7. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkezett a következő rész. Ez sem lett annyira akciódús, amit néhányan megint hiányolni fognak, de bízom benne, hogy így is szeretni fogjátok. :)

Puszi, jó olvasást! 

7. Fejezet

A hajnal halvány sugarai gyengéden simogatták a felhőket. A Nap lassan kúszott fel a horizontra, és vakító fénnyel árasztott el mindent. A szél lágyan ringatta a bárányfelhőket, távolodásra késztetve azokat. Csend volt, nyugalom. 

A táj békésen pihent, még nem akart felébredni álmából. Csiripelő madarak repültek a szél szárnyán. De nem csak ők szálltak...

Egy fekete köpenyes alak repült magasan a felhők felett. A szél cibálta köpenyét, ami vadul lobogott utána. 

A fejében őrült gyorsasággal kavarogtak a gondolatok. De ezek meg sem közelítették azt, ami most a lelkében tombolt. Varázspálcáját erősen markolta, és maga elé emelte. 

Mindig - amikor erre a környékre jön - magával hozza pálcáját. Persze, a nap huszonnégy órájában is nála van, de úgy érzi, ez ilyenkor elengedhetetlen. 

Hatalmas mezők felett repült el, mikor lenézett. Lepillantania sem kell, csukott szemmel is odatalálna, annak ellenére, hogy csak néhányszor volt ott életében. Szörnyű tette óta most megy vissza oda először. Úgy érezte, ismét látnia kell azt a helyet, ami nagyban befolyásolta és megváltoztatta eddigi életét. 

A legtöbb ember talán megbánást, esetleg bűntudatot érezne, ha megölne egy embert. Ő viszont még sajnálatot sem érzett, nemhogy bűntudatot. Őt óriási, végtelen örömmel töltötte el az, ha ellenségét a földön, vérbe fagyva látta. Ez most mégis más volt, hiszen a szüleiről volt szó. Az édes szüleiről...

A táj ismét megváltoztatta képét, mezők és erdők helyett egy hatalmas tó nyújtózott alatta. Onnan már csak pár kilométer és megérkezik. Bár lehet, hogy nem is akar odaérni... 

Megint végigfutott rajta az a különös érzés, amit a fogadóban, Thomas miatt átélt. Félelem, bizonytalanság, tehetetlenség és egy cseppnyi düh az iránt, hogy nem tud semmit sem tenni ez ellen.

Hirtelen vad tűz lobbant fel szemében, mikor a felkelő Napra nézett. Fogait erősen összeszorította, őrületes vágy vonult végig a testén. A gyilkolás iránti vágy... 

Most az eddiginél is dühösebb volt, és érezte, hogy ezt csak egyféleképpen tudja kiadni magából...

Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett. Addig, amíg végül meglátta saját tükörképét a fodrozódó vízben. 

Szeme alatt sötét karikákat vett észre, de nem ez vonta el a figyelmét, hanem a szeme. Végre ő is láthatta azt a buzgó érzelmet, ami legtöbbször égett benne, amit általában csak az áldozatai látnak. És ez az utolsó és egyetlen, amit még látnak...

A távolból egy templom tornya magaslott, és ahogy közeledett, meglátta a szomszédos falu házait is. 

Ismét ereszkedni kezdett, aztán megérezte talpa alatt a kemény talajt. Egy nagy tábla díszelgett az út szélén, amire kacskaringós betűkkel ez volt írva:

Little Hangleton  

Egy darabig csak állt ott és nézte szülővárosa nevét. Percekig nem pislogott, csak mereven bámulta a feliratot, mintha minden egyes görbe vonalat az emlékezetébe akart volna vésni. Érezte, amint ismételten ellepik őt a magával ragadó érzelmek, és emiatt megint fellobbant benne a tűz.

Nem! - szorította meg kezében lévő pálcáját. Annyira erősen fogta, hogy elfehéredtek az ujjai. - Soha többé nem hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak. - határozta el magában, miközben rájött, hogy ez mégsem fog sikerülni neki, hiszen a gyilkolás iránt is vágyat érez, amit viszont nem akar kiirtani magából. Ő enélkül nem tud élni. Szüksége van rá, ő csak így tud létezni, és ez az egyetlen módja annak, hogy életben maradjon.

