Sziasztok! :)
Meghoztam a 10. fejezetet. Lesz benne több váratlan
fordulat, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! :)
10. Fejezet
Narcissa idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Állával a
másik kezére támaszkodott, így bámult ki a fogadó ablakán, és várta, hogy
megjelenjen Bella és Voldemort.
A férfi azt ígérte, hogy sietnek vissza, mégsem jöttek. A
vásárlástól is teljesen elment a kedve, ezek után nem akarta megünnepelni a
születésnapját sem. Csak arra vágyott, hogy a húga végre visszatérjen.
Egyfolytában azon gondolkozott, hogy Bella miért volt ilyen
ellenséges a férfivel. Egész végig, miközben reggeliztek, érezte, hogy csak úgy
tombol a feszültség az asztal körül.
Nem értette a testvére viselkedését, pedig minden erejével
azon volt, hogy rájöjjön.
Arra sem talált magyarázatot, hogy miért ment el olyan
gyorsan.
Mi dolga lehet? Azt
mondta, hogy ezt a napot csak velem fogja eltölteni. Ilyen hirtelen közbe jött
neki valami? De hát mi? Nyugodtan reggeliztünk, legalábbis próbáltunk, aztán az
egyik pillanatban felpattant a székről, majd egy ostoba indokot kitalálva
elviharzott. Csak azt tudnám, hogy miért volt ilyen távolságtartó a férfivel.
Én először úgy láttam, hogy minden rendben van köztük, de kiderült, hogy
mégsem. Bárcsak rájönnék furcsa viselkedésének okára. - fejezte be az
elmélkedést, majd lemondóan megrázta a fejét, mert érezte, hogy erre egyhamar
nem fogja megtudni a választ.
A hűvös szellő megtáncoltatta a levegőben kavargó
faleveleket, ahogy Bella kecsesen és magabiztosan lépdelt a macskaköves úton.
Szemével az utca vége felé tekintett, de érezte, amint valakinek a tekintete a
hátába fúródik.
A Nagyúr lassan ment mögötte, nem akarta beérni őt. Meg
akarta várni, amíg teljesen megnyugszik és lehiggad. Remélte, hogy az előbbi
kínzás és gyilkolás kiirtott belőle minden dühöt és haragot, és talán nem támad
rá megint úgy, mint egy vadállat.
A nő még mindig látta maga előtt az idegen kisfiú arcát,
akinek a szüleivel nem sokkal ezelőtt végzett. Látta, amint a fiú szemében a
félelmet felváltja a csodálkozás és értetlenség, ahogy az emlékei egyre csak
távolodnak tőle, és amik már soha többé nem lesznek az övéi.
Sosem szerette a gyerekeket, mindig irtózott tőlük, egyet
sem bírt elviselni maga mellett. Ezt a fiút azonban még azoknál is jobban
gyűlölte, hiszen mugli volt. Nem törődött vele, miután megölte a szüleit,
egyszerűen csak eljött onnan a férfivel együtt. Azt nem is sejtette, hogy a
kisfiú percekig bámult utánuk, még akkor is, mikor már eltűntek a szeme elől.
Mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát, ami már
majdnem sikerült is neki, ahogy egyre távolodtak attól a bizonyos háztól. Haját
megigazította, már nem lógott gubancosan a hátára, hanem gyönyörű koronaként
keretezte az arcát.
Amikor elért az utca végére, megállt. A férfi méterekkel le
volt maradva tőle, ezért kellett néhány másodperc, mire utolérte őt, majd ő is
abbahagyta a sétát.
Amint Bella észrevette, hogy a férfi is megállt mellette,
egyből elindult, hogy folytassa útját. Csak egy kis pihenőre állt meg, még
mindig nem akart beszélni vele. A férfi meglátta a mozdulatot, majd a
csuklójánál fogva, erősen magához húzta.
- Úgy látom, azóta sem sikerült megtanulnod, hogy velem nem
érdemes ellenkezni. Mindig az van, amit én akarok. - mondta lassú, monoton
hangon, mintha hipnotizálni akarta volna a nőt.
- Te meg arra nem jöttél még rá, hogy én vagyok a világ
legmakacsabb embere, aki valaha is létezett. Ha én egyszer nem akarok valamit,
senki sem kényszerítheti rám, hogy megtegyem. - felelte ugyanolyan fülbemászó
hangon, mint a férfi. Nem vette észre, de karjait a varázsló mellkasára tette,
és egyre csak húzta magához.
Voldemort érezte, hogy most jött el a pillanat arra, hogy
meggyőzze a nőt. De miről is kellene meggyőznie őt? Az lenne a legfőbb cél,
amit el akart érni, hogy a nő ne kérdezzen rá többet a nővére nyakláncára,
arra, hogyan került hozzá. Minél többször hozta fel a témát a nő, annál jobban
elege lett belőle. Mármint a nyakláncból. Érezte, hogy a nőt sosem tudná
megunni. Van benne valami magával ragadó erő, aminek nem bír ellenállni. Mégis
tudta, hogy ő a főnök, neki kell parancsolnia, és ennek így is kell maradnia.
