Sziasztok! :)
Ma egy kicsit másfajta résszel érkeztem. Ugyanis lesz benne
egy kis újdonság.
A fejezet közepe fele találni fogtok egy verset, amit ez
úton is nagyon köszönök Lorának.
Imádom ezt a verset. :D Megígértem neked, hogy belerakom, és
most jött el az ideje.
Remélem, a történet többi része is tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást!
23. Fejezet
Olyan elhatározásra
jutottam, hogy ettől senki sem tántoríthat el. Meg fogom tenni, és nem érdekel,
hogy mások mit gondolnak majd. Gaztevő, becstelen, szívtelen. Valószínű, hogy
néhányan így fognak nevezni. Nem számít. A szívtelen jelzőt már elégszer rám ragasztották
életemben, nem lesz újdonság. Habár, amit ma éjjel meg akarok tenni, nem lehet
csak szívtelennek nevezni. Mégis tudom, hogy ezt kell tennem. Még akkor is, ha
az egész város erről fog beszélni. Pontosabban arról, hogy mi történt. Azt nem
fogják megtudni - se az emberek, se a rendőrség -, hogy én voltam. Tökéletes
tervem van. Mint mindig.
A szülővárosomig az út
nem rövid, úgyhogy vetettem még egy pillantást az előttem fodrozódó tóra, majd
határozott léptekkel elindultam. A nap utolsó, vérvörös sugarai tükröződtek a
vízen, így az én arcom is pirosas árnyalatúra változott. A cipőm elsüllyedt az
iszapban, és cuppogó hangot adott ki, ahogy kiemeltem a sárból.
Hirtelen az eszembe
jut, hogy ma éjjel nem csak kosz tapad majd a kezemhez. Hanem vér is.
Bár, lehet, hogy vér
nélkül is véghez tudom vinni. Sőt, az még jobban a hasznomra válna, mert nem
maradnának nyomok utánam. És ez mindennél fontosabb.
Ha nem szegülnek
szembe velem, könnyedén végzek velük. Ha ellenállást tanúsítanak, akkor is
megölöm őket, de nekik lesz rosszabb, és nem nekem.
Gyerekek sikoltoztak,
ahogy az utca végére értem. Az anyjuk mérgesen parancsolta be őket a házba, de
még előtte rám emelte a tekintetét. Azt hittem, hogy azonnal másfelé fog nézni,
ahogy meglátja a haragtól eltorzult arcom, de ő továbbra is csak kíváncsi
tekintettel nézett.
Aztán az egyik fiú is
felém pillantott, majd egy rémült kiáltás kíséretében beszaladt a házba. Egy
másodpercen belül a lány is követte, de ő nem adott hangot a félelmének.
Nem tudtam elképzelni,
hogy a nő miért nem ijed meg tőlem, mint ahogy a gyerekei is tették.
Kezdett még jobban
feldühíteni. Már majdnem előkaptam a pálcám a köpenyem alól, amikor végre
mozgásra bírta a lábait, és bement a házba. De még mielőtt becsukta volna maga
mögött az ajtót, egy utolsó, sajnálkozó pillantást küldött felém.
Ahogy bezárult mögötte
az ajtó, azonnal ökölbe szorítottam a kezem, majd engedtem, hogy egy hatalmas
erő a levegőbe rántson.
A süvítő szél egy
kicsit enyhített a dühömön, de nem sokat segített. Nyár volt. Forró és
perzselő. Az éjszakák sem voltak olyan hidegek. Fent a magasban sokkal jobban
éreztem magam, ha fogalmazhatok így. Jobban mondva, azért örültem, hogy több
száz méter magasból nézek lefelé, mert nem hasított belém a kényszer. Annak a
kényszere, hogy meg kell ölnöm valakit. Ma éjjel hárman is meghalnak majd, és
nem akartam egy éjszaka alatt ennél is több gyilkosságot elkövetni. De a bosszú
és az elkeseredés egyre csak hajtott előre, és a szél azt súgta a fülembe, hogy
minél több emberrel végzek, annál jobb. Minél több emberen állok bosszút, annál
gyorsabban elmúlik a fájdalom, és megkönnyebbülök. De nem. A múltat már nem
lehet megváltoztatni, és amit én átéltem, senki sem teheti jóvá. Ez a hiány, és
az ebből fakadó magány napról napra egyre jobban a hatalmába kerít. Csaknem
elviselhetetlenné vált. Ők viszont nem fognak hiányozni. Így ma éjjel végzek
velük, és nem fogom megbánni. Soha az életben. És nem is fogom meggondolni
magam. Az nem én stílusom.
