26. Fejezet

Sziasztok! :)

          

Megérkezett a 26. fejezet. Most sem szeretnék sokat elárulni, csak azt, hogy ez ismét a múltban játszódik.

Annyit azért még megsúgok, hogy nem árt, ha van mellettetek zsebkendő. ;) Talán sírni nem fogtok, de remélem, hogy egy kicsit meghatódtok majd. :)

Jó olvasást! :)

  

 

26. Fejezet

Ritkán beszélnek velem. Csak pont annyit, hogy feltámadjon bennem a remény, hogy én is fontos vagyok valakinek. Utána megint megfeledkeznek rólam. Mintha nem is léteznék.

Az ágyamon feküdtem, és mereven bámultam a mennyezeten mászkáló, hatalmas pókot. Figyeltem, ahogy fürgén szövi a hálóját, ahol éjjel ismét nyugovóra térhet.

Szinte őrültségnek tűnt, de mindennél jobban irigyeltem ezt a kis jelentéktelen, és nem valami szép állatot. És hogy mit irigyeltem benne annyira?

Erre könnyű válaszolni. Minden reggel, miután a nap első sugarai megvilágították a plafont, láttam, ahogy kinyújtóztatja mind a nyolc lábát, és azonnal elkezdte szövögetni a hálóját.

Volt mit tennie, még ha ez nem is igazán számított nagy dolognak.

Vagyis volt célja. Volt miért küzdenie, még akkor is, ha ez csak hálószövésből állt.

Én ehhez képest tehetetlennek éreztem magam. Olyannyira, hogy már nem is érdekelt semmi.

Nem volt mit tennem, egész nap a szobámban voltam, ki sem mozdultam innen. Néha még ebédelni vagy vacsorázni sem mentem, mert nem akartam találkozni velük.

Még Isabelt sem akartam látni. Hiába ajánlotta fel a segítségét. Hiába mondta, hogy szívesen lenne a barátom. Nem bízok meg benne. Pontosabban nem tehetem.

Hangokra lettem figyelmes, amik a folyosóról szűrődtek be a szobába. Azok a hangok, amiket képtelen voltam elfelejteni, mert annyiszor hallottam őket, hogy szinte beférkőztek a bőröm alá. Imádkoztam, hogy ne álljanak meg a szobám előtt. De nem volt szerencsém. Ahogy eddig sohasem. Így hát megacéloztam magam, és felvettem szokásos álarcomat.

Abban a pillanatban, hogy lassan nyílni kezdett az ajtó, ülőhelyzetbe tornáztam magam, és az ölembe kaptam egy könyvet, amit a földről vettem fel, majd úgy tetten, mintha nagyon belemerültem volna.

Éreztem, ahogy rám tapad mindegyikük tekintete, de én rájuk sem pillantottam. Levegőnek akartam nézni őket, de attól féltem, hogy ezzel még jobban magamra hívom a figyelmüket, ezért fel sem nézve a könyvből, éles hangon megszólaltam:

- Remélem, nem fogtok egész nap az ajtóban állni. Egyébként is, sokkal érdekesebb ez a könyv, mint amilyenek ti vagytok. Szóval, ha nem haragudtok meg, inkább az olvasást választom a társaságotok helyett.

A hangom elérte a kívánt hatást. Hallottam, ahogy felmordul egyikük, de más reakciót nem vettem észre.

- Milyen beképzeltnek hiszi itt magát valaki! - az a lány mondta ezt, akit a legjobban utáltam közülük. - Bátornak hiszed magad attól, hogy megfélemlíted a gyengéket?

- És te meg attól érzed magad merésznek, hogy ételt lopsz a konyháról, és aztán megjátszod magad a dadák előtt, hogy majd éhen halsz? Nem is tudom, hogy miért érzed magad éhesnek, miközben van elég súlyfelesleg rajtad.

- Hogy merészeled? - sziszegte a lány, és már indult is volna felém, ha a mellette álló fiú le nem fogja a karját.

- Honnan tudod, hogy ételt lopott a konyháról? - kérdezte összehúzott szemmel.

