19. Fejezet

Sziasztok! :)

Most sikerült időben megérkeznem a résszel. :D Nem is fűznék hozzá sok mindent, talán csak annyit, hogy ez nem lesz annyira vidám rész, legalábbis szerintem. Nem azt mondom, hogy sírni fogtok rajta, de érzelmes lesz, és remélem, hogy hatással lesz rátok. De majd ti eldöntitek. ;)

Jó olvasást! :)

19. Fejezet

Lehunyta a szemét, kezeit ökölbe szorította. A szél gyengéden borzolta a haját, az inge alá is befújt. Tudta, hogy nem maradhat így örökre, tennie kell valamit. Nem engedheti, hogy megtörténjen. Az esze azt súgta neki, hogy menjen el onnan, de képtelen volt megmozdulni. Érezte, amint a gyengéd ujjak finoman a tarkójára siklanak, és egyre csak húzzák előre. Óvatosan kinyitotta a szemét, és egy hatalmas, fekete szempárral találta szemben magát. Tekintete végigsiklott a nő arcán, és meglepődött, amikor meglátta, hogy nem mosolyog. Komolyság áradt a szemeiből, úgy tűnt, mint aki tényleg tudja, hogy mit akar tenni. És ez volt a baj. Voldemort teljesen tisztában volt azzal, hogy Rose mire készül. De nem engedhette meg neki. És nem a boszorkány miatt. Hanem saját maga miatt.

Egy kicsit oldalra biccentette a fejét, átnézett a nő válla fölött. Meglátta Bellát, ahogy nézi őt. Attól félt, hogy esetleg könnyeket lát majd az arcán, de egyáltalán nem sírt. Kifejezéstelen arccal figyelte őket, még haragot sem látott a szemeiben. Bella mellett a nővére állt, mellettük pedig Jason és Lucius. A két férfi érdeklődve nézte őket, és várta, hogy most mi fog történni.

Rose bűbájának köszönhetően egyikőjük sem tudott megszólalni vagy megmozdulni. Viszont ha ők ketten megszólalnak, mindegyikük fogja hallani, hogy mit mondanak. Épp ezért tudta, hogy mit kell tennie. Ismét Rose-ra pillantott, aki ugyanolyan komolysággal figyelte őt.

Voldemort hátrált egy lépést, így a nő karjai lehullottak a válláról. Ismét behunyta a szemét, koncentrálnia kellett a varázslathoz. Vett egy mély levegőt, majd hagyta, hogy minden érzelem, ami most benne tombolt, kirobbanjon a testéből. Egy hatalmas, kettőjüket körülvevő burok keletkezett, amin egyetlen hang sem tudott áthatolni.

Bella érezte, amint Rose varázslata már nem hat rá, és el tudott mozdulni a helyéről. A többiekre pillantott, akik szintén tettek néhány lépést.

Narcissa aggódva pillantott a húgára. Nem látta dühösnek, de tudta, hogy ez nála csak a vihar előtti csend, ami nem lenne jó, ha kitörne. Mellé lépett, majd finoman a karjára tette a kezét.

- Menjünk, Bella. Már nincs értelme itt maradnunk. - mondta gyengéden.

A nő csak összeszorította a száját, nem akart válaszolni, aztán nagy nehezen kipréselt magából néhány szót.

- Lehet, hogy neked nincs miért maradnod, nekem viszont van. - makacskodott.

- Azért akarsz maradni, hogy végignézd, amint valaki fájdalmat okoz neked? - kérdezte mérgesen.

Bella még annál is dühösebb arckifejezéssel nézett rá.

- Mégis honnan veszed, hogy fájdalmat okoznak nekem?

- Bella, nézz már magadba! Látom, hogy Voldemort fontos neked, és csak azért nem vagy hajlandó elmenni, mert meg akarod akadályozni, hogy ez a nő mellette legyen. Mellesleg, hogy hívják őt?

A boszorkány először nem akart válaszolni, de tudta, hogy ezzel nem old meg semmit.

- Rose Raven. - válaszolta undorodva. - És ne kérd, hogy még egyszer kimondjam ezt a nevet, mert biztos, hogy nem fogom, még ha könyörögnek érte, akkor sem.

- Miatta nem akartál eljönni a partira, igazam van? - nézett mélyen a szemébe. Amikor Bella ismét nem akart válaszolni, folytatta. - Hiába makacsolod meg magad, tudom, hogy így van. Jól ismerlek, és pontosan ezért szeretném, ha most hazamennénk. Jason elvisz minket. - próbálta meggyőzni, de a testvére hajthatatlan volt.

