12. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a következő fejezetet is. Remélem, hogy mindenkinek tetszeni fog. Fanni, bízom benne, hogy a te tetszésedet is elnyeri majd. A hollóra gondolok. :D Próbáltam mindent beleadni, hogy jó legyen. :)

Jó olvasást! :)

12. Fejezet

A szoba tele volt kicsomagolásra váró bőröndökkel. A helyiség tisztaságról uralkodott, de volt néhány bútor, amit még nem takarítottak le rendesen.

Narcissa lemondóan hajította el a kezében lévő pálcáját, amivel megpróbálta egy kicsit tisztábbá tenni a szobáját, majd egy fáradt sóhaj kíséretében lerogyott az egyik székre.

Végtagjai elgémberedtek a takarítástól, ezért nyújtózkodott egyet, miközben elfojtott egy ásítást. Mióta megérkezett, nem is aludta ki magát, egyfolytában a húgán járt az esze.

Pontosabban a férfin, akivel ilyen rejtélyes viszonyba keveredett. Féltette testvérét, nem akarta, hogy baja essen, és most, hogy ezzel a titokzatos idegennel találkozott, bármi megtörténhet vele. Megrázta a fejét, így próbálta kiűzni fejéből a baljós gondolatokat.

Nem tudta megmagyarázni, hogy miért van ilyen rossz érzése a varázslóval kapcsolatban, de akárhányszor csak ránéz, végigfut a hideg a hátán. Talán a viselkedése teszi ilyen ijesztővé, ahogy bánik a körülötte lévő emberekkel. Ahogy rájuk néz azzal a csodálatos, tengerkék szemével, mindenkit teljesen elvarázsol. Először jó, csábító dolognak tűnik, de ha valaki jobban a közelébe férkőzik, rájön, hogy csapdába esett, és onnan már nincs menekvés. Az ujja köré csavar, magához vonz, és ha csak a legvégén veszi észre az illető, hogy baj van, és menekülni akar, onnan már sajnos nem fog tudni. Csak egyfelé vezet az út. A halálba…

Úgy döntött, hogy lemegy és megnézi Bellát. Nem bírt a szobában maradni, friss levegőre vágyott. Egy utolsó pillantást vetett a csomagjaira, majd behúzta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé a lépcsőn. A falon az összes fáklya égett, hatalmas árnyék vetült a háta mögé.

Egy kicsit hitetlenkedve nézett körbe, mert egyetlen vendég sem volt a fogadóban. Az utcán sem volt senki. Ez nem volt meglepő, hiszen már késő este volt, de azt hitte, hogy Bella és a férfi kint lesznek. Tekintete megakadt valamin, ezért lassan az ablak felé lépdelt. Nem látta rendesen, de mintha valami lett volna a szemben lévő épület előtt. Az asztalon égett a gyertya, felemelte és olyan közel tette az ablakhoz, amennyire csak tudta. Nem akart, pontosabban nem mert kimenni, az üvegen keresztül próbálta felismerni a tárgyat. A gyertya lángja rávetült az ablakra, fénye kivilágított az utcára. Még egy lépést tett előre, így már fel tudta ismerni azt a valamit. Olyasmi volt, mint egy… kötél. Hunyorogva összpontosított, de percek elteltével is csak kötélhez tudta hasonlítani.

Hogyan került ez ide? - kérdezte magától. Homlokráncolva elfordult az üvegtől, a gyertyát letette az asztalra, majd leült. Nagyon kimerültnek érezte magát, de addig képtelen lett volna elaludni, amíg a húga vissza nem tér. Szeme szúrt a fáradtságtól, finoman megdörzsölte, majd megfeszítette a szemhéját, így várta Bellát, aki egy óra elteltével sem jelent meg.

A nő gyomra összeszűkölt az idegességtől, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta az álom.

Minden próbálkozása hiábavaló volt. Néhány perccel később, szempillái lassan lecsukódtak, feje a vállára billent. Halkan, szuszogva pihent, haja az arcára borult.

Tántorgó léptek zaja verte fel az utca csendjét. Az illető alig állt a lábán, forgott vele az egész világ. Hajába belekapott az esti szél, köpenyét vad táncra kényszeríttette. Hatalmas vigyor terült szét az arcán, boldogságában megperdült a levegőben, amit most nem kellett volna megtennie. Elveszítette az egyensúlyát, és érezte, amint egyre zuhan a föld felé. El is esett volna, ha egy erős kéz nem szorítja meg a karját. Bambán nézett maga elé, azt sem tudta, hogy mi történik vele.

