29. Fejezet

Sziasztok! :)

Egy kicsit későn érkezett meg ez a rész, de sikerült pénteken hoznom. :D

Ezen a héten nem volt annyi időm az írásra, úgyhogy lehet, egy kicsit összecsapottnak fog tűnni, de azért remélem, hogy így is tetszeni fog. :)

Jó olvasást! :)

29. Fejezet

Ujjaikat összekulcsolva sétáltak a térdig érő hóban. Az ég alja halványodni kezdett, de az idő egyre hidegebb lett.

Néma csend feszült közéjük, és úgy tűnt, hogy ezt egyikük sem akarta megtörni.

Rose néha kereste a férfi pillantását, viszont ő nem mutatta jelét ennek. Fejét lehajtva lépdelt mellette, így nem tudott kiolvasni semmit sem a tekintetéből.

A nő hirtelen megborzongott, amikor megérezte, hogy Voldemort egyre szorosabban fogja a kezét.

- Fázol? - szólalt meg rekedtes hangon, majd felé fordult.

- Nem. - mosolygott rá. - Csak az érintésedtől rázott ki a hideg. - mondta mélyen a szemébe nézve.

Voldemort beharapta az alsó ajkát, mert hirtelen nevethetnékje támadt.

- Régen nem flörtöltél velem ilyen nyíltan. - húzta magával, majd ismét sétálni kezdtek.

- Azt mondtad, hogy már semmi sem olyan, mint régen. - idézte a szavait. - Gondoltam, nem árt változtatni ezen. Miért tagadjam le, hogy jó érzés fogni a kezed? - kérdezte magabiztos hangon. - Tudod, hogy én mindig elmondom, hogy mit érzek. És talán ez az egyetlen dolog, ami nem változott kettőnk között. - fejezte be tétován.

A férfi ismét megállt, majd megfogta a nő másik kezét is.

- Szerinted, mi változott meg köztünk? - fürkészte az arcát.

Az, hogy egyre jobban beléd zúgok. És tudom, hogy te nem érzel így.

- Nem is tudom. - rántott egyet a vállán. - A Roxfortban még minden olyan könnyűnek tűnt. Úgy éreztem, hogy bármire képesek lehetünk, ha együtt maradunk. Mármint barátokként. - tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy a varázsló felvonta az egyik szemöldökét.

Voldemort egy sóhajtással nyugtázta a hallottakat, majd az eget kémlelve megszólalt:

- Engem nem ért meglepetésként az, hogy nehéz lesz az életünk, ha otthagyjuk az iskolát. - tekintetével követett egy hópihét, ami az orra hegyére esett, majd a bőrén azonnal elolvadt. - Sőt, erre a tanárok is felkészítettek. Arra, hogy idekint minden más lesz. Ha a való életben elrontasz valamit, nem teheted jóvá, mint az iskolában. Ha nem sikerül egy varázslat, bármikor újra próbálhatod, de ha éles helyzetben nem tudod rendesen alkalmazni azt, amit éveken át tanultál, akár az életedbe is kerülhet.

A hó egyre nagyobb pelyhekben kezdett esni. Rose egy kicsit megrázta a fejét, így a hajára tapadt hó a földre hullott.

Elgondolkodva nézte a férfi arcát, aki már megint a földet kezdte pásztázni a tekintetével. Voldemort néhány lépést tett előre, de csak nehezen tudta megtartani az egyensúlyát a nagy hó miatt.

- Azt hiszem, te nem erről beszéltél az előbb, igaz? - nézett vissza a válla fölött, halvány mosollyal az arcán.

- Igaz, de tudod, hogy meghallgatlak. - felelte kedvesen. - Egyetértek azzal, amit mondtál. Most már csak az a kérdés, hogy te is egyetértesz-e velem. - húzta össze magán a köpenyét.

- Miben is? - biccentette félre a fejét.

- Hogy bármire képesek lehetünk, ha együtt maradunk. - ismételte meg a szavait. - Ha jól emlékszem, régen is sokat mondtam ezt neked, és most még erősebben érzem. Bár, lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy egyetértesz-e velem, hanem, hogy te is így érzel-e. - mondta elcsukló hangon.

