18. Fejezet

Sziasztok! :)

Két hét kihagyás után újból visszatértem. Tudom, megígértem, hogy időben hozom a részt, de múlt héten nyelvvizsgáztam, aztán a gépem nem akart úgy működni, ahogy szerettem volna.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy végre itt a kövi rész! :D

Egy kicsit hosszabbra sikeredett, remélem, nem bánjátok, megpróbáltam behozni a lemaradást.

Jó olvasást! :)

18. Fejezet

A boszorkány minden erejét összeszedte, és elkapta a tekintetét az idegen arcáról. Oldalra pillantott, menekülő utat keresve, de a férfi megakadályozta ebben. Széles, izmos vállaitól nem sokat látott, így hát feladta. Percek óta csak nézték egymást, egyikük sem szándékozott megszólalni, legalábbis Bella biztosan nem.

Miért kell ennyire bámulnia? Komolyan mondom, ha egy percen belül nem szólal meg, fogom magam, és itt hagyom.

Egyre bosszúsabban nézett az előtte álló férfire, aki rendíthetetlen nyugalommal figyelte őt. Amikor Bellatrix egy hatalmasat sóhajtott dühében, megrándult a szája széle, ahogy próbált elfojtani egy mosolyt, amit a nő persze azonnal észrevett.

Szóval így akarja játszani. Hát legyen, megkapja.

Tapasztalatból tudta, hogy ha hátat fordít egy férfinek, aki nem képes arra, hogy köszönjön neki, azonnal reagálni fog rá valamit.

Még egyszer utoljára mélyen a szemébe nézett, majd egy kecses mozdulattal, haját hátra dobva megfordult. Alig tett meg néhány lépést, egy hang nem engedte tovább menni.

- Nem tudtam, hogy ma este színházba jövök, valószínűleg elfelejtettek tájékoztatni róla. Én úgy értesültem, hogy ez egy Halloween-i parti, de ahogy látom, nagyon tehetséges színésznőkkel is találkozhat az ember. - hangja magabiztosságról és nagyképűségről árulkodott, amibe egy kicsi gúny is vegyült.

Bella egy pillanatig sem tétovázott, visszafordult felé, és előkapta a legmeggyőzőbb stílusát.

- Én viszont azt nem tudtam, hogy egy ilyen nagyszabású rendezvényre miért hívtak meg olyan embereket, akikben nincs meg az az alapvető tulajdonság, hogy köszönjön valakinek. - mondta lassú, monoton hangon. Egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki ki akarná oktatni a férfit, pedig a mondanivalója ezt takarta.

Néhány méterrel arrébb, egy asztal körül lágyan lebegett több száz, fekete madártoll. Az asztalnál ülő nő a harmadik whisky-s poharát a szájához emelve nézte végig a közelében zajló kis jelenetet. Bellától egyenesen rájött a hányinger, ahogy ott illegette magát a férfi előtt, épp ezért a szőke varázslót figyelte. Hallotta, amint mindketten mondanak valamit, de érteni viszont nem értette, mert elnyomta a hangjukat a szél, és a parti háttérzaja, az emberek nevetése.

Megérkezése óta azon gondolkozott, hogyan tehetné emlékezetessé a bulit mindenki számára. Mert kifejezetten ez volt a célja, hogy mindenki emlékezzen rá. Nagy belépőt tervezett, és talán már tudta is, hogyan fogja megvalósítani. Kiitta az utolsó korty alkoholt, ami még maradt a poharában, majd a válla mögé pillantott, aztán maga elé, és eltűnt a székről. Csak fürgén kavargó tollak kavalkádját hagyta maga mögött.

A kert másik végében, egy kopaszodó varázsló épp koccintott egy talpig fehér ruhában lévő fiatal férfivel. Mindketten bólintottak, majd egy hajtásra megitták az italukat, aztán a többiek felé fordultak.

- Ennél a whisky-nél nincs is jobb ezen a világon. - csettintett a nyelvével a középkorú varázsló.

- Jól mondod, e nélkül nem is tudnám elképzelni az életemet. - értett egyet vele egy pár évvel fiatalabb férfi.

- Na meg persze az asszony nélkül sem. - kacsintott rá valaki.

- Hát, ezzel nem tudok vitatkozni, és nem is akarok. - mondta vigyorogva, majd az asztalról felvett egy üveget, és ismét teletöltötte a poharát.

- Ejnye, fiúk, nemcsak a nőkről és az alkoholról szól az élet. - szólalt meg egy mély hang a hátuk mögül. - Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. Igazam van, Nagyúr? - kérdezte, majd megvárta, amíg egy ragyogó, kék szempár találkozik az övével.

