24. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkeztem a kövi résszel. Remélem, hogy a vége egy kicsit sokkolni fog benneteket, és sikerül érzelmeket kiváltanom belőletek. :D

Jó olvasást! :)

24. Fejezet

Az idő néhány nap elteltével még rosszabbra fordult. A szél egyre vadabbul fújt, senki nem merészkedett ki az utcára. Mégis volt valaki, aki inkább lett volna kint a viharban, mint odabent.

A szobájában várta, hogy Voldemort befejezze a beszélgetést Perselusszal. Tűkön ült, már nem tudott tovább várni, épp ezért lassan odament az ajtóhoz, majd kinézett a folyosóra. A szomszédos szobából hangokat hallott. Eddig senki beszélgetését nem hallgatta ki, de most nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság.

Nem jó ötlet, mert a végén még én jönnék ki belőle rosszul.

Sóhajtott egyet, majd becsukta az ajtót.

Eközben Voldemort kedélyesen beszélgetett a barátjával.

- Mit tudsz a Roxfortról? - kérdezte.

- Új igazgató van. Dippet professzor nyugdíjba ment. - közölte a híreket.

- És ki lépett a helyére?

Piton arca megrándult, ahogy vágott egy fintort.

- Nem fogsz repdesni az örömtől. - kezdte lassan. - Szerintem bárki másnak jobban örültél volna, mint neki. - várt egy kicsit, aztán kénytelen-kelletlen kimondta a nevet.

- Albus Dumbledore.

- Nem lehet igaz! - kiáltott fel a férfi, miközben felugrott a székről, és félrelökte az útból.

- Én megmondtam. - vont vállat.

- De mégis hogy lehet ez? - túrt a hajába mérgesen. Az arca teljesen eltorzult a dühtől.

- Dumbledore már több évtizede az iskolában dolgozik, és a többi tanár - Dippet-tel az élen -, úgy döntött, hogy ő legalkalmasabb az állásra. És persze így a szülők is megnyugodtak.

- Abban egy percig sem kételkedtem. - húzta el a száját, mintha vigyorogna, mégsem volt vidám mosoly. - Minden szülő milyen elégedett és boldog lehet most, hogy egy olyan ember került az igazgatói székbe, aki tárt karokkal várja a sárvérű gyereküket. - mosolygott gúnyosan. - És ez már végleges? - kérdezte végül.

- Úgy tűnik, igen. - bólintott. - Senki nem akarta elvállalni az állást.

- Csak az a baj ezzel, hogy még jobban megnehezíti a dolgomat. - dünnyögte Voldemort.

- Vagy épp megkönnyíti. - mutatott rá Perselus.

- Sejtem, hogy mire gondolsz, de szerintem nem. - felelte. - Dumbledore mindig is árgus szemekkel figyelt engem. Ha történt valami bűntény az iskolában, ő azonnal engem kezdett gyanúsítani. Persze titokban. Gondolj csak vissza arra, hogy mekkora felfordulást okozott az, hogy kinyitottam a Titkok Kamráját. Dumbledore nem mondta senkinek, de én tudtam, hogy rám gondol. És mikor otthagytam a sulit, az összes tanár fellélegzett, köztük ő is. - fejezte be.

- Igen, emlékszem. - mondta merengve. - Mihez akarsz kezdeni?

- Van egy tervem, de az csak rám tartozik. - mondta nyomatékosan.

- Értem. - válaszolta Piton. - Szükséged van még valamire?

- Nem, köszönöm. Mára ennyi volt. - mindketten felálltak, majd kezet fogtak.

- Melyik az én szobám? - kérdezte a fekete hajú férfi, mielőtt kilépett az ajtón.

- Egy emelettel lejjebb, egyből a lépcső mellett.

A férfi biccentett, aztán kiment a szobából.