Most először hagytam abba az olvasást, hogy rájuk nézzek, mert látni akartam, hogy milyen arcot vágnak majd, miután válaszoltam a kérdésre.

- Én mindenről tudok. - feleltem magabiztosan, és hogy még lazábbnak mutassam magam, elvigyorodtam. Láttam, ahogy mindhármuk arcán zavar suhan át, amitől még jobb kedvem lett.

- Ezt mégis hogy érted? - ráncolta össze a homlokát a fiú.

Ledobtam magam mellé a könyvet, majd összefontam a karom a mellkasom előtt.

- Biztos, hogy tudni akarod? - kérdeztem vissza halkan, de volt a hangomban valami fenyegető, amitől mindegyikük megborzongott.

- Most megint fenyegetni próbálsz? - nézett rám kihívóan. - Mert bármennyire is igyekszel, nem fog sikerülni.

Legszívesebben rájuk kiabáltam volna, hogy menjenek már ki a szobámból, de nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Nem akartam, hogy a dadák megint szent beszédet mondjanak, hogyan kell rendesen viselkedni. Épp ezért próbáltam a legnyugodtabb hangomon válaszolni neki, anélkül, hogy észrevehette volna, igencsak kezd feldühíteni.

- Először is, nem fenyegetlek. - válaszoltam higgadtan. - Másodszor, nem emlékszem rá, hogy valaha is megfenyegettelek volna. Harmadszor pedig, ha én egyszer akarok valamit, azt el is érem. És most ne nézzetek rám ilyen tágra nyílt szemekkel. Nektek talán nincsenek céljaitok, vágyaitok? Nincs olyan dolog, amiért az életeteket is feláldoznátok?

Ugyanolyan értetlen képpel bámultak rám, mint eddig. Sikerült teljesen összezavarnom őket, és pont ezt akartam elérni.

- Már ne is haragudj, de egy ilyen helyen milyen vágyaink lehetnének? - tárta szét a karját.

- Jól mondja Peter! - szólalt meg a másik lány, aki eddig csendben álldogált. - Mindannyian árvák vagyunk, vagy magunkra hagytak a szüleink, vagy meghaltak. És ezek után azt kérdezed, hogy vannak-e céljaink?

- Attól még, hogy árvák vagyunk, lehetnek sikereink az életben. - vágtam rá azonnal. Még jobban feldühített azzal, amit mondott. Most rögtön el kell küldenem őket valahogy, különben ki fog törni belőlem minden visszafojtott érzelem. És az nem biztos, hogy kellemes lesz nekik. Egészen biztos, hogy nem.

Egyikük sem válaszolt, aminek kifejezetten örültem. Miért kell mindig megzavarniuk? Miért nem tudnak békén hagyni? Nem veszik észre, hogy egyáltalán nem vagyok kíváncsi rájuk?

- Úgy beszélsz, mintha te sokkal tapasztaltabb lennél nálunk. - jegyezte meg az egyik lány.

- Semmi közöd hozzá, hogyan beszélek. - csattantam fel dühösen, majd engedtem, hogy az érzelmeim vezessenek, és azonnal felugrottam az ágyról.

- Ne beszélj így vele! - kiabálta Peter.

- Most már végképp nem értelek titeket. - rázta meg a fejem, miközben a tenyerem ökölbe szorult. Így próbáltam meg levezetni a feszültséget. - Az előbb az volt a baj, hogy úgy beszélek, mintha tapasztalt lennék, most meg az a baj, hogy elmondom a véleményem.

- Senki nem kíváncsi a véleményedre. - vetette oda a fiú.

Lenyeltem a választ, pedig legszívesebben nagyon visszavágtam volna.

- Akkor elárulnád, hogy mégis miért vagytok itt? - szűrtem a szavakat a fogaim közt.

- Gondoltuk, hogy meglátogatunk, mert mostanában kerülöd a társaságunkat. És mivel közel vannak a szobáink a tiédhez, benéztünk. - mosolygott rám, de ez a mosoly nem volt őszinte.

 Egy másik ember talán elhitte volna azt, amit mond. Én viszont egy szavát sem hittem el. Tudtam, hogy már megint terveznek valamit. Ismét bántani akartak. De nem fogom hagyni.