Egyetlen biztos dolog
van az életemben, ami a túlélést jelenti a számomra. Önkéntelenül is a köpenyem
alá csúszott a kezem, hogy az ujjaim kitapintsák azt a tárgyat, ami a
legfontosabb a számomra. Nélküle nincsen élet. Csak halál. És én ezt a szót nem
ismerem.
Ismét elém kúszott
annak a nőnek a tekintete. Nem bírom, ha valaki így néz rám. Gyűlölöm, ha
sajnálnak. Ha megpróbálnak segíteni. Legszívesebben a saját két kezemmel
fojtanám meg azokat, akik a tudtomra adják, hogy sajnálnak. Nincs joguk hozzá.
Nem ismernek, de közben mégis úgy tesznek, mintha mindent tudnának rólam.
Undorodom tőlük. Még a sárvérűeknél is jobban utálom őket, pedig náluk nincsen
visszataszítóbb lény a világon.
Annyira elmerültem a
gondolataimban, hogy csak a hold sugárzó fénye riasztott fel.
Máris éjszaka van? De
hiszen csak most indultam el. Nem baj. Az lesz a legjobb, ha még pirkadat előtt
végzek velük, aztán gyorsan eltűnök onnan.
Amikor megláttam a
szülővárosomat jelző rozoga táblát, már tudtam, hogy megérkeztem.
Little Hangleton. Már
a város nevétől kiráz a hideg. Lehet, hogy egy árvaházban nőttem fel -
pontosabban addig éltem ott, amíg ki nem derült, hogy varázsló vagyok -, mégis
úgy éreztem, hogy ide tartozom. Ez az én otthonom. És mindig az is marad,
bármit teszek ma éjjel.
Lassan ereszkedni
kezdtem, majd megéreztem a talpam alatt a kemény talajt. A horizonton néhány
csillag ragyogott, és mindent betöltött a hold vakító fénye.
Alig léptem párat, aztán
megálltam.
Hazaértem. De holnaptól
már nem látnak itt szívesen, habár nem is akarok visszajönni ide. Azok után,
amit tenni fogok, már nem.
Halvány fény szűrődött
át a függönyökön, ami azt jelenti, hogy még ébren vannak. Ennek nem igazán
örülök, mert jobb szerettem volna álmukban megölni őket, mint ébren. De ez nem
fog megakadályozni. Már senki sem tudna lebeszélni róla.
Egy pillanatig sem tétováztam,
megfogtam a jéghideg kapu kilincsét, és nagy erővel meglöktem. Óriásit
nyikordult, valószínűleg mindketten meghallották. Talán pont ez a cél.
Azt mondtam, hogy
mindketten? Igen, az áldozataim közül csak ketten vannak a házban.
Az anyám és az apám. A
harmadik áldozatot - aki mellesleg alig ismer -, még ide kell csalogatnom.
Pontosabban majd ő fog átjönni a szüleimhez. Tudom, hogy őt fogják hívni. És
nekem nagy szükségem van rá, hogy idejöjjön, mert csak így tudom véghez vinni a
tervemet.
Végigsétáltam a ház
bejárata és a kapu közötti ösvényen, felmentem a lépcsőn, majd megálltam az
ajtó előtt.
A második emeleten
nyitva volt egy ablak, vagyis szellőztetnek, és ez azt jelenti, hogy nincs senki
a szobában. Lehunytam a szemem, majd erősen arra a szobára koncentráltam.
Amikor ismét
kinyitottam a szemem, bútorokon és egy ágyon vezettem végig a tekintetem.
Ha jól sejtem, itt
szokott aludni a szobalány, de most nincs itt. Valószínűleg kapott néhány
szabadnapot, ami nekem most igazán jól jött.
Lassan az ajtó felé
indultam, majd kinéztem a folyosóra. Minden kihalt volt. Vettem egy mély
levegőt, aztán céltudatosan a földszint felé vettem az irányt, de közben egy
varázsigét mormoltam magamban. Meg is lett az eredménye. Amikor megálltam a
nappaliba vezető ajtó előtt - ami résnyire nyitva volt -, meghallottam, ahogy
az apám így szól:
- Nem hiszem el, hogy
már megint nem működik rendesen a tévé. - mérgelődött. - John a múlt héten
nézte meg, és azt mondta, hogy sikerült helyrehoznia a hibát, amit az a nagy
vihar okozott. Úgy látszik, mégsem végzett olyan alapos munkát.