Bella gyorsan maga elé húzta az asztalon lévő könyvet, amikor meghallotta a folyosón közeledő lépteket. Úgy tett, mint aki nagyon belemerült az olvasásba, és bízott benne, hogy a varázsló nem hallja meg a kalapáló szívdobogását.

Épp amikor rendesen elhelyezkedett a széken, kopogást hallott, majd egy hangot is.

- Remélem, hogy nem unatkoztál.

Felpillantott a könyvből, majd minden erejét összeszedve elmosolyodott.

- Ne aggódj, találtam egy izgalmas könyvet, és gyorsan elszaladt az idő. - próbált nem túl erőltetetten mosolyogni, mert az túl feltűnő lett volna.

Voldemort fürkésző pillantásokat küldött felé, de ezek leperegtek róla.

- Örülök neki. - csak ennyit fűzött hozzá.

Bella nem gondolkodott, kibukott belőle a kérdés:

- Perselus elfoglalta a szobáját?

- Igen, az előbb. - bólintott. - És jó, hogy felhoztad ezt a témát, mert már a megérkezése óta kérdezni akarok valamit.

- Ha arra vagy kíváncsi, hogy miért voltam annyira ledöbbenve, amikor belépett az ajtón, akkor kérdés nélkül is válaszolok. Én már ismerem őt, jobban, mint téged. Sosem voltunk túl jóban, és eléggé letaglózott, mikor megtudtam, hogy ő az a barát, akiről beszéltél.

Voldemort meglepve hallgatta a nőt, nem hitte volna, hogy ilyen hamar elmondja, amit hallani szeretett volna, ráadásul önként.

- Igen, ezt szerettem volna tudni. Talán most te lettél gondolatolvasó? - viccelt.

- Csak szeretnék az lenni. - hajolt előre, egészen közel hozzá, és a hangja nagyon lágy volt.

- Mit szeretnél tudni? - kérdezte mosolyogva, mert tetszett neki a válasz.

- Mindent. - felelte egyszerűen. - Azt akarom, hogy bízz bennem, feltétel nélkül.

- Mindennek megvan a maga ára. - mormogta, és teljesen elveszett a nő szemeiben.

- Ezt én is nagyon jól tudom. De annak is megvan az ára, hogy itt maradjak. - simított végig a kezén.

Nem tudta, hogy mi késztette nevetésre, de Voldemort nevetni kezdett.

- Most már szemernyi kétségem sincs. Nagyszerű csapat leszünk. - mosolygott rá. - Mindjárt szólok Thomasnak, hogy hozzon fel valami innivalót.

- Hagyd csak, majd én hozok. - ajánlotta Bella, aztán kisurrant az ajtón.

A varázsló hátradőlt a széken, és lehunyta a szemét. Így próbált ellazulni. Napok óta nem aludt, vagy ha aludt is, nagyon keveset.

Majdnem elbóbiskolt, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Léptek közeledtek feléje, majd érezte, hogy megáll mögötte valaki. Egy pohár koppant az asztalon. Sóhajtást hallott.

Aztán egy olyan dolog történt, amire nem számított.

Érezte, hogy ujjak simulnak a vállára, majd finoman masszírozni kezdte az illető. Lehajolt a füle mellé, haja csiklandozta a nyakát, de nem akarta kinyitni a szemét. Volt az érintésében valami ismerős és megnyugtató. Egy pillanatig úgy érezte, hogy biztonságban van. Nem bánthatja senki. Nem akart felébredni az álomból, amibe ilyen hirtelen belecsöppent.

- Azt hittem, hogy csak innivalót hozol. - mondta halkan, de nem kapott választ. Amikor a kezek után nyúlt, azok már nem voltak a vállán. Csalódott arcot vágott, mire a másik kuncogni kezdett, és ezzel elárulta magát.

- Rose. - csukott szemmel is tudta, hogy ő van mellette. Ezt a nevetést ezer közül is felismerné. És nem tévedett. Amikor végre felpillantott, Rose mosolygós arcával találta szemben magát. Az asztalon egy pohár whisky volt.