Ha tudta volna, hogy pár órával ezelőtt Bella is ugyanezt ígérte meg magának, de mint ahogy ő sem, Bella sem fogja ezt betartani. Egyszerűen képtelenek rá... nem tudják megtenni...

Még egyszer utoljára rápillantott a névre, aztán lassú léptekkel elindult a köves utcán, a ház felé. Úgy érezte, a vállán hatalmas súlyok ülnek, és a lábai is ólomnehezek voltak. Nem értette, hogy miért gyenge ennyire, amikor ő világéletében erős volt. Őt senki, és semmi nem győzhette le, és nem is fogja...

A földön elnyúló árnyéka mutatta útját. Szemeivel előre nézett, a távolba kémlelt. Várta, mikor látja meg azt a jellegzetes kovácsoltvas kaput, amit még az apja készített saját kézzel. Akkoriban gyakori volt, hogy a muglik maguknak és persze a családjuknak házat építettek vagy elvégezték a ház körüli teendőket.

Hirtelen megjelent a szeme előtt a szülei arca. Látta az anyja derekáig érő, hullámos világosbarna haját, és zöld szemeit. Az apjáról nincs túl sok emléke, hiszen életében csak néhányszor találkozott vele. Az anyja egyedül nevelte fel őt, sok mindent tanult tőle. Boszorkányként többféle varázslatra megtanította a fiát. Az apjától viszont nem kapott semmilyen tudást.

Ő csak egy naplopó mugli volt, aki nem tudta elviselni, hogy egy ilyen tehetséges, és ráadásul gyönyörű nő volt az anyám. Irtózott a mágiától, képtelen volt végignézni azt, amikor mutatott nekem egy bűbájt. Azonnal kiment a szobából, szinte menekült. Szerencsére ez nagyon ritkán fordult elő, mivel csak néhány alkalommal találkoztam vele. Nem sokkal a születésem után elhagyta anyámat, és más nők után nézett. Egyszerűen otthagyott azzal, hogy már nem bír olyan helyen maradni tovább, ahol mágiát használnak. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy egy búcsúlevél volt az asztalon tőle. Én el sem olvastam, még csak hozzáérni sem akartam. Anyám hetekig sírt utána, teljesen felemésztette a bánat, képtelen volt elfogadni, hogy a szerelme, és a gyermeke apja elhagyta a családját. Nem tudta feldolgozni a történteket, onnantól kezdve magányosan éltünk. Három vagy négy éves lehettem, mikor közölte velem, hogy szedjem össze minden holmimat, mert hamarosan egy árvaházba fog elvinni, és ott fogok lakni. Először egy kicsit meglepett a dolog, de később - mikor már elköltöztem otthonról -, rájöttem, hogy sokkal jobb lesz ott nekem. Nem kellett tovább néznem anyám fájdalmas és könnyes tekintetét, nem kellett hallgatnom a kiabálásait, ha valami rosszat csináltam. Végre a magam ura lehettem. Legalábbis ezt hittem. Az árvaházban még szigorúbb szabályok voltak, mint otthon, és ezeket muszáj volt betartanom, bármennyire is tiltakoztam ellenük. Apámra már csak néhányszor gondoltam, de azt nem tudtam elfelejteni, hogy megsértette és megalázta anyámat. Ez mindennél jobban bántott. De már visszakapta... megérdemelte a sorsát...

Az emlékek hatására elhomályosult a tekintete, de nem merte bevallani magának, hogy meghatódott. Érezte, hogy könny szökik a szemébe, amit egy dühös, ingerült mozdulattal letörölt az arcáról. Arra nem tudott magyarázatot adni, hogy az anyját miért ölte meg, de nem is keresett rá választ.

Pár perc gyaloglás után végre kirajzolódtak előtte a ház körvonalai. Egy kisebb kastélynak is lehetett volna mondani, olyan tekintélyt parancsolóan magaslott a látogató fölé.

Ujjait ráfonta a hideg kilincsre, és egy erőteljes mozdulattal kinyitotta. Ugyanaz a hátborzongató nyikorgás hallatszott, mint azon az estén.

A kaputól az ajtóig egy hosszú, kövekkel kirakott ösvény vezetett. A háznak volt egy kis terasza, előtte néhány lépcsőfokot kellett megtennie ahhoz, hogy feljusson oda. Az ajtón egy hatalmas pókháló volt kifeszülve. A pálcájával gyorsan eltüntette, aztán még egyet intett, erre az ajtó lassan kitárult. Most elmaradt a nyikorgás, helyette dohos, áporodott szag csapta meg az orrát.