Bellának nem szabad meglátnia, hogy már ilyen rövid idő után hatással van rá,
és azt pláne nem szabad megéreznie, hogy uralkodni tud a férfi érzelmei felett.
A férfinek kell megmondania, hogy mi legyen, nem pedig fordítva.
Némán álltak egymásnak feszülő testtel, egyikük sem akarta
elengedni a másikat. Olyan volt, mintha farkasszemet néztek volna.
A nő számára csak egyetlen dolog volt furcsa, ami hirtelen
megváltozott benne a férfivel kapcsolatban. Idáig, akárhányszor csak a varázsló
szemeibe nézett, érezte, hogy elveszíti a teste felett az uralmat, és nagy erő
kellett ahhoz, hogy ismét parancsolni tudjon az érzelmeinek. Most viszont ezt
egyáltalán nem érezte. A magával ragadó erőt, ami egyre erősebb lett benne, és
mindent meg kellett tennie azért, hogy ne a férfi nyerje meg a csatát.
Ez az érzés teljesen elszállt belőle. Amikor találkozott a
tekintetük, nem kezdett el remegni a térde, nem érezte azt, hogy menten elájul.
Biztos volt abban, hogy a karjaiban tud maradni anélkül, hogy megadná magát az
érzelmeinek és megengedné nekik, hogy tiltott utakra vezesse.
Voldemort azonban ravasz ember volt. Átlátott a nő ügyes kis
próbálkozásain. Azon, hogy most ő akarja a hatalma alá keríteni. A férfi
esetében ez egyenlő volt azzal, hogy hamarosan meghal. Vagyis alig volt esélye
a nőnek arra, hogy ez sikerüljön neki.
Mindketten nagy harcot vívtak a saját érzelmeikkel, de a
férfinek már nem igazán tetszett, hogy a nő csak bámul rá, és meg sem szólal.
- Én ezt nem tudhatom. Ha te mondod, akkor valószínűleg így
is van. - mondta beleegyezően a nő előbbi mondatára utalva.
Ne higgy neki! Most
ezt csak azért mondja, hogy elhitesse veled, igazad van! Megint bele akar vinni
a trükkös kis játékaiba, amiben én már nem fogok részt venni. Nem fogom hagyni,
hogy ismét átverjen, becsapjon, hogy utána a hátam mögött kinevessen. Majd
amikor rákérdezek az igazságra, egyszerűen csak elterelje róla a szót azzal,
hogy ez egyáltalán nem fontos, és nem kell törődnöm vele! De igen is kell!
Kiderítem, hogyan került hozzá a nyaklánc, ha beleszakadok, akkor is! - döntötte
el magában, majd egy finom mozdulattal kibújt a férfi öleléséből.
Minden idegszálával érezte a nőn végbemenő változást és az
elutasító viselkedését. Tudta, hogy ez még mindig a nyaklánc miatt van, de ha
Bella térden állva könyörgött volna érte, hogy mondja el, akkor sem tette volna
meg. Azzal is tisztában volt, hogy ezzel csak még jobban szítja a nőben az
ellenkezést és a haragot, de elhatározta, egy szót sem szól az ékszerről.
- Örülök, hogy egyetértesz velem. - felelte Bella kimért
hangon, amit a férfi az elmúlt órákban folyamatosan tapasztalt nála. - Ha már
nincs több mondanivalód, visszamennék a fogadóba. Cissy már biztosan aggódik
értünk. - pillantott még egyszer a férfi arcára, majd behunyta a szemét, és
máris érezte, ahogy a sötétség egyre csak hívja magához.
A fiáker lassan gördült be a fogadó elé. A lovak halk
nyerítéssel megálltak, amikor a kocsis finoman meghúzta a gyeplőt. Óvatosan
leugrott a bakról, majd gyengéden megpaskolta a lovak nyakát, erre mindketten
boldogan felhorkantottak.
Jason elindult a bejárat felé, majd az ablak mellé érve
meglátta, hogy valaki ül az egyik asztalnál. Amint közelebb ért, felismerte
benne Narcissát.
- Jó napot, hölgyem! - köszönt neki az ajtón belépve.
A nő újságot olvasva próbálta elütni az időt. Elmélyülten
olvasta a cikket, amíg meg nem hallotta a férfi hangját. Először fel sem
ismerte a hangot. Hunyorogva pillantott fel rá, majd pár másodperc múlva
rájött, hogy ki üdvözölte őt.
- Önnek is… Jason. - köszönt ő is. A nevét tétován és egy
kicsit félve mondta ki. Nem volt benne biztos, hogy így hívják őt. Nem igazán
figyelt rá, mikor bemutatkozott, a húgán járt az esze. Amikor azonban meglátta
a férfi arcán a mosolyt, tudta, hogy jó nevet mondott.
- Igen, Jason vagyok. - bólintott még mindig mosolyogva. -
Leülhetek? - mutatott az egyik székre.
- Persze, nyugodtan. - mondta, majd arrébb húzódott, hogy a
férfi is elférjen.
