3. Fejezet

3. Fejezet

Bella álmatlanul feküdt az ágyban. Bármennyire is próbált, nem bírt elaludni.
A Nagyúr távozása után kipakolt a bőröndökből, és aztán lefeküdt aludni. Vagyis csak szeretett volna, de nem tudott. Már órák óta forgolódott, de nem jött álom a szemére.
Bárcsak tudnám, miért kavart fel ennyire? - kérdezte magától. - Nem, - rázta meg a fejét. - ő csak segített nekem, hogy legyen hol laknom. Semmi értelme az időmet fecsérelnem rá. És amúgy is azért jöttem ide, hogy megünnepeljük a nővéremmel a szülinapját. Azzal kipattant az ágyból, és átöltözött. Elhatározta, hogy elmegy sétálni, hátha talál egy ajándékboltot.
Behúzta maga után az ajtót, és lement a rozoga lépcsőn. Amint leért, Thomas egyből észrevette.
- Már fel is ébredt, kisasszony? Fárasztó és hosszú útja volt, nem szeretne még pihenni egy kicsit? Vagy talán kér egy csésze forró teát?
- Nem kérek semmit, köszönöm. Igen, eléggé elfáradtam az úton, de már kipihentem magam, és szeretnék elmenni sétálni. Viszlát!
- Ne, még ne menjen el, kisasszony! Még meg sem kóstolta a legújabb süteményeimet. Most lett kész, nagyon finom! És adhatok még hozzá...
- Az előbb mondtam, hogy nem kérek semmit! Vagy talán süket? - kiabálta Bella.
- Én értem, hölgyem, de... - próbált szóhoz jutni a kocsmáros.
- Maga nem ért semmit! És ha most megengedi, végre elindulnék.
- Kisasszony, kérem, várjon! - szólt még utána, de a nő csak ment az ajtó felé, ezért jobbnak látta, ha bevallja az igazat. - A Nagyúr megkért, hogy figyeljek Önre, amíg itt van, és ha el akar menni valahova, állítsam meg, és ne engedjem el innen.
Bella megtorpant, keze már a kilincsen volt. Lassan megfordult, és ránézett a férfira.
- Mit mondott? Engem nem tarthat akarattal senki, sehol! - azzal elindult az öreg felé. A férfi ettől egy kicsit megijedt, és elkezdett hátrálni, de nem sokat tudott, mert a háta nekiütközött a pult falának.
- Hölgyem, kérem, ne bántson! Én csak teljesítem azt, amire a Nagyúr megkért. És az ő szavának nem lehet ellenszegülni. - az utolsó szavakat elhaló hangon ejtette ki.
A nő már készült felemelni a pálcáját, de az utolsó mondat megállította, és visszatette a köpenyébe. A férfi nem mert megszólalni, csak bámulta a földet.
- Nekem nem parancsolhat egy olyan ember, akit csak egy napja ismerek, és ő egyáltalán nem tud rólam semmit. Remélem, világos voltam. - közölte, és újból a kijárat felé vette az irányt.
Az öreg most nem szólt utána, látta, hogy ennek a nőnek nem lehet parancsolni. Azt csinál, amit akar. Most már csak az este miatt aggódott, sőt nem is aggódott, hanem rettegett. Tudta, hogy mi fog vele történni, ha a Nagyúr rájön, hogy nem teljesítette, amire megkérte.
Meg fog ölni. - jutott el az agyáig a felismerés. - Végem van.
Miután befejezte az elmélkedést, visszament a pult mögé, és elkezdte megtisztítani a koszos poharakat. Talán ez az utolsó nap, mikor még megteheti... 

Bella feldúltan és dühösen kóborolt az ismeretlen utcákon. Eddig az volt a célja, hogy vesz a nővérének egy másik ajándékot, de az előbbi beszélgetés mindent kitörölt a fejéből. Így már nem volt célja, hogy hova menjen, csak haladt előre. Még mindig nem sikerült megnyugodnia. Teljesen magán kívül volt.