Pár másodpercig csend
volt, majd az anyám is megszólalt:
- Ne aggódj, mindjárt
felhívom. Azt mondta, hogy bármikor hívhatjuk, akár éjjel is, szóval nem lesz
gond. Egy perc és itt van. - léptekre lettem figyelmes, majd anyám karcsú
alakját pillantottam meg, ahogy a telefonhoz sétál. Én a gardróbban rejtőztem
el, jelenleg ez volt a legjobb a búvóhely. Ajtónyikorgás hallatszott, majd a
szekrényajtó résén át apámat figyeltem, ahogy megpróbálja kivenni anyám kezéből
a telefont.
- Hagyd csak, én is
meg tudom javítani. - próbálta meggyőzni anyámat, aki erre felnevetett.
- Ne haragudj, Tom, de
nem hiszem, hogy mugli létedre ennyire értenél a szereléshez. Még én sem tudok
kezdeni vele semmit, akkor te mit tudnál tenni? - kérdezte még mindig
mosolyogva.
- Nagyon örülök, hogy
ilyen jól szórakozol rajtam. - morogta maga elé. - Jól van, nem bánom, hívd fel
azt a fiút, de mondd meg neki, hogy siessen. - mondta, aztán ismét bement a
nappaliba.
Feszülten várakoztam,
amíg anyám beszélt Johnnal. Nagyon nem lettem volna elégedett, ha nem jön el,
mert akkor megint ki kellett volna találnom valamit, amivel idecsalhatom. És
nem akartam az időmet pazarolni erre. Minél előbb végezni akartam velük.
Anyám eltűnt a
látóteremből, majd körülbelül tíz perc múlva kopogást hallottam kintről.
Ismét anyám jelent
meg, majd mosolyogva üdvözölte a fiút, és elnézést kért, amiért ilyen későn
kellett idejönnie. Láttam, ahogy John megbabonázva csüng anyám minden szaván,
majd a nappaliba kísérte őt. Na igen, anyám nagyon értett ahhoz, hogyan kell
valakit levenni a lábáról és teljesen az ujja köré csavarni. Azt hiszem, ezt
tőle örököltem. Az apámról meg jobb, ha nem is beszélek. Tőle nem kaptam semmi
olyat, aminek hasznát vehettem. De most majd segít.
Nem akartam sokáig
várni, nehogy a fiú gyorsan megjavítsa a tévét és elmenjen, habár akkora kárt
okoztam benne, hogy nem hiszem, hogy valaha is rendbe lehet hozni. Épp ezért
kibújtam a szekrényből, és a nappali ajtaja mögé lopóztam, ami teljesen nyitva
volt.
Nem igazán figyeltem a
beszélgetésre - ami megrongálódott kábelekről és feszültségről szólt -, mert
próbáltam minél több erőt magamba szívni, hogy sikerüljön az, amit tenni fogok.
És itt nem is arról
volt szó, hogy nem fog sikerülni, hanem hogy most már nem gondolhattam meg
magam. Nem szaladhatok el innen, ha már eljöttem és eldöntöttem, hogy meg fogom
tenni. Innen már nincs visszaút. Csak előre. Előre kell néznem, mert így
helyes.
Ha eddig el is bújtam
előlük, most azt akartam, hogy észrevegyenek. Csak egy pillanatra, addig, amíg
rájuk nem küldöm a gyilkos átkot. Látni akartam a meglepetéstől és rémülettől
eltorzult arcukat, ahogy megpróbálnak könyörögni, hogy ne tegyem meg. Viszont
én nem ismerem a könyörületet. Soha senkinek nem bocsátottam meg. Nekik sem
fogok. Így még édesebb lesz a bosszúm, ha egy utolsó pillantást vethetek rájuk.
Ha még egyszer a szemükbe nézhetek, és aztán ölöm meg őket.
Nem is vártam tovább,
határozottan beléptem a nappali ajtaján. A beszélgetést egy másodpercen belül
felváltotta a döbbent hallgatás.
