27. Fejezet

Sziasztok! :)

Meghoztam a kövi részt. Elég sok minden fog történni benne, csak győzzétek követni.:D

Remélem, hogy a vége mindenkit nagyon le fog döbbenteni, és azt is remélem, hogy nem fogjátok leharapni a fejem miatta. Főleg te, Anna.:) Tudom, hogy nem fogsz örülni neki, de ezt most muszáj volt. Majd jóváteszem.;)

Jó olvasást! :)

27. Fejezet

A vázában illatozó rózsákat nézte, miközben a nővérét várta, hogy egy jót beszélgessenek.

Az asztalon volt egy tálca, rajta két csészével, amikben forró tea gőzölgött.

Két koppanást hallott, majd meglátta Narcissa arcát, amint mosolyogva belép az ajtón.

Megpróbálta kordában tartani az arcizmait, de amint észrevette, hogy a testvérének is fülig ér a szája, azonnal vigyorogni kezdett.

Cissynek elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a vörös virágokat.

- Gyönyörűek. - ámuldozott, miközben leült a szemközti székre.

- Én megmondtam. - felelte boldog mosollyal az arcán.

Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg. Aztán a szőke hajú nő nem bírta tovább.

- Na, mondj már valamit! - sürgette, de Bella csak ránevetett. - Kérlek, ne csigázz tovább, minden részletre kíváncsi vagyok.

- Jól van, tudod, hogy mindenről beszámolok, csak kíváncsi voltam, hogy mikor fogy el a türelmed. - tett cukrot a teájukba.

- Most már végleg elfogyott, szóval ne kímélj. - vette el a feléje nyújtott csészét.

- Szerintem, jobb lenne, ha te kérdeznél, én pedig mindenre válaszolok. - javasolta.

- Rendben. - bólintott Narcissa, majd kényelmesen hátradőlt, hogy feltegye első kérdését.

- Miért kaptad a rózsákat? - kérdezte, majd kortyolt egyet a teából.

Bella is épp arra készült, hogy megkóstolja a sajátját, de félbehagyta a mozdulatot.

Amilyen egyszerű kérdésnek tűnt, olyan nehéz volt rá válaszolni. Remélte, hogy a testvérének nem tűnik fel, hogy nem szólal meg rögtön.

Mit mondhatnék? Azért kaptam tőle a virágokat, mert elég csúnyán összevesztünk amiatt, mert el akartam menni. És amikor már elhatároztam, hogy tényleg itt hagyom, rám szegezte a pálcáját, és majdnem megölt. Bocsánatot kért, és akkor adta oda őket.

- Perselus miatt. - vágta rá azonnal, mert ez a válasz jutott eszébe, és úgy érezte, hogy ezt elmondhatja. És ez nem is volt hazugság, hiszen akkor lett igazán dühös, amikor megtudta, hogy Voldemort beavatta őt az egyik tervébe. Ez ösztökélte arra, hogy mindent hagyjon maga mögött, és soha többé ne nézzen vissza.

- Perselus miatt? - kérdezett vissza felvont szemöldökkel.

- Tudod, hogy mi sosem voltunk igazán jóban. - fogott bele a magyarázatba. - Már egy ideje itt lakik a fogadóban, aminek egyáltalán nem örülök, de szerencsére nem találkozunk olyan gyakran. - nem akart arról beszélni, hogy mi történt valójában, ezért csak nagy vonalakban számolt be róla. És arról végképp nem szeretett volna beszélni, hogy itt akarta hagyni a fogadót, ráadásul úgy, hogy neki még csak nem is szólt.

- Az egyik nap Perselus mondott valami személyeset rólam, amin mindketten elkezdtek nevetni. Én pedig elsüllyedtem szégyenemben, és gyorsan felszaladtam a szobámba. - idegesen lesütötte a szemét, majd rájött, hogy jobb lenne, ha a szemébe nézne, mert akkor hitelesebb lenne a hazugsága. Szerencsére, a testvére nem szúrta ki, hogy nem mondott igazat. Azt hitte, hogy az emléktől pirult el, és nem a füllentés miatt.

- Voldemort is kinevetett? - hitetlenkedett Narcissa.

- Igen. - nyelt egy nagyot, mert úgy érezte, hogy gombóc van a torkában. - De ne aggódj, tisztáztuk a történteket. Minden rendben. - préselt ki magából egy mosolyt.

- Úgy látom, több mint rendben. - pillantott a rózsákra, majd ismét Bellára.

- Így is mondhatjuk. - rándított egyet a vállán, és közben érezte, hogy megint mosolyra húzódik a szája.

- Bella, ha kérdezek valamit, megígéred, hogy őszintén válaszolsz rá? - nézett mélyen a szemébe.

- Persze, kérdezz nyugodtan.

- Jól látom, hogy mély érzelmek fűznek Voldemorthoz?

- Úgy érted, hogy szerelmes vagyok-e belé? - válaszolt kérdéssel a kérdésre.

- Hát, ha neked a kettő ugyanazt jelenti, akkor igen. - biccentett.

