8. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a kövi részt. Remélem, a vége elég nagy csattanóra sikerült, és tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

8. Fejezet

Bella az álmok birodalmába repült. Olyan birodalomba, ahol csak a Nagyúr és ő létezik.

A feje még mindig a férfi mellkasán volt, hallgatta erős és egyenletes szívdobogását, ami most már az életet jelentette számára.

Tudta, hogy buta és őrült dolog ilyenekre gondolnia, hiszen csak két napja ismerik egymást a férfivel, akiről alig tudott meg valamit, de nem érdekelte. Bízik benne, és mindent meg fog tenni azért, hogy elnyerje a bizalmát. Szüksége volt rá, vele akart maradni, ameddig csak lehet.

A varázsló az állát a nő fején pihentette, karjaival ölelte őt, így bámult ki az ablakon, gondolataiba mélyedve.

Egyáltalán nem lepődött meg, amikor a nő egy hirtelen ötlettől vezérelve, magához ölelte őt.

Érezte, hogy új dolog lesz, ha megmondja neki a nevét, ami számára nagyon fontos volt. Nem akarta többé a mugli apja nevét viselni, egy újat akart, egy olyat, amit mindenki ismer majd és retteg tőle, akárhányszor csak kimondják. Tudta, hogy megtalálta ezt a nevet, ami az egész világot meg fogja változtatni, és amit most a boszorkánnyal meg is osztott.

Bellának már kezdett egy kissé kínossá válni a helyzet. Nem is tudta, hogy mióta állt már a férfi ölelésében. Kicsit furcsállta, hogy nem szól semmit, csak öleli őt, úgy, ahogy ő is teszi.

A Nagyúr pár perc elteltével megköszörülte a torkát, és ettől végre Bella magához tért. Félve pillantott fel rá, hiszen nem tudta, hogyan fog reagálni.

- Ne haragudj, nem tudom, hogyan történhetett ez. - mondta remegő hangon, és kibontakozott a férfi öleléséből.

- Nem tudod? - kérdezett vissza mosollyal az arcán. - Gondolom, nagy öröm volt számodra hogy megtudhattad a teljes nevem. Magával ragadtak az érzelmek, és megöleltél. Szerintem ebben nincs semmi különös. - vonta meg a vállát. Mikor Bella közbe akart vágni, felemelte a kezét, és a nő vállára tette. - Ha attól tartasz, hogy esetleg félreértettem, nem kell aggódnod. Tudom, ez csak egy őszinte, baráti ölelés volt. - nézett rá szelíden.

Baráti. - visszhangzott a nő fejében a szó. Nem kellett volna meglepődnie ezen, hiszen teljesen normális volt, hogy a férfi így érez iránta ilyen kevés idő után, őt mégis hidegzuhanyként érte.

Ne siránkozz! Örülj, hogy a barátjának tekint, és a bizalmába akar fogadni. - szidta magát, és most tényleg mindent megtett azért, hogy a férfi ne lássa rajta csalódottságát.

- Igen, persze csak egy baráti ölelés volt. - erőltetett egy mosolyt az arcára. - Nem is érdemes foglalkozni vele. - legyintett lemondóan, és elfordult tőle, mert érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

- Minden rendben? - firtatta a férfi. - Olyan furcsának tűnsz. - lépett oda hozzá, és vállainál fogva, maga felé fordította. - Kérlek, nézz a szemembe. - mondta az arcát fürkészve.

Bella ráemelte a tekintetét. Összeszedte magát, és megszólalt:

- Csak meghatódtam. Nagyon boldog vagyok, hogy a barátodnak tekintesz ilyen rövid idő után.

A férfi mosolyogva válaszolt:

- Hát persze, hogy a barátom vagy. Érzem, hogy különleges vagy, és biztos vagyok benne, hogy nagyon jó csapatot fogunk alkotni. Tudom, még sok idő kell ahhoz, hogy teljesen megismerjük egymást, de ha dolgozunk rajta, sikerülni fog. Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - bólintott.

- Én is tudom, hogy így lesz. Ígérem, mindent meg fogok tenni azért, hogy te is bízz bennem. Csak adj még egy kis időt, és… - elhallgatott, mert a férfi egy pillantással beléfojtotta a szót.

- Nem akarlak megbántani, de ezek így még üres szavak számomra. Tudnod kell, hogy nekem ez kevés. Tettekkel kell bizonyítanod, és akkor fog kiderülni, hogy tényleg alkalmas vagy arra, hogy beavassalak a titkaimba, és hogy az életem része legyél.