Nem tudom elhinni, hogy egy idegen meg akarta mondani, hogy mit csináljak. Ráadásul nem a szemembe mondta, hanem a hátam mögött. Ha szépen megkér rá, hogy maradjak ott, akkor talán megtettem volna, de így... - dühében néhány, kósza, göndör hajtincse a szemébe lógott, ezért megállt egy bolt kirakata előtt, hogy rendbe hozza magát.
A bolt tulajdonosa épp kinyitotta az ajtót és meglátta, ahogy a nő a kirakatban nézelődik. Biztos azt hitte, hogy felkeltette valami az érdeklődését, pedig ő csak próbált lenyugodni.
- Jó napot, hölgyem! Látom, Önnek is megtetszett a kínálatunk. Szerintem nagyon jól állna magán az a selyem estélyi. - mondta és közben rámutatott egy fekete, pánt nélküli ruhára. - A héten érkeztek szebbnél-szebb ruhák. Jöjjön be nyugodtan, próbáljon fel párat.
- Majdnem mondtam, hova tegye a ruháit! - tett felé egy sértő mozdulatot, és otthagyta a kábult férfit.
Tovább folytatta útját. Újabb ruhaboltok előtt ment el, de egyetlen ajándékboltot sem látott.
Mégis miféle város ez, ahol egy egyszerű ajándékbolt sincs?! - fortyogott magában. - Akkor mégis honnan fogok szerezni ajándékot a nővéremnek?
De csak idáig jutott el a gondolataiban, mert egy elhagyatott utcára fordult be.
Az út szélén csak néhány öreg, omladozó ház állt, ha lehet ezeket háznak nevezni. Inkább viskók voltak, amikben már rég nem lakott ember.
Bella nem tudott megmozdulni. Érezte, hogy el kéne mennie onnan, mert veszélyes helynek tűnik, de bármennyire is akart, a lábai nem engedelmeskedtek neki. Így hát csak állt, mint egy szobor, és kémlelte az üres utcát.
Köd szállt le az útra. A boszorkány megborzongott, egész testében érezte azt a bizonyos hideget, amitől nem tudott megszabadulni. Pár perccel ezelőtt még melege volt a nagy sietségtől, de most rázkódott a hidegtől. Fogai összekoccantak, de nem azért, mert fázott, hanem mert félt. Pedig ő nem ijedős, sosem volt az, most mégsem tudott magyarázatot találni a viselkedésére. Halálra volt rémülve és ezt az érzést a köd keltette benne. A normális ködtől nem ijedt volna meg, de ezt nagyon furcsának és aggasztónak találta. Ez nem az égből jött - mint általában -, hanem a föld felett néhány centiméterrel lebegett, és egyre sűrűbb lett. Bella már alig látott valamit, mert a köd nemcsak a lábát vette körül, hanem felkúszott egészen az arcáig. Olyan volt, mintha körül akarta volna ölelni őt, de ő nem érezte ezt olyan kellemesnek, inkább fullasztónak. Szorította a tüdejét, ezért elindult az ellenkező irányba, hogy végre otthagyja ezt a borzasztó helyet. Alig lépett párat, ismét földbe gyökerezett a lába. Egy fekete ruhás alak állt tőle néhány méternyire...
Az arcát nem látta a ködtől, csak annyit észlelt, hogy az gyors léptekkel megindult felé. Ő viszont ugyanúgy állt, mint eddig.
Az alak tudta, hogy kivel áll szemben, hiszen órák óta csak őt kereste, és most végre megtalálta. Megállt a nő előtt pár lépéssel, de csöndben maradt, mert érezte, hogy így még jobban meg tudja rémíteni.
Bella hunyorgott, nem látott teljesen tisztán a ködtől. Aztán nem sokkal később a nagy fehérség szertefoszlott, mintha nem is lett volna.