- Mind jól tudjátok, hogy egyik témában sem vagyok nagyon érintett. - szavait nemcsak ahhoz a varázslóhoz intézte, aki kérdezte, hanem az összes többihez is. - Alkalomadtán iszok

egy-két pohárral, ezt nem tagadom, de nők terén nem igazán vagyok tájékozott, és hogy őszinte legyek, egyelőre nem is érdekel ez a téma. - rándított egyet a vállán, majd megitta a maradék italt és a háta mögött lévő asztalra tette. Nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem akar megismerkedni vagy közelebbi kapcsolatba kerülni egy nővel sem. Örökre egyedül marad, neki ezt szánta a sors. Más feladata van, amit teljesítenie kell, hogy végre megtapasztalhassa a mámorító halhatatlanságot...

Miután visszafordult a körülötte álló négy férfihoz, mindenki ledermedt egy pillanatra, mikor az arcára pillantottak. A szemén egyértelműen látszott, hogy nem szándékozik többet beszélni erről a témáról. Azért, hogy egy kicsit oldottabb legyen a hangulat, a legfiatalabb férfi szólalt meg, egy kicsit bizonytalan hangon:

- Na jó, szerintem beszéljünk valami másról. Reggel olvastam az újságban, hogy börtönbe került Sebastian. - vetett fel egy újabb témát, amit Voldemort egy bólintással nyugtázott.

- Ó igen, róla én is hallottam. - derült fel a kopaszodó férfi arca. - Mi is volt a bűne? Betört egy édességboltba egy olyan pálcával, ami nem is az övé volt, és mindenféle átkot szórt a boltra, amivel persze teljesen szétrongálta azt. Nevetséges. - horkantott egyet gúnyosan, amit akár egy kisebb kacajnak is lehetett mondani.

- Véleményem szerint ez egy kicsit túlzás volt a Wizengamot-tól. - csóválta a fejét a vörösesbarna hajú férfi egyet nem értően. Ő volt az, aki kacsintott.  

- Hát igen, majd meglátjuk milyen állapotban fog kijönni az Azkabanból. - vigyorgott az, aki azt a rosszalló megjegyzést tette a többiek felé. - Az sem biztos, hogy egy darabban fog távozni onnan. A dementorok szép agymosást fognak végezni nála, öröm lesz találkozni vele, ha egyáltalán túléli.

- Én még mindig azt mondom, hogy ez a büntetés túlzás. Tíz évet adni valakinek, csak azért, mert betört egy nyalókáért? - kezével beletúrt a hajába, így próbálta kifejezni az ellenvéleményét. Szemeivel biztatást keresett, de ezt egyiküktől sem kapta meg.

- Azt ne felejtsd el, hogy egy lopott pálcával ment be a boltba. És végül is nem édességért ment, hanem azért, hogy felrobbantsa az egész üzletet. Állítólag ez volt az eredeti célja. - emlékeztette őt a legfiatalabbik felemelt ujjal.

- Igen, ezt én is tudom. - mondta ingerülten. - Viszont rengeteg olyan ember van, akik még ennél is nagyobb bűnöket követnek el, és büntetés nélkül megússzák. Csalnak, hazudnak, félrevezetik a minisztériumot, és ami a legborzasztóbb mindközül, ölnek. - hangját megemelte az utolsó szónál, így próbálta hangsúlyozni, hogy szerinte ez milyen szörnyű dolog.

- Csak olyan emberek ölnek, akik képesek eltüntetni utána a nyomokat, amihez valljuk be, kell némi tehetség. - szólalt meg Voldemort szokásos, figyelmet parancsoló hangján. Most először avatkozott bele a beszélgetésbe. - És persze olyanok, akikben megvan az erő ahhoz, hogy minden érzelem nélkül öljenek meg valakit, majd végignézzék azt, ahogy az illető a szemük láttára hal meg. Ehhez kell egy kis lélekjelenlét, meg persze egy kis ravaszság is. Egy gyilkosnak mindig a többiek előtt kell járnia, különben az egész tervének befellegzett. - karját összefonta a mellén, így várta a férfiak reakcióit, amik nem jöttek olyan gyorsan.

Néhány másodperc hallgatás után a kopaszodó, pocakos férfi torkát köszörülve végre beszélni kezdett:

- Teljesen igazad van, Nagyúr, mint mindig. - ez volt az első mondat, ami eszébe jutott.