- Minden rendben van, kisasszony? - hallotta meg a hangokat, és annyira még magánál volt, hogy meg tudta állapítani, férfitől származik.

Másodpercekig meg sem szólalt, a teste teljesen lebénult, a száját is alig tudta kinyitni, hogy válaszoljon a kérdésre.

- Hölgyem, hallja, amit mondok? - rázta meg finoman a vállát az illető. Óvatosan felpillantott rá, a fejét nem merte megmozdítani, mert tudta, hogy akkor kínzó fájdalom hasítana bele.

A férfi szemében aggodalom csillant, ahogy az előtte álló nőre nézett. Türelmesen várt, hogy végre magához térjen a kábulatból.

- Igen, minden rendben. - motyogta vontatottan, és csoda volt, hogy a férfi megértette, amit mond.

- Biztos benne? Az előbb majdnem elesett, nem áll stabil lábakon. - aggodalmaskodott tovább, és a nőnek már kezdett elege lennie belőle. - Jöjjön, visszakísérem a fogadóba. - mondta kedvesen, és finoman elkezdte húzni őt, hogy indulásra bírja.

- Mit képzel, hogy csak úgy ráncigál? Nem megyek magával sehová! - tépte ki magát a férfi szorításából.

- Elnézést, kisasszony, én csak segíteni szerettem volna. - mentegetőzött.

- Foglalkozzon a saját dolgával, engem meg hagyjon békén. Semmi köze hozzám, nem is ismerjük egymást. - vetette oda a szavakat, majd tett néhány bátortalan lépést előre, hogy megtudja, képes egyedül is folytatni az útját.

- Nem ismer meg? Jason vagyok. Én hoztam el a vonatállomásról a testvérét.

Lassan megfordult, majd lenézően végigmérte a férfit.

- Fogalmam sincs, hogy miért állítja ezt magáról, de Ön tudja. Engem a legkevésbé sem érdekel. Most pedig mennem kell, viszlát. - fordult el tőle, majd elindult.

- Kérem, várjon, nincs beszámítható állapotban. Ha nem vigyáz magára, még baja eshet. - kiáltott a nő után, de ő csak hangosan kinevette, és folytatta útját.

Jason fejcsóválva visszament a fiákerhez, meghúzta a gyeplőt, majd elhajtott az éjszakában.

A boszorkány magabiztosan közeledett a fogadó felé, még mindig a férfin nevetett, akit nem ismert fel. Igaz, csak egyszer látta őt, és ilyen állapotban egyáltalán nem meglepő, hogy ismeretlen volt számára a férfi.

Szédelegve megállt a fogadó előtt, ujjait rákulcsolta a kilincsre, majd lenyomta és belépett. Pontosabban bezuhant az ajtón, és nekivágódott az egyik asztalnak. Narcissa szemei azonnal felpattantak a zajra, nagyokat pislogva nézett a terem másik végébe.

Egyből felugrott, mikor meglátta, hogy Bella volt az, aki ilyen nagy hangzavar közepette jött be az ajtón. Gyorsan odasietett, a nő viszont nem mutatott érdeklődést feléje. A székre támaszkodott, így talán nem esik el, és biztonságosan meg tud állni.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire aggódtam érted! - mondta Cissy, miközben megpróbálta magához ölelni testvérét, de megcsapta őt egy különös szag.

- Bella, te ittál? - hüledezett, de az orrát nem tudta becsapni, alkoholszagot érzett a húgán.

- Igen. És akkor mi van? Miért baj az, hogy megittam egy-két pohárral? - kérdezett vissza nagyképűen, és állta a tekintetét.

- Csak egy-két pohárral? - vonta fel a szemöldökét. Egy szavát sem hitte el neki.

Bella gonoszan elvigyorodott, majd megint megszólalt:

- Igazad van, nővérkém. Egy kicsit több csúszott le annál. - továbbra is vigyorogva figyelte őt, és várta a reakcióját.