Bella úgy döntött, hogy most inkább nem válaszol erre. Egyértelmű volt számára, hogy bizonyítania kell, csak akkor fog a férfi megbízni benne.

- Az lesz a legjobb, ha nem beszélünk erről egy darabig. Majd csak akkor, ha szükséges. - villantott rá egy könnyed mosolyt, majd leült az asztal mellé és intett Bellának, hogy ő is foglaljon helyet.

- Mondani szeretnél valamit? - kérdezte Bella.

- Igazából csak emlékeztetni szerettelek volna a nővéred születésnapjára. Amikor találkoztunk azt mondtad, hogy pár nap múlva lesz, és már eltelt két nap azóta. - hívta fel a figyelmét.

Bella fejéből teljesen kiment a közelgő születésnap. Annyi mindent történt vele az elmúlt negyvennyolc órában, hogy alig tudott gondolkodni. Minden, ami eddig fontos volt számára, hirtelen jelentéktelenné vált. És tudta, hogy ezt az érzést Voldemort nagyúr keltette benne. Miatta mindent elfelejtett. Ha a közelében van, nem tud ésszerű döntéseket hozni. Teljesen érthető, hogy emiatt elfelejtette a születésnapot. Mégis egy kis bűntudat költözött a lelkébe, és érezte, hogy ez addig nem fog eltűnni, amíg nem tesz valamit az ügy érdekében.

- Holnap érkezik a nővérem, és úgy volt, hogy együtt fogunk ünnepelni. - mondta, majd egy pillanat múlva felkiáltott. - Még nem is vettem neki ajándékot. - nyilallt bele a felismerés.

Hirtelen felpattant a székről, és indult is volna az ajtó felé, ha a férfi meg nem állítja.

- Ne aggódj, elintézzük. - fogta meg a karját, és finoman megszorította, hogy maradásra bírja.

- De ezt nekem kell megoldanom! Nekem kell ajándékot vennem, és... - ismét elhalt az ajkán a szó, mikor a Nagyúr sokatmondó pillantása elnémította.

- Csak azt mondd meg, hogy mit szeret a testvéred. - mondta nyugodt hangon.

- Hát nem is tudom. Eléggé különbözik az ízlésünk. Szereti az ékszereket, dísztárgyakat. -válaszolt tétován.

- Szóval ez azt jelenti, hogy te nem szereted az ékszereket? Azt hittem, hogy azokat minden nő imádja, vagy nem? - vonta fel a szemöldökét.

- Persze, én is szeretem. Nem ebben különbözünk. De ha majd megismered őt, rájössz, hogy mire gondoltam. Bár az is lehet, hogy elsőre nem fog feltűnni a köztünk lévő eltérés.

A férfi egész végig nézte Bellát, miközben ezt mondta, és valami furcsa dolgot fedezett fel az arckifejezésében. Mintha nem akarná, hogy kiderüljön az a dolog.

- Rendben. Akkor mikor is érkezik pontosan? - érdeklődött.

- Ha jól emlékszem, úgy beszéltük meg, hogy a legutolsó vonattal jön, és én kimegyek érte az állomásra. Nem ismeri a környéket, a végén még eltéved.

- Erre nincs semmi szükség. Amikor a nővéred leszáll a vonatról, várni fogják őt, és elhozzák ide a fogadóba. Most megyek és intézkedem. Megkérem Thomas-t, hogy egy kicsit díszítse fel a termet, ha már ünnepelünk. - mondta, azzal még egy utolsó pillantást vetett rá, és kiment a szobából.

- Köszönöm. - suttogta Bella, és azt hitte, hogy a férfi ezt már nem hallotta, mivel kiment, de nem. Tisztán hallotta a szót, majd mosolyogva a földszint felé vette az irányt.

Az idő néhány óra elteltével megváltozott. Úgy esett, mintha dézsából öntenék. Alig lehetett látni valamit, homály vonult végig a tájon.

Az úton haladó fiáker is csak nagy nehezen tudta kikerülni a hatalmas pocsolyákat. Nem volt olyan rész, ahol ne lett volna. Nem mindig sikerült ez neki, de egyáltalán nem érdekelte, hogy belemegy a gödrökbe. A lovak már hozzászoktak ehhez, és most nem ért rá foglalkozni vele. Sietett, oda kellett érnie az állomásra, az utolsó vonat pár perc múlva megérkezik, és el kell vinnie valakit a közeli fogadóba.