Vett egy mély lélegzetet, és belépett. Talpa ismét a puha szőnyegbe ütközött, mikor lassú léptekkel elindult a hosszú folyosón. Bal oldalt sötétítővel takart ablakok voltak, csak egy-két résen hatolt át a napfény. Pálcájával egy kört írt le a levegőben, mire az összes sötétítő  a falnak csapódott, az ablakok pedig kivágódtak, friss levegőt árasztva a házba. Most már sokkal kellemesebbnek érezte a helyet, ha egyáltalán kellemesnek lehet nevezni.

A folyosó végén lépcső vezetett fel az emeletre. Arrafelé vette az irányt. Az öreg lépcsőfokok nem nagyon bírták elviselni a súlyát, minden lépte alatt hatalmasat nyikordultak.

Itt is be voltak csukva a sötétítők, de ezeket nem nyitotta ki. Belépett a szalonba. Minden tárgyról eszébe jutott egy emlék, amit együtt töltöttek. Most nem akart az emlékekkel foglalkozni, nem azért jött. De akkor miért?

Hirtelen maga sem tudta, hogy mi célból tért vissza arra a helyre, amit a legszívesebben elkerült volna. 

Az árvaházban eltöltött évek alatt nem tudta, hogy örökölt egy házat. Csak akkor hitte el, mikor elhozták őt ide tíz évesen. Mondták neki, hogy nyugodtam költözzön be, majd vigyáznak rá, de ő nem akart. Visszament az árvaházba, és addig ott maradt, amíg fel nem vették őt a Roxfortba. Számára ez volt az igazi otthon, úgy érezte, végre megtalálta a helyét és kiteljesedhet.

Nem sejtette, de abban az árvaházban született, ahova az anyja elvitte őt. 

Lassú léptekkel elindult egy szekrény felé, amin bekeretezett képek voltak. Mindegyiken vastagon állt a por. Kezébe vette az egyiket, és megtörölte köpenye ujjával.

A szülei mosolyogtak rá a képről, a keretbe belevésték a nevüket.

Merope Denem, született Merope Gomold és Thomas Denem.

Elmélyülten nézte az arcukat, próbált érzelmeket felfedezni rajtuk. Mindkettejük mosolya igaznak tűnt, az anyja szeme ragyogott a boldogságtól, az apjáéban viszont nem látta, hogy boldog lenne. Nem is emlékezett rá, hogyan néznek ki, számára két idegennek tűntek, de valahonnan mégis ismerősek voltak. Az anyja arcát még egyszer alaposan szemügyre vette, de nem talált rajta semmi újat. Mégis úgy érezte, hogy ő egy kicsit sem hasonlít az anyjára, mintha nem is ő lenne az.

Nem gondolkozott ezen tovább, elintézte azzal, hogy nagyon sok év telt el, ezért nem ismerte fel az anyját. 

Elfordult a szekrénytől és kiment a szobából. Nem akart tovább itt maradni, minél előbb vissza akart térni a fogadóba. Ugyanazt a menekülő kényszert érezte, mint amikor azt akarták, hogy maradjon itt. De ahogy akkor sem, most sem bírt a házban maradni.

Lefelé menet egész végig a képen látott nőn merengett. Tudta, hogy az édesanyja, de mégis olyan különös, megfoghatatlan érzés volt a lelkében, ami nem hagyta nyugodni. Meg kell róla bizonyosodnia, hogy valóban ő az anyja. Nem tudta, miért érez így, egyszerűen csak tudnia kell.

Végigment a hosszú folyosón, közben egy pálcaintéssel becsukta az ablakokat és a sötétítőket. Kinyitotta az ajtót, és utána egy hatalmas csattanással becsukta azt. Tekintete végigsiklott a ház melletti temetőn, aztán fordult egyet a levegőben és eltűnt. Tudta, hogy nem utoljára hagyta maga mögött a házat...

Bella idegesen járkált fel-alá a szobában. Már órák óta rótta a köröket, de nem tudott lecsillapodni. Aggódott a férfiért, aki olyan feldúltan hagyta el a fogadót. Bízott benne, hogy nemsokára visszatér, csak akkor fog megnyugodni.