- Mégis mennyi? - kérdezte dühösen Narcissa. - Dől belőled ez az elviselhetetlen bűz, ehhez nagyon sokat kellett innod. Az még jobban bizonyítja, hogy sokat ittál, hogy alig állsz a lábadon, szédelegsz. - korholta mérgesen. Nem értette, hogy mi ösztökélte Bellát arra, hogy ilyen sokat igyon.

- Hát, lehet, hogy egy egész vajsörös hordót letuszkoltam a torkomon. - vihogott idétlenül, majd elengedte a széket, amivel megint csak azt érte el, hogy kiesett az egyensúlyából, és Narcissának dőlt.

- Az lesz a legjobb, ha most szépen lefekszel. Majd holnap megbeszélünk mindent, mert abban biztos lehetsz, hogy addig nem foglak békén hagyni, amíg el nem mondod, hogy hol voltál, és mi történt veled.

- Semmi kedvem az alváshoz. Inni akarok még. Thomas, hozzon nekem egy üveg vajsört, de a legnagyobba hozza! - kiabálta, majd egy jót nevetett a saját poénján.

- Ne kiabálj, kérlek! Thomas már lefeküdt, és neked is le kell. Gyerünk! - húzta a lépcső felé.

- Nem érted meg, hogy nem akarok aludni? - visította hisztérikusan, majd kitépte a karját a nővéréből, ahogy Jason-nel is tette. - Ünnepelni akarok! Koccints velem! Ha megtudod, hogy miért vagyok most ilyen boldog, neked is jó kedved lesz. - mondta, majd elindult a pult felé, hogy hozzon maguknak még alkoholt.

- Nem, Bella! Nem engedem, hogy igyál! - rántotta vissza, majd leültette egy székre, vagyis a nő szinte rázuhant. Alig tudott megmozdulni, a sok ital megtette a hatását, teljesen elkábult tőle.

- Inni akarok! - mormogta maga elé. - Megöltem, most már nincs senki, aki az utamba állna. - folytatta még mindig motyogva, Narcissa pedig hitetlenkedve hallgatta.

Megölt valakit? Ezt nem tudom elhinni! Mi történt a testvéremmel?

Nem kellett sokáig keresnie a választ. Nagyon jól tudta, hogy mitől lett ilyen a húga, pontosabban kitől.

Ez a férfi teljesen elvette az eszét. Meg kell állítanom, különben még nagyobb bajba sodorja magát, ami mindkettőnk számára veszélyes lehet.

Miközben ezen gondolkozott, a testvére elszunnyadt a széken. Felemelte pálcáját, majd az alvó nőre szegezte. Bella az álmok szárnyán, békésen az ágyába repült.

Cipője halkan kopogott a macskaköveken, ahogy nagy léptekkel haladt az úton. A Hold halvány fénye beragyogta az utcát, félhomály uralkodott.

Bal kezét maga mellett tartotta, jobbjával a köpenyében lapuló varázspálcáját szorongatta. Idegesség lepte el a testét újra és újra. Próbálta meggyőzni magát, hogy nincs mitől tartania, lelki szemei előtt azonban megjelent a nő arca. Ismét látta, ahogy haragtól csillogó szemmel felemeli pálcáját, és megkínozza Anthony-t. Barna szemei szinte lángra lobbantak az elfojtott dühtől, amikor a fiúra nézett. Határtalan gyűlölet áradt belőle, minden dühöt, ami benne volt, egyetlen varázsigébe belesűrítette, és elviselhetetlen fájdalmat okozott neki.

Egy pillanatra behunyta a szemét, megpróbálta kiverni a fejéből a látottakat. Most már nem fenyegeti őket veszély, bár egy tízéves gyereket sem tudott elképzelni veszélyforrásnak. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy a fiúban annyi bátorság és vakmerőség volt , hogy szembe mert szállni vele. Egy olyan emberrel, akinél nincsen hatalmasabb mágus a világon…

Ajka gonosz vigyorra húzódott, ahogy ismét beléhasított ez a gondolat. Arcáról gyorsan lefagyott a mosoly, amikor eszébe jutott Bella. Miután megölték mind az öt fiút, hirtelen dehoppanált, azóta nem találta meg. Tudta, hogy a nő nem akar majd beszélni vele, kerülni fogja. Hiába oldották meg a problémát, amit a fiú jelentett számukra, még mindig volt egy dolog, amit Bella egész biztos, hogy nem felejtett el. A nővére születésnapi ajándékát. Azt már korábban megfogadta, hogy nem árulja el neki, hogyan került hozzá a nyaklánc. Ez az ő titka marad, és ha szerencséje van, akkor örökre…

