1. Fejezet

Kedves olvasóim! Meghoztam életem első blogjának, első fejezetét. Szeretném megköszönni három embernek, hogy támogattak és ösztönöztek arra, hogy elkezdjem ezt a blogot. Ők: Lora, Fanni és Réka. Még egyszer nagyon köszönöm nekik, nélkülük nem jött volna létre ez a blog.
A blogról csak annyit szeretnék mondani, hogy ez egy világhírű sorozat előzménye. Gondolom már mindenki rájött, hogy melyikről van szó. Az egész az én fejemből pattant ki (már hónapok óta el szerettem volna kezdeni, de nem volt elég bátorságom hozzá), nem másoltam sehonnan. Csak az írónő ötleteit követem, és próbálom leírni azt, hogy én hogyan képzelem el a főszereplő múltját.
Jó olvasást kívánok! :) 

1. Fejezet

A vonat hangosan pöfögött a halk éjszakában. A hegyek óriásokként tornyosultak a táj fölé. Csend volt, csak a vonat zakatolását lehetett hallani. Nem mozdult semmi, teljes nyugalom uralkodott.
A kocsikban ülő emberek is nyugodtak voltak, derűsen beszélgettek egymással. Finom kávét vagy teát iszogattak és megtárgyalták a nap legfontosabb eseményeit. Igen, mindenki vidám és jókedvű volt, kivéve egyvalakit.
Ő nem tudott senkivel sem beszélni, mert egyedül volt a kocsiban. Nem is nagyon akart, mert utált emberek között lenni... illetve olyan emberek között, akik különböztek tőle.
Néha-néha áthallatszott egy nevetés vagy egy kiáltás, de ő próbált nem odafigyelni. Minden zavaró tényezőt ki akart zárni, ezért kinézett a vonat ablakán. A tájból nem sokat látott, mert túl gyorsan száguldott a szerelvény, de ő nem is a tájra volt kíváncsi, már elégszer látta életében.
Sima homloka ráncba szaladt, ahogy összpontosítani próbált, de semmi jó ötlet nem jutott eszébe. De lesz még elég ideje rá, hogy kitaláljon valamit, hiszen neki mindig is nagyon jó tervei voltak. Az iskolában is minden nap bezsebelt egy jó szót vagy dicséretet. Ezekre ő mindig nagyon büszke volt. A tanárok is azok voltak, amikor csak meglátták őt a folyosón, ő egyből köszönt nekik, és rájuk villantotta kábító mosolyát.
Bárcsak most is ilyen könnyen menne - gondolta. De sebaj, majd megoldja valahogy, számára nincs lehetetlen.

Az út már órák óta tartott, és alig várta, hogy végre leszállhasson. Nem akart többé egy fedél alatt lenni velük, pedig ők is ugyanolyan emberek voltak mint ő. Igazából ő különbözött tőlük ő nem egyszerű ember volt. Varázslónak született... és az is marad örökre... mert ő örökké élni fog... és ebben nem akadályozhatja senki...

Már látszottak a közeli kisváros házainak tornyai. Késő éjszaka volt, de ő egyáltalán nem aggódott amiatt, hogy hol fog aludni. Mióta befejezte az iskolát, egy kis fogadóban lakik. Most is csak egy halaszthatatlan ügye volt, azért kellett elutaznia. De sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna.

Nem baj, megfizetett érte, szépen megfizetett... - mosolygott gonoszan. - Legalább nem kell már foglalkoznom vele... és a többiek egy életre megtanulták, hogy velem nem érdemes ujjat húzni... és ha nem teljesítik azt, amit kértem, megismerik a haragomat, aztán már semmi másra nem lesznek képesek...

A vonat egy hangos csikorgással megállt. Elsőnek szállt le. Már szinte fullasztónak érezte a légkört. Amikor lelépett a peronra, és beszívta a friss, esti levegőt, megkönnyebbült. Végre megszabadult a sok csőcseléktől. Nagyon elege volt belőlük, de tudta, hogy a városban még több ilyennel fog találkozni, de mindent megtesz azért, hogy elkerülje őket.

Minden embernél volt bőrönd, vagy legalábbis egy kisebb táska, amiben a személyes holmikat vitték, de nála nem volt semmi, még aktatáska sem.

Csak egy valami lapult köpenye zsebében... a varázspálcája. Ez mindig nála volt, még éjszaka is, hiszen neki akkor volt a legnagyobb szüksége rá. Nem lehetett tudni, hogy ki támadja meg... de neki végül is mindegy volt, hogy az életére törnek vagy sem. Aki meg akarta támadni vagy esetleg csak mondott valami olyat, ami nem tetszett neki, egy másodpercen belül már a földön találta magát... holtan. Ezért volt számára nagyon fontos a pálcája, hogy mindig meg tudja védeni magát. Viszont az ő esetében a védekezés egyenlő volt a gyilkolással.

A vonatról közben mindenki leszállt, és ő is el akart indulni a fogadó felé, de egy női hang megállította... nem tudott mozdulni, csak a hang forrását kereste... és végül meg is találta a sok ember között.

