11. Fejezet

Sziasztok! :)

Megérkezett a következő fejezet is. Remélem, mindenkinek tetszeni fog.

Jó olvasást! :)

11. Fejezet

Boldog nevetése még sokáig visszhangzott a kihalt utcán. Most végre mindent kiadhatott magából, ami csak benne volt. Nem akadályozhatta semmi sem abban, hogy utat engedjen az érzelmeinek. Határtalan öröm öntötte el a testét, csak úgy forrt benne a jókedv. Amikor ráeszmélt arra, hogy visszanyerte a hangját, megkönnyebbülés költözött a szívébe. Csak annyit mondott, hogy bosszút áll rajtuk, aztán engedett a boldogságnak, és felkacagott. A vigyor még mindig ott díszelgett az arcán, és úgy érezte, hogy senki sem tudná letörölni onnan. Élete legszebb napja ez, amit sosem fog elfelejteni, ebben biztos volt.

Voldemort bambán figyelte a kisfiút, úgy nézett ki, mint aki megőrült. Fogalma sem volt arról, hogy mi történt az előbb a gyerekkel. Miután közölte vele, hogy miért is jött ide, felnevetett, és onnantól kezdve nem talált magyarázatot a viselkedésére. Próbált rájönni a titokra, de nem igazán sikerült neki.

A fiú már nem mosolygott annyira, ismét komoly lett az arckifejezése. Elszánt és magabiztos volt, és a varázsló is annak látta.

A fejében még mindig vadul száguldoztak a gondolatok. A lelkében is nagy harcot vívtak az érzelmei, ahogy egyre csak a megfogadott ígéretére gondolt. Megesküdött, hogy bosszút áll azért, amit vele tettek, de azon még nem gondolkozott el, hogyan.

Öljem meg őket? - villant fel előtte a kérdés.

Bármekkora gyűlöletet és haragot érzett is irántuk, hirtelen elbizonytalanodott. A szülei nem akarnák, hogy megöljön embereket, és gyilkos váljon belőle. Ezt nagyon jól tudta. Az apja arra tanította, hogy mindig bocsásson meg azoknak, akik bántották őt. Hamar felejtse el azt, amit vele tettek, ne legyen haragtartó, és ne akarjon bosszút állni rajtuk. De most a szüleiről volt szó, ezt nem tudta szem elől téveszteni.

A kezében még mindig ott volt a pálca, nem szándékozta eltenni. Ahogy nézte a vele szemben álló férfit, ismét érezte, hogy egyre magabiztosabbá válik. Rezzenéstelen arccal figyelte őt, és a férfi sem rántotta el a tekintetét, mélyen a szemébe nézett.

Voldemort már nagyon kíváncsi volt a fiúra, ezért nyugodt hangon megszólalt:

- Szóval azért jöttél most ide, hogy bosszút állj rajtunk. - kijelentés volt, nem kérdés. A kisfiút azonnal kirázta a hideg, amint meghallotta a férfi hangját. Soha életében nem hallott még ilyet. Olyan kísértetiesen mondta, hogy a térdei remegésbe kezdtek, és libabőr szaladgált a testén. A hangja olyan volt, mint egy kígyó sziszegése, ehhez tudta hasonlítani. Teljesen illett hozzá ez a hang, erre egyből rájött.

Hátrált egy lépést, amit a varázsló rögtön észrevett. A félelem jelének tulajdonította, de a fiú részéről ez egyáltalán nem így volt. Pont ellenkezőleg. Azért lépett egyet vissza, hogy jobban fel tudja mérni a helyzetet, ami most kialakult a férfi és közte. Így még ijesztőbbnek és méltóságteljesebbnek látta őt. Tetőtől talpig fekete ruha volt rajta. Ing, nadrág és egy köpeny, ami egészen a földig ért. A szél néha belekapott, így még rémisztőbbnek tűnt.

A varázsló látta a fiún, hogy egy időre sikerült beleszorítania a cselekedet utáni vágyat, ezért lazán az ajtófélfának vetette a vállát, és mosolyogva figyelte őt. Mosolya viszont nem volt kedves vagy bátorító, megint az az ördögi vigyor terült szét az arcán, amitől mindenki frászt kapott. Még a szemében is mosoly bujkált, amitől a fiú ismét megborzongott.