- Gondoltam, megleplek egy kis itallal. És úgy látom, hogy örülsz neki.

- Ezzel arra akarsz rávenni, hogy valljam be, valójában annak örülök, hogy itt vagy? - villantott rá egy gonosz mosolyt.

- Egyáltalán nem. - válaszolta, és meg is rázta a fejét.

A mosoly egy darabig ott virított Voldemort arcán, aztán hirtelen elkomorult. Mindig ez történik vele. Az egyik pillanatban még jókedve van, és mosolyog, a másikban pedig teljesen magával ragadja a keserűség.

- Hé, mi a baj? - kérdezte vigasztalón Rose.

- Nem várhatok tovább. - jelentette ki eltökélten. - Minél hamarabb bele kell kezdenem, különben kifutok az időből. Főleg most nagyon fontos, hogy Dumbledore lett az igazgató.

- Micsoda? - hökkent meg.

- Perselus nem mondta neked? - kérdezte, de a nő ledöbbent arcát látva, rájött, hogy nem.

- Igen, ő lett az új igazgató, szóval bele kell vágnom a tervembe.

- És még mindig nem akarsz beavatni? - kérdezte óvatosan.

Voldemort felhajtotta az italt, aztán válaszolt.

- Teljes egészében csak én tudok róla, és azt szeretném, hogy ez így is maradjon. - szögezte le határozottan. - Viszont szükségem van a segítségedre, természetesen ezzel kapcsolatban.

- Hallgatlak.

- Most még nem mondok semmit. - felelte. - Csak azt szeretném, hogy tudd, te is a terv része vagy. Remélem, nem bántalak meg azzal, hogy nem mondom el, mire készülök. Úgy érzem, hogy ez magánügy, de nem szeretnélek teljesen kizárni belőle.

- Dehogy bántasz meg, bármiben segítek. Amiben csak akarod. Az sem baj, ha meggondolod magad, és úgy döntesz, hogy mégsem szeretnéd megosztani velem a terved. - mosolygott, de a gondolatai közben teljesen máshol jártak.

Nekem is van egy tervem, amiről nem tudsz. És te nemcsak a terv része vagy, hanem a középpontja. Rólad szól az egész. Viszont te sosem fogod megtudni, hogy mire készülök, csak abban a pillanatban, amikor megvalósult. De akkor már túl késő lesz, hogy bármit is tegyél ellene. Akkorra már a markomban leszel. És nem fogsz megszabadulni tőlem.

- Én is elhatároztam valamit. - kezdte lassan, mert nem akarta, hogy valami olyasmit áruljon el, amit Voldemort nem tudhat meg. Természetesen a tervéről beszélt, csak egy kicsit burkoltan fog fogalmazni, épp úgy, ahogy a férfi is tette.

A varázsló elmélyülten figyelte az arcát, érzelmek után kutatott, de Rose nagyon jó pókerarcot tudott vágni, így semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből.

- Ha jól sejtem, te sem fogsz beavatni.

- Nem bizony. - vigyorgott a nő, de ezt csak azért csinálta, hogy elterelje a figyelmét. Talán jobb is így, hogy ezt mondta. Csak azt akarta, hogy a férfi tudja, nemcsak ő tervez dolgokat.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Bella állt ott, a kezében egy tálcával, amin egy whiskys üveg volt, és két pohár.

Mosolyogva lépett be az ajtón, de amikor megpillantotta Rose-t, csak egy kicsit bizonytalanodott el. Nem akarta, hogy a nő lássa, nem örül neki, hogy ott van.

- Azt hiszem, már nem lesz szükséged italra. - mondta nyugodtan, Voldemortra nézve.

- Tedd csak le a szekrényre, majd később kettesben megisszuk. - mosolygott rá csábosan, de nem játszotta meg magát Rose kedvéért. Valóban Bellával akart lenni.