Eddig nem volt ideje megnézni alaposabban a férfit, most
viszont tetőtől talpig végigmérte.
Magas volt és vékony, világosbarna haján megcsillant az
ablakon beáradó napfény. Mosolyogva figyelte a nőt, nemcsak a szája mosolygott,
gesztenyebarna szemei is barátságosan fürkészték az arcát.
Teljesen az ellentéte.
- hasonlította össze a két férfit.
- Nem akarok tolakodónak tűnni, de kérdezhetek valamit? -
zökkentette ki a férfi hangja az álmodozásból. A nő biccentett. - A testvére
hol van most?
Hirtelen nem tudta, hogy mit feleljen. Azt mégsem mondhatta
el, hogy dühösen elrohant, miután Voldemort feldühítette valamivel. Arra
viszont még mindig nem tudta a választ, hogy mivel.
- Közbejött neki egy fontos dolog, most is azt intézi. -
válaszolta kitérően. Ezzel végül is nem hazudott. Bella is ezt mondta neki.
- Értem. - bólintott Jason. - És még azt megkérdezhetem,
hogy Voldemort nagyúr itt van?
- Nincs, neki is el kellett mennie. - hazudta. Azt nem
akarta elmondani, hogy a húga miatt ment el, vagyis pontosabban utána.
A férfi erre is bólintott.
- Csak azért kérdeztem, mert úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk.
Még nem kaptam meg a fizetségem a kisasszony fuvarjáért. - világosította fel
Narcissát.
- Nem tudom, hogy mikor fognak visszajönni, nem mondták meg.
Mi lenne, ha meginnánk valamit, ameddig várunk rájuk? - javasolta kedvesen.
- Az nagyon jó lenne. - mosolyodott el. - Hosszú volt az út,
és igazán jólesne egy frissítő.
- Rendben. Thomas! - kiáltotta el magát. Hamarosan megjelent
a pultos, és odabicegett az asztalukhoz.
- Parancsoljon, kisasszony.
- Megkérhetem, hogy hozzon nekünk két vajsört, és esetleg
egy kis harapnivalót is? Fárasztó útja volt, biztosan megéhezett. - nézett a
férfire, aki csak egy mosollyal válaszolt.
- Máris hozom. - mondta Thomas, majd kiment.
Egyikük sem szólalt meg. Jason az utcát nézte, Cissy pedig
őt. Tudta, hogy nem kéne ilyet éreznie, de volt a férfiben valami, ami arra
késztette, hogy csak őt bámulja. Mert nem csak egyszerűen rápillantott, hanem
majdnem kiesett a szeme, úgy figyelte a férfit.
Nem merte bevallani magának, de megtetszett neki Jason,
szimpatikus volt számára. Jason egyre csak az utcát figyelte. Azt viszont ennek
ellenére is megérezte, hogy nézi őt a nő. Pontosabban bámulja. Érezte, amint a
tekintete az övét keresi, ezért lassan oldalra fordította a fejét, és
megkérdezte:
- Szeretne valamit mondani? - jutottak el a szavak Cissy
tudatáig. Szörnyen zavarba jött, mikor a férfi megszólította.
Hogy lehettem ilyen
bolond? Miért kellett ilyen feltűnően néznem? Most mit válaszoljak, nem akarok
mondani semmit, csak néztem őt.
- Nem, csak elbambultam. - mentegetőzött elpirulva. - Azon
gondolkoztam, hogy mikor fognak már visszajönni.
- Értem. - mondta megint a férfi, de gyanakvóan nézett a
nőre. Tudta, hogy nem emiatt bámult így rá. De nem akarta szóba hozni, látta
rajta, hogy így is mennyire zavarban van.
Szerencsére a nőnek nem kellett válaszolnia, mert megjelent
Thomas egy nagy tálcával a kezében. Egy itallal teletöltött kancsó, két pohár,
és egy tányér volt rajta étellel.
- Köszönjük, Thomas. Nyugodtan elmehet, majd én töltök. -
mondta neki. A férfi ismét elment.
- Engedje meg, hogy segítsek. - udvariaskodott Jason.
Narcissa keze már a kancsó fülén volt, és a férfi is odanyúlt, aminek az lett a
következménye, hogy a nő ismét elpirult. Ugyanis a férfi ujjai megérintették a
kezét, ahogy mindketten megpróbálták felemelni a kancsót.
- Megengedi? - kérdezte a férfi a nőre nézve, aki csak
bólintott. Nem tudott megszólalni. Még mindig érezte a testén végigfutó
hideget, amit Jason érintése váltott ki belőle.
Mosolyogva töltötte tele a poharat, először a nőét, majd az
övét is. Tetszett neki, hogy ennyire szemérmes és ilyen könnyen zavarba lehet
hozni. Azt már nem tudta, hogy kifejezetten az ő érintésétől pirult el.
- Köszönöm. - mondta Cissy, mikor a férfi letette elé az
italt.
- Egészségünkre. - biccentett felé, majd összekoccintotta a
két poharat.
