6. Fejezet

Sziasztok! :)
Megérkezett a 6. fejezet. Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket.
Jó olvasást! :) 

6. Fejezet

Thomas szeme előtt megjelent az a bizonyos alagút. Látta magát, amint végigmegy rajta, és többé nem tér vissza...
A pálca még mindig a mellkasába fúródott. A félelemtől alig kapott levegőt.
- Nagyúr, kérem, bocsáss meg nekem. Én mindent megtettem azért, hogy itt tartsam a kisasszonyt, de nem sikerült. Aztán rám szegezte a pálcáját, és közölte velem, hogy neki nem lehet parancsolni, és...
- Szóval te mindenért Bellatrix-ot hibáztatod! - vágott a szavába. - Ez aztán szép tőled, rákened a te vétkedet az én vendégemre. - villant düh a szemében. - Milyen alak vagy te?
- Nem, esküszöm, hogy semmi ilyesmire nem gondoltam. - most már tényleg halálra volt rémülve, az egész teste remegett.
A férfi előre lépett egyet, ezzel még jobban belefúrta a pálcáját a tüdejébe. Thomas felnyögött, soha életében nem rettegett ennyire.
- Csak nem megijedtünk, Thomas? - vigyorgott rá, miközben elégedetten konstatálta magában, hogy sikerrel járt, megrémítette a pultost. - Pedig még semmi olyat nem csináltam. De ne félj - hajolt a füléhez, és a többit suttogva folytatta -, akkor nyugodtan üvölthetsz, nem fogja hallani rajtunk kívül senki.

Bella a háttérbe húzódva figyelte az eseményeket. Nem akart közbevágni, úgy gondolta, a férfi tudja, mit csinál, hisz ő a legmagabiztosabb és legeltökéltebb férfi, akivel valaha is találkozott.
A kocsmárost már az ájulás kerülgette. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen most. Tudta, hogy hamarosan eljön érte a halál, és magával ragadja örökre...
Miközben ezen gondolkozott, a varázsló a pult mögé lépett és leemelt a polcról három poharat. Aztán a pult alól elővett egy vajsörös üveget.
- Mit szólnál egy pohár, friss vajsörhöz, Thomas? - emelte fel a pultról az üveget, aztán megszabadította a kupakjától, ezzel utat engedve az aranysárga italnak, ami gyöngyözve folyt a pohárba.
Thomas azt sem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. A Nagyúr hangulatváltozásaitól már az őrület határán volt, teljesen össze volt zavarodva, el sem tudta képzelni, hogy a férfi miért akar inni vele.
- Látom, Thomas el van varázsolva, te is iszol? - kérdezte a nőt, aki eddig csendben állt az ajtónál.
- Igen, én is kérek. - szólalt meg végre.
- Rendben, neked is töltök. - bólintott, és a harmadik pohárba is öntött a folyadékból. Aztán fogta a pálcáját és meglendítette a poharak előtt, ezzel lebegésre késztetve őket, majd pár másodperc múlva az egyik asztalon landoltak.
- Üljetek le mindketten. - mondta nekik, miközben a szájához emelte az isteni nedűvel teletöltött poharat.
Thomas még mindig reszketve, az asztalhoz vánszorgott, és szemlesütve leült a Nagyúrral szemben. Bella a mellette lévő széket választotta.
Miután helyet foglaltak, a varázsló beszélni kezdett:
- Nem szeretném sokáig húzni az időt, főleg nem a tiédet, kedves Thomas. - biccentett felé. - Mindjárt reggel van, és hamarosan megérkeznek az első vendégek. Gondolom, fogalmad sincs arról, hogy miért ültünk le italozni, hiszen az előbb majdnem végeztem veled, most meg békésen csevegünk. Ez jár a fejedben, ugye?
- Igen, Nagyuram, tényleg ezen gondolkoztam, és el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, hogy mégis életben hagytál. Bármit megteszek, csak kérned kell, örök szolgád maradok, és...