- Miért nem tudod felfogni, hogy itt akarok maradni? - kiabálta teli torokból, de a hangja a mondat végén elcsuklott, és könnyek gyűltek a szemébe.

- Kérlek, ne sírj. - ölelte magához Narcissa. - Nem ér annyit ez a nő, hogy könnyet hullajts miatta.

- Nem is miatta sírok. - szipogta. - Csak annyi minden történt velem az elmúlt néhány hét alatt, hogy már nem tudtam tovább magamban tartani.

- Én ezt teljesen megértem, de kérlek, te is próbálj megérteni engem. - simogatta gyengéden a hátát. - Nagyon szeretlek, és nem akarom, hogy egy ilyen jelentéktelen dolog miatt szenvedj. Ha Voldemort ezzel a nővel akar lenni, hát legyen. De te ne szomorkodj miatta, mert nem éri meg. Majd egy nap rájön, hogy téged kellett volna választania ehelyett a nő helyett, de akkor már késő lesz.

- Jaj, Cissy, ne mondj ilyeneket. - pirult el zavarában.

- Miért, mit mondtam? - kérdezte csodálkozva, miután elengedte.

- Alig ismerjük egymást, te mégis úgy beszélsz rólunk, mintha egy pár lennénk. Pedig erről szó sincs, csak barátok vagyunk, ha egyáltalán barátoknak nevezhetem magunkat. - mondta, és az arca még vörösebb lett.

Narcissa mosolyogva figyelte őt, majd megkérdezte:

- Miért pirultál el, ha nem érzel iránta semmit?

- Te meg miért kérdezel zagyvaságokat? - fortyant fel Bella. - Igen, elpirultam, nem tagadom, de csakis azért, mert össze vagyok zavarodva, és nem azért, mert érzek iránta valamit. Az tény, hogy mióta megismertem, megváltozott bennem valami, de azt nem mondhatod, hogy szerelmes vagyok belé. - folytatta, és elég meggyőzőnek tűnt. Nem hazudott, tényleg így érzett, és remélte, hogy a nővére el is hiszi, amit mondott.

- Igazad van, ahhoz sokkal több idő kell, hogy beleszeress valakibe. Viszont érzelmeket akkor is válthat ki belőled, ha még nem ismered, és ezt te sem tagadhatod.

- Jól van, elismerem, tényleg érzek valamit iránta, de ez még nem szerelem. Most boldog vagy? - kérdezte duzzogva, de nem tudta visszafogni magát, és elmosolyodott.

- Nekem csak az a fontos, hogy te boldog legyél. Semmi más nem számít. - mosolygott rá.

Úgy tűnt, sikerült megnyugtatnia őt.

- Akkor indulhatunk haza? - kérdezte reménykedve.

Bella megint nem válaszolt, csak maga elé meredt.

Lehet, hogy igaza van, és el kéne mennem. Azzal, hogy elmegyek, megmutatom Voldemortnak, hogy megbízom benne annyira, hogy itt hagyjam Rose-zal. És ahogy már korábban rájöttem, ő erre vágyik. Hogy megadjam neki a bizalmat, és most itt az alkalom, hogy ezt bizonyítsam.

- Rendben, mehetünk. - mondta hirtelen, majd elindult a kijárat felé. A nővérének utána kellett futnia, hogy utolérje.

- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar beleegyezel. - mondta fejcsóválva. - Miért gondoltad meg magad? 

- Rájöttem, hogy igazad van, és már amúgy sincs kedvem itt maradni. Hadd szórakozzanak nyugodtan, én nem akarom zavarni őket. - nehezére esett kimondani ezeket a szavakat, mégis megtette.

- Ez a beszéd. - vigyorgott Cissy. - Mi lenne, ha még otthon folytatnánk a bulit? Van néhány Lángnyelv-whiskys üvegem. - kacsintott rá.

- Jó ötlet. - bólintott. - Most semmi mást nem akarok, csak berúgni, és megfeledkezni mindenről. - olyan fájdalmas arcot vágott, hogy a testvére megijedt.

- Ne haragudj, nem akartam eszedbe juttatni, ami történt. - kért bocsánatot.