- Most hízelegni próbálsz? - biccentette félre a fejét.

- Nem, uram. - felelt túl gyorsan. - Én csak elmondom, hogy mit gondolok.

- Vagyis azt mondod, amiről úgy gondolod, hogy hallani akarom? - tette fel kacifántosan a kérdést, majd enyhe mosollyal az arcán várta a férfi válaszát.

- Nem, Nagyúr. - dadogta, majd az arca pillanatok alatt vérvörösre változott.

- Úgy látom a Lángnyelv-whisky megtette a hatását. - mondta vigyorogva Voldemort.

A varázsló szégyenkezve hajtotta le a fejét, mindenhova nézett, csak a szemébe nem.

- Azért, hogy tisztázzunk néhány dolgot. - kezdett bele a mondanivalójába a Nagyúr. - Nem tudom, hogy valaki értesült-e arról a tényről is, hogy ez a bizonyos férfi, nevén nevezve Sebastian, nem vérszerinti varázsló volt. Remélem, mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Kettő lehetséges válasz van. Az egyik a varázstalan ember vagy mugliszületésű - ismertebb nevén sárvérű -, a másik pedig olyan ember, aki varázslónak vagy boszorkánynak született, még sincs a birtokában varázslat, vagyis képtelen a mágiára. Ebben az esetben a másodikról van szó. - tekintetét végighordozta a férfiakon, de mindegyikük arcán értetlenséget fedezett fel.

- Összefoglalva az egészet. - sóhajtott egyet, kezdte unni a magyarázkodást. - Nem hiszem, hogy bárkinek közületek feltűnt az, hogy ez a bizonyos férfi varázslatot hajtott végre, legalábbis ez volt a bűne. És itt merül fel az a kérdés, hogy hogyan képes varázslatra olyasvalaki, akinek nincs a birtokában mágia? - szavai kristálytisztán csengtek, mindenki ámulva hallgatta. - Ez a legfontosabb és legrejtélyesebb része az egész történetnek. Amikor a dementorok bevitték a férfit a bíróságra, elkezdett beszélni mindenféle, egymással nem kapcsolatban álló dologról, ami azonnal feltűnt a minisztérium embereinek. Valaki módosította az emlékezetét, akit persze nem tudtak elkapni. Azt viszont meg tudták állapítani, hogy kvibli az illető - vagyis varázslatra képtelen ember -, mert a varázspálca, amit a kezében szorongatott, nem volt az övé. Megkérték, hogy hajtson végre egy egyszerű varázslatot, de nem tudta megtenni, vagyis bebizonyosodott, hogy varázslatra képtelen emberrel állnak szemben. Bűntársa van, aki ellopta azt a bizonyos pálcát valakitől - tudomásom szerint egy híres varázslótól, - és azokat a varázslatokat hajtotta végre Sebastian, amiket a valódi tulajdonosa használt. Már az egy főbenjáró bűn, ha egy felelőtlen kvibli kezébe kerül egy pálca, és ebben az esetben egy lopott pálcáról van szó, ezzel a bűne úgymond megkétszereződik. Harmadszor pedig tönkretette az édességboltot, ami mellesleg nemrégiben nyílt meg, és egy teljes felújításra lesz szükség. Hónapok is eltelhetnek, és addig a tulajdonosnak keresnie kell egy másik helyet, ahol a megmaradt édességet el tudja adni.

Nagyjából ez történt. Remélem, most már mindenki érti, hogy miért kapta meg azt a tíz évet.

És már csak azért is megérdemelné a börtönt, mert kvibli. - undorodva ejtette ki az utolsó szót. - Az összes sárvérűt és kviblit addig kéne kínozni, amíg nem könyörögnek a halálért, mert már az megváltás lenne számukra. Nem érdemlik meg az életet. - úgy tűnt, hogy már nem a férfiakhoz beszél, tekintete az égre tévedt, hűvös, éjszakai levegő simított végig az arcán, amitől egy kicsit higgadtabb lett.

A négy férfi teljesen lemeredve nézett a Nagyúrra, torkukra fagyott a szó, pontosabban égett a whisky miatt.