Ezt most jól megcsináltad! Elárultad magad, pedig nem kellett volna.

Megpróbált a férfi szemébe nézni, mert azzal még jobban felhívta volna magára a figyelmét, ha elkapja róla a tekintetét.

Voldemort lassan közeledett feléje, perzselő tekintettel nézve rá. A nőnek pislognia kellett, mert úgy érezte, hogy lyukat fúr beléje ez a pillantás.

- Ahhoz, hogy válaszolni tudjak arra, amire kíváncsi vagy, tudnom kell, mit értesz bizonyos szavak alatt. - hirtelen a földre szegezte a szemeit, majd lassan végigvezette a tekintetét a nő köpenybe burkolt testén, egészen addig, amíg végül meg nem állapodott a nő arcán.

Rose ismét remegni kezdett, de most a hideg széltől, bár a pillantás is közrejátszott benne.

- Reszketsz. - állapította meg Voldemort, majd fogta a köpenyt, és leemelte magáról, majd a nő vállára terítette, aki hálásan rámosolygott.

- Köszönöm, de így te fogsz fázni.

Voldemort vigyorogva megrázta a fejét.

- Én sosem fázom. - mondta még mindig mosolyogva. - Ha nem csal az emlékezetem, egyszer azt mondta nekem valaki, hogy csak az fázik, akinek van lelke, mert a léleknek mindig szüksége van melegségre. És mivel mindketten tudjuk, hogy nekem nincs ilyen, így nem is fázom. - merengve nézte Rose-t, aki szintén őt nézte.

A szavai a teste ellen szóltak, mert a nő észrevette, hogy néha megrázkódik a teste, amikor egy erősebb szellő végigsöpört a tájon.

- Legszívesebben végeznék az illetővel, amiért ilyet mondott rólad. - lépett egyet előre. Így csak néhány centiméter választotta el őket egymástól.

- Ezt miért mondod? - simított egy tincset a nő füle mögé.

- Mert nincs joga ahhoz, hogy ilyeneket mondjon rólad. - felelte hevesen. - Nem ismer téged, nem tudja, hogy ki vagy, vagy hogy min mentél keresztül. - folytatta lágyan.

- Miért, te tudod? - kérdezte feszülten.

Rose elhallgatott, mert nem tudta, hogy mit is válaszoljon erre.

- Miért nem mondasz semmit? - emelte meg az állát az ujjával, és közben az arcát fürkészte csillogó szemekkel. - Úgy érzed, hogy te már mindent tudsz rólam? Megnyugtatlak, kiismerhetetlen vagyok, és az is maradok örökre. - sóhajtott egyet, miután rájött, hogy Bella szavait visszhangozta. - De térjünk vissza arra, amit tudni szeretnél. Arra, hogy egyetértek-e azzal, hogy együtt kell maradnunk. Az előbb azt mondtam, hogy tudnom kell, mire gondolsz, de jelen pillanatban úgy érzem, nem kell tudnom semmit sem. - villantott rá egy mosolyt.

- Ez az azt jelenti, hogy… - hallgatott el dideregve.

- Igen. - bólintott határozottan. - Együtt kell maradnunk. És nem csak azért, mert kell, hanem mert én így szeretném. Szükségem van rád, mint barátra. Nélküled teljesen más lenne az életem, és nem hiszem, hogy nélküled képes lennék arra az életre. - haját vadul cibálta a szél, a szemébe fújta. Épp nyúlt oda, hogy megigazítsa, de megérezte Rose ujjait a bőrén.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok, hogy megtaláltalak. - suttogta. - Azt hittem, már sosem láthatlak. - csuklott el a hangja, de folytatta. - Nem tudtunk elbúcsúzni egymástól. Már az a gondolat is megfordult a fejemben, hogy nem akarsz velem lenni, és…

- Nyugodj meg, kérlek. - csitította kedvesen. - Nagyon sajnálom, hogy búcsú nélkül jöttem el, de muszáj volt. Nem tehettem mást. Gyanús lett volna tovább ott maradni.