- Rendben. Ahogy szeretnéd. - válaszolta kedvesen.

Rose csendben ült, ami egyből feltűnt a varázslónak. Azt hitte, hogy hozzá fog fűzni valamit ahhoz, amit Bellának mondott, de úgy látta, hogy a nőt hidegen hagyta. Vagy legalábbis nagyon jól titkolta. Egyébként örült neki, hogy Rose úgy viselkedik, mintha a barátja lenne, és nem kezd el féltékenykedni. És attól is megkönnyebbült, hogy Bella ilyen jól fogadta, hogy Rose-zal van. Csak most döbbent rá, hogy mindkét nő meghatározó szerepet játszik az életében, és egyikről sem tudna lemondani a másik kedvéért. Rose-t már túl régóta ismeri ahhoz, hogy elengedje őt, mert mindig számíthatott rá, és nagyon jó barátok. Bellában pedig meglátott valami olyat, amit eddig nem vett észre senki másban. Minél több időt töltött vele, annál jobban bebizonyosodott, hogy jól érzik magukat egymás társaságában. És mellette egy egészen új érzés kerítette a hatalmába. Érzelmeket váltott ki belőle, amik teljesen felkavarták. Nagyon ismeretlenek voltak számára ezek az érzelmek.

Behunyta a szemét, és azonnal megjelent a szeme előtt az a bizonyos szó, amire ő sosem volt képes.

Szeretet.

Hirtelen kirázta a hideg, és erre a nők is felfigyeltek.

- Mi a baj? - kérdezték szinte egyszerre.

Csak nemet intett a fejével, jelezve, hogy nem akar róla beszélni, és hogy minden rendben.

Ezt az érzést azonban sehogy sem tudta kiűzni a fejéből, és legfőképp a szívéből.

Úgy érezte, hogy Bella mellett valami egészen új dolgot tapasztalhat meg, ha mellette marad.

Talán ő megtaníthatná szeretni. Talán ő elfeledtethetné vele azt a sok rosszat, ami történt.

Nem. - mondta a fejében egy hang. - Te is jól tudod, hogy ez lehetetlen. Ne is álmodj arról, hogy valaha képes leszel szeretni valakit tiszta szívből. Mert neked nincs. A szíved helyén csak egy hatalmas űr tátong. Lehet, hogy van még benned néhány emberi érzelem, de azt a kegyetlen sors ki fogja irtani belőled, és nem marad belőle semmi. Lehet, hogy Bella képes lenne felolvasztani a jéghideg lelkedet, de te is teljesen tisztában vagy vele, hogy soha nem leszel képes szeretni őt. Soha többé nem leszel a régi.

Soha többé. Soha többé. Soha többé.

Nem volt képes gondolkodni. Az őrület olyan szinten eluralkodott rajta, hogy legszívesebben megölt volna valakit.

És csak most jött rá, hogy hónapokkal ezelőtt gyilkolt utoljára. Egyáltalán nem hiányzott neki, de ha véghez akarja vinni a tervét, muszáj lesz. És nemcsak egyszer…

A saját zihálására lett figyelmes, arra, ahogy levegő után kapkodva, a fejét a tenyerébe támasztva ül az asztalnál. Ahogy felpillantott, meglátta Bella és Rose aggódó, szinte ijedt arcát. Meg akarta nyugtatni őket. Nem akarta, hogy aggódjanak érte.

- Jól vagyok. - csak ennyit mondott, de nem hangzott túl meggyőzőnek.

- Nem akarunk faggatni. A te döntésed, hogy elmondod nekünk vagy sem, de szerintem pihenésre lenne szükséged. - mondta Rose, aztán felállt. - Szólok Thomasnak, hogy készítse elő a szobát.