De még mielőtt
bármelyikük megszólalhatott volna, magam elé emeltem a pálcámat, és halkan
elmormogtam a végzetes varázsigét:
- Avada Kedavra. -
ahhoz képest, hogy alig fejtettem ki erőt az átok végrehajtásához, hatalmas
robbanás rázta meg a szobát. Vakító, zöld fény villant, majd amikor ismét
visszatért az eredeti világosság, tudtam, hogy most már nem tehetek semmit
annak érdekében, hogy életben maradjanak. Mivel nem is akartam, hogy éljenek.
John feküdt a szüleim
között, és az ő arcán is a döbbenet érzését lehetett észrevenni.
Mindhárman nyitott
szemmel, üveges tekintettel bámulták a mennyezetet.
A feladat nehezén most
már túl vagyok, de azért a befejezés sem lesz könnyű.
Mélyeket lélegezve
próbáltam nyugtatni magam, és nem azért, mert esetleg felkavart a halott testük
látványa, hanem mert így próbáltam összpontosítani a maradék feladatra.
Percekig álltam
fölöttük, és varázsigéket motyogva sikerült végrehajtanom a varázslatot.
Alig tudtam levakarni
az arcomról a vigyort, ahogy rájuk néztem. De leginkább saját magamat néztem,
ahogy a szüleim között fekszem élettelenül.
Mert én voltam az, aki
ott volt, és nem John.
Fel kellett áldoznom a
fiú életét csak azért, hogy véghez tudjam vinni a tervemet. De mégis csak jobb,
ha egy olyan embert használtam fel, akire már senkinek sincs szüksége.
Leszámítva persze a tévészerelést. Ennél pitiánerebb munkát még életemben nem
hallottam, de hát valamiből meg kell élni. Ő viszont már soha többé nem fog
dolgozni, és a családja sem fogja látni többé. Ez volt élete utolsó munkája.
A családja viszont nem
fogja megtudni, hogy meghalt, mivel az én holttestemet fogják megtalálni holnap
reggel, miután a szobalány sikoltozva az utcára rohan, és azt kiabálja, hogy
meghalt a Denem-család. Igen, a szobalányt is sikerült visszacsalnom ide, de ő
majd csak hajnalban fog megérkezni.
Még egyszer utoljára
végignéztem a három hullán, és ismét megdicsértem magam, amiért ilyen tökéletesen
odavarázsoltam a testem John helyére.
Mindenki azt fogja
hinni, hogy én is meghaltam, és nem keresnek többé, így végre békén hagynak. Ez
volt az egyetlen módja annak, hogy a magam ura legyek, és a saját életemet
tudjam élni. Egy örökké tartó életet.
Tekintetem
végigpásztázta a helyiséget, szemem önkéntelenül a testekre tévedt, aztán erőt
vettem magamon és sikerült elszakítanom a tekintetem, ezzel az életemet és
elszakítva tőlük. Többé már nem vagyok az életük része, ahogy ők sem az életem
részei. Nem mintha eddig azok lettek volna, de most már soha többé nem látom
őket.
Kiléptem az ajtón, és
hangos csattanással becsaptam. Oldalra pillantottam, és megláttam a ház mellé
épített kertészlakot. Szegény kertész, milyen látvány fogadja őt reggel, ha
egyáltalán bemegy a házba. A szobalány sikítását biztosan meghallja majd,
annyira azért nem öreg.
Az ódon vaskapu
hatalmas csikorgással bezárult mögöttem, immáron örökre.
Soha többé nem térek
vissza.
A sötétség a mélybe
rántott, ahogy megpördültem magam körül.
Olyan sötét volt, mint
a szívemben.
Egy lelketlen, sötét
varázsló vagyok, aki képes volt a halálba küldeni a szüleit és egy olyan
embert, akit alig ismert.
Ez vagyok én. És senki
sem változtathat meg. Örökre ilyen maradok.
Az ég éjsötét leple
elfedi a fénylő holdat,
Eme baljós éjjel sok
borzalmat hordhat,
Fekete árny suhan át
az éjszaka csöndjén,
Nincsen nála penge,
fejsze sem töltény,
Mellkasa alatt
megbúvó tátongó örvény,
Ujjai a pálcára szorulva,
remegve, görbén,
Az ódon ház küszöbét
átlépve közelít már,
Haraggal s bosszúból
jött, gyilkolni vágy,
Az árnyékból figyelve
csak a pillanatra vár,
Szemeiben apró kétség
szikrája sincs már,
Szüleire pálcát
szegezve megbánás nélkül,
Gyilkos, bűnös átkot
mormolt rájuk végül,
Tetemek a földön, az
ő szíve is értük kiált,
Hulláikat nézve, még
mond értük egy halk imát.