- Jaj, dehogy haragszom. Örülök, hogy itt vagy velem és megpróbálsz felvidítani. Cissy, figyelj. - állt meg, majd megvárta, amíg ránéz. - Te se haragudj, hogy az utóbbi időben alig foglalkoztam veled, csak mióta megérkeztél olyan sok minden történt, és teljesen összezavarodtam. A szülinapodat sem ünnepeltük meg rendesen. - tekintete önkéntelenül a testvére nyakában lógó ékszerre tévedt, amit most is - mint mindig -, viselt.

- Semmi baj, majd bepótoljuk. - alig tudott megszólalni, óriási gombóc nőtt a torkában, annyira elérzékenyült. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Bella ilyen nyíltan és őszintén kifejezi az érzéseit.

- Menjünk. - fogta kézen a nővérét, majd elindultak a fiáker felé. Jason ott állt mellette, és Luciussal beszélgetett. Bella érezte, amint a testvére megszorítja a kezét, amikor meglátták a két férfit. Nem tudott elfojtani egy mosolyt.

- Azt hiszem, te is mesélhetnél azokról az érzelmekről. - mormogta Bella a fülébe, ahogy egyre közelebb értek hozzájuk. Cissy rápillantott, majd azonnal el is pirult, amit Bella egy hatalmas vigyorral nyugtázott.

- Jó estét! - köszönt Jason, majd kinyitotta a kocsi ajtaját.

- Köszönjük. - lehelte Narcissa. Érezte, hogy az arca tűzben ég, és egy pillanatra sem mert Jasonre nézni.

- Jó utat kívánok! - ezt már nem Jason mondta.

- Neked is. - biccentett Bella a másik férfi felé. Hangja hűvös volt, amit nem is próbált titkolni. Megkötötték a fegyverszünetet, de még nem tudta elfelejteni a férfi udvariatlanságát.

Narcissa is Luciusra pillantott, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy számára megállt az idő. A férfi kék szemei úgy vonzották a tekintetét, mintha mágnes lenne a két szeme helyén. Lassan végignézett a szőke haján, majd az egész arcán. Nem bírta megállni, és érezte, amint a tekintete egyre lejjebb téved, teljesen végigmérte. Nem értette, hogy mi történik vele, egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Amit olyankor érzett, amikor Jason közelében volt, az most teljesen eltörpült amellett, amit most Lucius ébresztett benne. Ismét belenézett a szemébe, és ugyanazt látta az arcán, amit ő is érzett. Érezte, amint a férfi is végigméri, és csodálatot pillantott meg a szemében.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után, a férfi végre megszólalt, egy kissé rekedt hangon:

- Mi még nem ismerjük egymást. - nyögte ki nagy nehezen. Nem tagadhatta, hatással volt rá a nő. - Lucius Malfoy vagyok. - nyújtotta feléje a kezét.

Narcissa óvatosan a tenyerébe csúsztatta a kezét, és megborzongott, amikor megérezte a testén végigfutó elektromosságot.

- Narcissa Black. - olyan halk volt a hangja, hogy azon sem csodálkozott volna, ha a férfi megkéri, hogy még egyszer mondja ki, mert nem hallotta.

Lucius finoman, de határozottan megszorította a kezét, majd lassan elengedte. Úgy tűnt, mintha nem is akarta volna elengedni.

A nő azonnal zavarba jött, mikor ráeszmélt, hogy nem akarta, hogy a varázsló elengedje a kezét. Mindenhova nézett, csak rá nem.

Köhintés hallatszott, majd Jason szólalt meg:

- Nos, akkor indulhatunk?

Bella tért magához először, mert ő is Luciust nézte.

- Igen, mehetünk. Gyere, Cissy. - intett a nőnek, hogy üljenek be a kocsiba.

A nő lassan rávette magát, és elfordította a tekintetét Lucius arcáról. Gyorsan beült a fiákerbe, nehogy ismét késztetést érezzen arra, hogy ránézzen.

- Ha gondolod, még beszélhetünk. Vagy a fogadóba is eljöhetsz. - hallatszódott kintről Jason hangja.

- Rendben, majd még meglátom. A Nagyúrral úgyis van megbeszélnivalóm.

- Akkor találkozunk! Viszlát! - köszönt el tőle a kocsis, majd felült a bakra. Lucius biccentett egyet feléje.

Elég gyorsan összebarátkoztak. Ki tudja, mi lesz még ebből? - gondolta magában Bella.

