. - erőltetett egy mosolyt az arcára. - Nem is érdemes foglalkozni vele. - legyintett lemondóan, és elfordult tőle, mert érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

- Minden rendben? - firtatta a férfi. - Olyan furcsának tűnsz. - lépett oda hozzá, és vállainál fogva, maga felé fordította. - Kérlek, nézz a szemembe. - mondta az arcát fürkészve.

Bella ráemelte a tekintetét. Összeszedte magát, és megszólalt:

- Csak meghatódtam. Nagyon boldog vagyok, hogy a barátodnak tekintesz ilyen rövid idő után.

A férfi mosolyogva válaszolt:

- Hát persze, hogy a barátom vagy. Érzem, hogy különleges vagy, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jó csapatot fogunk alkotni. Tudom, még sok idő kell ahhoz, hogy teljesen megismerjük egymást, de ha dolgozunk rajta, sikerülni fog. Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - bólintott.

- Én is tudom, hogy így lesz. Ígérem, mindent meg fogok tenni azért, hogy te is bízz bennem. Csak adj még egy kis időt, és… - elhallgatott, mert a férfi egy pillantással beléfojtotta a szót.

- Nem akarlak megbántani, de ezek így még üres szavak számomra. Tudnod kell, hogy nekem ez kevés. Tettekkel kell bizonyítanod, és akkor fog kiderülni, hogy tényleg alkalmas vagy arra, hogy beavassalak a titkaimba, és hogy az életem része legyél.

Bella úgy döntött, hogy most inkább nem válaszol erre. Egyértelmű volt számára, hogy bizonyítania kell, csak akkor fog a férfi megbízni benne.

- Az lesz a legjobb, ha nem beszélünk erről egy darabig. Majd csak akkor, ha szükséges. - villantott rá egy könnyed mosolyt, majd leült az asztal mellé és intett Bellának, hogy ő is foglaljon helyet.

- Mondani szeretnél valamit? - kérdezte Bella.

- Igazából csak emlékeztetni szerettelek volna a nővéred születésnapjára. Amikor találkoztunk azt mondtad, hogy pár nap múlva lesz, és már eltelt két nap azóta. - hívta fel a figyelmét.

Bella fejéből teljesen kiment a közelgő születésnap. Annyi mindent történt vele az elmúlt negyvennyolc órában, hogy alig tudott gondolkodni. Minden, ami eddig fontos volt számára, hirtelen jelentéktelenné vált. És tudta, hogy ezt az érzést Voldemort nagyúr keltette benne. Miatta mindent elfelejtett. Ha a közelében van, nem tud ésszerű döntéseket hozni. Teljesen érthető, hogy emiatt elfelejtette a születésnapot. Mégis egy kis bűntudat költözött a lelkébe, és érezte, hogy ez addig nem fog eltűnni, amíg nem tesz valamit az ügy érdekében.

- Holnap érkezik a nővérem, és úgy volt, hogy együtt fogunk ünnepelni. - mondta, majd egy pillanat múlva felkiáltott. - Még nem is vettem neki ajándékot. - nyilallt bele a felismerés.

Hirtelen felpattant a székről, és indult is volna az ajtó felé, ha a férfi meg nem állítja.

- Ne aggódj, elintézzük. - fogta meg a karját, és finoman megszorította, hogy maradásra bírja.

- De ezt nekem kell megoldanom! Nekem kell ajándékot vennem, és... - ismét elhalt az ajkán a szó, mikor a Nagyúr sokatmondó pillantása elnémította.

- Csak azt mondd meg, hogy mit szeret a testvéred. - mondta nyugodt hangon.

- Hát nem is tudom. Eléggé különbözik az ízlésünk. Szereti az ékszereket, dísztárgyakat. -válaszolt tétován.

- Szóval ez azt jelenti, hogy te nem szereted az ékszereket? Azt hittem, hogy azokat minden nő imádja, vagy nem? - vonta fel a szemöldökét.

- Persze, én is szeretem. Nem ebben különbözünk. De ha majd megismered őt, rájössz, hogy mire gondoltam. Bár az is lehet, hogy elsőre nem fog feltűnni a köztünk lévő eltérés.

A férfi egész végig nézte Bellát, miközben ezt mondta, és valami furcsa dolgot fedezett fel az arckifejezésében. Mintha nem akarná, hogy kiderüljön az a dolog.

- Rendben. Akkor mikor is érkezik pontosan? - érdeklődött.

- Ha jól emlékszem, úgy beszéltük meg, hogy a legutolsó vonattal jön, és én kimegyek érte az állomásra. Nem ismeri a környéket, a végén még eltéved.

- Erre nincs semmi szükség. Amikor a nővéred leszáll a vonatról, várni fogják őt, és elhozzák ide a fogadóba. Most megyek és intézkedem. Megkérem Thomas-t, hogy egy kicsit díszítse fel a termet, ha már ünnepelünk. - mondta, azzal még egy utolsó pillantást vetett rá, és kiment a szobából.

- Köszönöm. - suttogta Bella, és azt hitte, hogy a férfi ezt már nem hallotta, mivel kiment, de nem. Tisztán hallotta a szót, majd mosolyogva a földszint felé vette az irányt.

Az idő néhány óra elteltével megváltozott. Úgy esett, mintha dézsából öntenék. Alig lehetett látni valamit, homály vonult végig a tájon.

Az úton haladó fiáker is csak nagy nehezen tudta kikerülni a hatalmas pocsolyákat. Nem volt olyan rész, ahol ne lett volna. Nem mindig sikerült ez neki, de egyáltalán nem érdekelte, hogy belemegy a gödrökbe. A lovak már hozzászoktak ehhez, és most nem ért rá foglalkozni vele. Sietett, oda kellett érnie az állomásra, az utolsó vonat pár perc múlva megérkezik, és el kell vinnie valakit a közeli fogadóba.

A lovak egy nagy nyerítéssel megálltak, mikor meghúzta a gyeplőt. Most már csak várnia kell, és elvégeznie a rá kiszabott feladatát.

A vonat ablakából nézte a mellette elsuhanó tájat. Tekintete az üvegen csordogáló esőcseppekre tévedt. Nem szerette az esőt, főleg ma nem.

Annyit azért látott a zuhogó eső ellenére is, hogy hegyek húzódnak a völgyben. Ez azt jelenti, hogy hamarosan megérkezik.

Az izgatottságtól összeszorult az ökle. Szaggatottan vette a levegőt, úgy érezte, a tüdeje menten kiszakad a helyéről. A szíve hevesen dobogott, és egész testét rázta a hideg.

Nyugodj már meg! Csak a húgoddal találkozol, és egy jót ünnepeltek majd. Ne rontsd el a saját szülinapodat!

Nem tudta megmagyarázni, hogy miért van rossz érzése. Olyan érzése, mintha a testvére nem egyedül lenne, vagy történt volna valami vele. Valami rossz…

Megrázta a fejét, ezzel próbálta kiűzni fejéből a baljós gondolatokat.

Órák óta utazott, teste teljesen elgémberedett. Amikor sikerült neki úgy ülnie, hogy kényelmesnek érezze, elbóbiskolt. Pillái elnehezültek, és hamarosan lecsukódtak.

A hangos csikorgásra és kiáltozásokra riadt fel. Először azt sem tudta, hogy hol van, de aztán minden eszébe jutott, hogy miért is utazott ide. Összeszedte a csomagjait, és beállt az előtte kígyózó sorba, hogy ő is leszálljon.

Amint a peronra lépett, arcába csapott az esti, hűvös levegő. Kellemesnek érezte a fárasztó út után. Utoljára még a távolodó vonatra pillantott, aztán gyors léptekkel elindult, hogy béreljen egy kocsit, ami majd elviszi őt arra a címre, amit a húga megadott neki.

Már majdnem elért a kijáratig, amikor egy hang megállította.

- Jó estét, hölgyem! Ön Bella kisasszony nővére? - közeledett felé egy középkorú férfi.

- Igen, én vagyok. Miért kérdezi? - vonta fel a szemöldökét. Megint rossz érzése támadt, nem tudta, hogy mit akar tőle.

- Ne aggódjon, én csak egy kocsis vagyok. - mosolyodott el, amikor észrevette, hogy a nő gyanakodva méregeti. - Önért jöttem, hogy elvigyem abba a szállóba, ahol a testvére is lakik most. Kérem, kövessen. - intett neki a kezével, majd elindultak az út túl oldalán parkoló hintószerű járműhöz.