Egy rémült kiáltás hagyta el a száját, majd izzadtságban
fürödve és zihálva ébredt fel.
Riadtan nézett körül a szobában, aztán sóhajtott egy nagyot,
amikor rájött, hogy a fogadóban van, és nem a szülei házában.
Csak egy rossz álom
volt. Vagyis nem csak egy álom, mert megtörtént, megöltem a szüleimet.
De miért mondtam azt,
hogy rossz? Hiszen nem bántam meg.
A térdére támaszkodva beletúrt a hajába, de még mindig nem
tudott rájönni, hogy miért kavarta fel ennyire ez az álom.
Tavaly nyár óta nem is jutott eszébe a dolog, és nem
értette, hogy miért most álmodott arról az éjszakáról.
Viszont ma nem foglalkozhatott vele, mert vendéget várt.
Egy gyors mozdulattal kipattant az ágyból, felöltözött,
aztán a lépcsőn robogott lefelé.
A földszintre leérve, ugyanaz a kép fogadta, mint eddig. Az
asztaloknál ülő vendégek, a pult mögött álló Thomas, aki a koszos poharakat
törölte egy ronggyal.
A helyiség ismét a régi volt, miután az ablakokat
megjavították.
Odalépett a pulthoz, majd leült egy székre.
- Jó reggelt, uram. Mit adhatok reggelire? - kérdezte Thomas
kedvesen.
- Köszönöm, de most csak egy csésze teát kérek.
A kocsmáros bólintott, majd neki kezdett a forró ital
elkészítéséhez.
Bella épp abban a pillanatban lépett le az utolsó
lépcsőfokról, amikor Voldemort a szájához emelte a csészét.
A boszorkány mosolyogva ment oda hozzá.
- Jó reggelt. Jól aludtál? - kérdezte a férfi, majd a nő
derekára csúsztatta a kezét.
Bella azonnal megdermedt, amikor megérezte az ujjakat a
testén, de sikerült könnyedén válaszolnia.
- Igen, köszönöm. De ahogy elnézem, te nem. - fürkészte az
arcát.
- Honnan tudod? - kérdezte zavartan.
- Fáradt arc, karikás szemek. Miért nem aludtál?
- Aludtam, de nem valami jól. De inkább ne beszéljünk erről.
- zárta le a témát. - Mit kérsz enni? - simított végig a karján.
Bella el nem tudta képzelni, hogy mi ez a hirtelen változás
nála, habár a változás nem volt újdonság, hiszen mióta megismerkedtek, mindig
más volt a hangulata, és sosem tudta, hogy mi lesz a Nagyúr következő lépése.
Most viszont úgy néztek ki messziről, mint ha együtt lennének, és rájött, hogy
ez cseppet sem zavarja őt. Persze, tudta, hogy szó sincs ilyenről, csak boldog
volt, hogy így törődik vele.
- Pirítóst kérek, teával. - nézett rá a kocsmárosra, aki
mosolyogva munkához látott.
Átültek egy asztalhoz, ott folytatták a reggelit.
- Jó látni, hogy végre rendesen eszel. - mondta Voldemort,
és egy pillanatra sem vette le a szemét a majszoló Belláról.
- Szerencsére már sokkal jobban vagyok, így bármilyen
feladatot teljesítek. - harapott még egy falatot, majd leöblítette egy korty
teával. Már nem rémült meg, ha meglátott egy teáscsészét. Eldöntötte, hogy nem
törődik azzal, aki ijesztgeti.
A férfi felkapta a fejét a szó hallatán.
- Feladatot? - biccentette félre a fejét mosollyal az arcán.
Bellának tele volt a szája, határozottan bólintott.
- Hiszen azt mondtad, szeretnéd, ha egy csapat lennénk. -
szólalt meg, amikor már nem volt tele a szája.
- Igen, ezt mondtam, és tényleg így gondolom. De azt hiszem,
ma nem tudunk semmi olyat csinálni, amivel közelebb kerülhetnénk egymáshoz. -
mondta, miközben elnézett mellette.