- Nos, azt hiszem, mára ennyi volt a teadélután. - pillantott rájuk ismét. - Bocsánat, jobb lenne, ha whiskydélutánnak nevezném. - helyesbített. - És ha nem haragszotok, most már egy kicsit szórakoznék. Elég kimerítő volt ez a kis beszéd. - biccentett feléjük, majd elindult, mire a négy varázsló egy emberként sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől. - Ja, és még valami. - fordult vissza hozzájuk, mire mindenki ledermedt. - Jobban teszitek, ha nem beszéltek erről senkinek. Csak a ti érdeketekben mondom, ha jót akartok magatoknak, nem említitek egy embernek sem. És erről az asszony sem kivétel. - mosolyodott el gonoszan. - Ne akarjátok bajba keverni őket. Még szükségük lesz ilyen bátor, és értelmes emberekre. - alig bírta visszatartani a nevetést, ahogy az értetlen és buta arcokra tévedt a tekintete. Még egyszer mélyen a szemükbe nézett, aztán elfordult, és engedte, hogy egy hatalmas kacagás hagyja el a száját, ami belevegyült a szélbe, így nem tűnt olyan hangosnak.

A kis társaságot maga mögött hagyva elindult, hogy megkeresse Bellát. Egyre több vendég érkezett a partira, amíg a férfiakkal beszélt, ezért egy kicsit nehéz volt utat törnie magának. Szerencséjére, nem kellett tovább keresgélnie, mert egy eltéveszthetetlen hang hasított a levegőbe, és megállapította, hogy nincs is olyan messze tőle.

- Mi az, hogy elfogyott a whisky? - kiabálta hisztérikusan. - Idáig csak egy pohárral ittam, valaki pedig már egy egész hordót magába döntött.

A hang néhány másodpercre elhalt, majd újra felcsendült.

- Nagyszerű, legközelebb hozzanak többet. - hangja most már nem szólt olyan hangosan, és elégedettség hallatszódott ki belőle.

Voldemort kikerült egy előtte álló öreg nőt, majd egyenesen a fekete hajú boszorkány felé vette az irányt. Amint közelebb ért, látta, hogy egy teletöltött whisky-s poharat szorongat a kezében, egy bamba vigyor kíséretében, amit először nem tudott hová tenni.

Biztosan az italnak örül ennyire. Hát, majd meglátjuk, hogy nekem mennyire fog örülni.

- Remélem, jól szórakozol. - szólította meg a nőt, aki majdnem kiejtette a kezében lévő poharat, annyira megijedt.

Gyorsan összeszedte magát, majd a hipnotizáló szempárba nézett.

- Hát, hogy őszinte legyek, nem. - mondta hűvösen, majd egy nagyot kortyolt az italból. Lehunyt szemmel hagyta, hogy forróság öntse el a testét, és minden más érzést kitöröljön onnan.

Voldemort erre szélesen elvigyorodott, Bella pedig felvonta a szemöldökét.

- Mi olyan mulatságos? - kérdezte kihívóan. - Tudod, hogy én mindig megmondom az igazat. Ami a szívemen, az a számon. - vállat vont, majd ismét átadta magát a whisky perzselő érzésének.

- Ezt én is nagyon jól tudom. - lépett még egyet feléje, és ezzel sikerült elérnie, hogy Bella zavartan másfelé nézzen.

Sötétbarna szemeivel a többi vendéget vizslatta, és ismét gondolatok százai cikáztak át a fején. Viszont egyetlen dolog volt, ami nem hagyta nyugodni. A saját magának tett ígérete. Az, hogy a bizalmába fogadja a férfit, és ezzel talán sikerül elérnie, hogy ő is megbízzon benne, és feltárja előtte az érzéseit.

Vett egy mély levegőt, majd ismét Voldemort szép arcára pillantott. Mélyen a szemébe nézett, és minél tovább nézte ezt a két gyönyörű szemet - ami nélkül már nem is tudná elképzelni az életét -, annál biztosabb lett abban, hogy neki kell megtennie azt, amire Rose készül. Azt akarja, hogy a férfinek szüksége legyen rá, és hogy feltétel nélkül megbízzon benne. Teljesen belemerült a gondolataiba, épp ezért hatalmasat rázkódott, amikor megérezte a Nagyúr ujjait a karján, amik gyengéden simogatták őt.

- Mi a baj, Bella? - kérdezte lágyan, majd ismét el kellett fojtania egy mosolyt, amikor meglátta a nő elképedt, és egyben boldog arcát.

A boszorkány tátott szájjal bámult rá, csak hebegni tudott, annyira lesokkolta az, ami történt.

Bellának szólított! - ujjongott magában. - Eddig még soha nem hívott így, és most ilyen hirtelen megtette. Ráadásul aggodalmat hallottam ki a hangjából, ami azt jelenti, hogy foglalkozik velem, és félt. Vagyis sikerült kicsikarnom belőle egy kis érzelmet. Rose egész egyszerűen hazudik! Voldemort most bizonyította be nekem, hogy igenis érez, de mi van akkor, ha csak megjátssza magát, és nem is törődik velem?