Egy fenyegető, kék szempárral találta szemben magát. És végre megszólalt:
- Látom, nagyon jól szórakoztál. Olyannyira, hogy el is tévedtél. Azt hiszed, hogy én viccből mondtam, hogy maradj a fogadóban? Most megtanulod, hogy velem nem érdemes ujjat húzni... - fenyegetőzött, de nem vette elő a pálcáját. Bellának egy pillanaton belül visszajött a hangja:
- És te mit képzelsz magadról, hogy csak úgy megmondod, hogy mit csináljak? Nem vagyok a tulajdonod! Egy napja ismerlek, mégis mi jogon mondod meg, hogy hol maradhatok, és hol nem? Nincs semmi közöd ahhoz, hogy hova megyek, és amúgy is meg tudom védeni magam! Gondolom te is a Roxfortba jártál, és mint tudjuk, ott nagyon komolyan veszik a fekete mágiát. - azzal megfordult és leült egy padra, amit csak most vett észre, mert eddig a nagy ködtől nem látott semmit.
A Nagyúr is leült mellé. Aztán ismét a nő szólalt meg:
- Tudom, te mindenkit megfenyegetsz azzal, hogy megölöd, ha nem azt csinálják, amit mondasz. Gondolom, holnap már mehetünk is Thomas sírjához, mert nem teljesítette a parancsodat. De csak hogy tudd: Thomas többször is próbált megállítani, még a süteményét is bevetette, hogy ott maradjak. Aztán mikor látta, hogy el akarok menni, elmondta, hogy te kérted meg rá, tartson ott. Szóval ne őt hibáztasd, önszántamból jöttem el. És most lehet, hogy engem is meg akarsz ölni, sőt biztos vagyok benne, látom a szemedben. Tessék, itt vagyok. - felállt a padról, és magadóan a szemébe nézett. Ő viszont csak bámult rá, és a hallottakon töprengett.
- Ülj vissza, kérlek. - nézett rá szelíden. Mikor az leült, folytatta. - Igazad van, én erre születtem. A gyilkolásra. - nem tudta tovább mondani, mert az egyik viskóból, - amit Bella lakatlannak vélt - kijött egy nő, és sikítozva mutogatni kezdett a Nagyúrra.
- Megölted a lányaimat! Remélem, a pokol tüzében fogsz elégni! Most viszont én öllek meg téged! - elindult feléjük egy kiélezett késsel. A nő még méterekre volt tőlük, mikor a férfi felemelte a pálcáját és felé intett. Zöld fény villant és a nő holtan terült el a földön, de mielőtt még meghalt, egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a száját.
Bella megdöbbenve állt mellette. Az előbb saját maga mondta, hogy ez a férfi bárkit képes lenne egy szó nélkül, hidegvérrel megölni, de ez mégis megbénította.
Már az első pillanatban megérezte, hogy egy ilyen különös, mégis csábító férfival találkozott.
- Remélem, nem ijesztettelek meg nagyon. És még valamit el kell mondanom. Az előbb azt akartad, hogy öljelek meg, vagyis nem akartad, de arra céloztál, hogy bármikor meg tudnám tenni. - elhallgatott, nem tudta, hogyan folytassa. Ő nem olyan ember volt, aki kifejezi az érzelmeit, de most ezt akarta. Nagy nehezen folytatta, és egy mondatba belesűrített mindent.
- Téged sosem tudnálak bántani, nemhogy megölni, és ha bármi rosszat is teszel majd a  jövőben, nem számít, melletted leszek.
Bellát nagyon meglepte ez a vallomás, hiszen csak pár órája ismeri őt ez a férfi, és ha már most ilyeneket mond, mi lesz később? 
Vagy nem mond igazat? Lehet, hogy nem kéne megbíznom benne? - ilyen kérdések gyötörték, és nem tudott megszabadulni tőlük.
- Szerintem jobb lenne, ha visszamennénk, alkonyodik. - az ég alja pirosas színt öltött.
Ilyen sokáig voltam kint egyedül? - kérdezte magától. 
- Persze, menjünk. - egyezett bele, erre a férfi odanyújtotta a karját, ő pedig belekarolt, és így indultak vissza a varázslatos naplementében.