A lovak egy nagy nyerítéssel megálltak, mikor meghúzta a gyeplőt. Most már csak várnia kell, és elvégeznie a rá kiszabott feladatát.

A vonat ablakából nézte a mellette elsuhanó tájat. Tekintete az üvegen csordogáló esőcseppekre tévedt. Nem szerette az esőt, főleg ma nem.

Annyit azért látott a zuhogó eső ellenére is, hogy hegyek húzódnak a völgyben. Ez azt jelenti, hogy hamarosan megérkezik.

Az izgatottságtól összeszorult az ökle. Szaggatottan vette a levegőt, úgy érezte, a tüdeje menten kiszakad a helyéről. A szíve hevesen dobogott, és egész testét rázta a hideg.

Nyugodj már meg! Csak a húgoddal találkozol, és egy jót ünnepeltek majd. Ne rontsd el a saját szülinapodat!

Nem tudta megmagyarázni, hogy miért van rossz érzése. Olyan érzése, mintha a testvére nem egyedül lenne, vagy történt volna valami vele. Valami rossz…

Megrázta a fejét, ezzel próbálta kiűzni fejéből a baljós gondolatokat.

Órák óta utazott, teste teljesen elgémberedett. Amikor sikerült neki úgy ülnie, hogy kényelmesnek érezze, elbóbiskolt. Pillái elnehezültek, és hamarosan lecsukódtak.

A hangos csikorgásra és kiáltozásokra riadt fel. Először azt sem tudta, hogy hol van, de aztán minden eszébe jutott, hogy miért is utazott ide. Összeszedte a csomagjait, és beállt az előtte kígyózó sorba, hogy ő is leszálljon.

Amint a peronra lépett, arcába csapott az esti, hűvös levegő. Kellemesnek érezte a fárasztó út után. Utoljára még a távolodó vonatra pillantott, aztán gyors léptekkel elindult, hogy béreljen egy kocsit, ami majd elviszi őt arra a címre, amit a húga megadott neki.

Már majdnem elért a kijáratig, amikor egy hang megállította.

- Jó estét, hölgyem! Ön Bella kisasszony nővére? - közeledett felé egy középkorú férfi.

- Igen, én vagyok. Miért kérdezi? - vonta fel a szemöldökét. Megint rossz érzése támadt, nem tudta, hogy mit akar tőle.

- Ne aggódjon, én csak egy kocsis vagyok. - mosolyodott el, amikor észrevette, hogy a nő gyanakodva méregeti. - Önért jöttem, hogy elvigyem abba a szállóba, ahol a testvére is lakik most. Kérem, kövessen. - intett neki a kezével, majd elindultak az út túl oldalán parkoló hintószerű járműhöz.

- Remélem, kényelmesnek fogja találni. Egyébként Jason vagyok. - nyújtotta oda jobb kezét egy mosoly kíséretében.

- Örvendek. - biccentett a nő miközben kezet fogtak, de a nevét nem árulta el.

Beült a fiákerbe, majd Jason becsukta az ajtót. Ő felült a bakra, majd elindultak.

Az utas nem igazán érezte kellemesnek az utat a földön tátongó kátyúk miatt, de azt leszámítva, elégedett volt. Örült, hogy a húga megkérte ezt a férfit, hogy vigye el őt a címre.

Pár perc zötykölődés után beértek a városba, ahol néhány ember még mindig vásárolgatott, vagy a dolgát intézte.

Jason megrántotta a gyeplőt, megállásra késztetve a lovakat. Lepattant a bakról, majd kinyitotta az ajtót, hogy a nőt lesegítse.

- Megérkeztünk. - fogta meg a nő kezét, majd megvárta, amíg biztos talajon áll, csak akkor engedte el.

- Köszönöm, hogy elhozott. - mondta, majd benyúlt a köpenye alá, és elővett három galleont fizetségül.

- Nem, kisasszony, nem fogadhatom el. - rázta meg a fejét.

- De hiszen elhozott, megérdemli. - erősködött a nő.

- Igazán kedves, de ne aggódjon. Majd valaki mástól megkapom érte azt, ami jár. - biccentett felé egyet, majd visszament a fiákerhez. - Viszlát. - köszönt el tőle, majd elhajtott.