Úgy döntött, nem mutatja ki, hogy egy pillanatra elveszítette a magabiztosságát, ezért több lépést tett a férfi felé. Érezte, amint ismét talpába hasít a fájdalom, de összeszorította az ajkát, előttük nem akarta kimutatni a gyengeségét. Szinte már nem is érezte a lábát, teljesen átfagyott a hideg földön. Ingét folyamatosan cibálta a szél, így még jobban látszott rajta, hogy milyen vékony és törékeny teste van. Szinte elveszett bő ruháiban.

Még mindig mereven bámulta Voldemortot, nem állt szándékában megszólalni. Nagyon gondolkozott azon, hogy mit is tegyen. Nem ismerte a férfit, nem tudhatta, hogyan reagálna bizonyos dolgokra.

Bella megfeszült testtel ült az asztalnál. Jobb kezével pálcáját markolta, így figyelte a Nagyurat és a fiút. Minden idegszálával a fiúra koncentrált, de nem látott rajta semmilyen változást.

A férfi úgy döntött, hogy most már a tettek mezejére lép. Nem akarta tovább húzni az időt, kíváncsi volt a fiú reakciójára, ezért beszélni kezdett:

- Mindketten le vagyunk nyűgözve, hogy ilyen csodálatos módon visszanyerted a hangod. - mondta, miközben lassan elindult a gyerek felé.

Várjunk csak! Ez a férfi honnan tudja, hogy most kaptam vissza a hangomat? Azt nem is tudta, hogy néma vagyok, vagyis voltam. - cikáztak a fejében a gondolatok.

Érezte, hogy most már kénytelen lesz mondani valamit, ha nem akarja feldühíteni a férfit.

- Számomra is hihetetlen, de nagyon boldog vagyok, hogy újra tudok beszélni. - a hangja már nem volt rekedt, sőt szinte fülsüketítőnek tűnt, ahogy megszólalt.

Ahhoz képest, hogy milyen kicsi ez a fiú, elég nagy bátorság van benne, és magabiztos. Nem is látszik rajta a félelem.

A gyerek még mindig azon gondolkozott, hogy a férfi vajon honnan tudta meg, hogy néma volt. Megrázta a fejét, ezzel próbálta elhessegetni a gondolatot, mert most ennél sokkal fontosabb dolga volt.

- Szeretném, ha még egyszer elismételnéd, hogy miért is jöttél ide. - kérte a férfi szinte mosolyogva, de ő mégis meglátta benne a haragot, ami egyre gyülemlett benne, és nem tudta, hogy meddig lesz képes féken tartani a dühét.

Egy pillanatig habozott, nem mert megszólalni. Most már egyáltalán nem volt olyan magabiztos, mint eddig, és ezt Voldemort is észrevette. Megint lehunyta a szemét, de lehet, hogy ezt kár volt megtennie. Vagy talán épp ez adott neki elég erőt, hogy folytassa azt, amibe belekezdett. Ugyanis csukott szemhéján keresztül újból meglátta a földön fekvő szüleit, ahogy görcsbe rándulva fekszenek előtte. Keze ökölbe szorult, testét ismét elöntötte az a különös varázslat, ami még ismeretlen volt számára. Most már igazán szerette volna tudni, hogy mi történik vele, de nem tudott rájönni. Lassan kinyitotta szemeit, és majdnem felkiáltott az ijedtségtől, mert a férfi ott állt előtte néhány centiméterre. Arcán nem látott semmilyen érzelmet, megfeszítette állkapcsát, így nézett le rá.

- Még mindig nem válaszoltál. - a hangja most először csengett türelmetlenül, de a fiú nem tűnt rémültnek.

Már épp megszólalt volna, de a háttérből hangok szűrődtek ki, amik egyre közelebb értek hozzájuk. Becsukta a száját, és a zaj irányába fordult. Meglepetésében, vagy inkább örömében majdnem felnevetett. Nem akart hinni a szemének. Pislogott párat, hátha csak a szeme káprázik, de nem. Valóban ott álltak néhány méterre tőlük, és integettek feléje.