- Az a baj, hogy erre a kérdésre még magamnak sem tudok válaszolni. - felelte halkan.

Narcissa már szólásra nyitotta a száját, de Bella folytatta.

- Ne értsd félre, tudom, hogy mit érzek, vagy legalábbis bízom benne, hogy tudom, csak nem vagyok képes arra, hogy megfogalmazzam. Talán a kérdésedre tudok válaszolni. Igen, mély érzések fűznek hozzá, ezt nem tagadom. - vallotta be. - De hogy ez egy és ugyanazt jelenti, mint a szerelem? Ezt nem tudom. Úgy mondanám, hogy már elég közel állok ahhoz, hogy teljesen beleszeressek.

- Azt hiszem, megint az lesz a legjobb, ha felteszek néhány kérdést. - mondta végül Cissy.

- Szerintem is. - egyezett bele.

- De azt tudnod kell, hogy egyetlen kérdésnél sem szabad haboznod a válasszal. - szögezte le.

- Azonnal rá kell vágnom, az érzelmeimre hallgatva. - fejtette ki bővebben. - Igen, tudom.

- Ahogy mondod. - helyeselt. - Szóval, az első kérdés. Vonzódsz hozzá?

- Igen. - felelte egy kissé hevesen, mire mindketten kacagni kezdtek.                     

- Amikor meglátod, hevesen kezd verni a szíved? - kérdezte, amikor már meg tudott szólalni.

- Igen.

- Ha a szemébe nézel, megfeledkezel mindenről?

- Igen.

- Mindig próbálsz a kedvében járni?

- Igen.

- A döntéseidet az ő tettei határozzák meg?

- Igen.

- Napról napra egyre fontosabb számodra?

- Igen.

- Félsz attól, hogy elveszíted?

- Igen.

- És ami a legfontosabb. Akár az életedet is feláldoznád azért, hogy ő tovább élhessen, mert annyira szereted?

Az utolsó szavak egy ideig ott lógtak a levegőben válaszra várva. Bella nem azért habozott a válasszal, mert nem volt biztos az érzéseiben, hanem mert a nővére most döbbentette rá, hogy mit érez valójában.

- Igen, bármit megtennék érte. - suttogta rekedten.

Narcissa egy darabig fürkészte az arcát, majd mosolyogva megjegyezte:

- Akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy szerelmes vagy belé. Vagy ahogy te is mondtad, elég közel jársz hozzá. De szerintem, már nemcsak közel jársz hozzá. Teljesen belehabarodtál, hidd el nekem. - szorította meg az asztalon nyugvó kezét.

- Én is ettől félek. - mondta félszegen.

- Hogy érted azt, hogy félsz tőle? - nézett rá értetlenül.

- Úgy, ahogy mondom. Megrémítenek az érzéseim, amik hozzá fűznek. És ő is ezt mondta nekem, amikor átadta a rózsákat. Igazából attól rettegek, hogy nem fogja viszonozni az érzelmeimet. Hogy a töredékét sem érzi annak, mint amit én érzek iránta. Hogy csak álomban ringatom magam, és egy nap kénytelen leszek felébredni ebből az álomból, és vissza kell térnem a valóságba. És hogy olyat teszek, ami miatt elveszítem. - ezt mondta a férfinek is, és úgy érezte, hogy a testvérének is tudnia kell.

- Pontosan mit mondott neked? - tudakolta higgadtan.

- Többet jelentesz nekem, mint képzeltem. És ez megrémiszt. - idézte szó szerint a Nagyúr szavait. - Szerinted, ez mit jelent?

- Azt, hogy még magának sem meri bevallani, hogy mit érez irántad. Nem képes elhinni, hogy végre van valaki, aki fel tudná olvasztani a szívét, aki megmutathatná neki, hogy mi a szeretet és a szerelem. És azt sem tudja feldolgozni, hogy képes érezni valaki iránt ilyen mélyen. Szerintem, ez kavarja fel a legjobban, és téged is. Bár, az ő esete azért különbözik a tiédtől. De a tényeken akkor sem változtat. Mindketten mély érzéseket tápláltok egymás iránt, csak rá kell jönnötök arra, hogyan tudnátok szavakba önteni azt, ami a szívetekben tombol.

Bella szinte hipnotizálva nézte a nővérét, aki ilyen jól megfogalmazta a saját, és Voldemort érzéseit. Gyakrabban kellene beszélgetniük. Bűntudatot érzett, hogy elhanyagolta őt.

- Nem tartalak fel tovább, már csak egyetlen dolgot szeretnék mondani. - kulcsolta össze a kezeit maga előtt. - Folytasd, amibe belekezdtél. - mondta, de amikor látta, hogy Bella nem érti, hogy mire gondol, ismét beszélni kezdett. - Folytasd a harcot. Bizonyítsd be mindenkinek, de leginkább a Nagyúrnak, hogy fontos vagy számára. Hogy érez irántad valamit. Tanítsd meg szeretni. Láncold magadhoz örökre. Hidd el, ő is ezt szeretné, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. - állt fel a helyéről, de Bella ülve maradt.