Az idegesítő hangocska ismét beásta magát az agya legeldugottabb zugába, ezzel teljesen megőrjítve őt. De nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta ez a rossz érzés, mert tudta, hogy a férfi valóban aggódik érte, és ez határtalan boldogsággal töltötte el.

- Nincs semmi baj, minden rendben. - préselte ki magából nagy nehezen a szavakat. A Nagyúr érintése teljesen elvonta a figyelmét, alig tudott megszólalni.

- Biztos? Nem akarom, hogy titkaid legyenek előttem. - hangja még mindig lágyan csengett, de a nő azért kihallotta belőle azt a parancsoló élt, ahogy általában beszélni szokott. Ujjai nem hagyták abba a simogatást, egyre feljebb csusszantak a karján, majd megpihentek a vállán. Bella lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi fog történni ezek után, és egy pillanatra sem vette le a szemét Voldemort arcáról. Megpróbált a tekintetében olvasni, kitalálni a gondolatait, de ez nem volt olyan könnyű feladat, mint amilyennek hitte. Szemeiben nem látott semmilyen érzelmet, a férfi nagyon jól el tudta rejteni mások elől, így az emberek, akikkel beszélt, nem tudták meg, hogy mire gondol éppen, vagy hogy milyen érzelmek kavarognak benne.

- Egy kicsit össze vagyok zavarodva. - vallotta be félénken Bella.

- Miért? - kérdezte mély hangon, majd a kezét a nő derekára csúsztatta, és egy leheletnyivel közelebb húzta magához, így Bella szinte érezte a testéből áradó hőt.

- Nem is tudom, hogyan magyarázzam meg. - mondta feszengve. Teljesen nyilvánvaló volt a Nagyúr számára, hogy zavarban van, és ezen próbált meg egy kicsit javítani azzal, hogy kedvesen és lágyan beszélt hozzá, hátha így el tud lazulni, hiszen azért hívta meg erre a partira, hogy elengedjék magukat, és mindketten egy jót szórakozzanak.

- Csak az igazat mondd! - felelte egyszerűen.

Az igazat? Elég érdekesen érne véget ez az este, ha elmondanám neki az igazat, és azt, hogy mit gondolok. Vagy ha feltárnám előtte az érzéseimet. Nagyon jól tudom, hogy ha én nem mondom el, akkor ő végképp nem fogja, de nem vagyok biztos abban, hogy készen állok rá, hiszen alig ismerem. Csak azt tudom, hogy minél közelebb akarok kerülni hozzá, mert érzem, hogy meg kell őt ismernem. Valami meg fog változni az életemben, ha vele tartok és hagyom, hogy ő vezessen. Tulajdonképpen már akkor fenekestül felfordult minden, amikor elejtettem a csomagjaimat a pályaudvaron, és ő a kezembe adta. Amikor először néztem bele ezekbe, a gyönyörű szemekbe. Még nem tudhatja meg, hogy érzek vele kapcsolatban. Egy darabig még várnom kell. Ezzel lehet, hogy megszegem az ígéretem, de ilyen hirtelen nem állhatok elő azzal, amit valójában érzek. Nem akarok neki hazudni, de nem merem még elmondani neki, mert még én sem vagyok biztos az érzéseimben, és nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni. Mindent jól át kell gondolnom, mielőtt cselekszem. Ez így helyes. Nem tudhatja meg, hogy egy hónappal ezelőtt Rose meglátogatott, és arról sem szabad tudnia, hogy fogadást kötöttünk, miszerint az lesz a feladatunk, hogy előcsalogassuk az érzelmeit. Így utólag visszagondolva elég abszurdnak tűnik az egész, pedig így történt.

- Föld hívja Bellát! - rázta meg finoman a vállát, majd elvigyorodott, amikor a nő végre a szemébe nézett. - Látom, hogy nagyon elmerültél valamiben, és majd megöl a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi az. De most komolyan, Bella! - hangja élesen és magabiztosan csengett, és a szeméből őszinteség sugárzott. - Azért írtam meg neked azt a levelet, és azért hívtalak meg erre a bulira, hogy végre nyugodtan tudjunk beszélni, és ellazuljunk. Azt is mondtam, hogy nagyon örülnék, ha eljönnél, és tényleg nagyon boldog vagyok, hogy elfogadtad a meghívásomat. - egy kicsit hátrább lépett és elengedte a vállát, amit a nő egyáltalán nem bánt, mert már nagyon feszélyezte őt, hogy ennyire közel áll hozzá.