- Anthony! - kiáltott fel az egyik szőke fiú, majd boldog vigyorral az arcán, elkezdett szaladni felé. Amint odaért, a nyakába ugrott, és ő sem bírta ki, hogy ne mosolyogjon.

- El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök neked! - vigyorgott rá, majd barátságosan a vállába bokszolt.

- Én is nagyon boldog vagyok. - felelte mosolyogva Anthony, majd észrevette, hogy mindenki arcára kiül a döbbenet és a csodálkozás.

- Neked visszajött a hangod! - hüledezett egy másik fiú, aki a legmagasabb volt közülük.

- Igen, ahogy ti is hallhatjátok.

- De hát hogyan? Némának születtél, és az orvosok is azt mondták, hogy életed végéig így kell élned. - érvelt a fiú, annak ellenére, hogy nagyon örült barátja hirtelen gyógyulásának.

- Higgyétek el, én is nagyon szeretném megtudni, hogyan történt ez velem, de sajnos sehogy sem tudok rájönni. - csóválta a fejét, miközben elhatározta, hogy nem szól nekik a titokzatos érzésről, ami a hatalmába kerítette. Most már tudta, hogy ettől nyerte vissza a hangját, de azt még mindig nem, hogy ki küldte rá a varázslatot.

- Most az a legfontosabb, hogy ismét egészséges vagy, más nem számít. - szólt egy másik szőke hajú fiú.

- Mi lenne, ha ezt megünnepelnénk nálunk? - vetette fel az ötletet a fiú legjobb barátja. Születésüktől fogva nagyon jó barátok voltak. Egyáltalán nem zavarta, hogy Anthony néma. Mindig nagyon kedves volt hozzá, és segített neki a bajban. A mai napig nagyon hálás azért, amiért nem taszította el magától, és kitartott mellette.

Érezte, amint egy tekintet az övét keresi, ezért óvatosan oldalra pillantott, majd meglátta, ahogy a Nagyúr fürkészően nézi őt.

A többiek is csak most vették észre a talpig feketébe öltözött férfit, aki összekulcsolt karral, méltóságteljesen állt az utca közepén. Volt benne valamilyen magával ragadó erő, amitől az összes fiú bámulta őt, és nem tudták elszakítani a tekintetüket róla. Úgy vonzotta őket, mint a mágnes, és ezt próbálta kihasználni, hogy a markában tarthassa őket.

Anthony nem tudta, hogy mit mondjon. Az nagyon furcsa lett volna, ha most csak úgy elmenne egy szó nélkül, miközben azért jött ide, hogy megbosszulja tettüket.

Voldemort csak most eszmélt rá valamire. Ennek a gyereknek nem szabadna emlékeznie semmire, hiszen Bella az emléktörlő varázslatot alkalmazta rajta. Akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy mindenre emlékszik?

Testét egy pillanat alatt elborította a düh. Meglendítette pálcáját, amiből egy kötél repült ki, majd mind az öt fiú köré tekeredett, szorosan egymáshoz láncolva őket. Meg sem tudtak mozdulni, a szomszédos épület falának szorítva, levegőért kapkodva néztek a Nagyúrra.

A férfi két lépéssel átszelte az utca és a fogadó közti távolságot, annyira tombolt benne a düh.

Hatalmas zajjal robbant be az ajtón, és lángoló tekintettel nézett az asztalnál ülő nőre.

- Hogyan lehetsz ilyen szerencsétlen, hogy még egy egyszerű emléktörlő átkot sem tudsz rendesen elvégezni valakin? - sziszegte dühösen, ahogy egyre csak közeledett a nő felé.

- Én… azt hittem, hogy… hogy… - hebegte vérvörös arccal.

- Mit hittél? - utánozta hisztérikusan Bella hangját. - Úgy gondoltam, hogy ennyit talán rád bízhatok, de úgy látszik, hogy még ennyire sem vagy képes. - nézett rá megvetően, majd ismét elindult kifelé.

Átkozott mugli! Ezt még nagyon megkeserülöd!

Mérhetetlen düh tombolt benne, ő is elindult az utcára. Az ajtóban azonban földbe gyökerezett a lába attól, amit odakint látott. Nem volt szörnyű, de így elsőnek egy kicsit váratlanul érte.

A fiúk még mindig a falhoz szorítva várták, hogy végre történjen velük valami, mert úgy érezték, hogy beleőrülnek a várakozásba.