Ahogy Narcissa a szájához emelte a poharat, majd ivott
belőle egy kortyot, meghallott egy hangot. Valaki megérkezett.
Nagyon remélte, hogy Bella lesz az. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel, amikor meglátta a fogadó felé haladó testvérét.
- Bella! - kiáltotta, majd odaszaladt hozzá, és megölelte. -
Annyira örülök, hogy visszajöttél. Minden rendben? - kérdezte, mikor meglátta a
nő zavart és dühös arcát.
- Persze, nincs semmi baj. Sikerült elintéznem, amiért elmentem.
Ne haragudj, hogy csak ilyen sokára jöttem.
Tekintete az asztalra tévedt, ahol meglátta a kocsist.
- Jason, bemutatom a húgomat, Bellát. Bella, ő itt Jason. -
mutatta be őket egymásnak. - Ő hozott el ide.
- Örülök, hogy itt van. - mondta a nő, de a hangján lehetett
hallani, hogy nem akar társaságban lenni.
- Én is, hölgyem. - mosolygott rá, mire Cissy ismét megérezte,
hogy a férfi hangjától ismét kirázza őt a hideg.
- Bocsánat, de most szeretnék felmenni. - nézett rájuk
Bella.
- Persze, menj csak nyugodtan. - mondta megértően Narcissa.
Mindketten figyelték, ahogy lassan, nagy teherrel a vállán
elindul. Olyan teherrel, amiről egyikük sem tudott, és ami egészen szörnyű
volt. A gyilkolás terhével…
A Nap erősen tűzött annak ellenére, hogy ősz volt. A szép
idő nem tartott sokáig, mert pillanatokon belül köd ereszkedett a tájra. A fény
több helyen is próbált áthatolni a hirtelen jött homályon, nem sok sikerrel.
Egy hosszú, fekete köpeny egyre csak söpörte az utca
szennyét. Tulajdonosa céltalanul bolyongott már órák óta, mégsem tudta
eldönteni, hogy mit tegyen. Bár az volt az igazság, hogy nem nagyon akart tenni
bármit is. Érezte, hogy semmi értelme megpróbálni meggyőzni a nőt a
nyakláncról. Úgyis mindig a saját feje után megy, nem lehet megmondani neki,
hogy mit tegyen. Az van, amit ő akar, de ez nem lesz sokáig így, mert ő nem
fogja hagyni…
A ködtől már alig látott valamit, hunyorogva folytatta
útját. Nem lepte meg őt a köd, már hozzászokott ahhoz, hogy az időjárás ilyen
hirtelen megváltozik.
A távolból károgás hallatszott, majd a feje felett több száz
holló repült el. Mindegyik kecsesen szállt hatalmas szárnyaival.
Volt a madarakban valami erő, egyre csak vonzotta őt.
Szerette őket, de csak a hollókat, más madár nem jöhetett szóba nála. Egyetlen
egy állat volt, ami még tetszett neki. A kígyó…
Az egyik holló íves kört tett le a levegőben, majd egy
utolsó szárnylendítéssel a férfi vállán landolt.
Hitetlenkedve nézett a madár fekete szemeibe, amiben
viszontlátta a sajátját. Az állat békésen ült rajta, nem szándékozott
továbbmenni.
Közben az útra szinte az összes holló leszállt, így
feketeséget képeztek a homályos ködben.
Beletörődve folytatta útját, bár nem értette, hogy ez a
madár miért szállt rá a vállára. A hollók nem az emberszeretetükről híresek,
ennek ellenére ő kedvelte őket. Épp ellenkezőleg, arról, hogy messziről
elkerülik az embereket, mert félnek tőlük. Ezen a madáron viszont nem érzékelt
semmi félelmet.
A holló még egyszer utoljára a szemébe nézett, majd
széttárta szárnyait, és elrugaszkodott a válláról. Meglobogtatta a haját, ahogy
elrepült.
Megállt az út közepén. Teljesen megbénította az, amit a
madár szemében látott. Mintha közölni akart volna valamit. De nem az volt
számára különös, ahogyan ránézett, hanem az, hogy ismerte ezt a pillantást, a
két szemet. Látta már valahol, az életére is megesküdne. Valaki követi őt…
A piszkos padló egyre csak húzta magához, és nem tudott
felkelni. A fájdalom ott tartotta, nem engedte el őt, bármennyire küzdött a
szabadulásért. Koszos arcán könnyek csillogtak. Ahol végigfolytak a könnyei,
valamivel tisztább volt az arca, de az egész teste koszban fürdött.
Hason feküdt, az ajtó rése alatt figyelte a betűző fényt.
Egy kis idő múlva már csak homályt látott, ahogy a köd egyre rátelepedett a
tájra.
Minden erejét összeszedte, és megpróbált felkelni. Tenyereit
a padlóhoz nyomva igyekezett felülni, ami nagy nehezen, de sikerült neki.
Testrészei keserves fájdalommal válaszoltak ügyetlen
mozdulataira. A fizikai fájdalom azonban meg sem közelítette azt, ami most a
lelkét feszítette szét. Szilánkjaira tört szívére nem volt gyógyír. Érezte,
amint minden egyes darabja pengeként fúródik belé, hegyes végei mérhetetlen
fájdalmat okoznak neki, amitől ismét visszahanyatlik a padlóra, és nem kel fel
többé.