- Én is nagyon örülök, hogy írtál. - mondta csendesen. - Már rég beszéltünk, és tényleg jólesik egy kicsit kikapcsolódni, és úgy látom, hogy Cissy is nagyon jól érzi magát. - a kert másik végébe pillantott, ahol a nővére jókedvűen nevetett egy asztalnál Jason társaságában.

- Te is lehetnél ilyen felszabadult. - jegyezte meg Voldemort. - Nem kell mindig a problémákon rágódni, néha hagyni kell, hogy magával sodorjon az ár. Érted, hogy mire gondolok? - kérdezte egy mosoly kíséretében.

- Azt hiszem, igen. - bólintott lassan, majd sóhajtott egyet. - Szóval azt szeretnéd, hogy elmondjam, mit gondolok és érzek?

- Szerintem, ez lenne a legjobb megoldás. Gyere, üljünk le. - mutatott egy közeli asztal felé.

Miután helyet foglaltak, tekintetük összekapcsolódott, majd Bella beszélni kezdett:

- Nem akarlak egész este untatni, úgyhogy csak a fontosabb dolgokat mondom el. - kezdte el, majd amikor látta, hogy nem avatkozik közbe, folytatta.

- Mióta megismertelek, rengeteg dolog történt velem, és teljesen megváltozott minden. Úgy érzem, hogy már semmi sem olyan, mint régen volt. De nem is akarom, hogy olyan legyen, mint régen. - egy pillanatra elhallgatott, majd a férfi egy biztató pillantást küldött felé, hogy folytassa. - Szóval, megpróbálom a lényeget kiemelni, a fontosabb dolgokat. - sóhajtott egyet.

- Amikor beköltöztem a fogadóba, egyből olyan dologgal kellett szembesülnöm, amire egyáltalán nem számítottam, és amihez nem vagyok hozzászokva. Thomas elmondta, hogy nem mehetek sehová, mert te úgy parancsoltad, én pedig felkaptam a vizet, és egyedül vágtam neki az ismeretlennek, aminek persze az lett a vége, hogy eltévedtem. Nem sokkal később megtaláltál, aztán a szemem láttára megöltél egy nőt, ami egy kicsit felkavart, és ezt nem is tagadom. Hazafelé menet belebotlottunk néhány fiúba, és én megkínoztam az egyiket, majd te végeztél vele. Amikor visszaértünk a fogadóba, egy kisebb vitába keveredtünk, aminek az lett a vége, hogy a szemem láttára megöltél hét embert, akiket én előtte megkínoztam.

Ahogy teltek a napok, egyre többet megtudtunk egymásról. Elmondtam, hogy Cissy szülinapja lesz, és nem tudtam venni egy másik ajándékot, ahelyett, amit a barátnőmnek sikerült elhagynia. És nagyjából innen gyorsultak fel az események. Megjelentél a családi nyakláncukkal, és nem voltál képes elmondani, honnan van. Dühös voltam rád, ezt nem tagadom. Fogtam magam, és ott hagytalak, mert a sokadik kérdezés után sem voltál hajlandó elmondani, hogy szerezted meg az ékszert. Utánam jöttél, és így került a képbe Anthony. Megöltem a szüleit, ezért megjelent és azt mondta, hogy bosszút áll. Visszanyerte a hangját, amin mindketten meglepődtünk, majd a barátai is eljöttek hozzánk. Megkínoztuk őket, majd végül végeztem Anthony-val, mert képtelen voltam elviselni, hogy ő életben maradt. Azzal viszont a vitánk a nyaklánc miatt nem ért véget, hogy megöltem a fiút. Még mindig haragudtam rád. De mindközül a legnagyobb probléma valaki más miatt adódott. Rose visszatért. Néhány héttel ezelőtt beszéltem vele. - hangja egyre halkult, ahogy befejezte a mondatot. Nem sokkal ezelőtt még úgy érezte, jobb lesz, ha nem mondja el a férfinek, hogy találkoztak, de most meggondolta magát. A fogadásról persze nem fog beszélni. Tudta, hogy a férfi ezt már nem fogja szó nélkül hagyni, és így is lett.

- Találkoztál Rose-zal? - kérdezte csodálkozva. Ez újdonság volt a számára, pedig ő minden fontos dologról értesülni szokott.

- Igen, beszélgettünk. - mondta.

- Beszélgettetek? - kérdezett vissza a Nagyúr olyan hangon, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg ez történt.