Voldemort megállt az út közepén, de nem tett semmit, csak próbált lenyugodni. Sejtjei őrült táncot jártak benne, izmai megfeszültek a testében égő haragtól.

Bella úgy érezte, hogy elérkezett a soha vissza nem térő alkalom arra, hogy javítson helyzetén. Nem gondolkodott, ezért abból, amit mondott nem azt sikerült kihoznia, amit szeretett volna.

- Én mindent megtettem azért, hogy töröljem a fiú emlékeit, de úgy tűnik nem volt elég erőm hozzá. - csúszott ki a száján az a mondat, amit legszívesebben rögtön vissza is szívott volna.

A férfi csigalassúsággal felé fordult, és Bellának elállt a lélegzete attól, amit a szemeiben látott. Szinte látta, amint a düh lángocskái vadul lobogtak a tekintetében, ezzel egy árnyalattal sötétebbek lettek a szemei. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy meg tudjon szólalni.

- Az lesz a legjobb, ha most nem jössz a közelembe, különben olyat teszek, amit még megbánok. - szűrte a fogai közt a szavakat. Érezhető volt a hangjában, ahogy egyre próbálja elfojtani a testében tomboló haragot.

Elfordult tőle, nem akarta tovább hallgatni a nő mentegetőzéseit arra, hogy miért nem tudta végrehajtani a varázslatot.

Fogta a pálcáját, és hirtelen maga elé emelte, a fiúkra szegezve. Ők még levegőt venni is elfelejtettek, annyira megijedtek. A kötél egyre jobban belevájódott a bőrükbe, és felsértette több helyen. Véres folt színezte be, ahogy hozzájuk dörzsölődött. Iszonyú fájdalmat okozott nekik, de egyikük sem nyögött, nem akarták kimutatni, hogy mennyire fáj, amit a férfi tesz velük.

Anthony volt a legerősebb közülük. Fogait összeszorítva próbálta elviselni a kínt, amit a kötél okozott neki. Szüleire gondolva rájött, hogy ez a fájdalom meg sem közelíti azt, amit az elvesztésük jelentett számára. Ha azt sikerült túlélnie, akkor ezt miért ne?

Bella gyűlölettel bámulta őt, de csak Anthony-t, a többi fiú nem érdekelte. Csak neki akart elviselhetetlen fájdalmat okozni, és végignézni, ahogy a földön fetreng a kíntól, amit ő okoz számára.

Voldemort közben leeresztette pálcáját, majd maga mellett elkezdett kis köröket rajzolni. Ahogy a pálcája mozgott, úgy feszült egyre jobban a fiúk teste köré a kötél. Nem bírták tovább, szinte egyszerre ordítottak fel mind az öten.

Anthony sem tudta tovább magában tartani a fájdalmát, viszont ő volt az egyetlen, aki próbálta elfojtani a sikolyait. Ajkába harapva, ismét magának okozott fájdalmat, de a sikoly belőle is feltört.

A férfi egy egyenes vonalat írt le a levegőben, mire a kötél kezdett ellazulni, így már nem vájódott beléjük.

Ahol a kötél elvágta a bőrüket, vékony csíkban vér kezdett szivárogni a sebükből.

Ismét rájuk szegezte a fegyvert, majd megszólalt volna, ha Bella nem vág közbe:

- Anthony az enyém! - mondta szinte hisztérikus hangon. - Én akarom megölni!

A férfi nem tudta megállni, és halványan elmosolyodott a nő közbeszólásán. Teljesen megértette, hogy most ő akar bosszút állni rajta, azok után, hogy nem úgy sikerült a terve, mint remélte. Talán enyhe bűntudatot is érzett emiatt, de ő nem olyan ember volt, mint aki megbánja azt, ami rosszul sült el.

Mégsem fordult vissza a nő felé, és nyugtatta meg, hogy ő ölheti meg. Kétségek közt akarta tartani, hadd marja őt a féltékenység, hogy esetleg nem ő fog végezni vele.

Még mindig mosolyogva, egy újabb pálcaintéssel eloldozta a fiúkat, majd megszólalt:

- Bízom benne, hogy ez a nap mindenki számára emlékezetes marad. Főleg számodra. - biccentett Anthony felé, aki mereven állta a tekintetét.