- Remélem, kényelmesnek fogja találni. Egyébként Jason vagyok. - nyújtotta oda jobb kezét egy mosoly kíséretében.

- Örvendek. - biccentett a nő miközben kezet fogtak, de a nevét nem árulta el.

Beült a fiákerbe, majd Jason becsukta az ajtót. Ő felült a bakra, majd elindultak.

Az utas nem igazán érezte kellemesnek az utat a földön tátongó kátyúk miatt, de azt leszámítva, elégedett volt. Örült, hogy a húga megkérte ezt a férfit, hogy vigye el őt a címre.

Pár perc zötykölődés után beértek a városba, ahol néhány ember még mindig vásárolgatott, vagy a dolgát intézte.

Jason megrántotta a gyeplőt, megállásra késztetve a lovakat. Lepattant a bakról, majd kinyitotta az ajtót, hogy a nőt lesegítse.

- Megérkeztünk. - fogta meg a nő kezét, majd megvárta, amíg biztos talajon áll, csak akkor engedte el.

- Köszönöm, hogy elhozott. - mondta, majd benyúlt a köpenye alá, és elővett három galleont fizetségül.

- Nem, kisasszony, nem fogadhatom el. - rázta meg a fejét.

- De hiszen elhozott, megérdemli. - erősködött a nő.

- Igazán kedves, de ne aggódjon. Majd valaki mástól megkapom érte azt, ami jár. - biccentett felé egyet, majd visszament a fiákerhez. - Viszlát. - köszönt el tőle, majd elhajtott.

- Viszlát. - mondta a nő is. Felvette a földről a csomagjait, aztán az előtte álló épületre nézett.

Már kintről is jól látta, hogy valaki feldíszítette neki a helyiséget. Sóhajtott egyet, majd lenyomta a kilincset, és benyitott.

Mindenhonnan konfettik lógtak alá, és néhány színes lufi is fel volt akasztva. Tetszett neki a meglepetés, csak azt nem értette, hogy miért nem várja őt senki, még Bella sem volt ott.

Már majdnem megszólalt, mikor egy hang harsant a terem másik végéből:

- Cissy! - kiáltott fel Bella. - Jaj de jó, hogy végre itt vagy! - mondta boldogan, majd magához ölelte nővérét.

- Én is nagyon örülök. - felelte mosolyogva a nővér. - Annyira hiányoztál. Mindent el kell mesélned, mióta nem találkoztunk. Tudni akarok minden apró kis részletet is. - kacsintott rá, erre mindketten felnevettek.

- Persze, mindenről beszámolok, de most fontosabb dolgunk van. A szülinapod. - mondta, majd kézen fogta, és elkezdte az emelet felé húzni. - Gyere, felmegyünk.

Bella végigvezette azon a hosszú, hátborzongató folyosón, majd beléptek a szobába.

A vendég körbehordta tekintetét a szobán, majd leült ahhoz az asztalhoz, ahol Bella a Nagyúrral beszélt.

- Minden rendben volt az úton? - kérdezte a húg.

- Igen, bár eléggé kimerítő volt, és már nagyon vártam, hogy végre megérkezzek, és lássalak.

- Itt vagy, csak ez a fontos. Lesz még időd kipihenni magad. - mondta Bella nyugodt hangon, annak ellenére, hogy kicsit ideges volt.

Most már valaki más is megérkezhetne...  Azt ígérte, hogy időben visszaér.

- Minden rendben van? - fogta meg a kezét Cissy.

- Igen, persze ne aggódj. - mondta, majd nem sokkal később kopogtak az ajtón.

- Ki az? - kiáltotta Bella.

- Csak én, kisasszony. - kukkantott be a kocsmáros, egy tortával a kezében.

- Jöjjön be nyugodtan, Thomas. - intett neki a nő.

Az öreg letette a tortát az asztalra, majd a vendég felé fordult.

- Üdvözlöm, kisasszony. A kedves húga már mesélt Önről, érezze jól magát itt nálunk. Én is boldog születésnapot kívánok.

- Köszönöm, uram. - bólintott a nő. A férfi meghajolt Bella előtt, majd kiment.

A figyelmét nem kerülte el egy bizonyos hang. Még azelőtt hallotta meg, mielőtt Thomas becsukta az ajtót. Hoppanálás hallatszott. Megérkezett…

Kérdezett még pár dolgot a nővérétől, de fél füllel hallgatózott és várta, hogy mikor lép be a szobába.

A férfi a megfelelő pillanatra várt, hogy bekopogjon. Nem akarta félbeszakítani a beszélgetést, ezért csak akkor kopogtatta meg az ajtót, mikor csend lett.

Bella egyből felkapta a fejét. Tudta, hogy most ő lesz az. Már abból felismerte, ahogy kopogott.

- Szabad. - szólt egy kicsit vékony hangon.

A férfi lassan nyitotta ki az ajtót. Először a szőke hajú nőt vette észre, majd Bellára pillantott.

Mosollyal az arcán köszöntötte a nőt.

- Nagyon örülök, hogy megérkeztél. Remélem, nem baj, ha tegeződünk - mosolygott rá, majd kezet fogtak.

- Nem, dehogy baj. - viszonozta a kézfogást, és közben végig a férfi szemeit nézte.

- Akkor ezt meg is beszéltük. - mondta még mindig mosolyogva.

- Bemutatom a nővéremet, Narcissát. - fordult Bella a Nagyúrhoz, aki biccentett viszonzásképpen.

- És Cissy bemutatom neked… - hallgatott el. Elbizonytalanodott. Tudta a férfi nevét, amit még csak pár órája ismer, mégsem merte kimondani. Nem tudta, a testvére hogyan fog reagálni, ha rendes név helyett, egy ilyet hall meg. Nem akarta megsérteni a férfit, ezért halkan kimondta a nevét.

- Voldemort nagyurat.

A férfi eddig még nem hallotta, hogy valaki így mondta volna ki a nevét. Ez azért lehetséges, mert nagyon kevesen ismerik még a nevét, és talán egy sem volt közöttük, aki kimondta volna.

Bella halkan, mégis olyan lágyan mondta, hogy végigfutott rajta a hideg.

- Örülök, hogy megismertelek. - zökkentette ki Bellát a húga hangja. Visszarántotta magát a jelenbe, és próbált a nővérére figyelni.

- Nos, akkor én is szeretnék nagyon sok boldog születésnapot kívánni. - mondta a férfi, majd a háta mögül elővett egy csokor virágot.

- Köszönöm, igazán nem kellett volna. - mondta elpirulva Cissy. Jól esett neki, hogy egy idegen férfi, akivel most találkozott először, felköszönti őt.

- Ha jól látom, Bella is szeretne felköszönteni. - nézett rá különös tekintettel.

- Igen, persze. - motyogta. Az egyik pillanatban még nem volt semmi a köpenye zsebében, aztán egy másodperccel később megérezte, hogy valami van benne.

Próbált higgadtságot az arcára varázsolni, és úgy tenni, mintha nem most került volna a zsebébe az ajándék.

Óvatosan kivette, és rápillantott. Egy nyaklánc volt, medállal. Nem az lepte meg, hogy ékszer volt, hanem az, hogy milyen ékszer.

Ismerte, családi ékszer volt. Narcissa kapta a szüleitől pár évvel ezelőtt. Ezer közül is felismerné, annyiszor volt a nővérén, mielőtt még el nem veszítette.

Csend lett a szobában. Bella az ujjai között forgatta a kis nyakéket, ami olyan sokat jelentett a nővérének.

Tekintetét a medálon pihentette, figyelte, ahogy a fény megcsillan rajta. Egy szívet ábrázolt, amire egy kígyó volt rátekeredve.

Percekig nem jött rá az igazságra. Arra, hogy ezt a férfi adta neki. Nem lett volna semmi különös abban, hogy ha egy olyan ékszert ad neki, ami új, de ez a családi ékszerük volt.

Hogyan került hozzá? - villant fel előtte a kérdés. - Cissy kapta a szüleinktől, aztán valahol elhagyta. Csak a szüleink tudnák megmondani, hogy ez az eredeti. De sajnos ők már nem tudják igazolni...

Hirtelen megijedt.

De ha ezt tőlük kapta, és elveszítette, akkor hogyan találta meg?

Teljesen megrémült. És mi van, ha nem hagyta el a nővére? Nem tudta, hogy így történt-e vagy sem, nem kérdezte tőle. Ő csak ezt gondolta, mert ez tűnt logikusnak.

És mi van akkor, ha a családi házukban maradt? Elment és ellopta?

Nem, az nem lehet! - vitatkozott magával. - Nem lenne képes rá... De hát honnan tudta, hogy hol laktunk? Nem mondtam el neki. Ez kezd nagyon félelmetes lenni.

Lassan felpillantott az ékszerről, és meglátta a nővére értetlenkedő arcát.

- Bella? - szólt hozzá Voldemort. - Nem köszöntöd fel őt?

Sokatmondóan ránézett, majd fejével intett a nővére felé.

- Boldog szülinapot. - nyújtotta át az ékszert.

- Bella! - kiáltott fel boldogan. - De hiszen ez az a nyaklánc, amit anyáéktól kaptam. Megtaláltad? Köszönöm! - ugrott a nyakába.

Bella viszonozta az ölelést, de közben a válla fölött végig a férfit bámulta. Ő is nézte őt, de a nő nem vett észre rajta semmi furcsaságot. Mosolyogva figyelte, ahogy Cissy boldogan magához öleli a testvérét.

- Jaj, annyira örülök neki! Hol találtad meg? Ha jól emlékszem, költözés után már nem volt meg.

- Az egyik dobozban volt. Az én ruháim közé keveredett. - motyogta Bella, hirtelen csak ezt tudta kitalálni.

- El sem tudom mondani, mennyire örülök neki. - mondta fülig érő szájjal Narcissa. Tényleg nagyon boldog volt, azt hitte, hogy soha többé nem látja a nyakláncot.

- Tudod, miután anyuék meghaltak, nagyon nehezen viseltem el a hiányukat. Persze, neked sem volt könnyű. Viszont ez a nyaklánc segített átvészelni azt az időszakot. De amikor egyik nap nem találtam, és kiderült, hogy már nincs meg, úgy éreztem, nem tudom elviselni a fájdalmat. Egy emlékem sem maradt róluk, csak ez a nyaklánc. És az borzasztó volt, hogy még egy tárgy sincs, ami legalább azt mutatja, hogy léteztek, és hogy a szüleink voltak. - elhomályosult a tekintete, érezte a könnyeket, amik hamarosan előszöknek, és végigfolynak sápadt arcán. De nem akart sírni a szülinapján, ezért mosolyt erőltetett az arcára.

- Úgyhogy tényleg nagyon hálás vagyok, ennél szebbet nem is kaphattam volna. Ez a szülinap örökre megmarad bennem.

Hát ez bennem is...

Narcissa megfordult, és talán egy kicsit meg is lepődött, mikor meglátta az ajtó előtt álló férfit. Azt hitte, hogy csak ketten vannak a húgával, de úgy tűnik nem.

- Bella, jobb lesz, ha már indulok. Köszönök mindent.

- Hová mész?

- Szállást keresni.

- Dehogy mész máshova, te is itt fogsz lakni. - mondta határozottan Bella, majd félve a férfire pillantott. - Csak ha megengeded. - tette hozzá.

- Persze, hogy itt maradhatsz. Más fogadóban nem biztos, hogy találnál szabad szobát. Itt viszont van, majd Thomas megmutatja neked, és persze ki is takarít előtte.

- Köszönöm. - hálálkodott. Nem is tudta, hányszor mondja ki ezt a szót egy nap alatt.

- Az lesz a legjobb, ha most rögtön szólok neki. Késő van, és te is elfáradtál a hosszú úton. Ha szeretnétek, holnap folytathatjuk még az ünneplést. Megmutathatom a várost, ha esetleg érdekel. - javasolta.

- Igen, szeretnék körbenézni. - mondta örömmel. - Tényleg jobb lesz, ha lefekszem. Már alig állok a lábamon. Jó éjt, Bella. - köszönt el tőle, majd a csomagokkal együtt kiment.

- Neked is. - felelte.

- Thomas mindjárt rendbe teszi a szobád. - hallotta a férfi hangját beszűrődni a folyosóról. Aztán léptek zaja közeledett, és ismét belépett a szobába.

Több méter távolság volt köztük, mégis közelről érezték a másikban tomboló feszültséget.

Bella nem mert rákérdezni a nyakláncra, mert félt a választól. De a düh erősebb volt benne.

Nem akart kiabálni a férfivel, de tudnia kell, hogyan került hozzá.

- Figyelj, Bellatrix. - szólalt meg szokásos nyugodt hangján a Nagyúr.

- Nem! Te figyelj! - indult meg felé, majd megállt előtte. - Tudni szeretném, hogy mi volt ez az egész. Ez a nővérem nyaklánca, hallottad mit mondott, a szüleinktől kapta. Kérlek, mondd el, tudnom kell. - mondta egy kicsit nyugodtabban.

- Csak egyetlen dolgot mondhatok, amit már tudsz is. Én mindig előrébb járok egy lépéssel. - búgta azon a csodálatos hangján, amitől Bella ismét elgyengült.

- Reméltem, hogy a nővéred örülni fog neki. Tudom, ez most eléggé összezavart, mert tényleg ez az eredeti nyaklánc, amit a szüleitektől kapott.

- Egyből felismertem. - mondta Bella. - De még mindig nem válaszoltál. Hogyan került hozzád? - tette fel a kérdést egy kissé ingerülten.

- Az előbb említettem, hogy csak ennyit mondhatok. Ne törődj azzal, hogyan került hozzám. Láttad, hogy mennyire boldoggá tette a nővéredet, örülj te is. Így azt hiszi, hogy tőled van, nem tőlem, és ennek így is kell maradnia. Vannak dolgok, amik nem derülhetnek ki, és ez is azok közé tartozik. Elégedj meg azzal, hogy szülinapi ajándék volt.

Bella viszont nem akart belenyugodni. Tudni akarta az igazságot. De nem mert követelőzni, mert félt, hogy a férfi megint dühös lesz.

- Emlékszel, mit mondtam, miután megöleltél? Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - simogatta meg az arcát, majd azzal a káprázatos pillantással, ami mindig megbénította Bellát, otthagyta őt.

7. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkezett a következő rész. Ez sem lett annyira akciódús, amit néhányan megint hiányolni fognak, de bízom benne, hogy így is szeretni fogjátok. :)

Puszi, jó olvasást! 

7. Fejezet

A hajnal halvány sugarai gyengéden simogatták a felhőket. A Nap lassan kúszott fel a horizontra, és vakító fénnyel árasztott el mindent. A szél lágyan ringatta a bárányfelhőket, távolodásra késztetve azokat. Csend volt, nyugalom. 

A táj békésen pihent, még nem akart felébredni álmából. Csiripelő madarak repültek a szél szárnyán. De nem csak ők szálltak...

Egy fekete köpenyes alak repült magasan a felhők felett. A szél cibálta köpenyét, ami vadul lobogott utána. 

A fejében őrült gyorsasággal kavarogtak a gondolatok. De ezek meg sem közelítették azt, ami most a lelkében tombolt. Varázspálcáját erősen markolta, és maga elé emelte. 

Mindig - amikor erre a környékre jön - magával hozza pálcáját. Persze, a nap huszonnégy órájában is nála van, de úgy érzi, ez ilyenkor elengedhetetlen. 

Hatalmas mezők felett repült el, mikor lenézett. Lepillantania sem kell, csukott szemmel is odatalálna, annak ellenére, hogy csak néhányszor volt ott életében. Szörnyű tette óta most megy vissza oda először. Úgy érezte, ismét látnia kell azt a helyet, ami nagyban befolyásolta és megváltoztatta eddigi életét. 

A legtöbb ember talán megbánást, esetleg bűntudatot érezne, ha megölne egy embert. Ő viszont még sajnálatot sem érzett, nemhogy bűntudatot. Őt óriási, végtelen örömmel töltötte el az, ha ellenségét a földön, vérbe fagyva látta. Ez most mégis más volt, hiszen a szüleiről volt szó. Az édes szüleiről...

A táj ismét megváltoztatta képét, mezők és erdők helyett egy hatalmas tó nyújtózott alatta. Onnan már csak pár kilométer és megérkezik. Bár lehet, hogy nem is akar odaérni... 

Megint végigfutott rajta az a különös érzés, amit a fogadóban, Thomas miatt átélt. Félelem, bizonytalanság, tehetetlenség és egy cseppnyi düh az iránt, hogy nem tud semmit sem tenni ez ellen.

Hirtelen vad tűz lobbant fel szemében, mikor a felkelő Napra nézett. Fogait erősen összeszorította, őrületes vágy vonult végig a testén. A gyilkolás iránti vágy... 

Most az eddiginél is dühösebb volt, és érezte, hogy ezt csak egyféleképpen tudja kiadni magából...

Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig, amíg végül meglátta saját tükörképét a fodrozódó vízben. 

Szeme alatt sötét karikákat vett észre, de nem ez vonta el a figyelmét, hanem a szeme. Végre ő is láthatta azt a buzgó érzelmet, ami legtöbbször égett benne, amit általában csak az áldozatai látnak. És ez az utolsó és egyetlen, amit még látnak...

A távolból egy templom tornya magaslott, és ahogy közeledett, meglátta a szomszédos falu házait is. 

Ismét ereszkedni kezdett, aztán megérezte talpa alatt a kemény talajt. Egy nagy tábla díszelgett az út szélén, amire kacskaringós betűkkel ez volt írva:

Little Hangleton  

Egy darabig csak állt ott és nézte szülővárosa nevét. Percekig nem pislogott, csak mereven bámulta a feliratot, mintha minden egyes görbe vonalat az emlékezetébe akart volna vésni. Érezte, amint ismételten ellepik őt a magával ragadó érzelmek, és emiatt megint fellobbant benne a tűz.

Nem! - szorította meg kezében lévő pálcáját. Annyira erősen fogta, hogy elfehéredtek az ujjai. - Soha többé nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak. - határozta el magában, miközben rájött, hogy ez mégsem fog sikerülni neki, hiszen a gyilkolás iránt is vágyat érez, amit viszont nem akar kiirtani magából. Ő enélkül nem tud élni. Szüksége van rá, ő csak így tud létezni, és ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjon.

Ha tudta volna, hogy pár órával ezelőtt Bella is ugyanezt ígérte meg magának, de mint ahogy ő sem, Bella sem fogja ezt betartani. Egyszerűen képtelenek rá... nem tudják megtenni...

Még egyszer utoljára rápillantott a névre, aztán lassú léptekkel elindult a köves utcán, a ház felé. Úgy érezte, a vállán hatalmas súlyok ülnek, és a lábai is ólomnehezek voltak. Nem értette, hogy miért gyenge ennyire, amikor ő világéletében erős volt. Őt senki, és semmi nem győzhette le, és nem is fogja...

A földön elnyúló árnyéka mutatta útját. Szemeivel előre nézett, a távolba kémlelt. Várta, mikor látja meg azt a jellegzetes kovácsoltvas kaput, amit még az apja készített saját kézzel. Akkoriban gyakori volt, hogy a muglik maguknak és persze a családjuknak házat építettek vagy elvégezték a ház körüli teendőket.

Hirtelen megjelent a szeme előtt a szülei arca. Látta az anyja derekáig érő, hullámos világosbarna haját, és zöld szemeit. Az apjáról nincs túl sok emléke, hiszen életében csak néhányszor találkozott vele. Az anyja egyedül nevelte fel őt, sok mindent tanult tőle. Boszorkányként többféle varázslatra megtanította a fiát. Az apjától viszont nem kapott semmilyen tudást.

Ő csak egy naplopó mugli volt, aki nem tudta elviselni, hogy egy ilyen tehetséges, és ráadásul gyönyörű nő volt az anyám. Irtózott a mágiától, képtelen volt végignézni azt, amikor mutatott nekem egy bűbájt. Azonnal kiment a szobából, szinte menekült. Szerencsére ez nagyon ritkán fordult elő, mivel csak néhány alkalommal találkoztam vele. Nem sokkal a születésem után elhagyta anyámat, és más nők után nézett. Egyszerűen otthagyott azzal, hogy már nem bír olyan helyen maradni tovább, ahol mágiát használnak. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy egy búcsúlevél volt az asztalon tőle. Én el sem olvastam, még csak hozzáérni sem akartam. Anyám hetekig sírt utána, teljesen felemésztette a bánat, képtelen volt elfogadni, hogy a szerelme, és a gyermeke apja elhagyta a családját. Nem tudta feldolgozni a történteket, onnantól kezdve magányosan éltünk. Három vagy négy éves lehettem, mikor közölte velem, hogy szedjem össze minden holmimat, mert hamarosan egy árvaházba fog elvinni, és ott fogok lakni. Először egy kicsit meglepett a dolog, de később - mikor már elköltöztem otthonról -, rájöttem, hogy sokkal jobb lesz ott nekem. Nem kellett tovább néznem anyám fájdalmas és könnyes tekintetét, nem kellett hallgatnom a kiabálásait, ha valami rosszat csináltam. Végre a magam ura lehettem. Legalábbis ezt hittem. Az árvaházban még szigorúbb szabályok voltak, mint otthon, és ezeket muszáj volt betartanom, bármennyire is tiltakoztam ellenük. Apámra már csak néhányszor gondoltam, de azt nem tudtam elfelejteni, hogy megsértette és megalázta anyámat. Ez mindennél jobban bántott. De már visszakapta... megérdemelte a sorsát...

Az emlékek hatására elhomályosult a tekintete, de nem merte bevallani magának, hogy meghatódott. Érezte, hogy könny szökik a szemébe, amit egy dühös, ingerült mozdulattal letörölt az arcáról. Arra nem tudott magyarázatot adni, hogy az anyját miért ölte meg, de nem is keresett rá választ.

Pár perc gyaloglás után végre kirajzolódtak előtte a ház körvonalai. Egy kisebb kastélynak is lehetett volna mondani, olyan tekintélyt parancsolóan magaslott a látogató fölé.

Ujjait ráfonta a hideg kilincsre, és egy erőteljes mozdulattal kinyitotta. Ugyanaz a hátborzongató nyikorgás hallatszott, mint azon az estén.

A kaputól az ajtóig egy hosszú, kövekkel kirakott ösvény vezetett. A háznak volt egy kis terasza, előtte néhány lépcsőfokot kellett megtennie ahhoz, hogy feljusson oda. Az ajtón egy hatalmas pókháló volt kifeszülve. A pálcájával gyorsan eltüntette, aztán még egyet intett, erre az ajtó lassan kitárult. Most elmaradt a nyikorgás, helyette dohos, áporodott szag csapta meg az orrát.

Vett egy mély lélegzetet, és belépett. Talpa ismét a puha szőnyegbe ütközött, mikor lassú léptekkel elindult a hosszú folyosón. Bal oldalt sötétítővel takart ablakok voltak, csak egy-két résen hatolt át a napfény. Pálcájával egy kört írt le a levegőben, mire az összes sötétítő  a falnak csapódott, az ablakok pedig kivágódtak, friss levegőt árasztva a házba. Most már sokkal kellemesebbnek érezte a helyet, ha egyáltalán kellemesnek lehet nevezni.

A folyosó végén lépcső vezetett fel az emeletre. Arrafelé vette az irányt. Az öreg lépcsőfokok nem nagyon bírták elviselni a súlyát, minden lépte alatt hatalmasat nyikordultak.

Itt is be voltak csukva a sötétítők, de ezeket nem nyitotta ki. Belépett a szalonba. Minden tárgyról eszébe jutott egy emlék, amit együtt töltöttek. Most nem akart az emlékekkel foglalkozni, nem azért jött. De akkor miért?

Hirtelen maga sem tudta, hogy mi célból tért vissza arra a helyre, amit a legszívesebben elkerült volna. 

Az árvaházban eltöltött évek alatt nem tudta, hogy örökölt egy házat. Csak akkor hitte el, mikor elhozták őt ide tíz évesen. Mondták neki, hogy nyugodtam költözzön be, majd vigyáznak rá, de ő nem akart. Visszament az árvaházba, és addig ott maradt, amíg fel nem vették őt a Roxfortba. Számára ez volt az igazi otthon, úgy érezte, végre megtalálta a helyét és kiteljesedhet.

Nem sejtette, de abban az árvaházban született, ahova az anyja elvitte őt. 

Lassú léptekkel elindult egy szekrény felé, amin bekeretezett képek voltak. Mindegyiken vastagon állt a por. Kezébe vette az egyiket, és megtörölte köpenye ujjával.

A szülei mosolyogtak rá a képről, a keretbe belevésték a nevüket.

Merope Denem, született Merope Gomold és Thomas Denem.

Elmélyülten nézte az arcukat, próbált érzelmeket felfedezni rajtuk. Mindkettejük mosolya igaznak tűnt, az anyja szeme ragyogott a boldogságtól, az apjáéban viszont nem látta, hogy boldog lenne. Nem is emlékezett rá, hogyan néznek ki, számára két idegennek tűntek, de valahonnan mégis ismerősek voltak. Az anyja arcát még egyszer alaposan szemügyre vette, de nem talált rajta semmi újat. Mégis úgy érezte, hogy ő egy kicsit sem hasonlít az anyjára, mintha nem is ő lenne az.

Nem gondolkozott ezen tovább, elintézte azzal, hogy nagyon sok év telt el, ezért nem ismerte fel az anyját. 

Elfordult a szekrénytől és kiment a szobából. Nem akart tovább itt maradni, minél előbb vissza akart térni a fogadóba. Ugyanazt a menekülő kényszert érezte, mint amikor azt akarták, hogy maradjon itt. De ahogy akkor sem, most sem bírt a házban maradni.

Lefelé menet egész végig a képen látott nőn merengett. Tudta, hogy az édesanyja, de mégis olyan különös, megfoghatatlan érzés volt a lelkében, ami nem hagyta nyugodni. Meg kell róla bizonyosodnia, hogy valóban ő az anyja. Nem tudta, miért érez így, egyszerűen csak tudnia kell.

Végigment a hosszú folyosón, közben egy pálcaintéssel becsukta az ablakokat és a sötétítőket. Kinyitotta az ajtót, és utána egy hatalmas csattanással becsukta azt. Tekintete végigsiklott a ház melletti temetőn, aztán fordult egyet a levegőben és eltűnt. Tudta, hogy nem utoljára hagyta maga mögött a házat...

Bella idegesen járkált fel-alá a szobában. Már órák óta rótta a köröket, de nem tudott lecsillapodni. Aggódott a férfiért, aki olyan feldúltan hagyta el a fogadót. Bízott benne, hogy nemsokára visszatér, csak akkor fog megnyugodni.

Kopogás hallatszott, és megjelent Thomas feje az ajtóban.

- Kisasszony, kész van a reggeli.

- Köszönöm, mindjárt megyek. - bólintott, miközben elhatározta magában, hogy addig egy falatot sem fog enni, amíg a férfi vissza nem ér. 

A tükör elé lépett, és egy kicsit rendbe szedte magát. Nagyot sóhajtott, aztán kilépett a folyosóra. Kiabáló hangokra lett figyelmes.

- Hozzon még egy kupával, vagy magára gyújtom az egész kócerájt! - ordítozott egy középkorú, borostás férfi.

- Kérem, uram, sokat ivott, nem adhatok többet. - tördelte a kezét Thomas idegesen.

- Azonnal adjon még vajsört, vagy nagyon megbánja! - fenyegetőzött, és hogy bizonyítsa szavait, előrántotta pálcáját, és Thomas felé intett vele.

- Mi is kérünk még! - követelőzött egy másik férfi, aki mellett még öten ültek.

Bella úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, mert ha Thomas-on múlna a dolog, soha nem mennének el.

- Mi folyik itt? - csendült élesen a hangja, mire mindenki elhallgatott.

Az összes férfi megbabonázva bámulta őt, aztán az egyik, szőke hajú szólalt meg:

- Miért nem szólt, hogy egy ilyen gyönyörű bombázó van itt? - fordult az öreg felé, de szemeit nem vette le Belláról.

- A hölgy itt lakik a fogadóban, uram. - válaszolta Thomas.

- Itt lakik. - ismételte vigyorral az arcán. Aztán a többiekre nézett. - Mit szólnátok hozzá fiúk, ha mi is beköltöznénk egy kis időre?

Azok bőszen bólogattak válasz helyett.

Bella csak állt és nézte a férfiakat, akiknek ennyire felkeltette az érdeklődését.

- Sajnálom, uram, de jelenleg nem költözhetnek be. - kotyogott közbe a pultos.

- Mégis ki maga, hogy megmondja, mit csináljak? - kiabálta, miközben a többi férfi is felállt és megindultak Thomas felé, aki hátrálni kezdett.

Nem bántották Thomas-t, csak kiabáltak. Bella meg sem próbált segíteni, tudta, hogy nem fogják bántani őt.

- Szóval miért nem maradhatunk néhány napig? - tette fel ismét a kérdést, a nagy ordibálás közepette.

Thomas nem felelt, csak kinézett az ablakon. Az ajtó résnyire nyitva volt, valószínűleg kihallatszott minden, amit mondtak.

- Talán süket, vénember? Miért nem tölthetünk el itt néhány napot? - egyre ingerültebb lett a hangja.

A kocsmáros megint nem felelt, csak nézte az előtte álló férfit.

- Akkor legalább azt megtudhatnám, hogy ki itt a tulajdonos? - nézett rá várakozóan, és lassan, artikulálva mondta a szavakat, mintha egy fogyatékos emberhez beszélne.

Nem érkezett válasz, Thomas ugyanolyan nyugodtan állt ott, és szemével fürkészte a férfiakat.

- Én vagyok. - szólt egy hang az ajtóból.

Mindenki az ajtóban álló Nagyúrra meredt. Aztán az a férfi szólalt meg, aki eddig beszélt:

- Örülök, hogy, végre megérkezett. Ez az öregember nem akarja megmondani, hogy miért nem vehetünk ki szobát, és maradhatunk itt.

- Hogy őszinte legyek, én nem igazán örülök a találkozásnak. - vetette oda a varázsló. - Először is, ne nevezze öregembernek. Thomas-nak hívják. Másodszor, elég egyszerű a válasz arra, hogy miért nem maradhatnak itt. Egyrészt, mert gyűlölöm az ilyen embereket sőt egyenesen undorodom az ilyenektől, mint maguk. Másrészt, mert én azt mondtam. - fejezte be, és szinte keresztüldöfte a tekintetével a férfit.

- És maga mégis kicsoda? - hördült fel az idegen.

A Nagyúrban égő düh, ami egy kis időre parázzsá szunnyadt, ismét fellobbant. Gyűlölettel nézte az összes férfit.

- Megtudhatnám a nevét? - kérdezte, a hangjában nem hallatszott a düh, pedig nagyon mérges volt.

- Joseph Marley. - felelte.

- Nos, kedves Joseph, nem akarom sokáig rabolni az idejét, és nem is fogom. Az a lényeg, hogy nem maradhatnak itt bizonyos okok miatt.

- De mi itt akarunk maradni, és itt is maradunk! - bődült fel egy kövér férfi.

Erre mindenki elkezdett ordibálni, és a pálcájukkal hadonásztak.

A Nagyúrnál most telt be a pohár. A düh forró lángjai ismét égetni kezdték teste minden porcikáját. Eszébe jutott minden, ami eddig történt vele. Bella, a négy fiatal fiú, akiket megölt, Thomas, akivel végül nem végzett, a szülei, és a velük kapcsolatos emlékei. Nem tudott mit kezdeni az érzelmeivel, előtörtek belőle, és vadállatként támadt a férfiakra. 

- Crucio! - üvöltötte és mind a hét férfi egyszerre zuhant a padlóra, kínok közt vergődve, ordítva a fájdalomtól. 

Nem akarta visszafogni magát, végre azt tehette, amire már órák óta vágyott. Hatalmas vigyorral az arcán nézte a földön fetrengő, üvöltő embereket. Érezte, amint testéből minden rossz érzés elszáll.

Intett a pálcájával, és a kínzás abbamaradt. Odalépett Josephez, és a szemébe nézve ezt mondta:

- Joseph, pár perccel ezelőtt azt kérdezte, hogy ki vagyok. Tudja, hogy erre a mi a válaszom? - kérdezte emelt hangon, és felállt. Mikor a férfi válaszul megrázta a fejét, folytatta. - Nem? Ez igazán furcsa. - mondta különös hangsúllyal és közben Bellára pillantott. - Bellatrix, ideje megtanítani az uraknak, hogy mit kapnak azok, akik nem ismernek, és ráadásul még fel is bosszantanak. - tekintetét ismét az idegenre szegezte.

- Igen, Nagyúr. - felelte mosolyogva.

- Thomas, remélem nem okoz problémát, ha megint takarítania kell majd. - mondta a pultosnak. - Nem hiszem, hogy tiszta marad a helyiség, miután megöltem őket.

- Nem, uram, feltakarítok, ne aggódj. - nyelt egyet Thomas, miután megtudta, hogy a férfi gyilkolni fog.

- Ne, kérem, ne tegye. Sajnálom. - kiáltott fel kétségbeesetten Joseph. A többiekben már annyi erő sem volt, hogy megszólaljanak.

- Ejnye, Joseph, csak nem könyörög az életben maradásáért? - csóválta a fejét a Nagyúr, miközben elkezdett sétálni a földön fekvő emberek között. 

Az csak nézett rá erőtlenül, és megnyalta kiszáradt száját.

- Ők mind a barátai? - kérdezte a varázsló.

- Igen, azok. - bólintott egyet, és hálát adott az égnek, hogy ezt a két szót ki tudta préselni magából.

- Értem. Több kérdésem nincs. - mondta és elindult Bella felé. - Illetve mégis lenne egy. - fordult vissza. - Ki szeretne lenni az első, akivel végzek? - kérdezte mosolyogva. Persze, erre a kérdésre senki nem válaszolt. - Ne tolongjanak, nem tudok választani. - mondta, aztán ismét Bellára nézett, aki jóízűen felnevetett.

- Akkor nincs más választásom, csak az, hogy egyszerre végzek magukkal. Ha akarnak, még gyorsan elbúcsúzhatnak egymástól, de könnyeket ne hullajtsanak, arra nem vagyok kíváncsi, ahogy a könyörgésükre sem. - még egyszer végigpásztázta tekintetével a termet és Bella mellé lépett, aki végre biztonságban érezte magát, mert a férfi ismét vele volt.

- Nem is húzom tovább az időt, már várják magukat, és én örömmel küldöm el Önöket oda, ahová valók. - szólt, aztán maga elé emelte pálcáját. - Bellatrix, segíts kérlek. Ennyi emberrel csak ketten tudunk végezni. - nézett a mellette álló nőre, aki hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy segíthet neki.

- Igen, Nagyúr.

- Csak annyit kell tenned, hogy erősen koncentrálsz, a többi az én dolgom. - adta ki az utasítást, mire ő bólintott.

- Ne! - hallatszott még utoljára egy könyörgő hang, de utána már csak a Nagyúr ordítását lehetett hallani.

- Avada Kedavra! - pálcájukból vakító, zöld sugarak törtek elő. Pár másodpercig csak a fény látszódott, aztán szemük elő tárult a férfiak holtteste.

A Nagyúr és Bella leeresztették pálcájukat, és a férfi szólalt meg:

- Thomas, akkor legyél olyan kedves, hogy feltakarítasz. Addig mi megreggelizünk. - mondta, aztán egy pálcaintéssel eltüntette a holttesteket, ugyanúgy, mint ahogy azokkal a fiúkkal is tette.

Thomas bólintott és elindult a takarítóeszközökért.

- Gyere, menjünk fel. - mondta a férfi. - Látom, szépen berendezkedtél. - szólt ismét, mikor már a szobában voltak. 

- Igen, tényleg kellemes hely. - felelte, miután letette a tálcát az asztalra.

Mindketten jó étvággyal ettek, aztán Bella megszólalt:

- Jól vagy, minden rendben? - kérdezte, és rátette kezét a férfiére.

- Igen, persze. Miért kérdezed?

- Csak azért, mert olyan feldúltan mentél el. Meg sem mondtad, hová mész, csak hirtelen elviharzottál.

- Ne aggódj, minden rendben. Mondtam, hogy van egy kis dolgom, azért mentem el, amit végül nem sikerült elintéznem, de majd legközelebb. És akkor talán te is velem jöhetsz.

- Rendben, köszönöm.

- Mit?

- Azt, hogy beavatsz a titkaidba, pedig még csak két napja ismersz. Ezért nagyon hálás vagyok neked. - mondta, és megszorította a férfi kezét.

- Igazad van, nem ismerlek még, de szerintem rájöttél ezalatt a két nap alatt, hogy én csak olyan embereket avatok be a legsötétebb titkaimba, akikben megbízom. Rád ezt még nem mondhatom teljes meggyőződéssel, de ha így fogsz viselkedni, ahogy eddig, és bebizonyítod, hogy méltó vagy a bizalmamra, megkapod. Ezt garantálom. - bólintott, majd ő is megszorította a nő kezét.

Bella repdesett a boldogságtól, alig bírta magában tartani.

- Olyannyira - folytatta a férfi. -, hogy máris bebizonyítom, igazat mondtam. Egy kérdést szeretnék feltenni neked, ami összefügg azzal, amit mondani akarok. Nem gondolkoztál még el azon, hogy mi a nevem? Mármint a Nagyúron kívül, ahogy mindenki hív.

- De, már bennem is felmerült a kérdés. Csak nem mertem rákérdezni. -  mondta zavartan.

- Emiatt nem kell zavarban lenned. Vannak emberek, akik szintén nem tudták a nevem, ahogy te is láthattad. De ne aggódj, teszünk róla, hogy az egész világ megismerje a nevünket, nemcsak az enyémet, hanem a tiédet is.

Bella érdeklődéssel figyelte a férfit, aki megfogta a kezét, és felhúzta a székről. Megálltak a szoba közepén. Csak néztek egymásra, és Bella örült, hogy végre talált egy ürügyet arra, hogy nézheti a férfit és gyönyörködhet a szemeiben. Bármit képes lett volna megtenni azért, hogy a férfivel maradhasson, és nézhesse őt.

A férfi egyik kezét a derekára tette, a másikkal pedig a haját simogatta.

Bellának elmondhatatlan érzés volt, hogy a férfi karjaiban lehet, legszívesebben élete utolsó napjáig ott maradna.

Percekig csak álltak, végül a férfi törte meg a csendet:

- Most végre megtudod. - simított végig a nő arcán, majd a másik kezével megérezte, ahogy jóleső borzongás fut végig Bella testén, aki meg sem próbálta leplezni az érzelmeit. Még közelebb húzta magához, aztán odahajolt a füléhez, és suttogva folytatta:

- Voldemort nagyúr.

Bella magában egymás után többször is elismételte a számára legcsodálatosabb nevet, és érzelmeinek utat engedve, szorosan magához ölelte az Ő Nagyurát.

6. Fejezet

Sziasztok! :)
Megérkezett a 6. fejezet. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket.
Jó olvasást! :) 

6. Fejezet

Thomas szeme előtt megjelent az a bizonyos alagút. Látta magát, amint végigmegy rajta, és többé nem tér vissza...
A pálca még mindig a mellkasába fúródott. A félelemtől alig kapott levegőt.
- Nagyúr, kérem, bocsáss meg nekem. Én mindent megtettem azért, hogy itt tartsam a kisasszonyt, de nem sikerült. Aztán rám szegezte a pálcáját, és közölte velem, hogy neki nem lehet parancsolni, és...
- Szóval te mindenért Bellatrix-ot hibáztatod! - vágott a szavába. - Ez aztán szép tőled, rákened a te vétkedet az én vendégemre. - villant düh a szemében. - Milyen alak vagy te?
- Nem, esküszöm, hogy semmi ilyesmire nem gondoltam. - most már tényleg halálra volt rémülve, az egész teste remegett.
A férfi előre lépett egyet, ezzel még jobban belefúrta a pálcáját a tüdejébe. Thomas felnyögött, soha életében nem rettegett ennyire.
- Csak nem megijedtünk, Thomas? - vigyorgott rá, miközben elégedetten konstatálta magában, hogy sikerrel járt, megrémítette a pultost. - Pedig még semmi olyat nem csináltam. De ne félj - hajolt a füléhez, és a többit suttogva folytatta -, akkor nyugodtan üvölthetsz, nem fogja hallani rajtunk kívül senki.

Bella a háttérbe húzódva figyelte az eseményeket. Nem akart közbevágni, úgy gondolta, a férfi tudja, mit csinál, hisz ő a legmagabiztosabb és legeltökéltebb férfi, akivel valaha is találkozott.
A kocsmárost már az ájulás kerülgette. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen most. Tudta, hogy hamarosan eljön érte a halál, és magával ragadja örökre...
Miközben ezen gondolkozott, a varázsló a pult mögé lépett és leemelt a polcról három poharat. Aztán a pult alól elővett egy vajsörös üveget.
- Mit szólnál egy pohár, friss vajsörhöz, Thomas? - emelte fel a pultról az üveget, aztán megszabadította a kupakjától, ezzel utat engedve az aranysárga italnak, ami gyöngyözve folyt a pohárba.
Thomas azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. A Nagyúr hangulatváltozásaitól már az őrület határán volt, teljesen össze volt zavarodva, el sem tudta képzelni, hogy a férfi miért akar inni vele.
- Látom, Thomas el van varázsolva, te is iszol? - kérdezte a nőt, aki eddig csendben állt az ajtónál.
- Igen, én is kérek. - szólalt meg végre.
- Rendben, neked is töltök. - bólintott, és a harmadik pohárba is öntött a folyadékból. Aztán fogta a pálcáját és meglendítette a poharak előtt, ezzel lebegésre késztetve őket, majd pár másodperc múlva az egyik asztalon landoltak.
- Üljetek le mindketten. - mondta nekik, miközben a szájához emelte az isteni nedűvel teletöltött poharat.
Thomas még mindig reszketve, az asztalhoz vánszorgott, és szemlesütve leült a Nagyúrral szemben. Bella a mellette lévő széket választotta.
Miután helyet foglaltak, a varázsló beszélni kezdett:
- Nem szeretném sokáig húzni az időt, főleg nem a tiédet, kedves Thomas. - biccentett felé. - Mindjárt reggel van, és hamarosan megérkeznek az első vendégek. Gondolom, fogalmad sincs arról, hogy miért ültünk le italozni, hiszen az előbb majdnem végeztem veled, most meg békésen csevegünk. Ez jár a fejedben, ugye?
- Igen, Nagyuram, tényleg ezen gondolkoztam, és el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, hogy mégis életben hagytál. Bármit megteszek, csak kérned kell, örök szolgád maradok, és...
- Álljunk meg egy pillanatra! - emelte fel a kezét. - Ki mondta neked, hogy életben hagylak?
Thomas erre a kérdésre végképp nem tudott válaszolni. Arca elfehéredett, ujjai görcsösen kapaszkodtak a szék karfájába. Egy nagyot nyelt, és kerülte a férfi vizslató pillantását.
Kínos csend feszült közéjük, szinte megfagyott a levegő a helyiségben. A pultos idegesen mocorgott a székén, és a földön hagyott újságot kezdte bámulni.
- Nem válaszoltál, Thomas. Azt mondtad, bármit teljesítesz nekem, mégsem mondasz semmit. Miből gondolod, hogy nem foglak megölni, hogy nem mutatom meg neked a halál varázslatos érzését? - tette fel ismét a kérdést.
- Nagyuram, kérem, könyörgök. - nézett rá esdeklően. - Nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Igen, azt mondtam, hogy minden parancsodat teljesítem, és ezt be is tartom. Ígérem.
- Ne könyörögj, nem vagyok kíváncsi rá. Ami pedig az ígéretedet illeti, nem mondtál igazat. Egy parancsomat nem teljesítetted. Megmondtam neked, hogy semmiképpen sem engedheted, hogy Bella elhagyja ezt a helyet. Te mégis elengedted, és meg sem próbáltad visszatartani. - mikor a pultos közbe akart szólni, folytatta. - És ne gyere nekem azzal, hogy mindent megtettél, hogy itt tartsd, csak ő megtámadott, és berezeltél, ezért hagytad elmenni. Azt hittem, hogy bátrabb ember vagy, most meg kiderült, hogy egy gyáva féreggel osztottam meg a titkaimat. - nézett rá megvetően. - Azt viszont tudod, hogy ha bárkinek is beszélsz arról, amit megosztottam veled, és amit már tudsz rólam, azonnal megöllek.
- Soha, senkinek nem beszéltem arról, amit elmondtál nekem. És nem is fogok, az életemre esküszöm. - hajtotta le a fejét.
- Arra inkább ne esküdj. Lehet, hogy nem sokáig lesz már meg. - vigyorgott rá, és ismét ivott a vajsörből.
A férfi szemmel láthatóan nagyon jól szórakozott azon, hogy halálra rémíti az öreget. Mikor az ismét elveszítette önbizalmát, és úgy kezdett el reszketni, mint egy nyárfalevél, a férfi csak nézte mosolyogva.
- Talán fázol, Thomas? Pedig nincs hideg, kellemes a hangulat, nem igaz? - tette fel költőien a kérdést, és visszatette az asztalra üres poharát.
- Nem fázom, uram. Igen, nagyon kellemes, az Ön társaságában mindig az. - bókolt neki, de nem a szemébe nézve mondta.
- Csak egyvalamit nem értek. A beszélgetés alatt végig tegeztél, most meg hirtelen magázol. De tudod mit? Igazad van, sokkal jobb így beszélni veled. Innentől kezdve tegezhetsz, addig, amíg azt nem mondom, hogy ismét magázz. Ez a parancsom.
- Igenis, Nagyúr. El sem tudom mondani, hogy mekkora megtiszteltetés nekem, hogy tegezhetlek.
- Azt mondtam, hogy tegezz, nem azt, hogy kezdj el hízelegni. - szólt rá az öregre, aki ezek után meg sem szólalt többet.
Bella mindvégig a varázsló mellett ült, már ő is megitta a saját vajsörét. A férfi egyszer sem pillantott rá a beszélgetés közben, úgy tett, mintha ott sem lenne. Nyugodtan ült, és hallgatta, ahogy a Nagyúr halálra rémíti a kocsmárost, majd utána megegyeznek, hogy Thomas innentől kezdve tegezi.
Amíg le nem ültek, biztos volt benne, hogy a férfi meg fogja ölni őt, de most már nem tudta, mit gondoljon. Nemcsak Thomas, ő is teljesen összezavarodott a Nagyúr hirtelen döntésétől.
Elképesztő, milyen gyorsan meg tud változni a hangulata. Az egyik percben majdnem végez valakivel, aztán a másikban leül ugyanazzal a személlyel egy italra, és úgy tesz, mintha nem akarta volna megölni őt. Ilyen emberrel még soha életemben nem találkoztam. Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettem. Senki sem volt rám még ilyen nagy hatással, mióta megláttam őt a pályaudvaron, azóta teljesen el vagyok varázsolva. Nem tudok másra gondolni, csak rá. Ő tölti ki minden gondolatom. Fantasztikus férfi. - Bella elpirult saját gondolatai miatt. Nagyon elkalandozott. - Uralkodj magadon, és az érzelmeiden. Neki ezeket nem szabad látnia rajtad.
- ...igen, róla én is hallottam. De már bevitték az Azkabanba, nem kell aggódnunk. Te is így gondolod, Bella? 
A Nagyúr szavai csak tompán jutottak el a nő tudatáig. Teljesen belemerült a gondolataiba, minden megszűnt körülötte.
- Bella, figyelsz? Hallod, amit mondok? - szólt hozzá ismét, de ő még mindig csak mereven bámult előre.
A férfi - miután a nő harmadik szólításra sem reagált semmit -, rátette a kezét az övére.
Amikor a tenyere találkozott a kézfejével, Bella egy hatalmasat rázkódott, mintha áramütés száguldott volna végig a testén. A Nagyúr tenyere forró volt, szinte égette a bőrét. Ettől magához tért. Érezte, hogy az egész arca lángba borul, aztán zavartan elhúzta a kezét, és véletlenül sem mert a varázslóra nézni.
- Bo-bocsánat. - hebegte. - Csak a nővéremen gondolkoztam.  - a hazugságtól ismét pirosas színt öltött az arca.  
- Szóval a nővéreden. - nézett rá különös tekintettel a férfi, mintha tudta volna, hogy a nő hazudik. - Emlékszel még a kérdésemre, vagy ismét fel kell tennem neked? Már hozzászoktam ahhoz, hogy időnként elkalandozol. De azt nem szeretem, ha nem figyelnek rám, miközben egy fontos dolgot akarok kérdezni vagy megvitatni. - most először szemrehányás és düh keveredett a hangjában, amitől Bella egy kicsit megijedt. Eddig még nem beszélt így vele - kivéve akkor, mikor megtalálta őt abban az elhagyatott, ködös utcában -, és elszégyellte magát a viselkedése miatt.
- Nagyon sajnálom, megígérem, hogy figyelni fogok rád. Igen, most már biztonságban vagyunk. - mondta bocsánatkérően, de a Nagyúr helyett, Thomast nézte.
- Remélem is, különben a jövőben bajban leszel. - bólintott kimérten, és ismét a pultosra fordította tekintetét.
Hogy lehettem ilyen idióta? Csak azért nem figyeltem, mert teljesen elvesztem a szemeiben. De innentől kezdve nem fogom hagyni, hogy eluralkodjon rajtam ez a vágy. Nem akarom magamra haragítani. - határozta el, és minden figyelmét a férfinek szentelte.
Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lennének ilyen, csodálatosan szép szemei...
Bella megpróbált kiverni a fejéből minden zavaró és zavarba ejtő gondolatot, és csak a varázslóra figyelt.
Persze úgy, hogy nem nézett közvetlenül a szemébe. Azt egy ideig kerülni akarta.
A férfi és Thomas még egy darabig beszélgettek politikai dolgokról, amit Bella nem igazán értett.
- Jól van, befejeztük a beszélgetést, Thomas. Nem szeretném tovább untatni a drága vendégemet. - mosolygott rá a nőre.
- Rendben, Nagyúr. Esetleg hozhatok még valamit? - kérdezte nyájasan.
- Nem, köszönjük. - mondta, de aztán színpadiasan felkiáltott. - Most jut eszembe! Lenne itt még valami.
- Parancsolj velem, Nagyúr. 
- Szükségünk lenne frissítőre. - mondta komoly arccal, de a szája szélén mosoly bujkált. Mivel nem mondott mást, Thomas elindult és belépett a pult mögé, elővett két poharat és egy itallal teli kancsót. Épp elindult, pohárral a kezében, vissza az asztalhoz, mikor a varázsló ismét megszólalt. - Vérfrissítőre. - jelentette ki fülig érő szájjal.
Thomas számára megállt az idő. Csak percekkel később jutott el a tudatáig, amit a férfi mondott. Vérfrissítő. - visszhangzott a fejében a szó. 
Érezte, amint a testéből elszáll minden erő, a térdei remegésbe kezdett, ujjai görcsösen szorították a kezében lévő poharat. Próbált erős maradni, és nem mutatni azt, hogy halálra van rémülve. Ujjai már alig fogták az üveget - és amikor meglátta a férfi zsebéből előbukkanó pálcáját, ami ismét felé közeledett -, teste felmondott minden szolgálatot.
A pohár kicsúszott a kezéből, és egyre csak a padló felé közeledett. Valójában nagyon gyorsan történt az egész, ő mégis úgy érezte, hogy kínzó lassúsággal ért földet. Tekintete elhomályosult, forgott vele minden, miközben figyelte a zuhanó üveget, ami már csak centiméterekkel volt a földtől. Aztán óriási robajjal a padlónak csapódott. A síri csöndben fülsüketítőnek hatott. Apró szilánkjai belepték a padlót, a nagyobb, egyben maradt darabok pedig bukdácsolva foglalták el helyüket a földön. Utoljára még egy halk hang hallatszott - mikor a legutolsó szilánkdarab végigcsúszott a parkettán -, utána ismét halálos csend telepedett a szobára.
A pultos remegve nézte a szilánkjaira tört üveget. A ragyogó Hold kellemes csillogást adott nekik, bár Thomas nem érezte olyan szépnek. 
A Nagyúr egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Szemei ugyanúgy ragyogtak, mint a szétrobbant pohár maradványai.
Pálcája még mindig a kezében volt, a férfire szegezve, egy ideig még nem szándékozott eltenni. Szemeiben a gyilkolás vad vágya égett, amit Thomas már nagyon jól ismert..
- Nagyúr. - suttogta elcsukló hangon, miközben lehajtotta a fejét. - Ölj meg, hadd tapasztaljam meg a halál csodálatos érzését, kérlek ne kínozz tovább. Tudom, nem bántottál, de ez még a fizikai fájdalomnál is ezerszer rosszabb. Vess véget az életemnek, ne kelljen tovább szenvednem, nem akarok megszégyenülten állni előtted, és már képtelen vagyok tovább nézni a szemedben égő gyilkolás, kínzás, harag, düh vad táncát. - fejezte be költőien, és megadóan a férfi elé lépett.
A varázsló fürkészően vizslatta tekintetével az öreget. Neki is kék szeme volt, de az övé teljesen más volt. A Nagyúrnak jeges, tengerkék szemei voltak, amiben egyfolytában csak a gyűlölet volt jelen, Thomasnak viszont meleg, lágy tekintete volt, ami most félelemmel és rettegéssel volt tele.
A varázsló még mindig azon gondolkozott, hogy Thomas képes lenne-e önszántából elé állni, és hagyni, hogy megölje. Nem tudta eldönteni, hogy mit is tegyen most.
Öld meg. - súgta egy kis belső hang valahol az elméje legmélyén. - Végezz vele. Elárult téged, halált érdemel. - folytatta az idegesítő hangocska. - Miért hagynád őt életben? Már nincs szükséged rá. Vagy mégis?
Ilyen gondolatok gyötörték, nem tudott megszabadulni tőlük.
Thomas ismét lépett egyet, a varázsló és közte már csak néhány centiméter volt. Elszállt belőle minden félelem, elszántan nézett a gyűlölettel teli szempárba, amik még mindig az arcát fürkészték. Számára már semmi sem volt  fontos, úgy érezte, sokkal jobb lenne neki, ha meghalna.
A Nagyúr egy pillanatra elbizonytalanodott, ami nála egyáltalán nem volt jellemző. Ő mindig magabiztosan intézte a dolgát. Most mégis olyan furcsa érzés kerítette hatalmába, és nem értette, hogy mi történik vele.
És akkor rájött... megjelent a szeme előtt... tudta, mit kell tennie...
Ismét abban a házban volt, ahol elkövette szörnyű tettét.  A halottakat nem hozza vissza semmi, de nem is akarta látni őket, ha már egyszer ez volt a jutalmuk. Ezt érdemelték. Ez volt a sorsuk.
Látta magát, ahogy ismét átlépi szülőháza kapuját, hallotta a nyekergő hangot, mikor kinyitotta azt. Céltudatosan haladt a ház felé. Tudta, mit fog tenni... vagyis mit akar tenni...
Belépett az előszobába, léptei nyomán por kavargott fel a szőnyegen. Felment a lépcsőn, szinte repült. Minél előbb túl akart lenni rajta. Ott ültek a nappaliban, magabiztosan felemelte a pálcáját és célzott...
Hatalmas erővel kellett visszarántania magát a valóságba. Zavartan pislogott körbe, meglátta Bella aggódó arcát, Thomason viszont nem érzékelt semmi változást. Ugyanolyan elszántan, halálra felkészülten állt...
Szükségem van rá, még nem ölhetem meg. Nélküle nem tudom véghez vinni a tervemet. És ez a terv létfontosságú. Az életemről van szó. Az örökké tartó életemről...
Nagy nehezen összeszedte magát, megköszörülte torkát és beszélni kezdett.
- Thomas. - szólt halkan. Hangjából minden magabiztosság, tekintély eltűnt. Úgy érezte magát, mint az árvaházban, ott is lenézték, de már megerősödött. Erősnek kell lennie. Nincs más választása, csak így maradhat életben...
- Thomas. - mondta ismét, egy kicsit hangosabban. Nem akart gyengének mutatkozni, főleg nem Bella előtt.- Kérlek, fejezd be a takarítást, aztán nyiss ki. A korai vendégek hamarosan megérkeznek. - mondta, miközben az utca felé tekintett. A Hold már eltűnt az égről, ismét hajnalodott. Egy új nap vette kezdetét.
- Igenis, Nagyúr. - felelte megszeppenten a pultos. - Azonnal befejezem, fél óra és készen vagyok. 
- Köszönöm. - válaszolta a férfi. - Most már pihenj le, hosszú napod volt. - fordult Bellához. - El kell mennem, van egy kis dolgom. Majd jövök, és ha gondolod, együtt reggelizhetünk. - javasolta.
- Persze, az nagyon jó lenne. - felelte lelkesen.
- Rendben, jó munkát. - biccentett Thomas felé, aki ugyanígy viszonozta a gesztust.
Még egyszer ránézett Bellára, azzal a csodálatos, kábító tekintettel, aztán kilépett az utcára. A hajnal első sugarai megcsillantak fekete haján, ahogy elindult. 
Bella a szemével követte útját, amíg el nem tűnt pár méterre a fogadótól. Tudta, hogy történt vele valami, túl zaklatottan ment el. Tudni akarta, hogy min ment keresztül az előbb. Muszáj volt rájönnie, mert ez számára is sorsfordító lehet...