Narcissa egész úton meg sem szólalt, csak bámult kifelé az ablakon. Teljesen összezavarodott, és tudta, hogy ki miatt van. Azt hitte, hogy Jason iránt érez valamit, de most, hogy találkozott Luciussal, megváltoztak az érzései. Tudta, hogy megjelenés alapján nem lehet megítélni senkit, a belső tulajdonságok sokkal fontosabbak, és neki fogalma sem volt arról, hogy ő milyen ember. Nagyot sóhajtott, majd tovább folytatta a bámészkodást.

Egy dologban viszont biztos volt. Amikor lehunyta a szemét, nem Jason világosbarna szemeit látta maga előtt, hanem egy jégkék tekintetet, amit egy darabig nem fog tudni elfelejteni.

Voldemort talpa alatt megreccsent néhány elszáradt falevél, ahogy magabiztosan haladt előre. Rose csendben követte, nem akarta megzavarni őt a gondolkozásban. Mert nagyon is tisztában volt azzal, hogy a férfi most töri a fejét valamin. Talán azon, hogy mit mondjon neki, amiért ilyen hirtelen felbukkant. Viszont ő már az első találkozásukkor közölte vele, hogy bármikor és bárhol megjelenhet, meglepetést okozva neki.

A férfi tett még pár lépést, majd szembefordult Rose-zal. Sóhajtott egyet, majd megszólalt:

- Azt hittem, nem vagy elég bátor ahhoz, hogy álarc nélkül mutatkozz. - a körülöttük lebegő burok miatt bátran és hangosan beszélt, mert tudta, hogy senki sem hallhatja meg őket. A bulin egyébként sem maradt sok ember, de így érezte biztonságban magát.

Rose csak elmosolyodott, majd ő is emelt hangon válaszolt:

- És miért kéne elrejtőznöm? Vagy kitől kéne félnem? Semmi értelme nem lett volna annak, ha álarcban jelenek meg. - vonta meg a vállát. - De honnan tudod, hogy álarc volt rajtam? - kérdezte ártatlanul.

Most a férfi mosolygott, de inkább kárörvendő vigyornak tűnt.

- Kedves, Rose, te igazán tudhatnád, hogy előttem nincsenek titkok. - mondta még mindig mosolyogva, és a szemét egy pillanatra sem vette le róla. - Ezt most kivételesen a saját szememmel láttam. És a körülötted kavargó madártollakról könnyű volt felismerni téged. - szemét most elkapta a nő arcáról, majd megfordult, és leült a közelükben álló asztalhoz. Rose nem várta meg, amíg a férfi felszólítja, hogy üljön le, magától megtette. - Annak, aki nem tudja, hogy animágus vagy, talán egy kicsit nehezebb lett volna a felismerés, de nekem egyáltalán nem. Én ráadásul tudom, hogy milyen állattá változol, és a tollak miatt azonnal tudtam, hogy te vagy az. - folytatta türelmesen, pedig egy kicsit sem érezte türelmesnek magát. Minél előbb meg akarta tudni, hogy miért jött ide a nő, és azt még jobban, hogy miért akarta megcsókolni. De volt annyi esze, hogy ne ez legyen az első kérdése, mert ezzel könnyen elárulta volna magát. Ezért várt, hogy Rose kezdjen beszélni. Nem is kellett sokat várnia.

- Én viszont csalódtam benned. - mondta szemrehányóan, mire a férfi hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. Rose szavai fájdalmas emlékeket ébresztettek benne. Nem tudta visszatartani, és a következő mondata önkéntelenül hagyta el a száját:

- Nem nehéz csalódni egy olyan emberben, akinek már tönkre ment az egész élete, és ő is rengeteg emberben csalódott. - a hangja nem hallatszódott fájdalmasnak, de szemeiből gyötrelem és kétségbeesés sugárzott a nő felé.

Rose levegő után kapkodott, annyira ledöbbentette Voldemort hirtelen jövő vallomása. Először nem is akart hinni a fülének, de a férfiből áradó keserűség miatt rá kellett jönnie, hogy igazat mond. Néhány másodperccel később belehasított a felismerés: a Nagyúr most az érzelmeiről beszélt, de nem akarta elkiabálni, ezért megtartotta magának az információt, és kihasználta az alkalmat, hogy a férfi sebezhető.

Közelebb ült hozzá, majd gyengéden megfogta a kezét. Amikor nem reagált rá semmit, finoman megszorította, és ezzel elérte, hogy a kék szempár ránézzen.