Az összes fiú felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, hogy kiszabadultak a kötél fogságából, de azt nem sejthették, hogy perceken belül olyan rabságba fognak zuhanni, ahonnan nincs menekvés, és örökké tart.

- Kérlek, menj oda Bellához. - mondta Anthony-nak címezve, aki rogyadozó lábakkal elindult a végzete felé.

A boszorkány mosolyogva figyelte, ahogy a fiú egyre közeledik. Az izgalomtól megmarkolta kezében tartott pálcáját, így várta, hogy odaérjen hozzá.

Alig ment pár lépést, Bella száját már el is hagyta a szörnyű átok:

- Crucio! - üvöltötte, és féktelen öröm száguldott végig a testén, ahogy nézte az előtte rángatózó testet. Csak néhány percig kínozta, aztán elrántotta a pálcát.

- Komolyan azt hitted, hogy bosszút állhatsz rajtam? - vigyorgott gonoszan a fiúra, akiben már alig volt élet.

- Titeket megkíméllek ettől a fájdalmas élménytől. Nem fogtok érezni semmit. - mormolta Voldemort azon a kábító hangján, ahogy közelebb ment hozzájuk. Mindegyik szemében meglátta, ahogy a félelem testet ölt, és egyre jobban eluralkodik rajtuk a rettegés.

- Avada Kedavra! - hangjuk egyszerre csendült, ugyanabban a pillanatban mondták ki a gyilkos átkot.

Anthony még látta maga előtt Bella fekete hajfürtjeit, ahogy a szél belekap, majd utolsó emlékként, szüleire gondolva, eltávozott az élők sorából. Az ajándék, aminek csak egy kis ideig volt a birtokosa, egy szempillantás alatt szertefoszlott.

Utoljára még egyszer meglendítette a szárnyát, majd az egyik faágon landolt. Fekete szemeivel a magasból kémlelte az alatta elterülő sötét erdőt. Egy hatalmas tölgy legfelső ágára ült le, mert innen mindent jól belátott.

Az albániai erdő mindig is arról volt híres, hogy könnyen el lehet tévedni benne. A fák sűrűn sorakoztak egymás mellett, alig lehetett átlátni közöttük. Néhány fa oldalán moha díszelgett, és volt olyan is, amelyikre borostyán kúszott fel. Mindig hideg uralkodott az erdőben, és nyirkos volt minden a földre szálló párától.

A köd gyorsan telepedett a tájra, néhány percen belül homályossá vált a levegő.

Csend volt, semmi sem zavarta az erdő békéjét, egészen idáig.

A távolból hangos zihálás hallatszott, ahogy az illető egyre csak futott, pontosabban menekült valami vagy valaki elől. Teljesen felverte az eddig nyugalomban pihenő fákat és állatokat, de ez érdekelte most a legkevésbé. Menekülnie kell, az életéről van szó.

Hosszú, hófehér ruhája vadul lobogott utána, ahogy nagy léptekkel átszelte az erdőt. Hajába belekapott a szél, minden ugrásnál a hátának csapódott. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöződtek, egész teste izzadtságban fürdött. Karján egy kisebb tarisznya lógott, amiben egy nagyon értékes tárgyat cipelt. Tulajdonképpen ez volt az oka annak, hogy most fejvesztve menekül annak ellenére, hogy nem is követi őt senki. Mégis úgy érezte, szaladnia kell, különben utoléri a végzete, és akkor minden romba dől körülötte.

Ahogy egyre beljebb és beljebb jutott a rengetegben, kezdett megnyugodni, és lassított tempóján. Lihegve vetette vállát az egyik fának, majd mélyeket lélegezve próbálta elmulasztani az oldalába nyilalló fájdalmat. Érezte, amint kirázza a hideg, amikor végigpásztázta szemével az erdőt. Köd és még több köd. Mást nem is látott, mindent körülvett a homály. Szorosan magához ölelte a tarisznyát, pontosabban azt, ami benne volt. Nem mert belegondolni abba, mik lehetnek a következményei annak, hogy ellopta ezt a tárgyat, mégpedig nem akárkitől, a saját anyjától.