- Viszlát. - mondta a nő is. Felvette a földről a csomagjait, aztán az előtte álló épületre nézett.

Már kintről is jól látta, hogy valaki feldíszítette neki a helyiséget. Sóhajtott egyet, majd lenyomta a kilincset, és benyitott.

Mindenhonnan konfettik lógtak alá, és néhány színes lufi is fel volt akasztva. Tetszett neki a meglepetés, csak azt nem értette, hogy miért nem várja őt senki, még Bella sem volt ott.

Már majdnem megszólalt, mikor egy hang harsant a terem másik végéből:

- Cissy! - kiáltott fel Bella. - Jaj de jó, hogy végre itt vagy! - mondta boldogan, majd magához ölelte nővérét.

- Én is nagyon örülök. - felelte mosolyogva a nővér. - Annyira hiányoztál. Mindent el kell mesélned, mióta nem találkoztunk. Tudni akarok minden apró kis részletet is. - kacsintott rá, erre mindketten felnevettek.

- Persze, mindenről beszámolok, de most fontosabb dolgunk van. A szülinapod. - mondta, majd kézen fogta, és elkezdte az emelet felé húzni. - Gyere, felmegyünk.

Bella végigvezette azon a hosszú, hátborzongató folyosón, majd beléptek a szobába.

A vendég körbehordta tekintetét a szobán, majd leült ahhoz az asztalhoz, ahol Bella a Nagyúrral beszélt.

- Minden rendben volt az úton? - kérdezte a húg.

- Igen, bár eléggé kimerítő volt, és már nagyon vártam, hogy végre megérkezzek, és lássalak.

- Itt vagy, csak ez a fontos. Lesz még időd kipihenni magad. - mondta Bella nyugodt hangon, annak ellenére, hogy kicsit ideges volt.

Most már valaki más is megérkezhetne...  Azt ígérte, hogy időben visszaér.

- Minden rendben van? - fogta meg a kezét Cissy.

- Igen, persze ne aggódj. - mondta, majd nem sokkal később kopogtak az ajtón.

- Ki az? - kiáltotta Bella.

- Csak én, kisasszony. - kukkantott be a kocsmáros, egy tortával a kezében.

- Jöjjön be nyugodtan, Thomas. - intett neki a nő.

Az öreg letette a tortát az asztalra, majd a vendég felé fordult.

- Üdvözlöm, kisasszony. A kedves húga már mesélt Önről, érezze jól magát itt nálunk. Én is boldog születésnapot kívánok.

- Köszönöm, uram. - bólintott a nő. A férfi meghajolt Bella előtt, majd kiment.

A figyelmét nem kerülte el egy bizonyos hang. Még azelőtt hallotta meg, mielőtt Thomas becsukta az ajtót. Hoppanálás hallatszott. Megérkezett…

Kérdezett még pár dolgot a nővérétől, de fél füllel hallgatózott és várta, hogy mikor lép be a szobába.

A férfi a megfelelő pillanatra várt, hogy bekopogjon. Nem akarta félbeszakítani a beszélgetést, ezért csak akkor kopogtatta meg az ajtót, mikor csend lett.

Bella egyből felkapta a fejét. Tudta, hogy most ő lesz az. Már abból felismerte, ahogy kopogott.

- Szabad. - szólt egy kicsit vékony hangon.

A férfi lassan nyitotta ki az ajtót. Először a szőke hajú nőt vette észre, majd Bellára pillantott.

Mosollyal az arcán köszöntötte a nőt.

- Nagyon örülök, hogy megérkeztél. Remélem, nem baj, ha tegeződünk - mosolygott rá, majd kezet fogtak.

- Nem, dehogy baj. - viszonozta a kézfogást, és közben végig a férfi szemeit nézte.

- Akkor ezt meg is beszéltük. - mondta még mindig mosolyogva.

- Bemutatom a nővéremet, Narcissát. - fordult Bella a Nagyúrhoz, aki biccentett viszonzásképpen.

- És Cissy bemutatom neked… - hallgatott el. Elbizonytalanodott. Tudta a férfi nevét, amit még csak pár órája ismer, mégsem merte kimondani. Nem tudta, a testvére hogyan fog reagálni, ha rendes név helyett, egy ilyet hall meg. Nem akarta megsérteni a férfit, ezért halkan kimondta a nevét.

- Voldemort nagyurat.