- Nem kell. - állította meg Bella. - Hiszen ez az ő szobája, én csak vendég vagyok. Majd én átmegyek máshova. - jelentette ki, aztán azonnal a szekrényhez indult volna, hogy kipakolja a ruháit, amikor Voldemort megfogta a kezét.

- Nem kell máshova menned. Pontosabban nem akarom, hogy máshova menj. - nézett a szemébe, és Bellának összeszorult a szíve, amikor meglátta a fájdalmat a tekintetében.

- Nagyon szeretem ezt a szobát, és ha te így szeretnéd, szívesen maradok. - mosolygott.

Voldemort csak bólintott, mert úgy érezte, hogy képtelen lenne ugyanolyan kedvességgel és szeretettel válaszolni.

Egy ideig csend volt, aztán a férfi felállt a helyéről, mert már eléggé kényelmetlennek érezte.

Rose azonnal odalépett hozzá. Bella ezt nem látta, mert kifelé nézett az ablakon. Csak arra lett figyelmes, hogy suttogó hangokat hall.

Azonnal feléjük fordult, és meglátta, ahogy Rose Voldemort füléhez hajolva, lázasan mormol valamit. Bellában azonnal felment a pumpa.

- Társaságban nem illik sugdolózni. - hangja keményen csattant a csendben. Rose azonnal felé fordult. Egy pillantással végigmérte - ami egyáltalán nem volt kedves -, majd hetykén odavetette:

- És hol itt a társaság?

Bella nem reagált semmit, csak a férfi szemébe nézett. Nem látta rajta, hogy mosolyogna Rose beszólásán, aminek kifejezetten örült.

- Most mennem kell. - mondta halkan Voldemort, majd Rose-t kiterelve a szobából, magára hagyta Bellát.

Egyre monotonabbá váltak számára a napok. Nem történt semmi különös, vagy legalábbis nem vele. Nem volt semmi dolga, egész nap a szobájában volt, és könyvet olvasott, vagy csak bámult ki az ablakon, és az eddig történteken töprengett.

Azonban Voldemort nagyon elfoglalt volt hozzá képest. Minden nap már hajnalban elment, és csak későn jött haza, vagy egyáltalán nem is jött vissza. Akárhányszor lement reggelizni, mindig egy asztalnál találta őket, elmélyülten beszélgettek valamiről, és mindig, amikor a közelükbe ment, azonnal elhallgattak. Olyan érzése volt, minta titkolnának előle valamit, és ez nagyon nem tetszett neki. De ez meg sem közelítette azt, ami miatt valójában ideges volt.

Az zavarta a leginkább, hogy kivel beszélt olyan bizalmasan. Hogy kivel ment mindenhová, és miket mondott el neki. Egy olyan embernek, akiben a legkevésbé sem bízott.

Most is ott ültek egy sarokban, és ha jól látta, egy térkép fölé görnyedtek.

Ugyanaz a fenyegető, fekete szempár fogadta megint.

- Gyere nyugodtan, már végeztünk Perselusszal. - hívta oda hozzájuk Voldemort.

- Nem, köszönöm. Inkább a szobában reggelizek. - pillantott rájuk, majd felviharzott a lépcsőn. Szinte ledobta az asztalra a tálcát, és ugyanolyan heves mozdulattal dobta le magát az ágyra. Próbálta nyitva tartani a szemét, de az álom szép lassan magával ragadta.

Amikor felébredt, azt sem tudta, hogy hol van. Odakint már sötétedett, ami azt jelentette, hogy az egész napot átaludta. A reggelije még mindig ott volt, ahol hagyta. Szinte pillanatok alatt megette, olyan éhes volt. Nem volt kedve semmihez, ezért megint lefeküdt aludni.

Másnap reggel úgy érezte, hogy végre sikerült kipihennie magát. Néhány percig még lustálkodott, de ennek ismét az lett az eredménye, hogy elaludt.

Így nem vette észre, hogy nyílik az ajtó, és egy test kúszik be a szobába.