- Ne haragudjatok, de szeretnék egyedül lenni. - néztem mélyen a szemükbe.

- Ó, mi történt a szegény, kicsi Tommal, hogy magányra vágyik? - gügyögte gúnyosan az a lány, akit ki nem állhattam.

Nem válaszoltam. Közben teljesen máshol jártak a gondolataim. Visszafordultam az ágyam felé, majd lehajtottam a fejem, hogy gyengének tűnjek. Közben felsandítottam a plafonra. A pók még mindig szőtte a hálóját, és villámcsapásként hasított belém valami. Tudtam, hogy mit fogok tenni, pontosabban nem én, hanem a pók.

Egy mozdulattal megfordultam, és Peter csillogó szemével találtam szemben magam. Csak néhány centiméterre állt tőlem, mégsem ijesztett meg.

Farkasszemet néztünk. Már vártam, hogy mikor fog pislogni, de úgy tűnt, hogy jól bírja.

Két perc elteltével azonban, megdörzsölte a szemét, mert már nem bírta tovább.

Én meg sem mozdítottam a szemem. Láttam, hogy ez kifejezetten zavarja őt.

- Gyere, Peter, menjünk innen. - szólt oda neki az a lány, akit alig ismertem.

- Menj csak. Ahogy látom, nem bírják ki nélküled. - mormogtam.

- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod. - lépett egyet hátrébb, de a hangját felemelte.

- Mit akarsz tenni? - biccentettem félre a fejem.

- Majd megtudod. De arra készülj fel, hogy nem lesznek vidám perceid.

- És most ki fenyeget kit? - kérdezem tárgyilagosan.

- Én csak közlöm veled, hogy mi fog történni. - vigyorgott rám kajánul.

- Én viszont nem. - feleltem dühösen. Még egyszer felpillantottam a pókra, majd behunytam a szemem, és erősen koncentráltam.

A fiú értetlenül nézett rám, majd ijedten a két lány felé kapta a fejét, amikor meghallotta azt a velőtrázó sikolyt.

Beleharaptam az ajkamba, hogy visszafojtsam a nevetést. Ugyanis pont az a jelenet tárult a szemem elém, mint amilyet elterveztem.

A lányok hadonászva, és sikoltozva próbáltak elmenekülni a pók elől, ami egyre szorosabban szőtte köréjük a hálóját. Fel-le mászkált a testükön, egy pillanatra sem állt meg.

- Segítség! - sikította egyszerre a két lány.

- Mit csináltál velük? - ordította túl a zajt Peter.

- Semmit. - válaszoltam, és gondolatban azt kívántam, hogy még több háló tekeredjen a lányok köré, ami azonnal teljesült is.

- Irtózom a pókoktól! - tépte le magáról a ragacsos hálót. Nem tudtam, hogy melyik lány mondta ezt, de hatalmas elégtétellel töltött el, hogy retteg ezektől az állatoktól.

- Mi folyik itt? - mennydörögte egy hang az ajtóból.

A pók azonnal lemászott a lányokról, majd olyan sebességgel eliszkolt a szemem elől, hogy nem is láttam. A hang miatt elszakítottam a tekintetem az állatról, ezért nem folytatta tovább a kínzást, és számomra a kellemes játékot.

- Valaki most rögtön mondja meg, hogy mi történik itt! - követelte a dada.

Láttam, hogy Peter meg akar szólalni, de aztán mégis becsukta a száját, hiszen maga is rájött, hogy elég furcsa lett volna, ha elmondja, hogy mi történt valójában.

- A pók… hirtelen nekünk rontott… és összeszőtt a hálójával. - dadogta szipogva a szőke hajú lány. - Nagyon megijedtünk.

A dada a másik lányra pillantott, de ő csak a fejét lehajtva sírdogált.

- Hát ez elég érdekesnek hangzik, de elhiszem, mivel mindkettőtöket beborít ez az undorító ragacs, és gondolom azért sikítottatok ennyire, mert megijedtetek az állattól. Csak azt nem értem, hogy egy nyugodt állat, ami szinte senkinek sem árt, hogy került ilyen közel hozzátok?