A férfi eddig még nem hallotta, hogy valaki így mondta volna ki a nevét. Ez azért lehetséges, mert nagyon kevesen ismerik még a nevét, és talán egy sem volt közöttük, aki kimondta volna.

Bella halkan, mégis olyan lágyan mondta, hogy végigfutott rajta a hideg.

- Örülök, hogy megismertelek. - zökkentette ki Bellát a húga hangja. Visszarántotta magát a jelenbe, és próbált a nővérére figyelni.

- Nos, akkor én is szeretnék nagyon sok boldog születésnapot kívánni. - mondta a férfi, majd a háta mögül elővett egy csokor virágot.

- Köszönöm, igazán nem kellett volna. - mondta elpirulva Cissy. Jól esett neki, hogy egy idegen férfi, akivel most találkozott először, felköszönti őt.

- Ha jól látom, Bella is szeretne felköszönteni. - nézett rá különös tekintettel.

- Igen, persze. - motyogta. Az egyik pillanatban még nem volt semmi a köpenye zsebében, aztán egy másodperccel később megérezte, hogy valami van benne.

Próbált higgadtságot az arcára varázsolni, és úgy tenni, mintha nem most került volna a zsebébe az ajándék.

Óvatosan kivette, és rápillantott. Egy nyaklánc volt, medállal. Nem az lepte meg, hogy ékszer volt, hanem az, hogy milyen ékszer.

Ismerte, családi ékszer volt. Narcissa kapta a szüleitől pár évvel ezelőtt. Ezer közül is felismerné, annyiszor volt a nővérén, mielőtt még el nem veszítette.

Csend lett a szobában. Bella az ujjai között forgatta a kis nyakéket, ami olyan sokat jelentett a nővérének.

Tekintetét a medálon pihentette, figyelte, ahogy a fény megcsillan rajta. Egy szívet ábrázolt, amire egy kígyó volt rátekeredve.

Percekig nem jött rá az igazságra. Arra, hogy ezt a férfi adta neki. Nem lett volna semmi különös abban, hogy ha egy olyan ékszert ad neki, ami új, de ez a családi ékszerük volt.

Hogyan került hozzá? - villant fel előtte a kérdés. - Cissy kapta a szüleinktől, aztán valahol elhagyta. Csak a szüleink tudnák megmondani, hogy ez az eredeti. De sajnos ők már nem tudják igazolni...

Hirtelen megijedt.

De ha ezt tőlük kapta, és elveszítette, akkor hogyan találta meg?

Teljesen megrémült. És mi van, ha nem hagyta el a nővére? Nem tudta, hogy így történt-e vagy sem, nem kérdezte tőle. Ő csak ezt gondolta, mert ez tűnt logikusnak.

És mi van akkor, ha a családi házukban maradt? Elment és ellopta?

Nem, az nem lehet! - vitatkozott magával. - Nem lenne képes rá... De hát honnan tudta, hogy hol laktunk? Nem mondtam el neki. Ez kezd nagyon félelmetes lenni.

Lassan felpillantott az ékszerről, és meglátta a nővére értetlenkedő arcát.

- Bella? - szólt hozzá Voldemort. - Nem köszöntöd fel őt?

Sokatmondóan ránézett, majd fejével intett a nővére felé.

- Boldog szülinapot. - nyújtotta át az ékszert.

- Bella! - kiáltott fel boldogan. - De hiszen ez az a nyaklánc, amit anyáéktól kaptam. Megtaláltad? Köszönöm! - ugrott a nyakába.

Bella viszonozta az ölelést, de közben a válla fölött végig a férfit bámulta. Ő is nézte őt, de a nő nem vett észre rajta semmi furcsaságot. Mosolyogva figyelte, ahogy Cissy boldogan magához öleli a testvérét.

- Jaj, annyira örülök neki! Hol találtad meg? Ha jól emlékszem, költözés után már nem volt meg.

- Az egyik dobozban volt. Az én ruháim közé keveredett. - motyogta Bella, hirtelen csak ezt tudta kitalálni.

- El sem tudom mondani, mennyire örülök neki. - mondta fülig érő szájjal Narcissa. Tényleg nagyon boldog volt, azt hitte, hogy soha többé nem látja a nyakláncot.