Kopogás hallatszott, és megjelent Thomas feje az ajtóban.

- Kisasszony, kész van a reggeli.

- Köszönöm, mindjárt megyek. - bólintott, miközben elhatározta magában, hogy addig egy falatot sem fog enni, amíg a férfi vissza nem ér. 

A tükör elé lépett, és egy kicsit rendbe szedte magát. Nagyot sóhajtott, aztán kilépett a folyosóra. Kiabáló hangokra lett figyelmes.

- Hozzon még egy kupával, vagy magára gyújtom az egész kócerájt! - ordítozott egy középkorú, borostás férfi.

- Kérem, uram, sokat ivott, nem adhatok többet. - tördelte a kezét Thomas idegesen.

- Azonnal adjon még vajsört, vagy nagyon megbánja! - fenyegetőzött, és hogy bizonyítsa szavait, előrántotta pálcáját, és Thomas felé intett vele.

- Mi is kérünk még! - követelőzött egy másik férfi, aki mellett még öten ültek.

Bella úgy érezte, hogy közbe kell lépnie, mert ha Thomas-on múlna a dolog, soha nem mennének el.

- Mi folyik itt? - csendült élesen a hangja, mire mindenki elhallgatott.

Az összes férfi megbabonázva bámulta őt, aztán az egyik, szőke hajú szólalt meg:

- Miért nem szólt, hogy egy ilyen gyönyörű bombázó van itt? - fordult az öreg felé, de szemeit nem vette le Belláról.

- A hölgy itt lakik a fogadóban, uram. - válaszolta Thomas.

- Itt lakik. - ismételte vigyorral az arcán. Aztán a többiekre nézett. - Mit szólnátok hozzá fiúk, ha mi is beköltöznénk egy kis időre?

Azok bőszen bólogattak válasz helyett.

Bella csak állt és nézte a férfiakat, akiknek ennyire felkeltette az érdeklődését.

- Sajnálom, uram, de jelenleg nem költözhetnek be. - kotyogott közbe a pultos.

- Mégis ki maga, hogy megmondja, mit csináljak? - kiabálta, miközben a többi férfi is felállt és megindultak Thomas felé, aki hátrálni kezdett.

Nem bántották Thomas-t, csak kiabáltak. Bella meg sem próbált segíteni, tudta, hogy nem fogják bántani őt.

- Szóval miért nem maradhatunk néhány napig? - tette fel ismét a kérdést, a nagy ordibálás közepette.

Thomas nem felelt, csak kinézett az ablakon. Az ajtó résnyire nyitva volt, valószínűleg kihallatszott minden, amit mondtak.

- Talán süket, vénember? Miért nem tölthetünk el itt néhány napot? - egyre ingerültebb lett a hangja.

A kocsmáros megint nem felelt, csak nézte az előtte álló férfit.

- Akkor legalább azt megtudhatnám, hogy ki itt a tulajdonos? - nézett rá várakozóan, és lassan, artikulálva mondta a szavakat, mintha egy fogyatékos emberhez beszélne.

Nem érkezett válasz, Thomas ugyanolyan nyugodtan állt ott, és szemével fürkészte a férfiakat.

- Én vagyok. - szólt egy hang az ajtóból.

Mindenki az ajtóban álló Nagyúrra meredt. Aztán az a férfi szólalt meg, aki eddig beszélt:

- Örülök, hogy, végre megérkezett. Ez az öregember nem akarja megmondani, hogy miért nem vehetünk ki szobát, és maradhatunk itt.

- Hogy őszinte legyek, én nem igazán örülök a találkozásnak. - vetette oda a varázsló. - Először is, ne nevezze öregembernek. Thomas-nak hívják. Másodszor, elég egyszerű a válasz arra, hogy miért nem maradhatnak itt. Egyrészt, mert gyűlölöm az ilyen embereket sőt egyenesen undorodom az ilyenektől, mint maguk. Másrészt, mert én azt mondtam. - fejezte be, és szinte keresztüldöfte a tekintetével a férfit.

- És maga mégis kicsoda? - hördült fel az idegen.

A Nagyúrban égő düh, ami egy kis időre parázzsá szunnyadt, ismét fellobbant. Gyűlölettel nézte az összes férfit.