Meg sem próbáltam elkapni a tekintetem. Hagytam, hogy a dada sötét szeme az enyémbe fúródjon. Csak néztem kifejezéstelen arccal.

- És Peter, te mit keresel itt? - kérdezte a fiútól.

- Csak látogatóba jöttünk. - felelte egy kicsit remegő hangon.

- A látogatási idő már órákkal ezelőtt véget ért. - jelentette ki nyugodtan.

Már vártam, hogy mikor szegezi nekem a kérdést, ami nem is maradt el.

- Neked mi közöd van ehhez az egészhez, Tom? - ugyanolyan higgadtan beszélt, mint eddig, de kihallottam belőle a gyanúsítást.

- Én nem csináltam semmit. Olvastam, amikor bejöttek. Próbáltam elküldeni őket, mert egyedül szerettem volna lenni, de nem mentek el. Aztán amikor úgy tűnt, hogy végre magamra hagynak, a pók egyszerűen csak a lányokra ugrott, és nem tudtunk semmit sem tenni.

Ezt a szöveget talán egyik gyerektől sem vette volna be, de mivel én mondtam, azonnal megnyugodott. Híres voltam a meggyőzőképességemről. Láttam, ahogy ellazul a testtartása, vagyis hitt nekem.

- Értem, de most már ideje lefeküdni. - mondta végül. - A lányoknak segítek megfürödni.

Peter lassan elindult, de az ajtóból még visszanézett rám. Azt hiszem, ezt a tekintetet sosem fogom elfelejteni. Megvetett gyűlölet áradt belőle, pedig nem tettem semmi rosszat. Ha ők békén hagytak volna, és nem zaklatnak, a lányok megúszhatták volna ezt a kis incidenst a pókkal. Mégis úgy éreztem, hogy helyesen cselekedtem. Annyiszor megbántottak már, és úgy tűnt, hogy még mindig nem akarták abbahagyni. Viszont én sem engedem, hogy a földbe tiporjanak, mert ők sokkal különbnek hiszik magukat nálam. Tudom, hogy jól döntöttem. Figyelmeztettek már, hogy nem jó mindent magamba fojtani, de ha szabadjára engedem az indulataimat, utána mehetek mindenkihez bocsánatot kérni. De én sosem megyek oda hozzájuk, hiszen ők okoztak nekem fájdalmat, és ezért bántottam meg őket.

Lehet, hogy nincs igazán értelme ennek, mégis így éreztem.

Fáradtan sóhajtottam egyet, majd végignyúltam az ágyon. Próbáltam elaludni, de nem ment. Olyan sok gondolat motoszkált a fejemben, hogy képtelen voltam megnyugodni.

Szomorúság és tehetetlenség érzése kerített hatalmába. Nem tartoztam ide. De akkor hová? Mintha egy másik bolygón járnék, teljesen számkivetetten.

Vajon meddig fog még ez tartani? Meddig kell még elviselnem ezt? Meddig kell még eltűrnöm azt, hogy a többiek megbántanak és megaláznak? Véget vetek ennek, minél hamarabb.

A reggel ugyanúgy köszöntött rám, mint eddig. Álmosan nyújtózkodtam egyet, de ez a mozdulat sem tudta elterelni a figyelmemet. Még mindig olyan borús gondolatok jártak a fejemben, de nem is akartam megfeledkezni róluk.

Rávettem magam, és kikászálódtam az ágyból, aztán hagytam, hogy a lábam vigyen előre. És ahogy haladtam előre, egyre több érzelem hasított belém. Ahogy végigvezettem a tekintetem a folyosó falain, ismét újabb gondolatok születtek meg a fejemben, amiket nem tudtam visszatartani. Így nem is álltam ellen nekik.

Képtelen vagyok megszökni, segítség után kutatok, de nem találok. Szörnyeteg vagyok. Senki sem tud megvédeni magamtól.

Dühösen a falba ütöttem egyet. Ez a gondolat mindennél jobban felbőszített.

Nem akarok beszélni többé. Nem akarok mosolyogni többé. Nem akarok élni többé. De félek attól, hogy valaki észrevesz, és csinál valami őrültséget, például megment.