- Tudod, miután anyuék meghaltak, nagyon nehezen viseltem el a hiányukat. Persze, neked sem volt könnyű. Viszont ez a nyaklánc segített átvészelni azt az időszakot. De amikor egyik nap nem találtam, és kiderült, hogy már nincs meg, úgy éreztem, nem tudom elviselni a fájdalmat. Egy emlékem sem maradt róluk, csak ez a nyaklánc. És az borzasztó volt, hogy még egy tárgy sincs, ami legalább azt mutatja, hogy léteztek, és hogy a szüleink voltak. - elhomályosult a tekintete, érezte a könnyeket, amik hamarosan előszöknek, és végigfolynak sápadt arcán. De nem akart sírni a szülinapján, ezért mosolyt erőltetett az arcára.

- Úgyhogy tényleg nagyon hálás vagyok, ennél szebbet nem is kaphattam volna. Ez a szülinap örökre megmarad bennem.

Hát ez bennem is...

Narcissa megfordult, és talán egy kicsit meg is lepődött, mikor meglátta az ajtó előtt álló férfit. Azt hitte, hogy csak ketten vannak a húgával, de úgy tűnik nem.

- Bella, jobb lesz, ha már indulok. Köszönök mindent.

- Hová mész?

- Szállást keresni.

- Dehogy mész máshova, te is itt fogsz lakni. - mondta határozottan Bella, majd félve a férfire pillantott. - Csak ha megengeded. - tette hozzá.

- Persze, hogy itt maradhatsz. Más fogadóban nem biztos, hogy találnál szabad szobát. Itt viszont van, majd Thomas megmutatja neked, és persze ki is takarít előtte.

- Köszönöm. - hálálkodott. Nem is tudta, hányszor mondja ki ezt a szót egy nap alatt.

- Az lesz a legjobb, ha most rögtön szólok neki. Késő van, és te is elfáradtál a hosszú úton. Ha szeretnétek, holnap folytathatjuk még az ünneplést. Megmutathatom a várost, ha esetleg érdekel. - javasolta.

- Igen, szeretnék körbenézni. - mondta örömmel. - Tényleg jobb lesz, ha lefekszem. Már alig állok a lábamon. Jó éjt, Bella. - köszönt el tőle, majd a csomagokkal együtt kiment.

- Neked is. - felelte.

- Thomas mindjárt rendbe teszi a szobád. - hallotta a férfi hangját beszűrődni a folyosóról. Aztán léptek zaja közeledett, és ismét belépett a szobába.

Több méter távolság volt köztük, mégis közelről érezték a másikban tomboló feszültséget.

Bella nem mert rákérdezni a nyakláncra, mert félt a választól. De a düh erősebb volt benne.

Nem akart kiabálni a férfivel, de tudnia kell, hogyan került hozzá.

- Figyelj, Bellatrix. - szólalt meg szokásos nyugodt hangján a Nagyúr.

- Nem! Te figyelj! - indult meg felé, majd megállt előtte. - Tudni szeretném, hogy mi volt ez az egész. Ez a nővérem nyaklánca, hallottad mit mondott, a szüleinktől kapta. Kérlek, mondd el, tudnom kell. - mondta egy kicsit nyugodtabban.

- Csak egyetlen dolgot mondhatok, amit már tudsz is. Én mindig előrébb járok egy lépéssel. - búgta azon a csodálatos hangján, amitől Bella ismét elgyengült.

- Reméltem, hogy a nővéred örülni fog neki. Tudom, ez most eléggé összezavart, mert tényleg ez az eredeti nyaklánc, amit a szüleitektől kapott.

- Egyből felismertem. - mondta Bella. - De még mindig nem válaszoltál. Hogyan került hozzád? - tette fel a kérdést egy kissé ingerülten.

- Az előbb említettem, hogy csak ennyit mondhatok. Ne törődj azzal, hogyan került hozzám. Láttad, hogy mennyire boldoggá tette a nővéredet, örülj te is. Így azt hiszi, hogy tőled van, nem tőlem, és ennek így is kell maradnia. Vannak dolgok, amik nem derülhetnek ki, és ez is azok közé tartozik. Elégedj meg azzal, hogy szülinapi ajándék volt.

Bella viszont nem akart belenyugodni. Tudni akarta az igazságot. De nem mert követelőzni, mert félt, hogy a férfi megint dühös lesz.

- Emlékszel, mit mondtam, miután megöleltél? Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. - simogatta meg az arcát, majd azzal a káprázatos pillantással, ami mindig megbénította Bellát, otthagyta őt.