- Tudom. - biccentett. - De számomra akkor is nagyon nehéz volt. Annyira örülök, hogy elfogadsz barátodnak. - nézett rá mosolyogva, de a szemében könnyek csillogtak. Voldemort halványan viszonyozta a mosolyt. - Az az időszak nagyon… nem is tudom, hogy melyik szó illik rá a legjobban. - törölte meg a szemét a kézfejével. - Miután elmentél, sokáig azt hittem, belehalok, hogy nem vagy mellettem. - mondta nyíltan a szemébe, miközben érezte, hogy még egy könnycsepp legurul az arcán.

- Gyere ide. - tárta szét a karját, és ő nem is habozott. Szorosan átölelte a férfit. - Azt be kell vallanom, hogy az őszinte szavaid néha zavarba ejtők. - nevetett fel.

- Hé! - lökött egyet az oldalán, de ő is nevetett, majd újra hozzábújt. - Azt hittem, örülsz neki, hogy őszinte vagyok. - pillantott fel rá.

- Hát persze. - hagyta rá, miközben szórakozottan simogatta a haját. - Rose, ne haragudj, de most mennem kell. Van valami, amit el kell intéznem. - engedte el őt, mire a nő ismét megborzongott. A férfi karjaiban nem fázott, így viszont ismét érezte, ahogy a jeges szél bekúszik a két köpeny alá is.

- Tessék. - vette le magáról, majd a kezébe adta. A férfi felvette, majd tett néhány lépést hátrébb, hogy egy kis vér menjen elgémberedett és átfagyott lábaiba.

- Persze, nem akarlak feltartani. - szipogott egyet, majd elmosolyodott.

- Menj vissza a fogadóba, nem akarom, hogy megfázz. - szorította meg utoljára a kezét.

- Te mikor jössz?

- Estére én is ott leszek, ha minden jól alakul. - dünnyögte maga elé. Látszott, hogy gondolatban már nem a nővel volt.

- Rendben. Az első emeleten a legutolsó szoba az enyém, igaz?

Voldemort bólintott.

- Akkor majd találkozunk. - búcsúzott el tőle.

Megfordult, majd nagy nehezen kihúzta a lábát a hóból, és lehunyta a szemét.

A varázsló figyelte a hóra hulló fekete madártollakat, majd ő is a szél szárnyára bízta magát.

Ruhája ezüstösen csillogott a derengő fényben. Haja lágyan terült a vállára, és finoman lebegett a téli szellőben.

Egyetlen neszt sem hallott, az erdő síri csendbe burkolózott. Lábai a hó fölött néhány centiméterrel lebegtek, ahogy haladt előre.

Hirtelen megtorpant, amikor hangokat hallott maga mögül. Valaki gyors, határozott léptekkel közeledett feléje.

Átsiklott az előtte tornyosuló fán, majd a másik oldalt várt.

Fekete köpenyes, sötéthajú férfi, pálcáját maga előtt tartva kémlelte az erdőt. Amikor oldalra pillantott, megcsillant kék szeme, ahogy a fákat fürkészte a tekintetével.

A nőbe azonnal belehasított a felismerés. Nem tudta szó nélkül hagyni.

- Tom Denem. - szólalt meg tisztán csengő hangon.

A férfi azonnal felkapta a fejét, és hunyorogva a hang felé fordult.

- Hollóháti Heléna. - biccentett egyet feléje. - Egy kicsit sápadtabb lettél, de így is gyönyörű vagy. - mosolyodott el.

Nem tudta tagadni, jólesett neki a bók.

- Mit keresel errefelé? - kérdezte. - Az albániai erdőben a madár sem jár.

- Csak szép szellemlányok, igaz? - vigyorgott.

- Tom, figyelj…

- Először is, nem Tom vagyok. - emelte fel a kezét, hogy a szavába vágjon. - Nevet változtattam, és…

- Igen, jól tudom, hogy Voldemort nagyúrnak nevezed magad. - felelte egy kissé hevesen. - De nekem mindig is Tom Denem maradsz. - halkult le a hangja. - A fiú, aki kedvesen közeledett felém, aki nagyon jól értett a meggyőzéshez. Akit könnyen a szívébe zárhat az ember. - motyogta maga elé.