- Álljunk meg egy pillanatra! - emelte fel a kezét. - Ki mondta neked, hogy életben hagylak?
Thomas erre a kérdésre végképp nem tudott válaszolni. Arca elfehéredett, ujjai görcsösen kapaszkodtak a szék karfájába. Egy nagyot nyelt, és kerülte a férfi vizslató pillantását.
Kínos csend feszült közéjük, szinte megfagyott a levegő a helyiségben. A pultos idegesen mocorgott a székén, és a földön hagyott újságot kezdte bámulni.
- Nem válaszoltál, Thomas. Azt mondtad, bármit teljesítesz nekem, mégsem mondasz semmit. Miből gondolod, hogy nem foglak megölni, hogy nem mutatom meg neked a halál varázslatos érzését? - tette fel ismét a kérdést.
- Nagyuram, kérem, könyörgök. - nézett rá esdeklően. - Nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Igen, azt mondtam, hogy minden parancsodat teljesítem, és ezt be is tartom. Ígérem.
- Ne könyörögj, nem vagyok kíváncsi rá. Ami pedig az ígéretedet illeti, nem mondtál igazat. Egy parancsomat nem teljesítetted. Megmondtam neked, hogy semmiképpen sem engedheted, hogy Bella elhagyja ezt a helyet. Te mégis elengedted, és meg sem próbáltad visszatartani. - mikor a pultos közbe akart szólni, folytatta. - És ne gyere nekem azzal, hogy mindent megtettél, hogy itt tartsd, csak ő megtámadott, és berezeltél, ezért hagytad elmenni. Azt hittem, hogy bátrabb ember vagy, most meg kiderült, hogy egy gyáva féreggel osztottam meg a titkaimat. - nézett rá megvetően. - Azt viszont tudod, hogy ha bárkinek is beszélsz arról, amit megosztottam veled, és amit már tudsz rólam, azonnal megöllek.
- Soha, senkinek nem beszéltem arról, amit elmondtál nekem. És nem is fogok, az életemre esküszöm. - hajtotta le a fejét.
- Arra inkább ne esküdj. Lehet, hogy nem sokáig lesz már meg. - vigyorgott rá, és ismét ivott a vajsörből.
A férfi szemmel láthatóan nagyon jól szórakozott azon, hogy halálra rémíti az öreget. Mikor az ismét elveszítette önbizalmát, és úgy kezdett el reszketni, mint egy nyárfalevél, a férfi csak nézte mosolyogva.
- Talán fázol, Thomas? Pedig nincs hideg, kellemes a hangulat, nem igaz? - tette fel költőien a kérdést, és visszatette az asztalra üres poharát.
- Nem fázom, uram. Igen, nagyon kellemes, az Ön társaságában mindig az. - bókolt neki, de nem a szemébe nézve mondta.
- Csak egyvalamit nem értek. A beszélgetés alatt végig tegeztél, most meg hirtelen magázol. De tudod mit? Igazad van, sokkal jobb így beszélni veled. Innentől kezdve tegezhetsz, addig, amíg azt nem mondom, hogy ismét magázz. Ez a parancsom.
- Igenis, Nagyúr. El sem tudom mondani, hogy mekkora megtiszteltetés nekem, hogy tegezhetlek.
- Azt mondtam, hogy tegezz, nem azt, hogy kezdj el hízelegni. - szólt rá az öregre, aki ezek után meg sem szólalt többet.
Bella mindvégig a varázsló mellett ült, már ő is megitta a saját vajsörét. A férfi egyszer sem pillantott rá a beszélgetés közben, úgy tett, mintha ott sem lenne. Nyugodtan ült, és hallgatta, ahogy a Nagyúr halálra rémíti a kocsmárost, majd utána megegyeznek, hogy Thomas innentől kezdve tegezi.