- Szeretném, ha harag nélkül tudnánk beszélni. - mondta Rose halk, megnyugtató hangon, amitől a férfi még nyomorultabban érezte magát, mert ettől végre rájött, hogy gyengének mutatta magát a nő előtt.

- Szóval ezért jöttél ide? - kérdezte, és a kezét nem vette el, hagyta, hogy a nő tenyerében pihenjen. Rose várt egy kicsit, mintha töprengene valamin, majd megszólalt:

- Nemcsak ezért. - suttogta, és arcával egyre közeledett feléje. Voldemort nem hátrált meg, mert tudta, hogy a nő úgysem csókolná meg, csak megpróbálja a hatalmába keríteni, ami nem fog sikerülni neki, bármennyire is igyekszik.

- Voldemort. - ejtette ki lágyan a nevét, amitől végigfutott a testén a hideg. - Kérlek, nézz rám. - kérlelte, amikor meglátta, hogy a férfi tekintete már nem rá szegeződik. Megkönnyebbült, amikor a kék szemek ismét a székéhez láncolták őt, és nem látott benne sem dühöt, sem haragot.

- Mióta elváltunk egymástól, nem találom a helyem. Szükségem van a barátságodra, és…

- Nem váltunk el egymástól, mert soha nem voltunk együtt. - vágott a szavába.

- Nem így értettem. Én csak… azt hittem, hogy… talán… - motyogta kifejezéstelenül a szavakat. Úgy döntött, hogy egy kicsit bizonytalannak mutatja magát, hátha ez segít neki.

- Mégis mit hittél? - kérdezte öntelten, és egy határozott mozdulattal kihúzta a kezét a nő szorításából.

- Látod, erről beszéltem. Egy alkalommal sem tudunk nyugodtan megbeszélni valamit, mert te egyből gőgös és nagyképű leszel, ami nagyon zavar. - most ő kapta el a tekintetét róla, mert nem volt képes a gyűlölettel teli szempárba nézni.

- Ha nem tetszik, és nem fogadsz el így, akkor tudod, hogy mit kell tenned. - felelte egyszerűen. - Senki sem kényszerít rá, hogy velem legyél. Én a legkevésbé sem.

Pedig ez az egyetlen dolog, amire vágyom. Hogy szükséged legyen rám. És a barátságomra. Nem akarok őrültséget tenni, de már nem hiszem, hogy sokáig képes leszek türtőztetni magam, ha rövid időn belül nem mondod azt, hogy velem akarsz lenni.

- Jól tudod, hogy soha nem hagynálak magadra. - remegett a hangja a visszafojtott érzelmektől.

- És ebben hogy lehetek száz százalékig biztos?

- Én voltam az egyetlen, aki törődött veled a Roxfortban. És akkor nagyon hálás voltál ezért. Megígértem neked, hogy önszántamból nem foglak otthagyni, és nem is tettem meg, de mivel te mentél el, ez nem az én hibám.

- Lehet, hogy hálás voltam neked, de az már régen volt. Azóta nagyon sok minden megváltozott. - vonakodva mondta ki ezeket a szavakat, mert be kellett ismernie, hogy a nőnek igaza van. Valóban hálás volt neki, amiért foglalkozott vele, és nem hagyta magára, mint ahogy a többiek tették. De ha jobban belegondolt, ő sosem kérte, hogy Rose vele legyen, mindig a boszorkány kereste a társaságát. Nélküle is boldogult, hiszen az addigi életét is egyedül töltötte, így nem vágyott arra, hogy legyen barátja.

- Ezt csak azért mondod, hogy eltaszíts magadtól, de ezúttal nem fogom hagyni. - mondta dacosan, felszegett fejjel.

Voldemort arcán ismét látszódott, hogy nagy harcok dúlnak a lelkében.

- Mit akarsz tenni? - kérdezte végül, mert nem tudta, hogy mit is kéne mondania.

Rose ismét meghökkent a férfi nyílt kérdése hallatán, de lassan összeszedte magát.

- A végsőkig harcolni fogok azért, hogy visszakapjam azt a Voldemortot, akit megismertem.

A férfi keserű és egyben reménytelen mosolyra húzta a száját.

- Akkor jobb lesz, ha már most lemondasz erről a harcról. Én soha többé nem leszek olyan, mint amilyen voltam. Sőt, nem is akarok olyan lenni. - megborzongott, amikor megérezte, ahogy a fájdalom belemélyeszti karmait a testébe, feltépve a múlt be nem gyógyult sebeit.