És a folyosó végén fel is bukkant az a bizonyos megmentő. Szőke haja szinte világított a napsütésben, az arca komoly volt.

- Minden rendben, Tom? - kérdezte Isabel.

- Igen, a legnagyobb rendben. - erőltettem az arcomra egy mosolyt.

- Biztos? - nézett rám aggódva. - Mi történt tegnap a szobádban?

- Semmi különös. - feleltem vállvonogatva.

- Jennifer azt mondta, hogy megtámadta őket egy pók, ami így elsőre elég viccesnek hangzott.

- Tényleg így történt, de nem szeretnék beszélni erről. - hajtottam le a fejem.

- Miért nem találkozunk mostanában? Azt hittem, hogy a tengerparton megbeszéltük, hogy gyakrabban fogjuk látni egymást. Szeretnék a barátod lenni, ahogy ezt akkor is mondtam.

Isabel arcát látva, ismét elöntöttek az érzelmek. És ezek sem voltak igazán kellemesek.

- Én pedig azt mondtam, hogy ez nem igazán jó ötlet. - emeltem rá a tekintetem, amikor már úgy éreztem, hogy egy kicsit lecsillapodtam.

- De miért mondasz ilyeneket, Tom? - háborodott fel. - Egyikünknek sincs olyan barátja, akiben tényleg megbízhat. És mi itt vagyunk egymásnak. Miért nem próbálhatnánk meg? Adj neki egy esélyt! Ha meg sem próbálod, akkor honnan tudod, hogy rossz ötlet?

Teljesen egyetértettem a szavaival, de ezt nem voltam hajlandó bevallani neki. Inkább megtartottam magamnak, mint minden mást.

És ebben a pillanatban jöttem rá, hogy csak egyféleképpen védhetem meg magamtól. Ha hazudok neki. Ha az arcába vágok valami fájdalmasat. Akkor majd megutál, és nem fog keresni többé. Ez az egyetlen megoldás, hogy távol tartsam magamtól és attól, ami bennem lakozik. Ha nem teszem meg, még nagyobb fájdalmat fogok okozni neki. Inkább csalódjon az elején, mint később. Ha később jobban megismer, sokkal nehezebben fogja feldolgozni azt, amit nem lehet.

Így hát a szemébe néztem, és a legutálatosabb hangomon ezt mondtam:

- És az még nem fordult meg a fejedben, hogy én nem akarok veled lenni?

Csak állt, és kifejezéstelen arccal bámult rám. Szemei mereven az arcomra tapadtak. Így mindent láttam. Láttam, ahogy teljesen összeomlik. Ahogy a szíve millió darabra törik, és csörömpölve a padlóra hull. Mindent láttam a tekintetében. Mélyen megbántottam.

Könnyek gyűltek a szemébe, de nem hagyta, hogy végigfolyjanak az arcán. Nem akarta gyengének mutatni magát, és ami még ennél is rosszabb, megalázottnak. Megaláztam, pedig ő csak segíteni akart. Minden hátsószándék nélkül. Tönkretettem. De így legalább elfelejt.

Már vártam, hogy mikor fog dühöngeni, esetleg megütni, de egyiket sem tette.

- Tudod, azt hittem, hogy te más vagy, mint a többiek. - jegyezte meg halkan. - Hogy benned van valami, amiért szeretni lehet. Hogy van egy másik, kedvesebb oldalad is. Úgy tűnik, csak én láttam ezt. Túlságosan beleéltem magam. És ez nem a te hibád. Én tévedtem.

Nyugodt és szelíd volt a hangja, amitől még jobban feldühödtem. Azt akartam, hogy kiabáljon, hogy küldjön el, mert nem akar látni többé. Mindennél jobban örültem volna, ha kiadja magából az érzelmeit, és nem tartja bent. Tudott uralkodni magán. Sokkal erősebb és fegyelmezettebb volt, mint hittem. És ez nagyon meglepett.