Amíg le nem ültek, biztos volt benne, hogy a férfi meg fogja ölni őt, de most már nem tudta, mit gondoljon. Nemcsak Thomas, ő is teljesen összezavarodott a Nagyúr hirtelen döntésétől.
Elképesztő, milyen gyorsan meg tud változni a hangulata. Az egyik percben majdnem végez valakivel, aztán a másikban leül ugyanazzal a személlyel egy italra, és úgy tesz, mintha nem akarta volna megölni őt. Ilyen emberrel még soha életemben nem találkoztam. Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettem. Senki sem volt rám még ilyen nagy hatással, mióta megláttam őt a pályaudvaron, azóta teljesen el vagyok varázsolva. Nem tudok másra gondolni, csak rá. Ő tölti ki minden gondolatom. Fantasztikus férfi. - Bella elpirult saját gondolatai miatt. Nagyon elkalandozott. - Uralkodj magadon, és az érzelmeiden. Neki ezeket nem szabad látnia rajtad.
- ...igen, róla én is hallottam. De már bevitték az Azkabanba, nem kell aggódnunk. Te is így gondolod, Bella? 
A Nagyúr szavai csak tompán jutottak el a nő tudatáig. Teljesen belemerült a gondolataiba, minden megszűnt körülötte.
- Bella, figyelsz? Hallod, amit mondok? - szólt hozzá ismét, de ő még mindig csak mereven bámult előre.
A férfi - miután a nő harmadik szólításra sem reagált semmit -, rátette a kezét az övére.
Amikor a tenyere találkozott a kézfejével, Bella egy hatalmasat rázkódott, mintha áramütés száguldott volna végig a testén. A Nagyúr tenyere forró volt, szinte égette a bőrét. Ettől magához tért. Érezte, hogy az egész arca lángba borul, aztán zavartan elhúzta a kezét, és véletlenül sem mert a varázslóra nézni.
- Bo-bocsánat. - hebegte. - Csak a nővéremen gondolkoztam.  - a hazugságtól ismét pirosas színt öltött az arca.  
- Szóval a nővéreden. - nézett rá különös tekintettel a férfi, mintha tudta volna, hogy a nő hazudik. - Emlékszel még a kérdésemre, vagy ismét fel kell tennem neked? Már hozzászoktam ahhoz, hogy időnként elkalandozol. De azt nem szeretem, ha nem figyelnek rám, miközben egy fontos dolgot akarok kérdezni vagy megvitatni. - most először szemrehányás és düh keveredett a hangjában, amitől Bella egy kicsit megijedt. Eddig még nem beszélt így vele - kivéve akkor, mikor megtalálta őt abban az elhagyatott, ködös utcában -, és elszégyellte magát a viselkedése miatt.
- Nagyon sajnálom, megígérem, hogy figyelni fogok rád. Igen, most már biztonságban vagyunk. - mondta bocsánatkérően, de a Nagyúr helyett, Thomast nézte.
- Remélem is, különben a jövőben bajban leszel. - bólintott kimérten, és ismét a pultosra fordította tekintetét.
Hogy lehettem ilyen idióta? Csak azért nem figyeltem, mert teljesen elvesztem a szemeiben. De innentől kezdve nem fogom hagyni, hogy eluralkodjon rajtam ez a vágy. Nem akarom magamra haragítani. - határozta el, és minden figyelmét a férfinek szentelte.
Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lennének ilyen, csodálatosan szép szemei...
Bella megpróbált kiverni a fejéből minden zavaró és zavarba ejtő gondolatot, és csak a varázslóra figyelt.
Persze úgy, hogy nem nézett közvetlenül a szemébe. Azt egy ideig kerülni akarta.
A férfi és Thomas még egy darabig beszélgettek politikai dolgokról, amit Bella nem igazán értett.
- Jól van, befejeztük a beszélgetést, Thomas. Nem szeretném tovább untatni a drága vendégemet. - mosolygott rá a nőre.