- Ezt nem hiszem el! - fakadt ki a nő. - Szépen megkértelek rá, hogy vigyázz a csomagomra! Ajándék volt a nővéremnek, a születésnapjára vettem. Erre te mit csináltál? Nem figyeltél oda, és amíg én leszálltam a többi csomaggal, elveszítetted! És fogalmam sincs, hogy honnan fogok beszerezni egy ugyanolyat! Ráadásul a vonat is elment, úgyhogy már visszaszerezni sem tudjuk. Nagyon különleges ajándék volt. - fejezte be a szidást, és hátradobta éjfekete, hullámos haját.

- Hidd el, Bella, tényleg nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem oda! Bárcsak jóvátehetném! De már nem tudom... - sírta el magát a kísérője.

- Jól van, hagyd abba, tudod, hogy mennyire utálom, ha valaki sír. Majd megpróbálok venni valami mást, csak az a baj, hogy itt még nem jártam és nem ismerek senkit. De majd csak találok egy boltot. 

A férfi egész végig ott állt, és hallgatta a két nő beszélgetését. Nem tudta levenni a szemét a fekete hajú nőről. A másik nem érdekelte, csak őt nézte. Teljesen megbabonázta. Meg akarta ismerni őt.

- Persze, biztosan találsz majd, nem olyan nagy ez a város. - mondta a másik és közben ránézett az órájára. - Gyorsan elszaladt az idő, most már mennem kell, a szüleim már biztos aggódnak értem. Vigyázz magadra, és még egyszer nagyon sajnálom. - ölelte meg, aztán elindult az ellenkező irányba.

Nem sokkal később megjelent egy őr. A semmiből termett ott.

- Jó estét, hölgyem! Ha szabad megkérdeznem, mit csinál itt? A vonat már rég elment.

- Azt én is nagyon jól tudom, és semmi köze hozzá, hogy mit csinálok! Mit képzel magáról, kivel beszél? Maga csak egy senkiházi félvér!

- Minek nevezett? Én aranyvérű vagyok. Azonnal kérjen bocsánatot, vagy...

Nem bírta nézni, ahogy ez a senkiházi - aminek a titokzatos nő is nevezte - így beszél egy nővel. Azonnal cselekedett. - Imperio! - mormolta, és várt.

- Nem kérek bocsánatot! Maga... - nem fejezte be, csak nézte az őrt, akinek az arca teljesen megváltozott. Eltűnt róla a düh, és mosolyogva szólalt meg.

- További jó utat, és szép estét! - nézett a nőre aztán búcsúzásként biccentett egyet a fejével. Azzal elment.

A nő meg csak állt ott összezavarodva, hogy mi is történt vele az előbb. Vagy inkább az őrrel. Nem értett semmit.

A férfi egyfolytában csak bámulta. Akkor is épp nézte, mikor az felvette a földről a csomagokat, de kiejtette a kezéből az egyiket, mert egyszerre többet akart felemelni. Egy pillanat alatt ott termett. Egy ilyen lehetőséget nem hagyhatott ki.

- Segíthetek? - kérdezte legmézesmázosabb hangján, és mélyen a nő szemébe nézett.

- Igen, köszönöm. - csak ennyit tudott kinyögni.

A férfi a kezébe adta a csomagot, de a kezét nem engedte el.

Egymásba olvadt a tekintetük. A nő csak bámulta az idegent. Nem csoda, hogy nem tudott megszólalni, egy ilyen pillantástól bárkinek elállt volna a szava. Tekintete végigsiklott a férfi arcán. Gyönyörűnek találta, de a szeme volt a legcsodálatosabb. Tengerkék szemei voltak, ilyet még életében nem látott. De nem csak ez nyűgözte le, hanem az egész jelenléte. A sötétbarna haj, ami egy kicsit göndör volt, a tökéletesen szimmetrikus orr, és az enyhén vörös, két ajak.

Aztán egy örökkévalóságnak hitt idő után végre elengedték egymás kezét. Végül a varázsló szólalt meg.

- Szabad megtudnom a kedves nevét? - villantotta rá hibátlan, hófehér fogsorát.

- Bellatrix. Örvendek.

- Én is nagyon örülök, hogy megismerhetem. Ha szeretné, akkor szívesen elkísérem a közeli fogadóba, én is ott szálltam meg. Hacsak nem talált már szállást.

- Idegenekkel nem megyek sehová! - csattant fel a boszorkány.

- Én nem vagyok idegen. - mosolyodott el. Tetszett neki a nő felháborodása.

- Számomra idegen. Senkit sem ismerek itt. Sajnálom, nem akartam megbántani.- kért bocsánatot, és zavartan lesütötte a szemét.

- Nem történt semmi. - válaszolta nyugodtan. - Akkor velem tart? Bízzon bennem. - nézett rá ellenállhatatlanul.

Hiába is próbált volna, nem tudott ellenkezni.

- Rendben, mehetünk. - adta meg magát.

A varázsló elégedetten mosolygott, kezébe vette a nő csomagjait és elindultak a szállás felé.