Halkan szuszogott, nem érzékelte a veszélyt.

Próbált megmozdulni, de nem tudott. Olyan volt, minta odaláncolták volna.

És akkor meghallotta azt a semmivel össze nem téveszthető sziszegést.

Nem tévedett. Ahogy álmosan kinyitotta a szemét, egy sárga szempár szegeződött rá. Egyre csak sziszegett, minél jobban megmutatva hatalmas nyelvét.

De nem ez volt a legrosszabb. Hanem az, hogy nem tudott megmozdulni. A kígyó teljesen rátekeredett a testére, levegőt is alig tudott venni. Mégsem sikított, pontosabban szeretett volna, de ekkor megpillantott egy másik - sokkal emberibb - szempárt, ami az ágy mellől méregette őt.

- Jó reggelt, Bella. Kész van a reggeli. Szeretném, ha lejönnél. - mondta Voldemort olyan nyugodtan, mintha észre sem venné a rajta tekergőző állatot.

Aztán egyszer csak valami furcsa sziszegést hallott, de ezúttal a férfi szájából. A kígyó azonnal letekeredett róla, így ismét levegőhöz jutott.

Pillanatok alatt eltűntek, de azt a furcsa hangot még akkor is hallotta, amikor becsukódott az ajtó.

Voldemort irányította a kígyót.

Párszaszájú, vagyis beszél a kígyók nyelvén.

Kipattant az ágyból, és máris a lépcsőn robogott lefelé.

Nem káprázott a szeme. A kígyó a gazdája vállán pihent, és ugyanolyan fenyegetően méregette. Azonnal észhez tért, amikor meglátta, hogy már megint kivel van Voldemort.

Sajnos meghallotta az utolsó néhány szót, amit Perselus mondott. Teljesen feldühödött.

- …amit már hónapokkal ezelőtt elterveztünk. És ha minden igaz, akkor hamarosan sikerül megvalósítani a tervünket.

- A tervünket? - visszhangozta kiabálva Bella, és egyenesen Voldemort szemébe nézett.

- Nyugodj meg, Bella. - mondta halkan. - Ez egy másik dolog, amiről nem tudsz.

- Nem mintha a másik tervedbe beavattál volna. - mondta gúnyosan. - Hogyan kérheted, hogy nyugodjak meg? - fakadt ki. - Hónapok óta azon vagyok, hogy a bizalmadba fogadj, próbálok olyan lenni, amilyennek te szeretnél. Bármit megtennék érted, erre most kiderül, hogy ő már rég tud mindenről? Láttam, hogy milyen sokat vagytok együtt mostanában, de egy dolgot jól jegyezz meg. - hagyta abba egy pillanatra, majd dühös tekintettel folytatta. - Perselus Piton mindig is Dumbledore embere volt, és az is marad.

Küldött egy gyilkos pillantást az említett felé is, majd felviharzott a szobájába.

Miközben nagy léptekkel szelte a lépcsőfokokat, megfogalmazódott benne valami

Olyasvalami, ami már egy ideje ott lapult az elméje mélyén, és ez kellett hozzá, hogy végre a felszínre törjön. Nem is próbálta meggyőzni magát az ellenkezőjéről, azt tette, amit a szíve diktált. És a szíve mindig megmondta az igazat.

Most azonnal itt hagyja ezt a helyet.

Betelt nála a pohár. A rengeteg dolog, ami ezalatt a néhány hét alatt történt vele, most hatalmas erővel tört ki belőle, és arra ösztökélte, hogy mindent hagyjon maga mögött, és ne törődjön semmivel.

Nem is tétovázott, amikor belépett a szobába. Azonnal a szekrényhez rohant - épp úgy, ahogy egy nappal ezelőtt is tette, de most nemcsak a szobából fog kiköltözni, hanem a fogadóból is.