- Megtudhatnám a nevét? - kérdezte, a hangjában nem hallatszott a düh, pedig nagyon mérges volt.

- Joseph Marley. - felelte.

- Nos, kedves Joseph, nem akarom sokáig rabolni az idejét, és nem is fogom. Az a lényeg, hogy nem maradhatnak itt bizonyos okok miatt.

- De mi itt akarunk maradni, és itt is maradunk! - bődült fel egy kövér férfi.

Erre mindenki elkezdett ordibálni, és a pálcájukkal hadonásztak.

A Nagyúrnál most telt be a pohár. A düh forró lángjai ismét égetni kezdték teste minden porcikáját. Eszébe jutott minden, ami eddig történt vele. Bella, a négy fiatal fiú, akiket megölt, Thomas, akivel végül nem végzett, a szülei, és a velük kapcsolatos emlékei. Nem tudott mit kezdeni az érzelmeivel, előtörtek belőle, és vadállatként támadt a férfiakra. 

- Crucio! - üvöltötte és mind a hét férfi egyszerre zuhant a padlóra, kínok közt vergődve, ordítva a fájdalomtól. 

Nem akarta visszafogni magát, végre azt tehette, amire már órák óta vágyott. Hatalmas vigyorral az arcán nézte a földön fetrengő, üvöltő embereket. Érezte, amint testéből minden rossz érzés elszáll.

Intett a pálcájával, és a kínzás abbamaradt. Odalépett Josephez, és a szemébe nézve ezt mondta:

- Joseph, pár perccel ezelőtt azt kérdezte, hogy ki vagyok. Tudja, hogy erre a mi a válaszom? - kérdezte emelt hangon, és felállt. Mikor a férfi válaszul megrázta a fejét, folytatta. - Nem? Ez igazán furcsa. - mondta különös hangsúllyal és közben Bellára pillantott. - Bellatrix, ideje megtanítani az uraknak, hogy mit kapnak azok, akik nem ismernek, és ráadásul még fel is bosszantanak. - tekintetét ismét az idegenre szegezte.

- Igen, Nagyúr. - felelte mosolyogva.

- Thomas, remélem nem okoz problémát, ha megint takarítania kell majd. - mondta a pultosnak. - Nem hiszem, hogy tiszta marad a helyiség, miután megöltem őket.

- Nem, uram, feltakarítok, ne aggódj. - nyelt egyet Thomas, miután megtudta, hogy a férfi gyilkolni fog.

- Ne, kérem, ne tegye. Sajnálom. - kiáltott fel kétségbeesetten Joseph. A többiekben már annyi erő sem volt, hogy megszólaljanak.

- Ejnye, Joseph, csak nem könyörög az életben maradásáért? - csóválta a fejét a Nagyúr, miközben elkezdett sétálni a földön fekvő emberek között. 

Az csak nézett rá erőtlenül, és megnyalta kiszáradt száját.

- Ők mind a barátai? - kérdezte a varázsló.

- Igen, azok. - bólintott egyet, és hálát adott az égnek, hogy ezt a két szót ki tudta préselni magából.

- Értem. Több kérdésem nincs. - mondta és elindult Bella felé. - Illetve mégis lenne egy. - fordult vissza. - Ki szeretne lenni az első, akivel végzek? - kérdezte mosolyogva. Persze, erre a kérdésre senki nem válaszolt. - Ne tolongjanak, nem tudok választani. - mondta, aztán ismét Bellára nézett, aki jóízűen felnevetett.

- Akkor nincs más választásom, csak az, hogy egyszerre végzek magukkal. Ha akarnak, még gyorsan elbúcsúzhatnak egymástól, de könnyeket ne hullajtsanak, arra nem vagyok kíváncsi, ahogy a könyörgésükre sem. - még egyszer végigpásztázta tekintetével a termet és Bella mellé lépett, aki végre biztonságban érezte magát, mert a férfi ismét vele volt.

- Nem is húzom tovább az időt, már várják magukat, és én örömmel küldöm el Önöket oda, ahová valók. - szólt, aztán maga elé emelte pálcáját. - Bellatrix, segíts kérlek. Ennyi emberrel csak ketten tudunk végezni. - nézett a mellette álló nőre, aki hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy segíthet neki.

- Igen, Nagyúr.