Könnyek gördültek végig arcán, ahogy megjelent előtte az anyja arca, amint még utoljára elmosolyodik, és örökre lehunyja a szemét. Az emlékek hatalmas erővel öntötték el a testét, de nem is próbált védekezni ellenük.

Feje erőtlenül hanyatlott vissza a párnára. Kezével a fehér lepedőbe kapaszkodott, de még így sem tudta felhúzni magát. Arca beesett volt és sápadt, szemei láztól csillogtak. Egyetlen kívánsága az volt, hogy még egyszer utoljára hadd lássa a lányát, mielőtt magával ragadja a szörnyű halál. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a lelkéből, amikor meglátta az ajtón belépő lányát. Fáradtan intett neki a kezével, hogy menjen közelebb hozzá.

Heléna bátortalanul lépett az ágyhoz, majd leült a mellette lévő székre. Ujjait összekulcsolta az anyjáéval, így nézett a szemébe.

- Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél, lányom. Azt hittem, hogy soha többé nem láthatlak. - suttogta kimerülten, majd megnyalta kicserepesedett ajkát.

- Persze, hogy eljöttem. Nagyon szeretlek, anya. Nem akarom, hogy meghalj. - sírta el magát, majd heves zokogásba kezdett.

- Kérlek, ne sírj, Heléna. Úgy akarok meghalni, hogy mosolyt látok az arcodon, hogy boldog vagy, és nem úgy, hogy engem siratsz. - préselte ki magából a szavakat.

- Nem tudok mást tenni. Hogy lehetnék boldog, ha az egyetlen ember, aki megmaradt nekem, itt hagy örökre, és végleg egyedül maradok? - kérdezte kétségbeesetten.

- Ez nem igaz. Nem maradsz egyedül. Ott van neked a férfi, akiről már annyit beszéltünk.

- Ne, anya, kérlek! Bármit megteszek neked, csak ne emlegesd azt a férfit, képtelen vagyok szeretni. Gőgös, önfejű, mindig csak magára gondol, hogy tudnék egy ilyen férfit szeretni? - nézett rá az anyjára, aki csukott szemmel hallgatta a lányát, mert küzdött a testében tomboló fájdalommal.

- A báró nagyon szeret téged. Csak ő tud megvédeni mindentől. Bízz benne. Akkor hagyom itt a világot nyugodtan, ha biztonságban tudlak téged, és jelenleg ő jelenti ezt számodra. - mormogta. Már alig lehetett hallani, hogy mit mond.

Heléna nem akart vitatkozni az anyjával, sosem tette, és most főleg nem fog, a halálos ágyán.

- Egy valamit ígérj meg nekem. - szorította meg Hedvig a lánya kezét. - Azt, hogy nem utasítod el magadtól a férfit. Nem kell szeretned, csak engedd, hogy a gondodat viselje.

Látta a szemében, hogy ez az utolsó kívánsága, amit kér tőle, nem mondhatott nemet. Ő is megszorította a nő forró, csontos ujjait, majd könnyektől ragyogó szemmel megszólalt:

- Az irántad érzett mélységes szeretetre és tiszteletre esküszöm, hogy betartom az ígéretem, amit kértél tőlem.

Hedvig halványan elmosolyodott, majd végigsimított lánya arcán.

- Köszönöm, kincsem. Vigyázz magadra. - csuklott el a hangja, majd lassan kezdett lecsukódni a szeme.

- Anya, maradj velem, kérlek! - kiabálta a nő kezét szorongatva.

Az asszony még egyszer utoljára kinyitotta a szemét, majd minden erejét összeszedve a lányára nézett.

- Te vagy az életem. Legyél bátor, és ne hagyd, hogy legyőzzenek. Tudod, hogy mindig erre tanítottalak. - egyre akadozott a hangja, Heléna alig értette, hogy mit mond. - Nagyon szeretlek. - mondta ki az utolsó két szót, és mosollyal az arcán engedte, hogy a halál magával vigye egy szép, békés helyre.

- Én is szeretlek, anya! - zokogta az anyja testére borulva, majd a nevét suttogva elbúcsúzott tőle, és örökre maga mögött hagyta a szülői házat.