- Engedd meg, hogy segítsek. - kérte lágyan. - Nem akarok beleavatkozni az életedbe, elfogadom, hogy nem akarsz többet látni, de kérlek, fontold meg. Segíteni szeretnék neked. Sajnos, nem kerültünk olyan bizalmas viszonyba, hogy minden titkot elárultál magadról, de azért tudok néhány dolgot a múltadról. És szeretném, ha megengednéd, hogy még többet kiderítsek róla, persze csak veled. Nagyon fontos vagy nekem, és boldog lennék, ha elfogadnád a segítségem és ezzel együtt a barátságomat is. - egy pillanatra megállt, hogy levegőt vegyen, mert mindezt egy szuszra mondta el. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon nehéz volt az az időszak, amikor elbúcsúztunk egymástól. Azt hittem, hogy soha többé nem látlak. - megpróbálta visszatartani a sírást, de nem sikerült neki. Érezte, amint forró könnyek gyűlnek a szemébe, majd végigfolynak az arcán, felperzselve sima bőrét.

- Ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém. - törölte le egy durva mozdulattal a könnyeit. - Nem akarom, hogy azt hidd, így akarom elérni, hogy ismét velem legyél. Tényleg nagyon sajnálom. - nézett rá könnyes szemekkel, azzal felpattant.

- Rose! - kiáltott utána. - Kérlek, nézz rám. - ismételte meg a nő szavait, de az ő hangja sokkal meggyötörtebbnek hangzott, mint a boszorkányé.

Rose remegő vállakkal, de teljesítette a feladatot. Hagyta, hogy egy újabb adag könny gyűljön a szemébe, majd ugyanúgy végezze, mint a többi. A lába előtt, a porban.

- Lehet, hogy nem hiszel majd nekem, sőt biztos vagyok benne, de örülök, hogy itt vagy. - hatalmas erőfeszítésbe került, hogy ezt a néhány - a nő számára a legcsodálatosabb -, szót kipréselje magából. És nem hazudott, valóban így érzett. Ahogy hallgatta őt, egyre csak azt érezte, hogy örül annak, hogy visszatért, és nem akarja, hogy elmenjen. Hiányzott neki Rose, és ezt most kénytelen volt bevallani magának.

A nő a könnyein keresztül felnevetett, majd rekedtes hangon szólalt meg:

- El sem tudod képzelni, mennyire szeretném azt hinni, hogy komolyan gondolod.

- Tudom, ez egy kicsit furcsa, főleg tőlem, de így érzek. - vallotta be őszintén.

Rose tett néhány lépést feléje, könnyes arca csillogott a holdfényben. Lassan felemelte a kezét, és ismét végigsimított Voldemort karján és arcán, ahogy nem sokkal ezelőtt is tette.

A férfi most nem bírt mozdulatlan maradni, ezért viszonozta az érintést. Kezét a nő derekára csúsztatta, homlokuk összeért.

Lehet, hogy külső szemszögből úgy tűnt, mintha szerelmespár lennének, de ez közel sem volt így. Mindketten tudták, hogy ez egy baráti ölelés, és Rose azt kívánta, bárcsak így maradhatnának örökre. Két barát, akik egymásra találtak, és soha többé nem engedik, hogy az élet ismét elszakítsa őket egymástól.

Rose érezte, ideje mennie, de képtelen volt megmozdulni. Érezni akarta a férfiből áradó biztonságot és szeretetet, ami felé irányult.

- Remélem, tudod, hogy sosem mondtam le rólad. És nem is fogok. - suttogta Voldemort fülébe, majd még szorosabban ölelte magához.

A férfi kuncogni kezdett, ami elég szokatlan volt tőle.

- Rólam elég nehéz lemondani. - mondta vigyorogva, majd megvárta, amíg szavai elérik a kívánt hatást, ami hamarosan meg is érkezett.

- Ugyanolyan beképzelt vagy, mint eddig, ez nem változott. - bokszolt bele a vállába, miközben korholta őt, de az ő arcáról sem lehetett levakarni a vigyort. - Annyira szeretem, amikor ilyen önfeledt és boldog vagy. - sóhajtott fel, majd ismét a férfihez simult. - Mindig ilyennek akarlak látni.