Bella határozottan bólintott, azt akarta, hogy higgyen neki, bár volt egy olyan érzése, hogy nem fog.

- És miről? - faggatózott tovább.

- Az igazat megvallva, rólad volt szó. De ha jobban, bele gondolsz, ez kicsit sem meglepő.

Voldemort érdeklődve hallgatta, majd rájött, hogy Bellának tényleg igaza van. Ki másról tudott volna beszélni egy olyan nő, aki alig tud róla valamit, egy másik nővel, aki már évek óta ismeri? Elmosolyodott a gondolatra.

- Rólam beszéltetek, de azon belül miről? - egyre kíváncsibb lett, tudni akart mindent.

Most jött el az a pillanat, hogy hazudnom kell.

- Nem akarom, hogy azt hidd, ellenségeskedő vagyok, de Rose meg én nem igazán szívleljük egymást. - nem a kérdésre válaszolt, de úgy érezte, hogy ezt el kell mondania.

- Azt mindjárt gondoltam. - vágta rá azonnal, és most nem sikerült elfojtania egy vigyort.

- Ennek te örülsz?

- Szerintem, ezen nem kell csodálkozni. Teljesen különböztök egymástól.

- Így is van.

- A kérdésemre viszont még mindig nem válaszoltál. Miért beszéltetek rólam?

Bella már épp nyitotta a száját, hogy mondjon valami hazugságot, de egy másik hang beléfojtotta a szót.

- Jó estét, Voldemort! Bocsánat, ha megzavartam valamit, csak köszönni szerettem volna.

- Nem zavarsz, majd később befejezzük a beszélgetést. - állt fel, majd kezet fogott a szőke férfivel.

Bella egy artikulálatlan hangot hallatott, ami kiáltás és morgás között lehetett, amikor felismerte a mellettük álló férfit.

- Bella, bemutatom neked Lucius Malfoyt. Lucius, ő Bellatrix Lestrange.

- Nem kell bemutatnod, már nagyon jól ismerjük egymást, nem igaz? - kérdezte gúnyosan, majd ő is felpattant a székről.

- Ismeritek egymást? - kérdezte Voldemort a varázslótól.

- Csak futólag. Tulajdonképpen ma találkoztunk először, itt a partin. De még nem volt módunk bemutatkozni egymásnak.

- És sokkal jobb lett volna, ha nem találkozunk. - morogta a nő az orra alatt.

- Hogy mondtad? - kérdezte Lucius. Bella viszont nem volt hajlandó válaszolni, ezért folytatta. - Kérlek, ne haragudj, amiért ilyen illetlenül viselkedtem, köszönnöm kellett volna, de annyira hirtelen történt minden, és nem tudtam, hogyan reagáljak. - kért bocsánatot.

- Két ember általában köszön egymásnak, ha véletlenül egymásba botlanak, mint mi. Vagy legalábbis elnézést kér. - mondta jegesen. - És ráadásul, te vagy a férfi, neked kellett volna, de nem bánom, elfogadom a bocsánatkérést. Nehéz napokon vagyok túl, lehet, hogy én is egy kicsit túlreagáltam.

- Semmi gond, felejtsük el. - legyintett, majd elmosolyodott, amit Bella is viszonzott.

- Mivel most már szent a béke, elkezdhetnénk végre szórakozni. - csapta össze a tenyerét a Nagyúr.

- Nem rossz ötlet, de nyugodtan fejezzétek be, amit elkezdtetek.

- Ne aggódj, lesz elég időnk megbeszélni. Ugye, Bella?  - mélyen a csokoládébarna szemekbe nézett, és azt a szigorú pillantást küldte felé, amiből a nő egyből tudta, hogy nem fogja megúszni ezt a beszélgetést.

- Igen, persze, majd befejezzük máskor. - mondta kedvesen, de közben meg azt kívánta, hogy soha ne jöjjön el ez a pillanat.

Az idő egyre csak telt, és nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Csatlakozott hozzájuk Narcissa és Jason is, így öten már igazi kis bulit csaptak a maguk módján.

Minden jól ment, már a sokadik Lángnyelv-whiskyjüket itták, amikor emberek hangjára lettek figyelmesek. Egyre hangosabban beszéltek, mintha kiabáltak volna.

- Hölgyem, esetleg odavezessem ahhoz, akit keres? - hallatszódott egy férfihang, majd ezt egy női kacaj követett.

Egy pillanatra minden elcsendesedett, csak a szél zúgását lehetett hallani. Az emberek ismét kisebb csoportokra oszlottak, majd beszélgetésbe elegyedtek.