- Ezzel meg mit akarsz mondani? - ráncolta a homlokát. - Talán belém szerettél, vagy mi?

Ha a nőben még lobogott volna a vér, az arca mostanra már vérvörös színben pompázott volna.

- Nem, én csak arra gondoltam, hogy… - dadogta zavartan.

- Ne aggódj, nem mondom el a Bárónak, hogy titokban gyengéd érzelmeket táplálsz irántam.

Heléna tátva maradt szájjal nézte őt.

- Jól van, tudod, hogy csak vicceltem. - nyugtatta meg, feléje közelítve.

- Reménykedtem benne. - bökte ki végül.

Voldemort megállt tőle körülbelül fél méterre, és onnan figyelte.

- Elárulod, hogy te miért vagy itt? - mormolta.

- Minden nap kijövök az erdőbe. - felelte.

- Azok után, ami itt történt veled? - nézett rá összehúzott szemmel.

Heléna kerülte a tekintetét.

- Igen, még a történtek ellenére is, de erről nem szeretnék beszélni. - mondta.

- Értem. És a Báró hol van? Mindig is jóban voltunk, csak azért kérdezem. - tette hozzá, amikor látta, hogy a nő gyanakvóan néz rá.

- Elutazott pár napra. - felelte szűkszavúan.

- Miért érzem úgy, hogy nem bízol bennem?

- És miért kéne megbíznom benned? - kérdezett vissza élesen.

- Az előbb mondtad, hogy mindig kedves voltam hozzád. - lépett még egyet előre, a nő pedig hátrált, így átsiklott a fán, és túloldalt találta magát.

- Előle is így menekültél, de végül te húztad a rövidebbet.

Heléna dühtől ragyogó szemei rátaláltak az övéire, ahogy ismét átkúszott a fán.

- Nem akarok beszélni erről. - ismételte meg a szavait. - Meg sem kérdezem, hogy honnan tudsz erről. A válaszod úgyis csak az lenne, hogy te mindenről tudsz. - nézett rá megvetően.

- Így igaz. - felelte magabiztosan, elfojtva egy mosolyt.

- Akkor arról is tudnod kell, hogy mit tervez a régi barátod. - hajtotta félre a fejét. Haja így a mellkasára omlott, eltakarva a szíve fölötti vágást, ahol a Báró leszúrta őt.

- Kire gondolsz? - kérdezte bizonytalanul.

- Arra a lányra, aki hollóvá tud változni.

Voldemort ledöbbenve hallgatta őt, percekig meg sem tudott szólalni.

- Hogy érted azt, hogy tervez valamit? És biztos, hogy Rose-ra gondolsz? Nem kevered össze valakivel? - próbálta hitegetni magát azzal, hogy tévedésről lehet szó.

- Rose animágus igaz? - Voldemort bólintott. - És hollóvá változik, nem? - Ismét bólintás volt a válasz. - Akkor igen, róla van szó. - mondta meggyőződve.

A varázsló magabiztossága egy pillanat alatt semmivé foszlott. De miért kéne hinnie egy lánynak, aki alig ismeri őt? Ráadásul egy olyan lánynak, aki már nem is él rendes életet?

- Talán láttad őt errefelé?

- Igen, mostanában egyre többször. - válaszolta.

- Heléna, remélem, nem bántalak meg, de most ennél fontosabb dolgom van. És ki kell használnom az alkalmat, hogy kérdezzek valamit, ha már így találkoztunk.

- Mire gondolsz? - a gyanakvás egyre jobban felgyülemlett a testében.

- Édesanyád diadémjáról van szó. Tudod, hogy hol van?

A nőnek elakadt a lélegzete. Nagyon váratlanul érte a kérdés. Először azt sem tudta, hogy mit mondjon, aztán a férfi fölé tornyosuló fára pillantott.

Mögötted van, a fa odújában.

Heléna nem tudta, hogy gondolatolvasó, ezért fel sem tűnt neki, ahogy a szemei felcsillantak, amikor meghallotta a választ.

- Nem tudom. Azt hiszem, anyánál maradt, de nem mondta el, hogy hol van.

- Sejtésed sincs, hogy hol lehet? - kérdezte közönyös hangon.