- Csak annyit kell tenned, hogy erősen koncentrálsz, a többi az én dolgom. - adta ki az utasítást, mire ő bólintott.

- Ne! - hallatszott még utoljára egy könyörgő hang, de utána már csak a Nagyúr ordítását lehetett hallani.

- Avada Kedavra! - pálcájukból vakító, zöld sugarak törtek elő. Pár másodpercig csak a fény látszódott, aztán szemük elő tárult a férfiak holtteste.

A Nagyúr és Bella leeresztették pálcájukat, és a férfi szólalt meg:

- Thomas, akkor legyél olyan kedves, hogy feltakarítasz. Addig mi megreggelizünk. - mondta, aztán egy pálcaintéssel eltüntette a holttesteket, ugyanúgy, mint ahogy azokkal a fiúkkal is tette.

Thomas bólintott és elindult a takarítóeszközökért.

- Gyere, menjünk fel. - mondta a férfi. - Látom, szépen berendezkedtél. - szólt ismét, mikor már a szobában voltak. 

- Igen, tényleg kellemes hely. - felelte, miután letette a tálcát az asztalra.

Mindketten jó étvággyal ettek, aztán Bella megszólalt:

- Jól vagy, minden rendben? - kérdezte, és rátette kezét a férfiére.

- Igen, persze. Miért kérdezed?

- Csak azért, mert olyan feldúltan mentél el. Meg sem mondtad, hová mész, csak hirtelen elviharzottál.

- Ne aggódj, minden rendben. Mondtam, hogy van egy kis dolgom, azért mentem el, amit végül nem sikerült elintéznem, de majd legközelebb. És akkor talán te is velem jöhetsz.

- Rendben, köszönöm.

- Mit?

- Azt, hogy beavatsz a titkaidba, pedig még csak két napja ismersz. Ezért nagyon hálás vagyok neked. - mondta, és megszorította a férfi kezét.

- Igazad van, nem ismerlek még, de szerintem rájöttél ezalatt a két nap alatt, hogy én csak olyan embereket avatok be a legsötétebb titkaimba, akikben megbízom. Rád ezt még nem mondhatom teljes meggyőződéssel, de ha így fogsz viselkedni, ahogy eddig, és bebizonyítod, hogy méltó vagy a bizalmamra, megkapod. Ezt garantálom. - bólintott, majd ő is megszorította a nő kezét.

Bella repdesett a boldogságtól, alig bírta magában tartani.

- Olyannyira - folytatta a férfi. -, hogy máris bebizonyítom, igazat mondtam. Egy kérdést szeretnék feltenni neked, ami összefügg azzal, amit mondani akarok. Nem gondolkoztál még el azon, hogy mi a nevem? Mármint a Nagyúron kívül, ahogy mindenki hív.

- De, már bennem is felmerült a kérdés. Csak nem mertem rákérdezni. -  mondta zavartan.

- Emiatt nem kell zavarban lenned. Vannak emberek, akik szintén nem tudták a nevem, ahogy te is láthattad. De ne aggódj, teszünk róla, hogy az egész világ megismerje a nevünket, nemcsak az enyémet, hanem a tiédet is.

Bella érdeklődéssel figyelte a férfit, aki megfogta a kezét, és felhúzta a székről. Megálltak a szoba közepén. Csak néztek egymásra, és Bella örült, hogy végre talált egy ürügyet arra, hogy nézheti a férfit és gyönyörködhet a szemeiben. Bármit képes lett volna megtenni azért, hogy a férfivel maradhasson, és nézhesse őt.

A férfi egyik kezét a derekára tette, a másikkal pedig a haját simogatta.

Bellának elmondhatatlan érzés volt, hogy a férfi karjaiban lehet, legszívesebben élete utolsó napjáig ott maradna.

Percekig csak álltak, végül a férfi törte meg a csendet:

- Most végre megtudod. - simított végig a nő arcán, majd a másik kezével megérezte, ahogy jóleső borzongás fut végig Bella testén, aki meg sem próbálta leplezni az érzelmeit. Még közelebb húzta magához, aztán odahajolt a füléhez, és suttogva folytatta:

- Voldemort nagyúr.

Bella magában egymás után többször is elismételte a számára legcsodálatosabb nevet, és érzelmeinek utat engedve, szorosan magához ölelte az Ő Nagyurát.