Mind az öten a földre szegezték a tekintetüket. A szél egyre hevesebben fújt, fekete madártollak ezrei kavarogtak a levegőben. Szinte alig lehetett átlátni a nagy tolltömegen, de lassan kirajzolódott előttük egy fekete ruhába öltözött nő alakja.

Megállt tőlük néhány méterre, majd mélyen Voldemort szemébe nézett, aztán lekicsinylően Bellára pillantott. Luciusra vetett egy negédes mosolyt, majd ismét a Nagyúrnak szentelte a figyelmét. Narcissat és Jasont figyelemre sem méltatta.

Voldemort néhányat előre lépett, de Bella elkapta a csuklóját, és megpróbálta visszahúzni, de ő nem engedett. Ezt már nem hagyhatta szó nélkül a hirtelen betoppant vendég.

- Ó, milyen romantikus! - kiáltott fel drámaian, de a hangja csöpögött a gúnytól. - Ennyire azért ne féltsd, nem harapok! - kuncogta.

- Minek kellett idejönnöd? - sziszegett feléje Bella. - Senki sem akar látni!

- Miért, téged ki akar látni? - mérte végig lenézően. - Látom, még azt sem tudod, hogyan kell felöltözni egy Halloween-i bulira. Képes voltál felvenni egy hófehér ruhát? Hát, ehhez csak gratulálni tudok! - kacagott teli torokból.

- Mint látod, rajtam is fehér ruha van, és semmi közöd ahhoz, hogy mit veszünk fel. Én adtam Bellának ezt a ruhát, mert tudod, ő megérdemli, nem úgy, mint egyesek. - mosolygott rá Voldemort hűvösen. Rose-nak ez volt a kedvenc mosolya.

- Értem, én nem is akartam beleszólni, csak nekem egy kicsit furcsa, de ti tudjátok. - szándékosan nem reagált a férfi mondatára, mert tudta, hogy ezzel felidegesítheti.

- Elmondanád, hogy miért jöttél? - kérdezte fölényesen a Nagyúr. - Nem hívtalak meg, vagyis ez azt jelenti, hogy nem is akarlak látni. - szavaival meg akarta bántani a nőt, de úgy tűnt, hogy nem sikerül neki, mert Rose továbbra is csak mosolygott.

- Magad sem tudod, hogy mit beszélsz. Csak azért nem hívtál meg, mert féltél, hogy patáliát csapok, de ne aggódj, semmi ilyet nem terveztem.

- Akkor el is mehetsz! - csattant fel a férfi. Maga sem tudta, hogy miért, de most képtelen volt elviselni őt a közelében.

- Nem megyek el. - jelentette ki nyugodtan. - Van itt rajtad kívül más, aki szívesen lát. Igaz, Lucfenyő? - kérdezte komoly ábrázattal, de nem bírta sokáig, a hasát fogva nevetni kezdett.

- Ne haragudj, kedves Rose, de ez a poén már eléggé elavult. - mondta lekicsinylően Lucius.

- Ó, ne aggódj, nem csak poénok vannak a tarsolyomban. - mosolygott ördögien. - Akarjátok látni a következőt? - nézett végig rajtuk, de mivel egyikőjük sem reagált, folytatta. - Hát jó, legyen. - rántotta meg a vállát, majd végigsimított fénylő, mogyoróbarna haján.

Voldemort próbálta leküzdeni az érzéseket, amiket Rose keltett benne, de meg sem bírt mozdulni. Önkívületi állapotban figyelte, ahogy a fekete szemű nő határozott léptekkel elindul feléje, arcán káprázatos mosollyal.

Két méter. Egy méter. Fél méter. Húsz centiméter. Öt centiméter. Két centiméter.

Vadul dobogó szívvel várta, hogy mi fog történni. Rose felemelte a kezét, majd lassan végigsimított az arcán. Arca bizsergett, ahol a nő megérintette. Lehunyta a szemét, meg akarta tudni, hogy mi fog következni, bár volt egy sejtése.

Bella már épp közbe akart avatkozni, de nem tudott elmozdulni a helyéről. Amikor kinyitotta a száját, nem jött ki hang a torkán. Magában toporzékolt, semmit sem tudott tenni a rajta ülő bűbáj ellen. Soha senkit nem gyűlölt még úgy, mint ezt a nőt.

Könnyekkel küszködve, tehetetlenül kellett végignéznie, ahogy Rose ajkai egyre közelebb és közelebb kerülnek annak a férfinek a szájához, akiért az életét is feláldozná.