Válaszképp megrázta a fejét.

- De miért keresed? - kérdezte remegve, mert félt a választól.

- Mert szükségem van rá. És ha jól tudom, a családod azt szeretné, ha valaki olyan vigyázna rá, aki értékeli az ilyen becses tárgyakat. Hiszen egy alapítótól származik.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy te akarsz vigyázni rá? - nyílt tágra a szeme a hitetlenkedéstől.

- Nálam jobban senki sem vigyázna rá, hidd el. - biztosította komoly hangon. És most nem csak azért mondta, hogy meggyőzze őt. Más oka is volt rá. Ha sikerül megkaparintania ezt az ékszer, onnantól kezdve tőle is függ az élete. - Kérlek, tudnom kell, hogy hol van. - nézett rá csábos pillantással, ahogy a lány hiúságára próbált hatni.

Heléna lélegzetét visszafojtva nézte őt. Jobban mondva, nem kellett visszatartania, mert nem volt szüksége arra, hogy lélegezzen.

- Abban a fában rejtettem el. - mutatott az odúra. - De többet ne kérdezz tőlem. Nem akarlak látni soha többé. - egyre halványodni kezdett, majd végleg eltűnt a szeme elől.

Voldemort azonnal a fához szaladt, felemelte és meglendítette a pálcáját, mire egy ragyogó ékszer emelkedett ki onnan. A koronaszerűség tetején egy olyan kék ékkő csillogott, mint a szeme. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd szorosan lehunyta a szemét és hoppanált.

Az út szélén találta magát. Most nem válogathat az eszközökben. Egy közeli házból kilépett egy idős nő. Azonnal felé intett a pálcával.

A nő úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Szemei fennakadtak a félelemtől.

- Mit akar tőlem? - kérdezte recsegő hangon.

- Azt, hogy búcsúzzon el az élettől. - felelte nem túl kedvesen.

Mire a nő felfogta, hogy mi is fog történni vele, már túl késő volt.

- Avada Kedavra! - zöld fény ragyogta be az utcát, majd a nő üveges tekintetét látta meg először, aztán a merev testét.

Több figyelmet nem szentelt neki, mert a diadémmal kellett foglalkoznia. Erősen koncentrált, varázsigéket mormogva létrehozta a harmadik horcruxot is.

Anyám gyűrűje, Hugrabug pohara most pedig Hollóháti diadémja.

Óvatosan a köpenye alá csúsztatta az ékszert, majd otthagyta a halott nőt.

Most már csak vissza kell juttatnom a Roxfortba. Egy olyan helyen fogom elrejteni, ahol senki sem találhatja meg. És nem is fogja, ebben biztos vagyok. Addig is a fogadóban rejtem el.

Ördögi vigyorral az arcán hoppanált.

Így nem láthatta, hogy egy ötéves kislány az idős nő mellett térdepel a jeges úton, és keservesen siratja hirtelen elvesztett nagymamáját.

Lapozott egyet az újságban, majd elkezdte volna olvasni a következő cikket, ha nem hall kopogást odakintről.

- Ki az?

- Én vagyok, Bella. - hallotta lágy hangját.

A nő idegesen beletúrt fekete hajába, majd a szívére hallgatott az esze helyett.

- Gyere be nyugodtan. - mondta tétova hangon.

Aprót nyikordult az ajtó, majd Voldemort teste jelent meg az ajtóban. Azt hitte, hogy Bella az asztalnál fog ülni, ezért eléggé meglepődött, amikor meglátta, hogy a nő kényelmesen elhelyezkedve fekszik az ágyon.

- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy csak pár nap múlva jössz vissza. - jegyezte meg halkan.

- Én meg arra a szavakra emlékszem tisztán, amiket a fejemhez vágtál. Arra, hogy elmenekülök az érzéseim elől. És tudod, ilyen csak nagyon ritkán fordul elő velem - vagy az is lehet, hogy még ilyet nem is tettem -, de most igazat adok neked. Már korábban is voltak dolgok, amikben egyetértettem veled, és most is így van. Kétségbeesetten menekülök az érzelmeim elől, mert nem tudom, mi történne akkor, ha engednék nekik, és hagynám, hogy eluralkodjanak felettem. - dobta le a hótól nedves köpenyt a székre, de tekintetét továbbra is a nőébe fúrta.