Egy pillanatra megtorpant, és megállt az út közepén. A szerencséről, valami egészen más is az eszébe jutott. Az a holló, amelyik olyan nyugodtan rászállt a vállára, és mélyen a szemébe nézett. Még most is fel tudta idézni maga előtt a madár szemét. Éjfekete, szinte el lehet veszni benne, ha az ember túl sokáig nézi. Vett egy mély lélegzetet, majd nagy nehezen mozgásra bírta lábait.

Hirtelen düh borította el a testét, mert megint sikerült elgyengülnie, és elveszítenie a magabiztosságát egy ostoba madár miatt. Nem értette a saját viselkedését. Eddig minden rendben volt körülötte, és most egy madár miatt teljesen összezavarodott.

Megrázta a fejét, majd megpördült a tengelye körül, és eltűnt a sötét éjszakában.

Egy elhagyatott utcán találta magát. Körbehordozta a tekintetét, majd megállt egy viskó előtt.

Várt valakit, és az illetőnek hamarosan meg kell érkeznie, különben ez volt élete utolsó találkozója…

Nem sejtette, de egy közeli fáról egy tekintet vésődött a hátába. A holló megemelte szárnyait, mert már eléggé elgémberedett. Órák óta ült a fán, és csak kémlelte az utat. Egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiről, mereven figyelte őt.

Voldemortnak nem tűnt fel, hogy valaki minden lépését lesi, nyugodtan álldogált az omladozó ház előtt és várt.

Nem sokkal később egy halk pukkanás hallatszott, majd egy fekete köpenyes alak jelent meg néhány méterre tőle.

A Nagyúr lassú léptekkel megindult felé, és a másik is így tett. Egy méter távolságot hagyva megálltak egymással szemben.

- Csak nem eltévedtél, Calahan? Már azt hittem, hogy soha nem érsz ide. - szólt fagyosan.

- Bocsáss meg nekem, Nagyúr. Még el kellett intéznem az előző feladatot, amit rám bíztál.

- Jól van, emiatt most nem kapsz büntetést, de legközelebb ne merj késni.

- Nem fogok késni, esküszöm. - fogadkozott a férfi.

- Ne is beszéljünk erről többet. - legyintett a varázsló. - Sokkal fontosabb dolgot kell most megtárgyalnunk. - fordította komolyra a szót.

- Hallgatlak, Nagyúr. - felelte, és minden idegszálával koncentrált.

- Szükségem van egy házimanóra. - jelentette ki rezzenéstelen arccal.

- Egy házimanóra, uram? - kérdezett vissza Calahan, mert fogalma sem volt, hogy miért kell a férfinek egy ilyen teremtmény.

- Mit nem értettél a kérésen? - csattant a hangja. - Nem voltam elég világos? Igen, egy házimanóra van szükségem. - ismételte meg.

- És azt megtudhatom, hogy miért van szükséged egy ilyen lényre, uram? - pislogott értetlenül.

Voldemort lehunyta a szemét, de csak azért, hogy lenyugtassa magát, mert majdnem előkapta a pálcáját a férfi idétlen viselkedése miatt.

- Nem hiszem, hogy be kéne számolnom neked a terveimről. - mordult rá. - Ez a parancsom, ezt kell teljesítened. Ezért fizetlek. Persze, ha úgy érzed, hogy képtelen vagy megtenni, kereshetek valaki mást a feladatra. Van elég jelentkező. - mosolyodott el önelégülten.

- Nem, uram, én készen állok megtenni. - visszakozott gyorsan. Nem akarta, hogy valaki más kapja meg a feladatot. El akarta nyerni a férfi bizalmát, és mindent meg fog tenni, hogy ez sikerüljön.

- Helyes. - bólintott kimérten, majd elfordult tőle. - Menj a dolgodra, most egy darabig nem lesz szükségem rád. De azt ne felejtsd el, hogy csak két heted van arra, hogy találj egy megbízható, engedelmes manót, aki feltétel nélkül fog szolgálni engem. - figyelmeztette őt, majd intett neki, hogy elmehet.