A Hold megcsillogtatta az arcán végigfolyó könnyeket. Alig hitte el, hogy az anyja néhány órával ezelőtt meghalt. Megtörölte arcát a ruhája ujjával, majd ismét elindult, de most már nem futott. Úgy érezte, hogy már nincs miért menekülnie. Nem akarta feladni, de teljesen kimerült, nem volt ereje semmihez. Hagyta, hogy a lába vezesse őt egyre beljebb és beljebb a rengetegben. Tüdeje is egyre jobban szúrt, meg kellett volna állnia, hogy pihenjen még egy kicsit, de nem foglalkozott a fájdalommal, hajthatatlanul ment előre.

Az erdő másik felében egy kutató szempár pásztázta a fákat. Köpenye végigsöpörte az avart, ahogy gyors léptekkel haladt előre. Keresett valakit, meg kellett találnia. Pontosabban a szerelme után kutatott. Már több hete keresi őt, és ma bukkant rá erre az erdőre, mert tudta, hogy a lány szereti az ilyen helyeket.

Sötét szemei felragyogtak, ahogy az égre emelte tekintetét. A csillagok halványan pislákoltak az égbolton. Felsóhajtott, majd tovább ment az ösvényen. Még mindig nem értette, hogy a lány miért ilyen elutasító vele. Felajánlotta a szerelmét, nem volt szegény, bármit megadna neki, ő mégis már több alkalommal kikosarazta azzal az indokkal, hogy nem illenek össze, és hogy nem akar vele lenni. Ez azonban nem fogja megakadályozni abban, hogy küzdjön érte. Ha kell, élete utolsó napjáig is harcol a szerelméért, de nem fogja feladni.

Heléna hangokat hallott, ahogy azok egyre csak közelednek felé. Gyorsan fogta a táskában elrejtett diadémot, ami az anyjáé volt, és egy odvas fában rejtette el. A tarisznyát is betette mellé, így várta, hogy megjelenjen a hang forrása.

Amikor a férfi meglátta a fa mellett álldogáló, fehér ruhás lányt, hatalmas vigyorra húzta a száját, majd lassú léptekkel elindult felé.

Heléna úgy remegett a félelemtől, mint egy nyárfalevél. Hátrálni kezdett, de nem sokáig tudott, mert a háta egy másik fának ütközött, elzárva előle a menekülési utat.

- Szerelmem, annyira boldog vagyok, hogy végre megtaláltalak. Felkutattam utánad az egész országot. Ne félj tőlem. - szavaival próbálta megnyugtatni a nőt, de ettől még nagyobb remegésbe kezdett.

- Engedj elmenni, kérlek. - könyörgött a szemébe nézve. A báró erre csak egy mosollyal válaszolt, majd ugyanolyan békés hangnemben folytatta:

- Nem értelek, édesem. Szeretjük egymást, miért akarsz elmenni? - lépett közelebb hozzá, majd óvatosan végigsimított az arcán, amitől hideg futkosott a hátán.

Próbált eltávolodni a bárótól, de a háta már így is a fa oldalának feszült, reménytelen volt a helyzet. Úgy döntött, enged a férfinek, nem lesz olyan távolságtartó.

- Nekem még elég friss a dolog. Nem tudom, hogy mit érzek pontosan. - mondta tétován.

- Emiatt nem kell aggódnod. Lesz elég időnk megismerni egymást. - mosolyodott el a férfi.

Heléna egyre kétségbeesettebben érezte magát. Azt hitte, hogy a férfi ezek után nem lesz vele ilyen kedves. Szinte már nyomasztó volt számára. Most rögtön ott akarta hagyni az erdőt, és arra vágyott, hogy a férfi végre leszálljon róla.

Eltekintett a válla felett, mintha keresné a menekülő útvonalat, amit jelenleg nem látott.

- Kérhetek valamit? - nézett rá esdeklően. A férfi aprót bólintott.

- Tartsunk egy kis szünetet. Időt szeretnék kérni tőled.

A férfi arca egy pillanat alatt elkomorult. A mosoly vicsorgássá vált az arcán, így még ijesztőbbnek tűnt.

- Még mindig nem értelek. Szeretsz engem, Heléna! Mi értelme lenne annak, ha egy kis időre eltávolodnánk egymástól? Az csak rontana a helyzeten. - csóválta a fejét rosszallóan, miközben próbálta lenyugtatni magát, mert a nő rendesen felidegesítette a kérésével.