- Rendben, Nagyúr. Esetleg hozhatok még valamit? - kérdezte nyájasan.
- Nem, köszönjük. - mondta, de aztán színpadiasan felkiáltott. - Most jut eszembe! Lenne itt még valami.
- Parancsolj velem, Nagyúr. 
- Szükségünk lenne frissítőre. - mondta komoly arccal, de a szája szélén mosoly bujkált. Mivel nem mondott mást, Thomas elindult és belépett a pult mögé, elővett két poharat és egy itallal teli kancsót. Épp elindult, pohárral a kezében, vissza az asztalhoz, mikor a varázsló ismét megszólalt. - Vérfrissítőre. - jelentette ki fülig érő szájjal.
Thomas számára megállt az idő. Csak percekkel később jutott el a tudatáig, amit a férfi mondott. Vérfrissítő. - visszhangzott a fejében a szó. 
Érezte, amint a testéből elszáll minden erő, a térdei remegésbe kezdett, ujjai görcsösen szorították a kezében lévő poharat. Próbált erős maradni, és nem mutatni azt, hogy halálra van rémülve. Ujjai már alig fogták az üveget - és amikor meglátta a férfi zsebéből előbukkanó pálcáját, ami ismét felé közeledett -, teste felmondott minden szolgálatot.
A pohár kicsúszott a kezéből, és egyre csak a padló felé közeledett. Valójában nagyon gyorsan történt az egész, ő mégis úgy érezte, hogy kínzó lassúsággal ért földet. Tekintete elhomályosult, forgott vele minden, miközben figyelte a zuhanó üveget, ami már csak centiméterekkel volt a földtől. Aztán óriási robajjal a padlónak csapódott. A síri csöndben fülsüketítőnek hatott. Apró szilánkjai belepték a padlót, a nagyobb, egyben maradt darabok pedig bukdácsolva foglalták el helyüket a földön. Utoljára még egy halk hang hallatszott - mikor a legutolsó szilánkdarab végigcsúszott a parkettán -, utána ismét halálos csend telepedett a szobára.
A pultos remegve nézte a szilánkjaira tört üveget. A ragyogó Hold kellemes csillogást adott nekik, bár Thomas nem érezte olyan szépnek. 
A Nagyúr egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Szemei ugyanúgy ragyogtak, mint a szétrobbant pohár maradványai.
Pálcája még mindig a kezében volt, a férfire szegezve, egy ideig még nem szándékozott eltenni. Szemeiben a gyilkolás vad vágya égett, amit Thomas már nagyon jól ismert..
- Nagyúr. - suttogta elcsukló hangon, miközben lehajtotta a fejét. - Ölj meg, hadd tapasztaljam meg a halál csodálatos érzését, kérlek ne kínozz tovább. Tudom, nem bántottál, de ez még a fizikai fájdalomnál is ezerszer rosszabb. Vess véget az életemnek, ne kelljen tovább szenvednem, nem akarok megszégyenülten állni előtted, és már képtelen vagyok tovább nézni a szemedben égő gyilkolás, kínzás, harag, düh vad táncát. - fejezte be költőien, és megadóan a férfi elé lépett.
A varázsló fürkészően vizslatta tekintetével az öreget. Neki is kék szeme volt, de az övé teljesen más volt. A Nagyúrnak jeges, tengerkék szemei voltak, amiben egyfolytában csak a gyűlölet volt jelen, Thomasnak viszont meleg, lágy tekintete volt, ami most félelemmel és rettegéssel volt tele.
A varázsló még mindig azon gondolkozott, hogy Thomas képes lenne-e önszántából elé állni, és hagyni, hogy megölje. Nem tudta eldönteni, hogy mit is tegyen most.