Calahan hamarosan eltűnt, és ő is így tett. Volt még egy halaszthatatlan ügye, amit meg kell beszélnie valakivel.

A holló a beszélgetés minden szavát tisztán hallotta. Meglendítette szárnyait, elrugaszkodott a fáról, majd elindult az ellenkező irányba.

Halvány fény derengett, amikor megérkezett a fogadó elé. Benézett az ablakon, és Thomas-t vette észre, ahogy szorgosan takarít, mert nemsokára megérkeznek az első vendégek.

- Jó munkát, Thomas. - köszöntötte a férfit, aki erre felkapta a fejét.

- Köszönöm, uram. Örülök, hogy újra itt van. - mondta kedvesen.

- Én is örülök neki. Bellát hol találom? Vagy még nem jött vissza? - kérdezte idegesen.

- A kisasszony és a nővére is még alszik, uram. - válaszolta a pultos.

- Értem. - bólintott egyet, majd az emelet felé vette az irányt. - Köszönöm, Thomas. - mondta, miközben elindult a lépcsőn.

Végigment a folyosón, majd megállt a szobája előtt, ami most már Belláé volt, mióta neki ajándékozta. Lassan lenyomta a kilincset, és bekukucskált.

Bella mélyen aludt, ezért a férfi óvatosan belépett. Úgy lépkedett, mintha üvegszilánkokon menne, majd megállt az ágy mellett, és lenézett a szuszogó nőre. Kisimult arcán nem vett észre semmilyen érzelmet, nyugodtnak tűnt. De tudta, hogy ez csak a látszat.

Leült mellé, majd finoman megfogta a kezét. Bella szempillája megrebbent, de nem ébredt fel, aludt tovább békésen. A férfi nem akarta felébreszteni, de minél előbb tisztázni szerette volna a dolgokat, ezért finoman végigsimított a nő karján. Megmozdította a fejét, majd lassan kinyitotta a szemét. Álmosan nézett fel a mellette ülő férfire, először még magához kellett térnie a kábulatból. Fejébe belenyilallt a fájdalom, ezért odakapta a kezét, és egy kicsit megdörzsölte. Ismét Voldemortra pillantott.

- Jól vagy? - kérdezte a férfi lágy hangon.

Ahogy eljutott a tudatáig ez a két szó, úgy öntötte el a testét az a mérhetetlen düh, ami uralkodott rajta. Elhúzta a kezét, majd egy hirtelen mozdulattal felült. Szörnyen sajgott a feje, mindkét kezét a homlokára szorította.

- Egyáltalán nem vagyok jól. - felelte hűvösen, a férfi szemébe nézve. Ő azonnal rájött a hangjából, hogy még mindig haragszik rá.

- Nézd, Bellatrix, én… - kezdte el, de a nő a szavába vágott.

- Ne haragudj, de most semmi kedvem végighallgatni téged. - mondta, majd egy szökkenéssel felpattant az ágyról, majd ismét megtántorodott, és a férfi karjaiba zuhant.

Megbabonázva tekintett fel rá. Nagyon közelről látta azokat a káprázatos a szemeket, ahogy mélyen a tekintetébe fúródnak. A férfi keze a derekán volt, erősen fogta a karjával, nehogy elessen. Bella elpirulva próbálta eltolni magától, de ő nem engedte el.

- Kérlek, szeretnék megfürödni. - nézett fel rá szelíden.

- Rendben, de utána beszélünk. - mondta Voldemort ellentmondást nem tűrő hangon.

Bella gyorsan a fürdőszoba felé vette az irányt, majd magára zárta az ajtót. Lassan a tükör elé lépett, és szemügyre vette magát. Arcán látszódtak a másnaposság nyomai, de próbált nem törődni ezzel. Odament a kádhoz, majd engedni kezdte bele a meleg vizet. Habfürdőt tett a vízbe, és hamarosan finom illat lepte el a helyiséget. Ruhái lehulltak a földre, majd belépett a kádba, és engedte, hogy a kellemes víz kényeztesse bőrét. Lehunyt szemmel pihent, gondolatai minduntalan visszatértek a férfihez. Nem látta őt dühösnek, de tudta, hogy addig nem lesz nyugta, amíg nem beszél vele. A beszélgetés eszébe jutatta a testvérét. Narcissa is mondta neki, hogy beszélniük kell, és ettől még jobban elment a kedve az egésztől.