Bella hirtelen felpattant az ágyról, majd lassan elindult Voldemort felé.

Csak a férfi mohó pillantására eszmélt rá, hogy mi van rajta. Egy fekete hálóing, és selyemköntös, ami finoman rásimult teste kecses vonalaira.

Zavarában a köntöse szegélyével babrált, majd összefonta a karjait a mellén, hogy magabiztosabbnak tűnjön.

- Bella, szeretnék mondani valamit. - köszörülte meg a torkát. - Ne aggódj, amikor veszekedek veled. Akkor aggódj, amikor abbahagyom, mert ez azt jelenti, hogy nem maradt semmi, amiért harcolhatnánk. És én harcolni akarok érted.

Olyan hevesen mondta az utolsó néhány szót, hogy Bella megborzongott.

- Már nem haragszol rám? - kérdezte remegve.

Voldemort egy kicsit eltűnődött a válaszon, majd megszólalt:

- Próbáltam magam a helyedbe képzelni, és rá kellett jönnöm, hogy ez nem lehetett könnyű számodra. Hozzákényszeríttettek egy olyan férfihez, akit még csak nem is szeretsz. A szüleid meghaltak. Új életet szerettél volna kezdeni, egy teljesen ismeretlen helyen. Aztán hónapokkal később felbukkan a csak papíron létező férjed. - megcsóválta a fejét. - Ezeket mind megértem. Csak azt nem vagyok képes elhinni és elfogadni, hogy miért nem mondtad el nekem. Válaszolhatnád azt, hogy még alig ismerjük egymást, de szerintem az elejétől fogva olyan kapocs van közöttünk, amit senki és semmi nem szakíthat szét. Ezért ért ilyen váratlanul a volt férjed felbukkanása, de szerencsére már nem kell foglalkoznunk vele. És azért is reagáltam ilyen hevesen, mert… - küszködött a szavakkal, nem tudta, hogy folytassa, vagy inkább tartsa magában az érzéseit. - Eddig senki sem volt hajlandó elmondani az igazat. Becsaptak, és úgy intézték, hogy én érezzem kellemetlenül magam miattuk. De ez a múlt, ne beszéljünk róla többet. - mosolygott rá, de ez szomorú mosoly volt.

- Egész végig abban a hitben voltam, hogy napokig nem látlak, erre most itt vagy velem.

- Hiányoztam? - vigyorgott rá csibészesen, amit Bella úgy imádott.

- Mindennél jobban. - suttogta könnyes szemekkel.

- Gyere, add a kezed. - nyúlt feléje, majd megérezte a nő puha ujjait a tenyerébe simulni.

- Rodolphus tényleg nem jelent semmit számomra. Még csak barátoknak sem nevezném magunkat, főleg ezek után nem. - összekulcsolt ujjaikat nézte, nem mert a férfire pillantani.

- Kérlek, ne gondolj erre többet. - kérte lágyan, végigsimítva az arcán.

- Megpróbálom elfelejteni a történteket. - mosolygott rá, majd egy magával ragadó erőtől felbátorodva a férfi mellkasára rakta a kezét.

Voldemort megmerevedett egy pillanatra, de amikor találkozott a tekintetük, azonnal ellazult a teste.

- Azt azonban nem szabad elfelejtened, hogy a Szentestét nem fogod egyedül tölteni. - mormogta a füléhez hajolva. Karjait a nő dereka köré fonta, és egy hatalmas vigyor terült szét az arcán, amikor megpillantotta a nő boldogságtól ragyogó arcát.

- Mindkettőnk számára felejthetetlen lesz. - súgta utoljára a fülébe, majd gyengéden magához szorította a nő törékeny testét.

Bella egyetlen szót sem tudott kipréselni magából. Határtalan öröm szállta meg a lelkét, és tudta, hogy a férfi is így érez.

Nem tett mást, csak Voldemort vállára hajtotta a fejét, belélegezte az illatát, és azt kívánta, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat.