28. Fejezet

Sziasztok! :)

Remélem, hogy az előző rész után mindenki nagyon várta a folytatást. :)

Nem is szeretnék semmit hozzáfűzni, majd kiderül, hogy mi fog történni. ;)

Jó olvasást!

28. Fejezet

A férje vagyok.

Magatehetetlenül bámulta a padlót. A barna szemek még mindig az arcára tapadtak, válaszra várva. Érezte, ahogy a szíve a torkában dobog, és veríték folyik le a hátán. Remegő kézzel nyúlt a csésze felé, amiben már kihűlt tea kavargott. Nem zavarta, hogy már nem meleg, a szájához emelte, és kihörpintette a maradékot.

Miért történik ez vele? És miért most? Amikor végre megtalálta azt az embert, aki segíthet neki. Akit talán szerethet. Ahogy megjelent a szeme előtt a nő hullámos, fekete haja, és a szeme, ahogy csillogó tekintettel néz rá, dühösen ökölbe szorult a keze.

- Minden rendben? - hallotta tompán a kérdést.

Rávette magát, hogy felpillantson. Rodolphus még mindig ott állt előtte, összefont karral. A helyiség halvány fényében is jól látszódott az aranygyűrű, ahogy szinte vakítóan ragyogott.

Az ékszer láttán olyan heves indulat kerítette hatalmába, hogy legszívesebben letépte volna az ujjáról. Másfelé pillantott, kiszúrt egy pontot valahol a padlón, és azt kezdte el nézni.

Azt kell tennem, amit mindig is tettem. Nem mutatom, hogy mennyire ledöbbentett és megrázott az, hogy Bellának férje van. Nem engedem, hogy az érzelmeim irányítsanak.

- Persze, minden a legnagyobb rendben. - felelte egy könnyed mosoly kíséretében. A másik férfinek fogalma sem volt arról, hogy ez a mosoly mekkora erőfeszítésbe és önuralomba kerül neki, mert mindenki szeme láttára felüvöltene, és laposra verné a férfit. Furcsa érzés volt megtapasztalnia azt, hogy most nem azon jár az esze, hogyan ölhetné meg őt, hanem azon, hogy a saját két kezével okozzon neki fájdalmat.

- Örülök, már kezdtem aggódni. - mondta megkönnyebbülten.

Aggódhatsz is. Ki tudja, hogy mikor végzek veled?

- Figyelj, tudom, hogy elég hirtelen érkeztem, de mivel már Bella elmondta neked, hogy összeházasodtunk, gondoltam, hogy nem fog meglepetésként érni a felbukkanásom.

Düh villant meg a szemében. Egy mozdulattal leugrott a székről, és kiviharzott az ajtón. A vendégek sugdolózni kezdtek a háta mögött, de most ez érdekelte őt a legkevésbé.

Jeges szél csapott az arcába, ahogy kitárta a kávézó ajtaját. Dideregve húzta össze magán a köpenyét. Hatalmas hópihék hulltak le a fekete felhőkből. A hó ropogva, csikorogva tapadt a cipőjére, ahogy elindult. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, ezért megállt.

- Valami rosszat mondtam? - kérdezte közelebb lépve hozzá.

Ennél rosszabbat már nem is mondhattál volna. Nem elég megtudnom, hogy Bella hónapokon át hazudott nekem, hogy eltitkolta előlem azt, hogy férjnél van. Most még az is kiderül, hogy ezt elvileg el kellett volna mondania nekem, de nem tette. Nem csoda, hogy a férje nem ért semmit az egészből. Azt hiszi, tudok kettőjükről. Pedig az égvilágon semmit sem tudok.

- Bella nem mondta, hogy férje van. - közölte a szemébe nézve, és nagyon reménykedett, hogy nem hallatszik ki a düh a hangjából.

- Mi az, hogy nem mondta? - kiabált rá. Az is nagyon dühítette, hogy Bellának hívta. Mert ez azt jelenti, hogy közelebbi viszonyba kerültek.

Voldemort ingerülten belerúgott a hóba, ami kavarogva hullt a földre.

- Már ne is haragudj, de neked semmi jogod kiabálni velem. - emelte fel ő is a hangját. - Nem én tehetek róla, hogy nem tudtam rólatok. - fájdalmas nyilallást érzett a mellkasában, amikor kimondta az utolsó szót. - Szóval, azt hitted, hogy Bella el fogja mondani nekem, hogy együtt vagytok? - kérdezte nagyot nyelve. Nem értette, miért fogalmaz úgy, hogy ők ketten egy pár.

- Igen. - bólintott lassan. - Megígérte nekem, hogy bárhova is megy, elmondja, hogy már férjnél van. De ezek szerint nem tette meg. Még csak utalást sem tett rá, hogy foglalt?

Megrázta a fejét. Most egy szót sem tudott kierőszakolni magában.

Nem tudta, hogy mi történik vele. A szavak önkéntelenül hagyták el a száját.

- Szereted őt? - suttogta kiszáradt torokkal.

Rodolphus néhány másodpercig csak állt és nézte őt. Úgy, mintha a lelkébe akar látni.

- Persze, hogy szeretem. - vágta rá hevesen. - Szerinted, elvettem volna feleségül, ha nem vagyok belé szerelmes? - tette fel a költői kérdést.

Voldemort azt már nem merte megkérdezni, hogy vajon Bella is szereti őt, úgyhogy inkább csendben maradt.

Dehogy szereti őt! - szólalt meg egy hang a fejében. - Nem vetted észre, hogyan néz rád? Mindig elpirul, amikor találkozik a tekinteted az övével. És gondolj csak vissza azokra, amiket mondott neked. Hogy egyre fontosabb vagy neki. Hogy retteg, attól, hogy elveszíthet.

Dühödt morgás szakadt ki belőle, majd a hajába túrt idegességében. Aztán rájött, hogy nem kéne ilyeneket csinálnia, mert így csak elárulja magát.

Mélyeket lélegzett az éjszakai levegőből, majd egy nagyot sóhajtott, hatalmas párafelhőt képezve.

- Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, hogy hol lakik. - szólalt meg Rodolphus.

És miért kéne elárulnom neked? Semmi közöd hozzá!

Aztán mégsem bírta megállni, hogy ne mondja el neki.

- Az én fogadómban. - vigyorgott rá önelégülten.

Még nagyobb vigyorra húzódott a szája, amikor meglátta, hogy ez mennyire nem tetszik a férfinek.

- És miért pont ott? - fakadt ki teljesen. - Ha jól tudom, rengeteg fogadó van a városban.

- Mert én találtam rá a vonatállomáson. - válaszolta nyugodtan. - Láttam, hogy leszállt a vonatról, és véletlenül elejtette a táskáját, én pedig segítettem neki.

- Igen, te pont a segítőkészségedről vagy híres. - morogta gúnyosan, de Voldemort eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Felajánlottam neki, hogy megszállhat a fogadómban, és ő el is fogadta. Hónapok óta ott lakik a nővérével.

- Narcissa is ott van? - vonta össze a szemöldökét.

- Igen, a szülinapja óta. - simított végig a haján, ami most már nedvesen tapadt a homlokához a hóesés miatt.

- Akkor megmutatnád, hogy hol van? - nézett rá mosolyogva.

Rodolphus hiába próbált kedvesnek tűnni, Voldemort látta, hogy mennyire dühös lett, amikor megtudta, hogy hol van Bella. Betegesen féltékeny volt, ezt nem is tagadhatta. Barna szemeiből csak úgy áradt a bizalmatlanság.

Miért, te nem vagy az? Te nem viselkedsz úgy, mintha Bella a tiéd lenne, és senki más nem mehet a közelébe?

- Igen, megmutatom. - felelte sóhajtva, tudomást sem véve a fejében mormogó hangról. Azzal megfogta a férfi felkarját, majd elnyelte őket a sötétség.

- Itt van már? - vágtázott le a lépcsőn zihálva. Fekete haja teljesen összegubancolódott a nagy rohanásban.

- Még nem, ne aggódj. - nevetett Narcissa. - Egy kicsit megigazíthatnád a hajad.

Bella rögtön a falon lógó tükörhöz szaladt, és ujjaival próbálta kifésülni a gubancokat a hajából.

- Így már jobb? - nézett rá csillogó szemmel.

- Sokkal. - felelte még mindig nevetve. - Annyira örülök, hogy ilyen boldog vagy. - mondta, majd szorosan átölelte.

- Még soha életemben nem voltam ilyen boldog. - szorította magához.

- Jó reggelt, hölgyeim! - köszöntötte őket egy hang, mire kibújtak egymás öleléséből.

Lucius szőke feje bukkant fel az ajtóban, néhány hópelyhet beengedve a helyiségbe.

- Jó reggelt! - válaszolták egyszerre, mire mindketten felnevettek.

- Úgy látom, ma nagyon jókedvűek vagytok. - jegyezte meg vigyorogva, ahogy közeledett feléjük.

Narcissa érezte, ahogy a hőség egyre kúszik fel a nyakán, majd kipirulva pillantott a férfire.

A férfi állta a szemkontaktust, amit a nő néhány másodperc múlva megszakított, mert annyira zavarba jött.

- Nem láttad Voldemortot? - kérdezte Bella izgatottan. Nem akarta megzavarni őket, de már nem fért a bőrébe, annyira látni akarta őt.

- Hamarosan itt lesz. - felelte.

Bella bólintott, majd megszólalt:

- Értem. Kérlek, szólj, ha itt van, addig a szobámban leszek. - mondta a testvérének, majd indult is volna felfelé, ha Lucius hangja meg nem állítja.

- Már itt is van.

A boszorkány hevesen dobogó szívvel fordult az ajtó felé. Boldogan sóhajtott egyet, amikor a tekintete találkozott az övével. A megkönnyebbült mosoly azonban egy másodpercen belül ráfagyott az arcára. Voldemort mellett megjelent még egy fekete ruhás alak.

Meg kellett kapaszkodnia egy székben, különben a padlón találta volna magát.

- Bella, jól vagy? - kérdezte Narcissa ijedten.

- Ez nem lehet igaz. - motyogta. - Miért jött ide? Miért?

A testvére nem értette, hogy mi történik vele, hiszen eddig nagyon várta, hogy találkozzon a férfivel. És akkor meglátta a másik férfit is.

Voldemort egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Mindketten beléptek a helyiségbe. Odakint egyre vadabbul süvített a szél, köpenyük alja hótól csillogott.

A Nagyúr kerülte Bella tekintetét. Nem akart ránézni, pontosabban nem bírt.

A nő azonban nem tudott tovább csendben maradni.

- Rodolphus? Te vagy az? - kérdezte alig hallhatóan. Hangja észrevehetően remegett.

A férfi szája a füléig ért. Ragyogó arccal indult el felé.

- Igen, életem, én vagyok. Annyira hiányoztál, Bella! - fogta meg gyengéden a kezét.

- Ne érj hozzám! - húzta ki a tenyerét a férfi szorításából.

Voldemort lassú léptekkel közeledett hozzájuk. Bella egy pillanatra sem tudta levenni róla a szemét. De talán jobb lett volna, ha egyáltalán nem néz rá. A Nagyúr szeméből áradó indulat és kétségbeesés ugyanis teljesen megrémítette. Pokolian dühös.

- Az lesz a legjobb, ha magukra hagyjuk az ifjú párt. - villantott feléjük egy mosolyt, de ez a mosoly nem jutott el a szeméig. Ugyanolyan megvetéssel nézett Bellára. A hangja is erőltetetten és gúnyosan szólt, ellentétben a szavaival.

Elszorult a torka a feltörni készülő könnyektől. Egész testében remegett, amikor Voldemort utoljára rápillantott, majd elviharzott mellettük.

Narcissa és Lucius összenéztek, aztán úgy döntöttek, hogy ők is félrevonulnak.

- Miért nem érinthetlek meg? - a férfi kérdése rántotta vissza a valóságba.

- Azt hiszem, nem ez a legfontosabb dolog, amiről beszélnünk kell. - csattant fagyosan a válasz. - Miért jöttél ide? - szegezte neki a kérdést kertelés nélkül.

Rodolphus szeme meglepetten elkerekedett a nő kérdése hallatán.

- Te miért kérdezel ilyet? - nézett rá vádlón. - Férj és feleség vagyunk, és azért jöttem ide, hogy elvigyelek a birtokomra. - húzta ki magát.

Bella felnevetett. Annyira abszurdnak érezte ezt az egész dolgot, de nem tette szóvá.

- Most meg mi olyan vicces?

A nő megrázta a fejét, majd megszólalt:

- Figyelj, azt hiszem, jobb lenne, ha tisztáznánk néhány dolgot. - kezdett bele a mondandójába. Amikor a férfi közbe akart vágni, folytatta. - És nem akarom, hogy bármit is mondj, amíg be nem fejeztem.

- Rendben, ahogy akarod. - egyezett bele.

- Rodolphus, mi csak papíron vagyunk házasok. És ezt a papírt néhány napon belül megsemmisítem.

- Ez nem igaz! - kiáltotta. - Te is tudod, hogy…

- Mit kértem az előbb? - kérdezte összehúzott szemmel, mire a férfi elhallgatott és becsukta a száját. Sóhajtott egyet, mielőtt folytatta. - Tudom, hogy te most előhozakodnál a szerelemmel, amit csak te érzel, de nem akarom, hogy erről beszéljünk. A szüleink halála Cissyt és engem is megrázott. Apád mindig is jóban volt az enyémmel, sőt szerintem nem túlzás kijelenteni, hogy legjobb barátok voltak. És talán épp ezért akarta azt, hogy hozzád menjek. Mert tudta, te vigyáznál rám, ha ők már nem lesznek mellettem.

Elhallgatott, nem tudta, hogyan folytassa, de aztán mégis összeszedte magát.

- Eredetileg a nővéremet kellett volna elvenned, mivel ő az idősebb. De a szüleim látták rajtad, hogy mély érzések fűznek hozzám, így hát úgy döntöttek, most az egyszer meg lehet változtatni a hagyományokat. Összeházasodtunk annak ellenére, hogy én nem érzek irántad semmit.

- De hát annyi jelét adtad annak, hogy szeretsz! - mondta felháborodva. - A szavaid és a tetteid is amellett szóltak, hogy te is akarod ezt az esküvőt. Ezek szerint hazudtál a szüleidnek és magadnak is!

- Mégis mit kellett volna mondanom a halálos ágyukon fekvő szüleimnek? - kérdezte szinte már sírva. - Azt, hogy nem szeretlek, és csak ők erőltetik ezt a házasságot? Mindennél jobban szerettem őket, nem volt szívem a lelkükbe taposni.

- Persze az én lelkem nem számít semmit! És az érzéseim sem! - fordult el tőle, majd lassan elindult, hogy megtegyen néhány kört a helyiségben, mert nem tudott egy helyben maradni.

- Rodolphus, ha jól emlékszem, megbeszéltük, hogy csak barátok vagyunk.

- Én meg arra emlékszem, hogy megígérted nekem, elmondod, hogy házas vagy, bármerre is mész!

- Mégis mit kellett volna tennem? - tárta szét a karját. - Oda kellett volna mennem minden emberhez, és az arcukba üvölteni, hogy férjnél vagyok?

- Úgy látom, még mindig olyan makacs és önfejű vagy, mint voltál. - csóválta meg a fejét.

- Jól mondod. - vágta rá. - És ha nem tetszik, el lehet menni. - mutatott az ajtó felé.

- Miért nem mondtad el Voldemortnak? - hagyta figyelmen kívül a nő szavait.

A Nagyúr visszafojtotta a lélegzetét, amikor meghallotta a kérdést. Nem ment föl az emeletre csak úgy tett. A lépcsőfordulóban hallgatózott. Nem volt szokása, de most nem tudta megállni.

- Ehhez végképp semmi közöd. - köpte a szavakat az arcába. - Menj el, nem akarlak látni többet.

- Hát persze! - csapott egyet a homlokára. - Hogy lehettem ilyen ostoba, hogy nem jöttem rá!

- Miről beszélsz? - kérdezte zavartan.

- Ó, drága Bella, ne is próbáld tagadni. Épp egy nagy szerelem van készülőben, és én most rendesen belerondítottam. Jól mondom? - vicsorgott, de nem látszott dühösnek.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. - válaszolta a leghiggadtabb hangján. - Nem érzek Voldemort iránt semmit, és ő sem. Csupán barátok vagyunk. - hazudta, és ettől a hazugságtól majd megszakadt a szíve.

Úgy tűnt, Rodolphus hisz neki, mert ellágyultak a vonásai.

- Akkor miért nem akarsz velem jönni? - kérdezte értetlenül.

- Már elmondtam. - sóhajtott fáradtan. - Nem vagyok beléd szerelmes, és egyébként is jól érzem itt magam. Nem akarok elmenni. - mondta határozattan.

- De ott sokkal jobb életed lenne. Én mindent megadok neked, amit csak akarsz.

Bella lemondóan beletúrt a hajába, majd néhány lépéssel közelebb ment hozzá.

- Lehet, hogy neked a pénz jelenti az életed, de én nem kérek belőle, és belőled sem.

- Félreértettél! - visszakozott felemelt kézzel. - Nem pénzre gondoltam.

- Hát akkor mire? - hunyta le egy pillanatra a szemét.

- Arra gondoltam, hogy visszamehetnénk a te birtokodra is, aztán összeköltöznénk. - javasolta, de amikor meglátta a nő szemében megvillanó dühöt, folytatta. - Tudom, és a szavaid is azt igazolják, hogy nincs szükséged rám, de…

- Jól mondod! - bökött egyet a mellkasára. - Nincs szükségem rád, és senki másra sem. Nem akarok a birtokodra menni, legfőképpen az enyémre nem, már csak a fájdalmas emlékek miatt sem. - homályosult el a tekintete a szomorúságtól.

- Ne haragudj, Bella. Tudod, hogy nem akartalak megbántani. - nyúlt a karja felé, de a nő azonnal hátralépett.

- Szeretném, ha elmennél. És nem is akarlak látni többet. Igen, hazudtam neked akkor, de azt hittem, hogy nem találkozunk többet, meg sem fordult a fejemben, hogy keresni fogsz.

- De hiszen mondtam neked, hogy a világ végére is utánad megyek. - nézett rá szelíden.

- Nem kellett volna. - kapta el a pillantását. - És ahogy az előbb mondtam, megsemmisítem a házassági szerződést.

- Eddig miért nem tetted meg? Tudom, hogy azért, mert abban reménykedtél, hogy még találkozunk, és azért, mert te is érzel valamit irántam, csak nem mered bevallani. Tisztában vagyok vele, ne is próbáld tagadni.

- Azért nem semmisítettem meg a papírokat, mert előtted akartam. - vágta az arcába, majd előkapta a pálcáját, és legyintett egyet.

Voldemort feje mellett papírok suhantak el, ahogy a lépcsőn kuporgott. Ezt viszont látni is akarta, úgyhogy óvatosan, lábujjhegyen megtette azt a néhány lépcsőfokot, ami elválasztotta őket egymástól. Kilesett a fal mellett, így mindent látott.

Bella és Rodolphus között két papírlap lebegett.

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte a férfi halkan.

A nő bólintott, majd a papírokra szegezte pálcáját. Épp végrehajtotta volna a varázslatot, amikor meglátta a férfi ujján ragyogó gyűrűt.

- Te még mindig viseled? - nézett rá meglepetten.

- Persze, hiszen házasok vagyunk, pontosabban voltunk. És azért is, mert szeretlek.

Bella nem akarta még jobban a földbe tiporni a férfit azzal, hogy elmondja, ő már az első adandó alkalommal megszabadult a sajátjától. Egy kicsit megrázta, hogy Rodolphus ennyire ragaszkodik az ékszerhez, és ezek szerint hozzá is.

Nem akarta, hogy a szavak hatással legyenek rá, ezért határozottan megszorította a pálcát, és legyintett egyet a levegőben.

A papírok szélei lángba borultak, majd elfeketedtek, ahogy egyre beljebb kúszott a tűz,

Rodolphus fájdalmas szívvel nézte, ahogy Bella szó szerint porrá zúzza a kapcsolatukat, de ha ő ezt szeretné, akkor megteszi.

Néhány másodperc múlva a papírokból nem maradt semmi, csak szürke hamu a padlón.

- Szeretnél még valamit? - kérdezte a nőtől.

- Csak azt szeretném, hogy próbálj meg elfelejteni. - kérte lágyan. - Hidd el, menni fog. Találsz majd valakit, aki megérdemli a szerelmed. - mosolygott rá, de belül teljesen össze volt törve. Tudta, hogy lehetetlent kért tőle. Ha neki mondták volna, hogy felejtse a Nagyurat, abba minden porcikája belehalt volna.

- A gyűrűt azért megtarthatom? - pillantott le az ékszerre.

- Persze, azt nem tilthatom meg. - mondta, mire a férfi megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. Nem akarok haraggal elválni.

- Én sem. - felelte.

A férfi vetett rá még egy vágyakozó pillantást, majd az ajtó felé indult.

- Visszamegyek a birtokomra. Tudom, hogy nincs rám szükséged, csak azért mondom, hogy tudd: rám mindig számíthatsz.

- Köszönöm. - válaszolta halkan.

- Egy kérést azonban nem tudok teljesíteni. - nézett a szemébe. - Nem tudlak elfelejteni, és nem akarlak. Mindig idebent leszel. - mondta, majd a szívére tette a kezét.

Bella szemébe könnyek gyűltek, de gyorsan visszapislogta őket.

- Vigyázz magadra. És sajnálom, ha galibát okoztam. - nyitotta ki az ajtót. - Én csak azt akarom, hogy boldog legyél. Nem számít, ha nem mellettem, csak boldog legyél. - mosolygott rá. - Viszlát, Bella! - búcsúzott el tőle.

- Viszlát. - suttogta.

Figyelte a férfi távolodó alakját - aki most már nem volt a férje -, ahogy tesz néhány lépést, majd eltűnt a szeme elől.

Nem is tudod, hogy mindent tönkretettél. Hogyan fogom túlélni?

A szoba ablakából nézte, ahogy hoppanál, majd gyorsan a legközelebbi székre vetette magát, ahogy meghallotta a közeledő lépteket.

Bella szinte berobbant a szobába. A torkára fagyott a szó, amikor meglátta, hogy Voldemort ott ül egy széken. Az ő szobájában.

- Azt hittem, hogy nem akarsz látni. - jegyezte meg csendesen.

- Én is azt hittem. - felelte a fogát csikorgatva. - De úgy döntöttem, hogy ezt nem hagyhatjuk annyiban.

- Mindent elmondok, amit csak akarsz.

- Nem kell mondanod semmit, mert mindent hallottam. - intette le. - Tudom, hogy csak a szüleid miatt házasodtatok össze. És azt is, hogy ő szerelmes beléd, te viszont nem érzel iránta semmit. Hogy nincs szükséged rá, és senki másra sem. Láttam, ahogy elégetted a papírokat.

Bellát nem lepte meg, hogy a férfi kihallgatta őket, számított rá. Volt valami, amit viszont kihagyott a történtekből. És őket nézve ez volt a legfontosabb.

- Azt is tudom, hogy nem érzel irántam semmit, és csak barátok vagyunk. - emelte rá tengerkék tekintetét, ami kifejezéstelenül meredt rá. - Mellesleg, örülök, hogy ezt így tisztáztuk, így sokkal könnyebb lesz a jövőben elviselni téged. - mondta rendíthetetlen nyugalommal.

Bella remegő testtel nézte őt. Az utolsó mondat késként mart a szívébe. Tudta, hogy csak azért mond ilyeneket, mert hazudott neki, és megbántotta. Ezért ő is megbántja őt. De akkor is úgy mondta ezt a néhány szót, mintha csak egy tárgy lenne, amit minden nap ki kell kerülnie.

- Szóval egyszerűen csak el akarsz viselni? - kérdezte.

Voldemort behunyta a szemét egy kis ideig.

- Emlékszel, hogy mit mondtam az egyik beszélgetésünk alkalmával? - tudakolta, figyelmen kívül hagyva a kérdést. - Bízz bennem, és elnyered a bizalmam. Ezt kértem. Te viszont nem ajándékoztál meg a bizalmaddal, nem bíztál bennem annyira, hogy megoszd velem azt a kis jelentéktelen tényt, hogy férjnél vagy. És tudod, nem az fáj, hogy házas voltál, hanem az, hogy azt mondtad, nem titkolsz előlem semmit. Szemrebbenés nélkül hazudtál nekem. Becsaptál. De ne aggódj, már túltettem magam rajta, nem is akarok foglalkozni vele többet. - legyintett úgy, mintha csak egy egyszerű dologról beszélt volna.

- Tudod, van erről egy mondás, ami most nagyon ideillik. - folytatta ugyanolyan nyugodt hangon. - A bizalom olyan, mint egy darab papír. Ha egyszer összegyűrik, már soha nem lesz a régi. Remélem, hogy ezzel mindent elmondtam. Egyébként is, te most nagyon jó viszonyban vagy a papírokkal, hiszen az előbb égettél el egyet. - mosolyodott el sokatmondóan.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy többé nem bízol bennem? - suttogta remegő hangon.

- Azt akarom ezzel mondani, hogy időre van szükségem. Addig is próbáld meg kisimítani az összegyűrődött papírt. - állt fel a székből, majd elindult az ajtó felé, de megfordult, amikor eszébe jutott valami.

- Miatta akartál elmenni? Hogy utána menj? - kérdezte.

- Dehogyis! - felelte. - Mióta összeházasodtunk, egy pillanatra sem jutott az eszembe.

- Hát, róla nem lehet ugyanezt elmondani. - rázta meg a fejét. - Minden szava arról árulkodott, hogy mennyire szeret téged. - a szeret szót sziszegve ejtette ki, és a szeme dühösen megvillant. - Mindig idebent leszel. - utánozta gúnyosan a férfit, miközben a szívéhez kapott.

Bellában azonnal felment a pumpa.

- Neked mindenkit muszáj kigúnyolnod? - kiáltott rá mérgesen.

- Csak azokat, akik keresztülhúzzák a számításaimat, és akik nem érdemlik meg, hogy egy jó szót mondjak róluk. - emelte fel a hangját, miközben egyre közelebb ment hozzá.

Zihálva néztek egymás szemébe, majd Voldemort elfordult tőle.

- Pár napra elutazom, addig is gondolkodj el azon, hogy mit tettél. - hallotta a hangját.

- Neked kéne gondolkodnod, és nem nekem! - vágta rá dühösen Bella. - Hazudtam neked, becsaptalak, mindkettővel egyetértek, de azzal nem, hogy el kell gondolkodnom. Mert én tisztában vagyok az érzéseimmel, nem úgy, mint egyesek. - mérte végig egy pillantással. - Egyik percben még közel engedsz magadhoz, a másikban meg falat emelsz közénk. Nem tudok eligazodni rajtad, és nem is akarok. Kiismerhetetlen vagy, és az is maradsz örökre.

Voldemort ledöbbenve hallgatta őt, egy pillanatra még a haragjáról is megfeledkezett.

- Jó éjt, Bella! - mondta végül, majd elkeseredett pillantást vetett felé, és kilépett az ajtón, becsapva maga után.

- Persze, menj csak, megint menekülj el az érzéseid elől, ahogyan szoktál! - kiabálta magából kikelve, de nem gondolta, hogy hallotta, amit mond, ezért elkerekedett a szeme, amikor ismét kinyílt az ajtó, és a Nagyúr fenyegető tekintete rátalált az övére.

- Ha neked is olyan érzelmied lennének, mint nekem, te is mindent megtennél azért, hogy megszabadulj tőlük. - mormogta halkan, majd ismét behúzta az ajtót, és Bella meghallotta dübörgő lépteit, ahogy leszáguld a lépcsőn.

Meg sem próbálta visszatartani a könnyeit. Az arca elé kapta a kezét, hogy tompítsa a feltörni készülő zokogást, de nem igazán sikerült neki.

Az ágyra vetette magát, és keservesen zokogott.

Ne hagyd, hogy Rose győzzön. - visszhangoztak a fülében a nővére szavai.

A gondolatra, hogy ez mégis bekövetkezhet, és elveszítheti Voldemortot, még fájdalmasabban kezdett sírni. Ha elmondta volna, hogy férjnél van, talán ez nem történik meg.

- Akkor is az enyém leszel! - törölte meg a szemét egy durva mozdulattal, majd próbált megnyugodni, de ahogy visszaemlékezett, hogy miket mondott neki a férfi, inkább lemondott róla. A párnába fúrta az arcát, majd minden bánatát kiadta magából.

A hó gyémántként ragyogott a szeme előtt, ahogy a Hold megvilágította. Körbepillantott a tájon. A fák kopasz ágai roskadoztak a nagy mennyiségű hótól.

Bokáig belesüppedt a hóba, de nem érdekelte. Nagyot szippantott a friss, téli levegőből.

- Nyugodtan előjöhetsz. - szólt hátra a válla fölött, párafelhőket eregetve.

Ropogó hang hallatszott, ahogy az illető közeledett felé.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte tágra nyílt, fekete szemekkel.

- Láttam, ahogy elrepültél a fejem fölött, és azt is, ahogy átváltoztál.

- Úgy látszik, a rejtőzködést többet kell gyakorolnom. - nevetett fel, bár nem értett egyet a szavaival. Múltkor is megleste őt a naplementében, bár akkor sokkal távolabb volt tőle, és mással volt elfoglalva. A szomorúságával.

- Nem ártana. - mosolygott rá, de a mosoly azonnal lehervadt az arcáról.

- Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt meg merte tenni veled. - jegyezte meg a fejét rázva.

Tudta, hogy Belláról beszél, nem is próbálta eljátszani, hogy nem tudja. Arra meg nem kérdezett rá, honnan tudja mindezt. Mindig is kiderített mindent, amit akart.

- Nem akarok beszélni erről. - pillantott fel a fekete égboltra. A Hold pont a fejük fölött ragyogott. - Ebben a pillanatban csak egyetlen dolgot szeretnék. - nézett a szemébe.

- Mit? - kérdezte kíváncsian.

Voldemort nem válaszolt, csak a karjaiba kapta a nőt, és szorosan magához szorította.

Rosenak elakadt a lélegzete, amikor megérezte a férfiből áradó erőt és kétségbeesést, ahogy egyre csak szorította, és nem akarta elengedni.

- Mindig is te leszel az egyetlen barátom, akire számíthatok. - suttogta elcsukló hangon.

Rose megnyugtatóan simogatta a hátát. Voldemort lehunyta a szemét, és abban a pillanatban végigfolyt az arcán egy könnycsepp, majd a ragyogó hóra hullt.

Nem zavarta, hogy a nő jelenlétében sír, hiszen most úgysem vehette észre. Nem zokogott, csak csendesen hullatta a könnyeit.

- Így igaz. - mormolta a nő. - Örökre melletted leszek, soha nem hagylak el.

Már rengetegszer hallotta ezeket a szavakat, de minden alkalommal nagyon jól esett neki.

Egymás ölelésében álltak akkor is, amikor lassan szállingózni kezdett a hó.

Rose szíve fájdalmasan összeszorult a gondolatra, hogy már megint megbántották a férfit.

Ezt még megkeserülöd. Nem fogom hagyni, hogy a tiéd legyen. Ha már az enyém nem lehet, akkor a tiéd se legyen. De kimondta, hogy nem lehet az enyém? A tervem mindent meg fog változtatni. Legfőképpen Voldemortot.

A férfi nem is sejtette, hogy amíg ő csendesen sírdogált Rose vállán, addig Bella szívet tépően zokogott az ágyán, egy párnára borulva.

Mindkettőjüknek szüksége volt a másikra.

Csak idő kérdése, hogy mikor merik bevallani egymásnak.