Voldemort olvasással ütötte el az időt, amíg Bellára várt. Nem tudott a szövegre koncentrálni, csak tartotta maga előtt az újságot, de semmit nem értett meg a szövegből. Hallotta a víz csobogását, és önkéntelenül is a fürdőszoba ajtaja felé pillantott. Nagyon bízott benne, hogy a nőnek sikerült már megnyugodnia, és végre higgadtan tisztázni tudják a dolgokat. Visszatette az újságot az asztalra, majd megcsóválta a fejét. Tudta, hogy ő nem lesz hajlandó beszélni vele. Harag áradt a szeméből, amikor ránézett, és hirtelen maga sem tudta eldönteni, hogy akarja-e rendezni a dolgokat kettejük között. Csak el szerette volna mondani, hogy mit gondol arról, ami velük történt ebben a néhány napban. Nem tudta folytatni az elmélkedést, mert az ajtó lassan kinyílt, és megjelent Bella egy fekete köntösben.

- Kérlek, ülj le. - mondta lágyan, majd a vele szemben lévő székre mutatott.

Bella vonakodva megtette, amit kért, és helyet foglalt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi tetőtől talpig végigmérte. Voldemort egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Érzelmek után kutatott, de nem vett észre rajta haragot.

- Jó érzés újra ebben a szobában lenni. - hordozta végig a tekintetét a falakon, majd ismét a nőre pillantott. - Bellatrix. - köszörülte meg a torkát, és ő azonnal tudta, hogy valami fontosat akar mondani. - Szeretném, ha elmondanád, hogy miért ittál? - kérdezte nyugodtan, mégis kihallatszott belőle a feszültség.

A boszorkány először levegőhöz sem jutott a döbbenettől. A férfinek megint sikerült kiderítenie, hogy hol volt. Mérgesen nézett rá, ajkát egy vékony vonallá préselte, ezzel mutatva, hogy nem hajlandó megszólalni.

- Látom, visszatért a régi éned. - vigyorgott rá a férfi, és ő sem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Aztán eszébe jutott néhány dolog, és ettől már elment a kedve.

Sóhajtott egy nagyot, majd hátradőlt a széken, és ő is elkezdte a férfi arcát tanulmányozni. Meglátta szemében a határozottságot, ami mindig jelen volt a tekintetében. Szeme jókedvűen csillogott, és a nő már majdnem megadta magát az érzelmeinek, de a közelmúlt eseményei gyorsan elfelejtették vele az örömöt, amit általában Voldemort közelében érez.

- Én is megkérdezhetem, hogy ezt miért szeretnéd tudni? - érdeklődött, a varázsló kérdésére utalva.

- Azért, mert tudnom kell. - jött az egyszerű, de szigorú válasz.

Gondolhattam volna, hogy ezt fogja mondani.

- És halvány fogalmad sincs arról, hogy miért tettem? Szerintem elég nyilvánvaló a válasz. - nézett mélyen a szemébe, de ő ugyanúgy állta a tekintetét.

- Próbálok a te fejeddel gondolkodni. Szóval nagyjából összefoglalva. - kezdett bele a mondandójába. - A nővéred megérkezett, és megtudtam tőled, hogy még nem vettél neki ajándékot a születésnapjára. Kétségbe voltál esve, ezért úgy döntöttem, hogy segítek neked. Elhoztam a családi ékszert, amit még a szüleitektől kapott Narcissa. Nagyon boldog volt, mikor átadtad neki. Tudom, te inkább haragot éreztél a nyaklánc iránt, és főleg azért, mert nem voltam hajlandó elmondani, hogyan került hozzám. A reggelinél éreztetted velem, hogy mennyire haragszol rám, de én próbáltam nem törődni vele. Innentől kezdve felgyorsultak az események. Szinte menekültél előlem, én pedig utánad mentem. Aztán találkoztunk azzal a kis mugli fiúval, Anthony-val. Láttam rajtad, hogy mennyire vágysz arra, hogy megkínozd, és fájdalmat okozz a szüleinek. Ezt meg is tetted, majd végeztél velük. Boldogan indultál vissza a fogadóba, de még mindig nem akartál beszélni velem. És akkor egyszer csak a semmiből ott termett a fiú, és megszólalt. Visszatért a hangja. Ezzel talán nem is lett volna baj, inkább azzal volt a gond, amit mondott. Bosszút akart állni rajtunk, ezt egy gúnyos nevetéssel is a tudtunkra adta. Borzasztóan dühös voltam, és tudom, hogy te is így éreztél. Megöltük őt a barátaival együtt, de még mindig nem vagy kibékülve a helyzettel. Látom rajtad. Nem tudtad elfogadni a tényt, hogy nem mondtam el neked a nyaklánc titkát. Javított a helyzeten a gyilkolás, ezt mindkettőnknek be kell ismernie, és ezt én nem is tagadom. Mérhetetlenül boldog voltál, ez tény. Azért mentél inni, hogy kiengedd a gőzt, és megünnepeld, hogy a gyerek már nem áll az utadba. - fejezte be, majd várakozón Bellára nézett.