- Attól tartok, ez nem fog menni. - suttogta, és a nő érezte, hogy lassan megrázza a fejét. De nemcsak a fejét rázta meg, az egész teste rázkódott a félelemtől.

- Miért nem? - pillantott fel rá.

Voldemort nem válaszolt, de a fájdalmas tekintetéből mindent megértett.

- Akkor elfogadod a segítségem? - kérdezte reménykedve. Amikor nem felelt semmit, gyorsan folytatta. - Vagy legalábbis azt, hogy ismét egymásra találjunk, és hogy veled legyek. Kérlek, adj egy esélyt. Ne add fel ilyen könnyen. - kérlelte gyengéden.

- Én nem adok fel semmit. Nem vagyok gyenge. - mormogta meggyötörten, és olyan halkan, hogy a nő alig hallotta.

- Ne félj, itt vagyok veled. - nyugtatgatta kedvesen, miközben a hátát simogatta. Voldemortnak önkéntelenül az anyja jutott eszébe, pontosabban az, hogy tőle nem kapott ilyen ölelést, ami tele lett volna szeretettel. Nem is emlékezett arra, hogy az anyja valaha is megölelte őt, és ettől a gondolattól, még szorosabban zárta karjaiba Rose-t.

A nőt egyáltalán nem lepte meg a férfi hirtelen hangulatváltozása. Az, hogy egyik percben olyan, mintha fájdalmai lennének, a másikban pedig mosolyog. Sosem fog megváltozni, de ő soha nem is kényszerítené, hogy megváltozzon, mert akkor már nem ő lenne, és ő ezt a Voldemortot szerette.

Az időérzékük teljesen felborult, csak azt vették észre, hogy az ég alja egyre világosodik, narancssárga napsugarak vetültek az arcukra.

Rose zavartan bújt ki a férfi öleléséből, majd teljesen elengedte őt, de a szemét képtelen volt levenni róla.

- Bízom benned. - mondta a varázsló halkan. - És szeretném, ha… - megpróbálta megtalálni a megfelelő szavakat, amivel ki tudná fejezni az érzéseit, de nem tudta. - Rose, én csak szeretném, ha adnánk a barátságunknak még egy esélyt. - nyögte ki. Félve pillantott a nőre, mert nem tudta, hogy milyen érzéseket fog kiváltani belőle az, amit mondott.

Megnyugodott, amikor meglátta, hogy fülig ér a szája, és már könnyeket sem látott a szemében.

- El sem tudod hinni, hogy mennyire boldog vagyok. - nem tudott uralkodni magán, ismét magához ölelte, olyan szorosan, hogy Voldemort alig kapott levegőt.

- Én is az lennék, ha nem fojtanál meg. - nyöszörögte levegő után kapkodva.

- Bocsánat, nem akartam. - enyhített a szorításán, és egy kicsit el is pirult zavarában.

Rose még egyszer utoljára közel hajolt hozzá, majd a fülébe suttogta:

- Engedd, hogy az érzelmeid irányítsanak, és ne törődj semmi mással. - a nő lehelete csiklandozta a bőrét, amitől megint mosolyognia kellett. - És a legfontosabb, hogy tudd, örökre melletted leszek. Bármi történjék. - nézett fel rá, és a szeméből olyan elszántság áradt, hogy a férfit ismét kirázta a hideg.

- Hamarosan találkozunk. Viszlát, Nagyúr! - kacsintott rá pajkosan, mire Voldemort felnevetett.

- Hallani fogsz felőlem, ebben biztos lehetsz. Viszlát, Rose! - köszönt el tőle, majd utoljára megszorította a nő vékony ujjait.

Rose még egyszer rámosolygott, majd bármennyire is nehezére esett, elengedte a kezét, megfordult és távolodni kezdett tőle. Néhány méterrel arrébb megállt, behunyta a szemét, majd eltűnt, tollzuhatagot hagyva maga után.

Az volt az utolsó gondolata, még mielőtt eltűnt, hogy ha ilyen könnyen érzelmeket csalt ki belőle, akkor azt is könnyen el fogja érni, hogy beismerje. De egyelőre nem ez a legfontosabb.

Határtalanul boldog volt amiatt, hogy visszakapta régi barátját, és csak úgy szárnyalt az örömtől. Most már senki sem akadályozhatta meg abban, hogy vele legyen. Segíteni fog neki, az élete árán is. El fogja érni, hogy érző szíve legyen a Nagyúrnak. És hogy ezt ő is beismerje.