Megfeszítette testét, nem engedte, hogy eluralkodjon rajta a
fájdalom. Bebizonyítja az egész világnak, hogy ő a legerősebb, aki valaha is
létezett. Ezt elsősorban magának akarta bebizonyítani. Azt, hogy egy ilyen
szörnyű csapás után is képes felállni a földről, és folytatja a harcot. Mert
harcolni fog, nem fogja hagyni, hogy legyőzzék. Számára most már az élet
egyenlő volt a harccal és a küzdelemmel, de nem bánta. Ha már a sors ilyen
kegyetlenül bánt vele, ő csak azért is megmutatja, hogy erős, és bosszút áll
azért, amit vele tettek. Azokon, akik elvették tőle azt, ami a legfontosabb
számára, azt, ami nélkül meg kell tanulnia élni. Nem szabad feladnia, el kell
viselnie a testében tomboló elviselhetetlen fájdalmat, és mennie kell tovább.
Csak így lesz értelme annak, ami történt. Ha nem cselekszik semmit, hiába
haltak meg érte. Hiába áldozták fel életüket, ha nem tesz semmit, bemocskolja
őket.
Az inge ujjával megtörölte könnyes arcát, majd óvatosan
feltápászkodott. Lassan elindult az ajtó felé, majd amikor odaért, meglökte,
mire az nyikorogva kitárult.
Hihetetlen erőre volt szüksége ahhoz, hogy ne rántsa vissza,
mert amit az ajtón kívül látott, mindennél fájdalmasabb volt. Lehunyta szemeit,
így indult ki az utcára. Tudta, hogy mikor fog odaérni, nem akarta addig sem
látni. Talpába kavicsok, szilánkok, szálkák fúródtak, de kifejezetten örült,
sőt élvezte, hogy ez a fájdalom egy kis időre felülkerekedik a másikon. Véres
lábnyomokkal közeledett oda, ahova a legkevésbé sem akart eljutni, de tudta,
hogy muszáj megtennie. Nem lehet gyenge, főleg előttük nem. Ők ezt már nem
látják, de neki nagyon fontos volt, hogy ezt betartsa, hiszen az előbb fogadta
meg, hogy harcolni fog és erős lesz.
Amikor úgy érezte, hogy már odaért, lassan kinyitotta a
szemét. A lába felmondta a szolgálatot, nem bírt talpon maradni. Úgy csuklott
össze, mint egy rongybaba. Szemeit ismét elöntötték a forró könnyek, amik
égették arcát, ahogy végiggördültek rajta. Öklét a szájába tömte, így próbálta
elnyomni a belőle feltörő néma sikolyt. Fogait az ujjaiba vájta, ő akart
fájdalmat okozni magának. Ezerszer jobban elviselte azt, amit saját magának
okoz, mint azt, amit vele tettek. Inkább ő bántja magát, minthogy más tegye még
fájdalmasabbá az életét. Bár talán ennél már nem lehet rosszabb.
Hirtelen düh borította el a testét. A tehetetlenség dühe.
Az, hogy nem tudja égbe kiáltani a fájdalmát, magában kell tartania, amit már
alig tudott elviselni. Miért volt vele ilyen kegyetlen az élet? Némának
született, most meg a szeme láttára meggyilkolták a szüleit, és még csak nem is
adhatja ki magából azt, ami a lelkét egyre feszíti, és úgy érzi, hogy azon
nyomban belehal ebbe a mérhetetlen kínba.
Bella varázslata nem úgy sikerült, ahogy tervezte. A fiú
csak egy kis időre veszítette el az emlékezetét. Néhány óra múlva ismét tiszta
volt az elméje, mindenre emlékezett.
A szülei egymás mellett fekve hevertek a földön. Összeszedte
minden erejét, és rájuk pillantott. Mindketten üveges tekintettel bámultak a
semmibe. Testük mereven feküdt a hideg úton. A kín nyomai még most is
látszódtak az arcukon.
Közelebb mászott hozzájuk, bár egy kicsit félt a látványtól,
de látni akarta őket.
Anyja hullámos haja takaróként lepte be a koszos köveket.
Zöld szemében még észrevette az utolsó érzelmeket, amik még lejátszódtak benne.
Keze az apja tenyerében volt. Mintha egymás kezét fogva haltak volna meg. Kéz a
kézben élték át a kínzást, aztán így léptek át a halál kapuján, ami gyorsan
magával ragadta őket, és soha többé nem engedi ki a karmai közül. Örök foglyai
maradnak a halálnak…
Az apja arcán is hasonló érzelmeket fedezett fel, mint az
anyjáén. Arca még mindig el volt torzulva a fájdalomtól, szemei fénytelenül
néztek felfelé.