- Hát ez eléggé hosszúra sikeredett, de így van. - bólintott a nő. - Örülök, hogy ennyire tisztában vagy az érzéseimmel. De ne gondold azt, hogy néhány nap alatt megismertél, és majd csak úgy irányíthatsz, meg parancsolgathatsz kedved szerint. - utolsó szavai távolságtartóan csengtek.

- Ezzel én is tisztában vagyok. Pár nap nem elegendő arra, hogy teljesen megismerjük egymást. Az utolsó mondatodra csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy majd meglátjuk. Egyikünk sem tudhatja, hogy mit hoz a jövő. - búgta sejtelmesen, amitől Bellát ismét kirázta a hideg.

- Ez azt jelenti, hogy irányítani akarsz engem? - tette fel a kérdést.

Voldemort egy pillanatig megfeszült a széken, majd közelebb húzódott az asztalhoz. Szemei égették a nő arcát. Vad vágyat látott bennük, amitől egy kicsit megrémült, de egy nagyot lélegezve megnyugodott.

- Őszinte választ szeretnél, Bellatrix? - ejtette ki lágyan a nevét.

A nő egy aprót bólintott.

- Igen, mindennél jobban erre vágyom. - suttogta. - Nagyon jó csapat lehetünk együtt, ha hagyod, hogy én vezesselek. Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - hangzott el a szájából a már jól ismert mondat.

A boszorkány próbálta felfedni a férfi szavai mögött megbújó igazságot, de nem igazán tudott másra koncentrálni. Minden figyelmét lekötötte a szeméből áradó erő, ami felé irányult

Mennyivel boldogabb lennék most, ha azt mondta volna, hogy rám vágyik, és nem arra, hogy uralkodjon felettem, és parancsolgasson. Nem tudom, hogy mit gondoljak, időre és távolságra van szükségem.

- Szeretnék egy kis időt kérni tőled, hogy mindent alaposan át tudjak gondolni. - mondta ki a fejében motoszkáló gondolatot.

- Rendben, ahogy akarod. Nem akarlak sürgetni. - egyezett bele könnyedén, és ez egy kicsit meglepte őt.

- Köszönöm. - felelte hálásan. - Megnézem Cissy-t. Van még valami, amit mondani szeretnél? - kérdezte, miközben felállt.

- Nem, menj nyugodtan. Lesz elég időnk beszélgetni. - villantotta rá azt a mosolyt, amitől mindig elállt a lélegzete, és most sem volt ez másképp.

Bella még egyszer rápillantott, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.

Voldemort gonosz mosollyal az arcán nézett ki az ablakon.

Ha így folytatom, akkor nagyon hamar véghez fogom vinni a tervemet. - gondolta, majd ismét a kezébe vette az újságot, és belemerült az olvasásba.

A fogadó cserepein pihentette elfáradt szárnyait. Már órák óta ott ült, és várta a megfelelő pillanatot arra, hogy végre felfedje magát. Pontosabban a szándékát. Elég kényelmetlenül érezte magát, mert már hetek teltek el azóta, hogy utoljára emberi alakot öltött. Furcsa érzés volt számára, hogy ilyen sokáig kell neki hollóként mutatkoznia, de a cél érdekében mindent meg kell tennie. Már alig várta, hogy végre emberként is láthassa őt. Remélte, hogy megrémítette őt, mikor a vállára szállt, és különös, de egyben ismerős pillantással végigmérte.