- Ha azt vártad, hogy majd kiborulok, mert nem tisztelsz meg azzal, hogy elfogadod a barátságom, nagyot tévedtél. - folytatta, és most egy kicsit hangosabban beszélt. Most kihallottam belőle a dühöt. - Nem adom meg neked azt az elégtételt. Nem fogom hagyni, hogy megbánts, mert érthetetlen okok miatt nem vagy hajlandó a közeledbe engedni. De ezt már az elején is elmondhattad volna. Amikor kint voltunk a tengernél. Mindkettőnknek időt spóroltál volna meg. Nem fáradoztam volna azon, hogy elfogadj, hogy jobban megismerj. Te úgy döntöttél, elhiteted velem, hogy érdekellek. Aztán hónapokkal később kijelented, hogy nincs szükséged rám, csak szórakoztál velem. Pedig én láttam, hogy jólesett, hogy végre törődik veled valaki. Hogy végre van egy ember, aki a közeledbe mer menni anélkül, hogy megrémülne tőled. Ezt egyébként én nem értem, mert nem tudom, hogy miért félnek tőled annyira. Csak félelmet keltesz bennük, miközben egyetlen ember van, aki retteg tőled. Saját magad. - bökött egyet a mellkasomra. Oda, ahol vadul zakatolt a szívem.

Keserű ízt éreztem a számban, miután kimondta az utolsó néhány szót. Valóban így lenne?

Megijesztem a többieket, mert már nem bírom elviselni, hogy magamtól félek? Jobb, ha nem tudom meg a választ.

- Isabel, én… - nyögtem erőtlenül.

- Ne mondj semmit! - vette le a kezét a mellkasomról. - Csak gondolkodj el azon, amit mondtam. És nézz mélyen magadba. Ne aggódj, én nem foglak zavarni. Többé nem kereslek, és te se keress. Bár nem hiszem, hogy megtennéd. Ha nincs szükséged rám, én is lemondok rólad, és mindarról, ami a miénk lehetett volna. - nézett rám szomorúan, majd megfordult, és faképnél hagyott a folyosó közepén.

Elegem volt abból, hogy mindig bocsánatot kérjek, szóval búcsút mondtam Isabelnek. Örökre.

Azt azonban nem tagadhattam le, hogy igaza volt. Féltem, hogy valaki megtudja, mennyire fáj. Ezért mindenkit ellöktem magamtól. Így azt az embert is, aki megmenthetett volna.

Megpróbáltam elmenekülni az arcomat égető könnyek elől, mert talán nem akartam beismerni a gyengeségemet. Talán a magányomban és a fájdalmamban akartam gázolni. Vagy a sírás is olyan, mint bármi más, amit teszünk. Akkor a legjobb, ha nem bukunk le.

Végigszaladtam a folyosón, hogy elkerülhessem a lebukás veszélyét. Ismertem egy utat, ami kivezetett a hátsó udvarra, mert most levegőre volt szükségem. Ha nem megyek ki, biztos, hogy megfulladtam volna. Bár lehet, hogy az lett volna a legjobb mindenkinek.

Az elutasítás a legkegyetlenebb érzés. Amikor közlik veled, hogy menj el, nem kellesz, te már felesleges vagy. És ebben a legszomorúbb az, hogy én ezt jól ismerem. Mégis ezt tettem Isabellel. Csak azért, mert egy érzelmi idegroncs vagyok.

Hatalmas erővel vágtam ki az ajtót, majd levegő után kapkodva szívtam be a hűvös, őszi szellőt. Néhány lépéssel magam mögött hagytam a lépcsőfokokat, és elindultam a titkos rejtekhelyem felé. Nem is emlékszem, hogy mikor voltam ott utoljára, csak azt tudom, hogy nagyon régen. De most ismét szükségem volt rá. Teljesen egyedül akartam lenni.

A szobám nem adta meg azt a biztonságot és nyugalmat, mint amit ez a kis hely jelentett.

Bukdácsolva haladtam a köves úton, néha meg is botlottam, mert elhomályosult szemmel nem sokat láttam. Már csak pár métert kellett kibírnom, és átadhattam magam a fájdalomnak.

A szomorúság ellenére is elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy megérkeztem. Egy közepes méretű fa előtt álltam. A lombja minden kíváncsi tekintet elől eltakart. És épp ezért szerettem ezt a helyet. Hogy senki sem láthatott, és én sem láttam senkit.