A nő követte a tekintetét. Odakint zuhogott az eső, és olyan
volt mintha hó is esne.
- Hát igen, ez nem a megfelelő idő arra, hogy bármit is
csináljunk együtt. - értett egyet vele.
- Csak az a baj, hogy így a vendégemet sem tudom elvinni
sehová.
- Vendéget? - kérdezte szemöldökét felvonva.
- Nem mondtam neked? - kérdezett vissza Voldemort. - Az
egyik barátom meglátogat a Roxfortból, és ide is költözik a fogadóba.
- Olyan barát, mint Rose? - csúszott ki a száján a kérdés,
még mielőtt átgondolta volna.
A férfi lepillantott a csésze alján maradt teára, hogy
elfojtson egy előtörni készülő nevetést, de nem járt sikerrel. Hátravetette a
fejét, aztán felnevetett.
- Remélem, nem érted félre a kérdésem. - mondta Bella,
miközben a Nagyúr még mindig nevetett.
- Félreérteni? - kérdezte, de csak egy nyögésnek
hallatszott, mert még mindig teli szájjal kacagott. - Nem, dehogy, egyáltalán
nem értem félre. - fújt egy nagyot, hogy levegőhöz jusson.
Még mielőtt Bella megszólalhatott volna, ketten beléptek az
ajtón.
- Sziasztok! - köszönt Narcissa, miközben lehúzta a fejéről
a teljesen szétázott kapucnit.
- Hol voltál ilyen időben? - kérdezte Bella egy kicsit
szemrehányóan.
- Pár órával ezelőtt még szép idő volt, és úgy gondoltam,
hogy elmegyek egy kicsit sétálni.
Aztán elkezdett esni az eső, de szerencsére hazahoztak.
A boszorkány már fordult volna meg, hogy megköszönje
Jasonnek, de a férfi helyett valaki más állt a nővére mellett.
- Jó reggelt, Lucius! - köszönt Voldemort vigyorogva.
- Te meg mit vigyorogsz? - förmedt rá Bella, mire a férfi
ismét hahotába kezdett.
- Miért vele jöttél haza? - kérdezte immáron a testvérétől.
- Most miért kaptad fel a vizet? Jót beszélgettünk, és
egyébként is ő az új kocsis.
- Az új kocsis? - nézett értetlenül Bella. Narcissa
bólintott.
- Hol van Jason? - szegezte a kérdést Voldemortnak.
- Sajnos ő már nem a fogadóban dolgozik. - közölte vele. -
Ugyanúgy a szolgálatomban áll, de most más feladata lesz egy ideig. Gondoltam,
megbízom Luciust. És ahogy látom, jól döntöttem, mert a nővéreddel nagyon jól
szórakoztak. - kacsintott egyet.
Bella már készült kiadni magából
a dühöt, de Cissy megelőzte.
- Ne mondj semmit! Tudom, hogy
most elkezdenél kioktatni, de légy szíves, kímélj meg tőle.
Jasonnel jó barátok voltunk, de
most elment. Viszont attól még fogunk találkozni, csak egy kicsit ritkábban. És
egyébként is, nem értem, hogy miért vagy ilyen ellenséges Luciusszal.
Nagyon kedves. - mosolygott rá a
férfire. Bella is ránézett egy pillanatra, de aztán nem tudta elkapni róla a
tekintetét.
A jégkék szemekben próbált
olvasni, és valami olyasmit látott benne, hogy majd neked is megmutatom.
Megrázta a fejét, aztán csendben
maradt.
- Biztosíthatlak, hogy vigyáztam
a nővéredre. - mondta kedvesen Lucius. - Nem akarok beleszólni, de mégiscsak ő
az idősebb, hadd döntse el ő, hogy mit szeretne. - nem kioktató hangon mondta,
Bella azonban annak vette.
Tényleg nem kéne ilyennek lennem. Cissy is megérdemli, hogy boldog
legyen. Attól még, hogy az én életem nem tökéletes, az övé még az lehet.
- Ne haragudjatok. Nem akartam
ilyen házsártos lenni, csak mostanában nem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy
szerettem volna. - kért bocsánatot, aztán mindenkire villantott egy mosolyt.
Van valami ebben a nőben, amit meg kell tudnom. - gondolta Lucius.