Heléna egyre szaporábban vette a levegőt. Úgy érezte, a férfi csapdába csalta, és nem talált más kifogást arra, hogy miért nem akar vele lenni.

- Én is szeretnék kérni valamit. Ne beszéljünk többet erről. - fogta meg a kezét. - Felejtsük el a múltat, semmi értelme rágódni rajta. Csak a jövőbe tekintsünk, és meglátod, nagyon boldogok leszünk együtt. Szerelmünk örökké élni fog, és minden akadályt legyőz majd. - húzta magához, de a nő azonnal vad tiltakozásba kezdett.

- Ne, kérlek! Én nem akarom ezt! - húzódott vissza a fához, és elengedte a férfi kezét.

A báró szemében düh villant, majd érzelmeinek utat engedve, ismét magához rántotta a nőt.

- Ne ellenkezz velem, édesem! Fogalmad sincs arról, hogy mióta vágyom rád! - sziszegte a fülébe, és a nő érezte forró leheletét a nyakán.

A báró karjai satuként szorultak a teste köré, de minden erejét összeszedte, és hatalmas erővel ellökte magától. A férfi először észre sem vette, mert a vágy teljesen eluralkodott rajta, csak akkor tért magához, amikor meglátta a távolodó lányt, ahogy menekül előle.

Még soha életében nem futott ilyen gyorsan. Szíve vadul dobogott, érezte, ahogy vére dobol a fülében. Ruhája beleakadt egy bokorba, így több helyen elszakadt.

Már majdnem elért az erdő szélére, amikor egy kéz a szájára szorult, a másikkal pedig karjait fogta meg, nem éppen finoman.

- Mondtam már, szívem, hogy fogócskában mindig én nyerek? - lihegte a férfi, majd durván maga felé fordította.

Heléna előtt kezdett elsötétülni a világ, mert a férfi még mindig a szájára szorította a kezét.

Amikor látta rajta, hogy már nem próbál meg szembeszegülni vele, lefejtette ujjait a nő ajkáról, de a karját nem engedte el.

A lány zihálva nézett az előtte álló férfire. Elmondhatatlan érzelmek kavarogtak a lelkében.

Most vagy soha! Mondd el neki az igazat!

- Nem akarlak megbántani, de nem hazudhatok neked, és magamnak sem. Nem vagyok szerelmes beléd, épp ezért nem tarthatok veled. - mondta ki a gyilkos szavakat, amitől a férfi még nagyobb haragra gerjedt.

- Ha nem lehetsz az enyém, másé se legyél! - hörögte. Nem engedhette, hogy a lány valaki mással legyen boldog. Ezért olyan dologra szánta el magát, amire még gondolni is szörnyű.

A sötét erdő csendjébe egy fájdalmas sikoly hasított bele, szenvedés és keserűség zúgott benne. A halál szele terjengett körülöttük. Egy tőr szelte át a levegőt, majd a nő mellkasában állapodott meg, akinek vére azonnal beszennyezte az ezüstösen csillogó fegyvert. A Hold sápadt fényével ragyogta be a nőt, akinek utolsó lehelete párafelhőként kavargott a levegőben, mielőtt a szél tovafújta volna.

A báró hitetlenkedve meredt maga elé. Kezében remegett a tőr, amivel kioltotta szerelme életét. Egy artikulálatlan üvöltés hagyta el a száját, majd a földre rogyott fájdalmában. Könnyein keresztül nézte halott kedvesét, majd a fegyverre pillantott. Lassan felállt, és maga felé fordította. Csak azért végzett Helénával, mert elborult az agya, és nem tudott gondolkodni. Nélküle viszont nem tud élni. Ujjai görcsösen feszültek a tőrre, majd egy erős, határozott mozdulattal a szívébe döfte. Hang nélkül rogyott a földre, szerelme mellé.

A holló egy közeli fán ült, végignézte az egész jelenetet. Elrugaszkodott az ágról, majd egy kört tett le a levegőben a két halott fölött. Utoljára rájuk pillantott, majd nagy szárnylendítésekkel magukra hagyta őket a halál jeges ölelésében.