Öld meg. - súgta egy kis belső hang valahol az elméje legmélyén. - Végezz vele. Elárult téged, halált érdemel. - folytatta az idegesítő hangocska. - Miért hagynád őt életben? Már nincs szükséged rá. Vagy mégis?
Ilyen gondolatok gyötörték, nem tudott megszabadulni tőlük.
Thomas ismét lépett egyet, a varázsló és közte már csak néhány centiméter volt. Elszállt belőle minden félelem, elszántan nézett a gyűlölettel teli szempárba, amik még mindig az arcát fürkészték. Számára már semmi sem volt  fontos, úgy érezte, sokkal jobb lenne neki, ha meghalna.
A Nagyúr egy pillanatra elbizonytalanodott, ami nála egyáltalán nem volt jellemző. Ő mindig magabiztosan intézte a dolgát. Most mégis olyan furcsa érzés kerítette hatalmába, és nem értette, hogy mi történik vele.
És akkor rájött... megjelent a szeme előtt... tudta, mit kell tennie...
Ismét abban a házban volt, ahol elkövette szörnyű tettét.  A halottakat nem hozza vissza semmi, de nem is akarta látni őket, ha már egyszer ez volt a jutalmuk. Ezt érdemelték. Ez volt a sorsuk.
Látta magát, ahogy ismét átlépi szülőháza kapuját, hallotta a nyekergő hangot, mikor kinyitotta azt. Céltudatosan haladt a ház felé. Tudta, mit fog tenni... vagyis mit akar tenni...
Belépett az előszobába, léptei nyomán por kavargott fel a szőnyegen. Felment a lépcsőn, szinte repült. Minél előbb túl akart lenni rajta. Ott ültek a nappaliban, magabiztosan felemelte a pálcáját és célzott...
Hatalmas erővel kellett visszarántania magát a valóságba. Zavartan pislogott körbe, meglátta Bella aggódó arcát, Thomason viszont nem érzékelt semmi változást. Ugyanolyan elszántan, halálra felkészülten állt...
Szükségem van rá, még nem ölhetem meg. Nélküle nem tudom véghez vinni a tervemet. És ez a terv létfontosságú. Az életemről van szó. Az örökké tartó életemről...
Nagy nehezen összeszedte magát, megköszörülte torkát és beszélni kezdett.
- Thomas. - szólt halkan. Hangjából minden magabiztosság, tekintély eltűnt. Úgy érezte magát, mint az árvaházban, ott is lenézték, de már megerősödött. Erősnek kell lennie. Nincs más választása, csak így maradhat életben...
- Thomas. - mondta ismét, egy kicsit hangosabban. Nem akart gyengének mutatkozni, főleg nem Bella előtt.- Kérlek, fejezd be a takarítást, aztán nyiss ki. A korai vendégek hamarosan megérkeznek. - mondta, miközben az utca felé tekintett. A Hold már eltűnt az égről, ismét hajnalodott. Egy új nap vette kezdetét.
- Igenis, Nagyúr. - felelte megszeppenten a pultos. - Azonnal befejezem, fél óra és készen vagyok. 
- Köszönöm. - válaszolta a férfi. - Most már pihenj le, hosszú napod volt. - fordult Bellához. - El kell mennem, van egy kis dolgom. Majd jövök, és ha gondolod, együtt reggelizhetünk. - javasolta.
- Persze, az nagyon jó lenne. - felelte lelkesen.
- Rendben, jó munkát. - biccentett Thomas felé, aki ugyanígy viszonozta a gesztust.
Még egyszer ránézett Bellára, azzal a csodálatos, kábító tekintettel, aztán kilépett az utcára. A hajnal első sugarai megcsillantak fekete haján, ahogy elindult. 
Bella a szemével követte útját, amíg el nem tűnt pár méterre a fogadótól. Tudta, hogy történt vele valami, túl zaklatottan ment el. Tudni akarta, hogy min ment keresztül az előbb. Muszáj volt rájönnie, mert ez számára is sorsfordító lehet...