Még egy pár percig figyelte őket, majd megint felállt a
földről, és az apja mellé lépett. Tekintete végigfutott a testén, ami görcsbe
rándulva feküdt előtte. Azt kívánta, hogy bárcsak ő is ekkora fájdalmat tudna
okozni azoknak az embernek, akik ezt tették vele. Talán az még jobb lett volna,
ha a nő őt is megöli. Miért kellett életben maradnia? Nem tud nélkülük élni.
Lehajolt, majd az apja mellől felvette a varázspálcáját. Egy
ideig az ujjai között forgatta, aztán nadrágja övébe tette. Megfordult, így a
szüleivel szemben állt meg. Utoljára végigfutatta szemeit rajtuk, majd remegő
vállakkal elindult, hogy valóra váltsa ígéretét.
Zavartan bámult a távolodó, fekete holló után. Semmit sem
értett abból, ami az előbb történt vele. A többi madár is elrepült, ismét egyedül
volt az utcán.
Sóhajtott egyet, majd elindult. Nem akart hoppanálni,
nyugodtan át szerette volna gondolni a dolgokat. Bármennyire törte a fejét, nem
tudott rájönni a madár furcsa viselkedésére. Vagy ezt csak ő képzelte be
magának, és a holló csak úgy egyszerűen a szemébe nézett? Ezt elég különösnek
találta. Volt még egy másik furcsa dolog, amire szintén nem tudott rájönni.
Csak ez a madár közelítette meg őt, a többiek távol maradtak tőle. Mintha ők
féltek volna, vagy lehet, hogy ez a madár volt túl vakmerő.
Képtelen volt kiverni a fejéből azokat a fekete szemeket.
Nagyon idegesítette, hogy nem tud rájönni, honnan ismerős számára.
Ne legyél ostoba! Egy
madár szeme nem lehet ismerős. Honnan ismernéd? Nem ember, csak egy
jelentéktelen állat, ami néha szerencsétlenséget okoz, de velem még nem történt
ilyesmi és nem is fog. - zárta le magában a vitát, majd dehoppanált.
Másodperceken belül megérkezett a fogadó elé, ahol meglátta
az ott parkoló fiákert és az elé befogott lovakat. Nem látott senkit az ablakon
keresztül, de nem is bánta. Most egyáltalán nem vágyott társaságra.
Bella a szobában ült, és kifelé tekintett az ablakon. Akkor
is az utcát nézte, amikor Voldemort megjelent.
Azonnal elkapta a fejét, még látni sem akarta őt. Érezte,
hogy szívdobogása egyre gyorsul, és a bordáit veri. Mélyeket lélegezve felállt,
és elindult lefelé, mert tudta, hogy nem bujkálhat örökké a férfi elől.
A Nagyúr belépett az ajtón, majd meghallotta, ahogy
megszólítják:
- Uram, örülök, hogy visszajött. Pár napja beszéltük meg,
hogy itt fogunk találkozni, hogy megkapjam a fizetségem. - szólalt meg Jason
mögüle.
- Igen, máris megkapod, egy pillanat. - bólintott a férfi,
majd elővette pálcáját. Kétszer megsuhintotta a levegőben, majd a kocsis
megérezte, hogy a köpenye zsebe nehezebb lett, és egyre csak húzza őt lefelé.
- Nagyon köszönöm, uram. A jövőben is bármikor számíthat
rám. - mondta alázatosan.
- Én is ezt remélem. Nyugodtan elmehetsz, majd néhány nap
múlva beszélünk. - tette vissza köpenye zsebébe pálcáját.
- Rendben. Viszlát, uram. - biccentett Jason, majd hamarosan
elhajtott a lovakkal.
A férfi odament az asztalhoz és leült. Az asztalon még
mindig ott volt a kancsó a két pohárral együtt. Most nem akart inni, ahhoz túl
zaklatott volt.
Ajtónyikorgás hallatszott, majd megjelent Narcissa.
- Jaj, de jó, hogy te is visszajöttél! Érted is nagyon
aggódtam. - mondta őszintén, és a férfi észrevette a szemeiben megvillanó
aggodalmat.
- Ne aggódj, minden rendben. - mondta automatikusan, mert
tudta, hogy a nő ezt akarja hallani.
- Biztos? Feszültnek tűnsz. - fürkészte az arcát.
- Persze, nincs semmi gond. - mondta ismét Voldemort, ami
nagy hazugság volt. Nem akarta elmondani, hogy egy holló miatt ilyen ingerült,
mert talán a nő kinevetné. Bellát meg jobb, ha nem említi meg. A nő még
dühösebb lenne, ha elmondaná. Persze, nem a nyakláncot mondaná el, hanem azt,
hogy összevesztek, és Bella nem akar szóba állni vele.
- Kérsz valamit? - kérdezte Cissy.
- Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. - utasította vissza az
ajánlatot. Tudta, hogy most semmit sem tudna letuszkolni a torkán.
Várt egy kicsit, majd megkérdezte:
- Bella itt van? - próbálta nyugodtan feltenni a kérdést, de
a nő így is kihallotta belőle a nyugtalanságot.