Megkapaszkodtam a fa egyik alacsonyabb ágában, majd felhúztam magam. Beékeltem a testem két erősebb faág közé, majd a hátamat a fatörzsnek döntöttem.

És elég is volt ennyi, hogy a testem átvegye az irányítást felettem.

Az egész testemet megrázó erővel csapott le rám a zokogás, ahogy a fájdalom gyökeret eresztett a bensőmben. Üvölteni akartam, de a torkomat fojtogató sírás megakadályozott ebben. Így csak elfojtott nyögés hagyta el a számat, majd megéreztem az első, sós könnyeket, amik csak úgy száguldottak lefelé az arcomon, hogy a számban menedékre leljenek.

Nem tudom, hogy meddig ülhettem ott. Percekig, órákig vagy esetleg napokig? Nem érdekelt, csak az volt a fontos, hogy végre saját magam lehettem. Nem kellett megjátszanom a szerepem, magamat adhattam, amit eddig csak nagyon ritkán tettem meg.

Ismét belém mart az az érzés, hogy magamra hagytak, csak ezúttal én tehettem róla. Mert én küldtem el Isabelt. Most ő is úgy fog tenni, mintha nem is léteznék.

Nem tudom, meddig bírom még barátok nélkül. Régen sokkal egyszerűbben ment, de ez még azelőtt volt, hogy ismertem volna a barátság érzését. Néha ezerszer könnyebb, ha nem ismerünk meg bizonyos dolgokat. És nekem nem lett volna szabad megismernem ezt az érzést.

Sokan azt hiszik, hogy a belső ürességtől könnyűnek érzi magát az ember, pedig elviselhetetlenül nehéz. Ezt én is bizonyíthatom.

Kellemetlen, ha utálnak. És ennél már csak egy rosszabb van, ha még csak nem is utálnak, hanem keresztülnéznek rajtam. Isabel bizonyára levegőnek fog nézni. És ez az, amit majd nem fogok tudni feldolgozni. Mennyivel jobb lenne, ha gyűlölne!

Az ujjaim elfehéredtek, ahogy dühömben megszorítottam a faágat. Nem tudtam lehiggadni, és nem is akartam. Pokoli düh fortyogott bennem, és ilyen intenzíven még sosem éreztem.

Tudom, néha jobb így maradni, önmagamba fordulva, magamba zárkózva. Mert elég egy pillantás, hogy meginogjak. Elég, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érzem, mennyire törékeny, mennyire sebezhető vagyok, és minden összeomlik. Minden, amit idáig, kínkeservesen építettem fel. Most Isabel volt az, aki mindent lerombolt. És lehet, hogy nem kéne így éreznem - hiszen én bántottam meg őt -, de ezt sosem fogom megbocsátani neki.

Ő nyújtotta felém azt a segítő kezet. Ő próbált meg a barátom lenni. Ő ébresztett rá arra, hogy milyen könnyen visszaeshetek oda, ahonnan elindultam. Így kezdhetek újra mindent.

Figyeltem, ahogy a Nap lassan lebukik a látóhatáron. Vérvörös színe a falevelek között is áthatolt, így a könnyek gyémántként ragyogtak az arcomon. Nem akartam letörölni őket.

Miért tegyem meg, ha úgyis a helyére kerül egy újabb könnycsepp? Miért szabaduljak meg tőlük? A könnyeim kézzelfogható bizonyítékok voltak a gyengeségemre. A gyengeségre, amit minél hamarabb ki kell irtanom magamból. Meg kell tennem, különben nem fogom kibírni.

Előrébb másztam a faágon, hogy jobban láthassam a gyönyörű naplementét. Már csak ezért is szerettem itt lenni, mert ilyen csodálatos élményben lehet részem.

Meg sem próbáltam visszafojtani a feltörni készülő zokogást. Szívet tépően zokogtam, a Nap már csak egy vörös massza volt a szemem előtt.

Nem érdekelt, hogy meghall valaki. Már ez sem számított.

Utáltam mindenkit, és mindent. De leginkább saját magamat.