Az ágyra dobta a bőröndöt, majd nem törődve, hogy a ruhái összegyűrődnek, elkezdte bedobálni őket. Épp sikerült behúznia a cipzárt, amikor meghallotta, ahogy a falhoz csapódik az ajtó. Ami csak egy dolgot jelenthetett. Iszonyú dühös.

- Mit csinálsz? - kérdezte fogcsikorgatva, amikor meglátta az ágyon heverő bőröndöt.

- Azt, aminek látszik. - felelte Bella, felé sem pillantva. - Elmegyek, és nem akadályozhatsz meg benne. - fordult feléje, és olyan eltökéltség áradt belőle, amilyet a férfi még nem látott.

- Ha csak Perselus miatt akarsz elmenni… - kezdte.

- Nemcsak miatta. - vágott a szavába. - Piton csak hab a tortán. Elegem van mindenből és mindenkiből. Belefáradtam, nem bírom tovább. Kell egy kis levegőváltozás, ha itt maradok, megfulladok. - tárta szét a karját tehetetlenül.

- Ez azt jelenti, hogy visszajössz? - kérdezte csak úgy mellékesen. Bella szívében még egyszer megfordult az a képzeletbeli tőr, amikor meghallotta, hogy a férfit egyáltalán nem kavarja fel hirtelen távozása. Nem hallotta, hogy reménykedett volna abban, hogy marad.

- Nem tudom. - fordult vissza az ágy felé, mert megérezte, hogy könnyek égetik a szemét.

- És mi lesz Narcisszával? - jött a következő kérdés.

- Majd írok neki egy levelet. Jól érzi itt magát, nem akarom, hogy miattam el kelljen mennie. Egyébként is, tud vigyázni magára, ahogy ezt a képembe is vágtátok. - Voldemort kihallotta a hangjából a gúnyt.

- Én nem mondtam ilyet. - indult feléje, majd gyengéden a nő karjára tette a kezét.

- Ne érj hozzám! - sziszegte, aztán dühösen kirántotta magát a férfi szorításából. - Most pedig engedj elmenni, légy szíves. Talán még elérem a délutáni vonatot. - emelte fel az ágyról a bőröndöt, de a férfi jéghideg hangja és tekintete a padlóhoz láncolta.

- Nem mehetsz el. Túl sokat tudsz rólam. - az ördögi fény, ami a szemében csillogott, csak még jobban felbőszítette Bellát.

- És akkor mit fogsz tenni velem? - gúnyolódott. - Gyorsan végezz rajtam emléktörlést, nehogy valaki megtudja a mocskos titkaidat. - köpte felé a szavakat.

Voldemort szeme szikrákat szórt, majd hirtelen elfordult tőle, és a szoba másik végébe ment.

Bella kihasználta az alkalmat, és azonnal a vállára terítette a köpenyt, majd a bőröndöt felemelve, az ajtó felé indult.

- Talán nem voltam elég világos? - kérdezte Voldemort halkan, de fenyegetően.

Bella nem válaszolt, csak még egyszer mélyen a szemébe nézett, hogy emlékezzen a szeme színének pontos árnyalatára, majd ismét tett néhány lépést előre.

- Azt mondtam, hogy nem mész sehová! - üvöltötte a férfi, majd nem gondolkodott, és azonnal előrántotta köpenyében lapuló pálcáját.

Zihálva meredt a nőre, ő pedig kiejtette a kezében lévő bőröndöt, és csak bámulta a fegyvert, ami olyan fenyegetően szegeződött rá. Mégsem ez volt az, ami maradásra bírta.

A férfi tekintete volt az, ami miatt nem tudott megmozdulni. Az az elszánt tenni akarás. Mégiscsak fontos neki, hogy a fogadóban maradjon, ha még a pálcáját is előkapta.

Hirtelen eszébe jutott a köztük nemrég lezajlott beszélgetés, amikor a férfi azt mondta neki, hogy most már biztos benne, hogy nagyon jó csapat lesznek együtt. Nem tudta, hogy mit is gondoljon erről.