A boszorkány már percek óta a lépcsőknél várt a megfelelő
alkalomra, hogy ő is megjelenjen. Érezte, eljött a pillanat, hogy ő is felfedje
magát.
- Itt vagyok. - csendült a terem másik végéből a hangja.
A férfi egyenesen a szemébe nézett, és érzelmek után
kutatott, de nem látott benne haragot. Újra a régi Bellának tűnt, pedig ez
kicsit sem volt így. Csak ő látta azt, hogy ismét önmaga volt. A nő viszont
érezte, hogy megváltozott benne valami, egy olyan dolog, ami nem csak őt
változtatta meg.
- Biztos, hogy jól vagy, Bella? - kérdezte aggódóan
Narcissa. - Sápadt az arcod.
- Jól érzem magam. - bizonygatta, de nem a nővére szemébe
nézett.
- Gyere, ülj le. - mutatott egy székre a férfi.
Lassú léptekkel elindult, nem akart a közelében lenni. Félt
attól, hogy a férfi valami rosszat fog mondani.
- Ha nem haragszotok meg, felmennék egy kicsit rendbe tenni
a szobámat. - hallotta messziről Cissy hangját.
- Menj csak nyugodtan. - felelte Voldemort, de nem
pillantott rá. Csak Bellát figyelte.
Narcissa felfelé menet, egész végig azon gondolkozott, hogy
mi történhetett kettőjük között. A testvére zaklatottan ment el, és úgyis jött
vissza. A férfit sem látta nyugodtnak.
Az asztalnál nem éppen volt oldott a hangulat. Mindketten
feszélyezve néztek a másikra, és nem mertek megszólalni, főleg Bella nem.
- Iszunk valamit? - törte meg a csendet a varázsló.
- Ihatunk. - egyezett bele a nő, de ezt is olyan lekezelően
mondta, hogy Voldemortban ismét kezdett felgyülemleni a harag.
Egy pálcaintéssel teletöltötte a poharakat, majd síri
csöndben elkezdtek inni. Bella elfordult tőle, nem akart ránézni, és már alig
várta, hogy végre felmehessen a szobájába.
Gondolatok ezrei kavarogtak a fejében, ahogy egyre
közeledett a célja felé. A Nap megcsillogtatta az arcán maradt könnyeket. A
könnyeket, amik utoljára csordultak ki a szeméből, mert megfogadta, hogy soha
többé nem fog sírni. Nem fog könnyet ejteni olyan emberekért, akik tönkretették
az életét.
Hatalmas sóhaj szakadt fel a lelkéből, amikor rájött, hogy
mit is készül tenni hamarosan. Megkönnyebbülést érzett minden apró
porcikájában, ahogy az édes bosszú ellepte törékeny testét. Kezével az övében
lapuló pálcát fogta, így érezte magát biztonságban.
Ezen a környéken még egyszer sem volt, hiszen az ő fajtájának tilos ennyire
bemerészkednie a városba. Nekik az a legfontosabb feladatuk, hogy minél jobban
meghúzzák magukat, és kerüljék el a többi embert. Ezt még az apja próbálta
elmagyarázni neki úgy, hogy jeleket rajzolt a levegőbe, amiből sikeresen
megértette a lényeget.
Az emlékektől ismét összeszorult a szíve, és érezte, amint a
könnyek megint megpróbálnak előtörni, de megfeszítette az arcát, nem engedett a
gyengeségnek.
Lassan beért a város főterére, ahol alig volt valaki.
Teljesen egyedül érezte magát, de talán most pont erre volt szüksége. A
magányra, hogy át tudja gondolni a dolgokat. A dolgokat, amiket hamarosan meg
fog tenni. Legalábbis ezt tervezi.
A szülei emlékét nem tudta kitörölni sem a fejéből, sem a
lelkéből, bármennyire igyekezett megtenni. Bele kell törődnie abba, hogy az
emlékek - amik egyáltalán nem boldogok -, élete végéig kísérni fogják őt.
Hirtelen egy különös érzés kerítette hatalmába, ahogy egyre
több ház mellett haladt el. Mintha megérkezett volna a céljához. Testén
borzongás futott végig, de nem a félelem miatt, hanem azért, mert tudta, hogy
jó helyen jár, és nemsokára élete legcsodálatosabb tettét fogja elkövetni.
Nem tudta, hogy miért érzi magát ilyen furcsán. Mintha
valaki egy varázslatot hajtott volna végre rajta, csak ő nem tud róla.
Erősebbnek és magabiztosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. Úgy érezte, hogy most
bármire képes lenne, van hozzá elég ereje, hogy megtegye. És meg is fogja
tenni. Fizetni fognak a tettükért…
Megállt egy magas, fekete ház előtt. Ahogy átnézett az utca
túloldalára, meglátta, hogy egy fogadó elé ért. Fogalma sem volt róla, de
tudta, hogy ide kell jönnie. Egy belső hang megsúgta neki. Valaki segítséget
nyújt felé, és ő ezt elfogadja, ha már nincs más választása.