Voldemort megbabonázva figyelte, ahogy a fekete holló egyre távolodik tőle. A mosoly még mindig ott virított az arcán. A jókedve viszont azonnal elszállt, ahogy a madár eltűnt a szeme elől. Ismét ellepték az emlékek, bár ezek talán annyira nem voltak fájdalmasak a többihez képest. Becsukta a szemét, és engedte, hogy a múlt sebei feltépődjenek.

Egy könnyű mozdulattal eltoltam magam elől a tányért. Rá sem bírtam nézni az előttem kavargó, világoszöld kotyvalékra, ami igazából a mai ebéd volt.

Lassan a számhoz emeltem a poharat, és ittam néhány kortyot a benne lévő italból, de ennek az íze sem nyerte el a tetszésemet, úgyhogy erről is lemondtam.

Fáradtan beletúrtam a hajamba, majd körülnéztem az ebédlőben. Pontosabban át kellett néznem a túloldalra, mert a közelemben nem ült senki. Egyedül ültem egy hosszú asztalnál, de én választottam magamnak, nem akartam, hogy a közelembe jöjjenek. Épp eléggé fárasztóak, ráadásul furcsának és ijesztőnek tartanak, akkor meg mi értelme van velük lenni?

Jobb egyedül, így senki sem tud bántani. Csak én a többieket. De már ebbe is kezdek belefáradni. Nem akarok mást, csak megszökni ebből a börtönből - ami valójában egy árvaház -, és a saját utamat járni. Miért kell itt lennem? Miért nem mond senki semmit? Miért kell bizonytalanságban élnem? Miért tesznek tönkre teljesen?

A sok miértre megérkezett a válasz, egy ősz hajú nő személyében, aki a gondomat viseli. Azonnal megválaszolta a magamnak feltett kérdéseimet.

- Gyere, Tom, még nem végezted el a feladatodat. És ha jól emlékszem, büntetésben vagy, tehát a büntetőfeladatokat is be kell fejezned. Nagyon sajnálom, hogy büntetést kell adnom neked, de nem viselkedtél úgy, ahogy egy ilyen helyen illik. És azt még jobban sajnálom, hogy ennyire egyedül vagy, de mivel a szüleid már nincsenek az élők sorában, itt kell maradnod. Nem azt mondom, hogy örökre, de egy darabig biztosan. Szeretném, ha hozzászoknál a gondolathoz, és alkalmazkodnál is hozzá. Remélem, hogy ezek után megtanultad a leckét, és nem fogsz butaságokat csinálni, és úgy viselkedsz majd, mint a többiek. Mellesleg, örülnék, ha egy kicsit több időt töltenél a társaiddal. - pár pillanatra szünetet tartott, amíg végigmért, majd a tekintete az asztalra tévedt, ahol meghagytam a mai moslékot. Nem fűzött hozzá semmit, de láttam a szemében a rosszallást. - Kérlek, kövess. - folytatta. - Aztán megmondom, mi a feladatod mára, és bízom benne, hogy azt tisztességesen elvégzed majd.

Hanyagul betoltam a széket, majd fújtatva követtem végig a folyosón. Minek kell végigkísérnie, amikor én is nagyon jól tudom, hogy merre kell menni?

Megállt egy ajtó előtt, majd szélesre tárta. Bekukkantottam a szobába, ugyanaz a látvány fogadott, mint eddig. Már megszoktam, de egy idő után kezdett unalmassá válni.

- Itt a büntetésedet fogod elvégezni. Két órát kapsz, utána érted jövök, és a napi teendőidet is teljesíteni fogod. Aztán visszavonulhatsz a szobádba. Láss munkához!

Becsukta maga mögött az ajtót, de azért még egyszer rám nézett, azzal a kutató pillantással. Miért néz mindenki őrültnek? Fel nem tudom fogni.

Amint becsukódott az ajtó, úgy éreztem, mintha egy tömlöc ajtaja záródott volna be, ahonnan nincs menekvés. Hatalmas csoda kéne ahhoz, hogy kiszabaduljak innen, de tudom, hogy ez soha nem fog megtörténni. De azért várom azt a csodát, hátha eljön, de tudom, hogy úgysem fog. Arra kárhoztattak, hogy át kell élnem ezt a borzalmat, és nem biztos, hogy ki fogom bírni. Lehet, hogy egy nap feladom. Feladok mindent.