Az elmúlt néhány napban rengeteg dolognak volt a tanúja. Találkozott vele, aztán nem sokkal később végignézte, ahogy egy férfi leszúrja a kedvesét, majd magával is végez. Majd látta, amint megbízott valakit, hogy szerezzen neki egy szolgálatkész házimanót.

Kitárta szárnyait, abban a tudatban, hogy hamarosan hatalmas lavinát indít majd el a férfi életében, kecsesen ereszkedni kezdett lefelé, és megtette azt, amire már olyan régóta várt.

Voldemort vajsörrel a kezében ment felfelé a lépcsőn. Megszomjazott olvasás közben, ezért lement és hozott magának egy üveggel.

Amint belépett az ajtón, minden idegszála megdermedt. Érezte, hogy járt itt valaki, méghozzá olyasvalaki, akit nem ismer. Egy betolakodó, akinek semmi keresnivalója nincs a szobájában, de mégis bemerészkedett.

Erősen markolta a kezében lévő poharat, majd lassú léptekkel elindult az ágy felé. Majdnem kiejtette a kezéből, mikor meglátta, hogy van valami a huzaton. Egy levél, amit kézzel írtak, kacskaringós betűkkel.

Feltépte a borítékot, majd figyelmesen olvasni kezdte.

Kedves, régi barátom!

Remélem, hogy jól telnek az iskola utáni hónapjaid, és minden rendben van veled.

Gondolom meglepett ez a levél, amit most itt hagytam számodra, de nem bírtam tovább várni, valahogy üzennem kellett neked. Tudnod kell, hogy én még mindig készen állok arra, hogy kövesselek téged, bármerre is mész. A barátságunk nem mélyült el az évek alatt annyira, amennyire szerettem volna, de szerintem ezen könnyen tudunk változtatni. Mindennél jobban vágyom a barátságodra. Lehet, hogy most kételkedsz a szavamban, hogy csak a barátod akarok lenni, de így van. Nem tagadom, nem csak barátként tekintek rád, sokkal többet érzek irántad. Bízom benne, hogy ez a levél nem ébreszt benned ellenszenvet vagy haragot irántam, őszinte minden szavam, amit eddig leírtam.

Még egyszer mondom: bármikor hajlandó vagyok visszatérni hozzád, egy szavadba kerül, és már repülök is. És ezt nyugodtan veheted szó szerint.

Hallani fogsz még felőlem, ebben biztos lehetsz. Az is lehet, hogy nemsokára találkozunk.

Sok szerencsét kívánok neked a továbbiakban is, vigyázz magadra.

Őszinte barátod,

R

Voldemort remegve olvasta végig újra és újra a levelet. Meg sem tudott szólalni. Meredten bámulta a lap alján lévő egyetlen betűt, de bármennyire törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy ki ő. Szinte nem is voltak barátai a Roxfortban, ezért nem tudta, hogy ki lehet az, aki írt neki.

Fogta a borítékot, hogy visszategye bele a levelet, de amikor széthajtotta, egy fekete, fényes madártoll hullt a padlóra. Lehajolt, felvette, majd óvatosan forgatni kezdte az ujjai között. Csodálattal nézte. Hirtelen beugrott neki a levél egy részlete.

Már repülök is.

Villámcsapásként hasított bele a felismerés. Még mindig nem tudta, hogy ki ez a személy, aki ilyen bizalmas levelet írt neki, de arra sikerült rájönnie, hogy a holló volt az, aki rászállt a vállára. Azért volt olyan ismerős számára, mert már találkozott vele.

Nagyon dühös volt magára, amiért nem tudta megfejteni az illető nevét.

Ki lehet ez? Nem barátkoztam senkivel, és nem emlékszem rá, hogy valaki ilyen mélyen érdeklődött volna irántam. Ő viszont azt írja, hogy a barátjának tekint, és bármikor visszajönne hozzám. Teljesen összezavart, fogalmam sincs, hogy mit tegyek.

Lemondóan sóhajtott, majd kinézett az utcára. Az egyik ablak résnyire ki volt nyitva, itt juthatott be az, aki a levelet hozta neki.

Megfagyott az ereiben a vér. Az ablak előtt repült el egy gyönyörű madár, szemeit az övébe fúrta. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, majd a madár kecses mozdulatokkal tovaszállt a reggeli napsütésben.