- Most, hogy szent a béke, veletek is közlöm, hogy ma vendéget
várunk, és örülnék, ha ti is megismerkednétek vele. Habár, mind a négyen a
Mardekárba jártunk, így lehet, hogy már ismeritek.
Bellának bevillant egy kép a
szőke hajú varázslóról. Néha látta őt a nagyteremben, vagy a folyosókon.
- Szép napot mindenkinek! -
harsant egy vidám női hang, majd Bella egy barna hajzuhatagot látott, ahogy
elsuhant mellette.
- Nem valami szép. - morogta.
Voldemort azonnal felpattant, és
félrevonta a nőt.
- Örülök, hogy itt vagy. -
üdvözölte, majd mélyen a fekete szemekbe nézett.
- Én is örülök. - válaszolta
Rose. - Csak azért jöttem, hogy szóljak a manó készen áll arra, hogy a szolgád
legyen. Bármit parancsolsz neki, teljesíteni fogja.
- Remélem is, mert ha nem,
büntetést kap. - mormogta a nő fülébe, majd hirtelen magához szorította.
Rose alig kapott levegőt, de azért
ő is megölelte a férfit.
- Nem tudom, hogy mit kezdenék
nélküled. Köszönöm, hogy újra mellettem vagy. - folytatta Voldemort.
- Hidd el, sehol máshol nem
akarok lenni. Csak melletted. Mint egy jó barát. - mosolygott rá Rose, majd
kibújt az öleléséből. - Mikor jön Pipogyusz? - kérdezte, mire a férfi
felnevetett.
- Ne nevezd így. - korholta
kedvesen. - Nem tehet róla.
- Persze, hogy nem. Ez csak egy
csúf becenév. De azt azért valljuk be, hogy nagyon vicces volt, amikor fejjel
lefelé lógott le a fáról.
- Nem tagadom, én is mosolyogtam
rajta, de ha lehet, akkor ne említsd előtte. - kérte.
- Nem fogom, de az biztos, hogy ő
sosem fogja elfelejteni. És az a fiú sem, aki ezt tette vele. - mondta, majd
indult volna tovább, de Voldemort továbbra is egy helyben állt.
- Mi az? - fordult vissza Rose.
- Semmi, mehetünk. - felelte
lassan, de nem tudta kiverni a fejéből annak a fiúnak az arcát.
A sötétbarna hajat, a kék
szemeket, és a kerek szemüveget.
- Mi a fiú vezetékneve, aki
fellógatta a fára? - tudakolta a nőtől.
- Potter, ha jól emlékszem.
Miért?
- Nem fontos. - válaszolta, majd
legyintett. Visszamentek a többiekhez.
Bella a testvérével és Luciusszal
beszélgetett, úgy tűnt, most már minden rendben van köztük.
Az idő egyre rosszabbra
változott. Nem is eső esett, hanem hó, de még mindig látni lehetett óriási
esőcseppeket.
- Biztos, hogy ilyen időben is
jön? - kérdezte Lucius a Nagyúrtól.
- Azt mondta, az idő nem számít.
- felelte.
Fél óra telt el, mióta Rose
megérkezett. Voldemort és a nő leültek a bárhoz, és rendeltek egy italt
Thomastól.
Néhány perc múlva Rose szólalt
meg.
- Megérkezett a Varjú. -
kuncogta.
Odakint valóban egy olyan ember állt,
akinek mindene fekete volt, leszámítva a hófehér bőrét.
Fekete köpeny, fekete, vállig érő
haj, fekete szemek. Abban a köpenyben denevérnek is lehetett volna mondani.
A haja és a ruhája csuromvizesen
lógott, de a mosoly ott virított az arcán.
Mindenki mosolyogva üdvözölte,
csak Bella nézett rá elkerekedett szemekkel.
Ezt nem hiszem el! Miért pont ő a barátja? Akivel soha nem jöttem ki
jól.
A vendég Bellára emelte a
tekintetét, és szinte lyukat fúrt rajta. A nőnek pislognia kellett.
Becsukta maga után az ajtót, de
nem mozdult el onnan. Élvezte a hatást, amit a helyiségben keltett. Összefonta
a karját maga előtt, amitől még több víz csöpögött a padlóra, majd magabiztosan
végignézett a többieken.
Síri csend volt a teremben. Senki
nem mert megszólalni.
Perselus Piton állt az ajtóban.
Meg kell hagyni, különösen jól sikerült fejezet.;)
VálaszTörlés