Most még jobban érezte a testében tomboló erőt, aminek olyan
hirtelen a tulajdonosa lett. Olyan volt, mint egy gyógyír a fájdalmára, már nem
érezte annyira szörnyen magát. Tele volt energiával, és egyre erősebb lett
tőle. Remélte, hogy ez a varázs örökre megmarad benne, és végigsegíti őt a
nehézségeken.
Ahogy közelebb ment az épülethez, meglátta, hogy az ablak
mellett ül két, fekete köpenyes alak. Egy nő és egy férfi. Nem beszélgettek,
csak némán ültek. A férfit nem ismerte fel, de amikor rápillantott a nőre, úgy
érezte, hogy minden egyes porcikája ordítva tiltakozik benne.
Ő volt az! Ő kínozta
meg, majd megölte őket. És a férfi segített neki, bűnhődniük kell. Nem
úszhatják meg szárazon, meg kell kapniuk a méltó büntetésüket.
Azt vette észre, hogy egyre csak megy a fogadó felé, mintha
egy láthatatlan erő tolná arrafelé.
Megint megérezte a bizsergést, ami most csak a fejét vette
birtokba. A teste többi részét már nem lepte el ez a különös érzés, csak a
nyaka körül érezte.
Voldemort letette üres poharát az asztalra, majd kitekintett
az ablakon. Egyenesen a kisfiú barna szemeibe nézett. El kellett telnie néhány
másodpercnek, mire felismerte őt. Ugyanaz a szakadt, koszos ruha volt rajta,
mint akkor.
Egy ideje már Bella is csak őt bámulta. Nem tudott rájönni,
hogy került ide, hiszen a kis kunyhó elég messze van a fogadótól.
A varázsló felállt, majd a kijárat felé vette az irányt.
Hűvös szellő csapta meg az arcát, ahogy kinyitotta az ajtót. A fiú még mindig
magabiztosan nézett a szemébe, egyszer sem pislogott.
Testét utoljára magával ragadta az a felemelő érzés, de most
is a fejénél érezte erősebbnek.
Bella az asztal mellől figyelte az eseményeket, hagyta, hogy
a férfi intézze el ezt az ügyet.
A kisfiú minden erejét összeszedve, kivette az övéből a
pálcáját, és maga elé emelte.
Lehunyta szemét, hagyta, hogy teljesen eluralkodjon rajta az
a bizonyos érzelem. Aztán hirtelen felpattantak a szemei. Gyűlölettel a
szemében nézett Voldemortra, aki állta a tekintetét. Nem volt benne félelem,
tudta, hogy mit akar tenni.
Fejét magasra emelve, méltóságteljesen állt előtte, szemei
mereven bámultak előre. A varázslat, aminek ilyen gyorsan a birtokosa lett, a
legnagyobb kinccsel ajándékozta meg. Olyan nagy erő szállta meg a testét, hogy
csak nehezen tudott megállni az úton.
Még egyet előrelépett, majd megtörtént a csoda.
- Azért jöttem, hogy bosszút álljak. Esküszöm a szüleim
életére, hogy olyan fájdalomban lesz részetek, amiről még álmodni sem mertetek.
- suttogta rekedtes hangon.
Voldemort és Bella megkövülten néztek a kisfiúra, akinek
tüdejéből egy önfeledt kacagás tört fel. A boldogság elrepítette magával, és
érezte, hogy ennél nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna az élettől.
Danaaa!
VálaszTörlésTe jó istenkám omg hát fú b+ ez hát fú ez nagyon fúdeáhhh
A kedvenc részem! Khmm biztos belláról írtál és nem rólam? Csak mert mintha magamról olvastam volna :DDD
"- Te meg arra nem jöttél még rá, hogy én vagyok a világ legmakacsabb embere, aki valaha is létezett. Ha én egyszer nem akarok valamit, senki sem kényszerítheti rám, hogy megtegyem."
Ezt nekem címezted?? Na jó tudom, igen, mivel tudod, hogy ez az én mottóm! :DDD Fú, most tökre azt hittem én vagyok Bella, mármint tényleg, fúú áhh az a rohadt kisgyerek, ja tényleg még egy dolog én sem nagyon szívlelem őket és Bella sem, tényleg én vagyok! blee remélem gyötrelmes kínokkal teli halált hal majd! jajj nagyon imádikus volt!
Siess a kövivel és eksön
Cup-cup♥
Lora! :)
VálaszTörlésLátom, nem nagyon találod a szavakat. :D
Jaj, annyira aranyos vagy, el sem tudom mondani, hogy ez mennyire jól esik nekem.
Hát, nem tudom... Lehet, hogy tényleg rólad írtam. Amikor ezt írtam, rád gondoltam közben. Bella igazából is ilyen, makacs és nem szereti a gyerekeket, ahogy te sem.
Ez volt a lényeg, hogy a helyébe képzeld magad. :D
Igen, a kisfiú. Remélem azért az ő jelenetei is tetszettek. A rész nagyobbik fele róla szólt. Nem akarok semmit sem elárulni, de még nem tudom, hogy mi legyen vele. Szóval nem mondok semmit...
Köszi, sietek vele! :)
Szejetlek♥