Amikor Voldemort percek múlva sem eresztette le a pálcáját, Bellából önkéntelenül előtörtek a szavak, de olyan hévvel, hogy beleremegtek a falak.

- Gyerünk, ölj meg nyugodtan! Mire vársz még? Ne fogd vissza magad!

Úgy meredtek egymásra, mint két vadállat, akik nem tudták, hogy melyikük fog először nekiesni a másiknak.

A varázslónak eszébe jutott egy emlék, ami a megismerkedésük másnapján történt.

Szóról szóra emlékezett, hogy mit mondott akkor Bellának.

Téged sosem tudnálak bántani, nemhogy megölni, és ha bármi rosszat is teszel majd a jövőben, nem számít, melletted leszek.

A felismeréstől megremegett, a pálcát tartó keze is ide-oda mozgott a levegőben.

Amilyen gyorsan feldühödött, olyan hirtelen el is múlt ez a dühroham.

Lassan elkezdte leengedni a karját, míg végül teljesen a teste mellé szorította.

Fájdalom és megbánás sütött a szeméből, ami szinte égette Bella arcát.

Képtelen lenne fájdalmat okozni neki, mert ő az egyetlen, aki megmentheti.

Aki megmentheti saját magától.

Attól a szörnyetegtől, amivé vált. Ami benne lakozik, és teljesen eluralkodott rajta.

Nem törődött azzal, ami egy nappal ezelőtt lezajlott benne, amikor Rose-zal megkérdezték tőle, hogy mi a baj.

Tudta, hogy ő az egyetlen, aki még segíthet rajta.

Nem veszítheti el, ha már a sors az útjába sodorta.

Talán egy nap képes lesz szeretni. Talán egy nap úgy ébred majd fel, hogy nem érez bűntudatot, nem lesz magányos. De ehhez szüksége van Bellára.

Ő az egyetlen, aki visszahozhatja az életbe. Habár ez az utolsó dolog, amit most szeretne.

Meg akart szólalni, de annyira kiszáradt a torka, hogy egy szót sem tudott kipréselni magából.

Vetett feléje egy meggyötört pillantást, majd ólomnehéz lábakkal elindult az ajtó felé.

Még egyszer utoljára visszafordult, és a tekintetével próbálta elmondani azt, amit képtelen volt szavakkal kifejezni.

Sajnálom. Nem akarlak elveszíteni.

Aztán becsukódott az ajtó mögötte, és eltűnt Bella szeme elől.

Bénultan állt a szoba közepén. Nem bírta túltenni magát a sokkon. Nem is tudta, hogy melyik felkavaróbb. Az, hogy a férfi rátámadt, vagy az a tekintet, ahogy nézte őt, miközben kiment az ajtón.

Egy dologban azonban biztos volt. Tudta, pontosabban érezte, hogy nem fogja bántani.

Nem is tudta, hogy mit csinál, egyszerűen csak azon kapta magát, hogy fülig ér a szája, miközben könnyek csorogtak le az arcán.

A bőröndöt az ágy alá rúgta, ledobta magáról a köpenyt, majd kitárta az ablakot. A téli, jeges szél az arcába csapott, de nem bánta. Mélyeket lélegzett, így sikerült kitisztítania az elméjét.

Még mindig dühös volt, amiért a férfi képes lett volna bántani őt, de ez eltörpült amellett, amit érzett. Megkönnyebbült, hogy végre kiadhatta magából azt a sok felgyülemlett érzelmet.

Szabadnak érezte magát, olyan szabadnak, mint eddig soha.

Egy táncoló hópelyhet figyelt, ami lassan szállt lefelé a szél szárnyán.

A mosoly ott ragyogott az arcán, és nem is próbálta leplezni az érzéseit.

Megtanítalak szeretni. Ha az életembe kerül, akkor is.