- Ne hagyd, hogy Rose győzzön. - mormogta alig hallhatóan. - Mert attól félek, ha ő győz, annak nem lesz jó vége. És főleg Voldemortnak nem lesz kellemes. - fejezte be, majd elindult az ajtó felé.

Bella megszólalni sem tudott a döbbenettől. A nővére egész végig tudott arról, hogy mire készülnek Rose-zal, és arról, hogy fogadást kötöttek? Arról, hogy ki tudja bebizonyítani, hogy a Nagyúr is tud érezni?  Nem tudta a választ, de azt viszont igen, hogy hallgatni fog rá. Nem fogja engedni, hogy Rose valami olyasmit tegyen, ami egyiküknek sem lesz kellemes, ahogy a testvére is mondta. De vajon miért érez úgy, hogy valami rossz fog történni?

- Mellesleg, Luciusszal nagyon jól érzem magam. - szólt még vissza az ajtóból. - Sokat vagyunk együtt mostanában, és azt hiszem, sikerült elfelejtenem Jasont. Lucius teljesen más. Abból a pár kérdésből, amit feltettem neked, néhányra már én is igennel tudok válaszolni.

Le nem tudta vakarni a vigyort az arcáról, amitől Bella is elmosolyodott.

Narcissa becsukta maga után az ajtót, így teljesen a gondolataiba merülhetett.

Megbabonázva nézte a rózsákat. Most már semmi értelme tagadni az érzéseit. A múltban történt események, és ez a beszélgetés végleg ráébresztette az igazságra.

Talán a kihívás vonz benne, talán az elérhetetlensége. Talán az, hogy nem könnyű eset. Nem tudom. De azt tudom, hogy meg akarom kapni. Bármi áron.

Hangtalanul lépdelt a térdig érő, elszáradt fűben. A lemenő Nap fénye megcsillant a virágok szirmain pihenő esőcseppeken. Fekete köpenye fáradhatatlanul lobogott utána, ahogy egyre gyorsabban, szinte futva tört utat magának a mezei virágok között. Furcsa, hogy ilyen zord időben is nyíltak virágok, és azok nem száradtak el, mint a fű, de nem lepődött meg rajta, mert pár napja ő is rózsákat adott Bellának.

Néhány perc elteltével meglátta a mező mellett húzódó országutat, és a távolban a közeli falu házainak a tornyait is. Hamarosan odaér, már nem kell sokat várnia.

Cipője talpa csikordult egyet, amikor rálépett a köves útra. Amikor előre pillantott, csodálatos látvánnyal találta szemben magát. Teljes egészében láthatta a nyugovóra térő napkorongot, ahogy élénkpiros színével mindent beborít, ami körülötte van.

A szeme elé rakta a kezét, mert annyira vakította a fény. Nem tudta, hogy miért, de képtelen volt elmozdulni onnan. Csak mereven nézte a természeti jelenséget, ami ennyire elvarázsolta.

Egy kicsit balra pillantott, és észrevett egy fát, aminek akkora lombja volt, hogy szinte nem látszódtak az ágai.

Gombóc nőtt a torkában, a gyomra azonnal émelyegni kezdett. Nem lett volna szabad meglátnia azt a fát. Nagy hiba volt.

Dühödt morgás hagyta el a száját, amikor rádöbbent, hogy mitől érzi ilyen pocsékul magát.

- Nem! - üvöltötte olyan hangosan, hogy még másodpercek után is hallotta a hangját.

Zihálva járkált fel és alá, fekete talárja most már hatalmas hullámokban fodrozódott a levegőben. Mindkét kezét a szemére szorította, mert nem akarta látni sem a Napot, sem a fát.

Nem akart látni semmit sem. Gyűlölte azokat a pillanatokat, amikor az emlékek apró szikrája ismét feléledt a testében, perzselő sebet ütve megtépázott lelkére.

Bármikor eltűnhetett volna onnan, ő mégsem akart elmenni.

Fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig lehetett ott. Akkor eszmélt fel, amikor a Napból már csak egy vékony csík látszódott.

Kirázta a hideg, amikor jeges, téli szél söpört végig a tájon. Addig nem érzett semmit, amíg az adrenalin vadul tombolt az ereiben. Addig nem érezte a szívébe markoló fájdalmat sem. De ahogy egyre jobban lenyugodott, már kezdett ismét önmaga lenni. Ismét azzá az emberré változott, akit mindenki ismert. Azzá az emberré, aki sohasem sír, most mégis azon igyekezett, hogy kipislogja a könnyeket a szeméből.

Fáradtan sóhajtott egyet, majd összehúzta magán a köpenyt. Ahogy felpillantott az égre, sötét felhőket látott, ami azt jelentette, hogy hamarosan megint havazni fog. De még előtte el kell intéznie valami fontosat. Valami életbevágót.

Már épp lehunyta a szemét, hogy hoppanáljon, de valami belső erő megakadályozta ebben.

Önkéntelenül egy lány arca kúszott a szeme elé, ahogy kedvesen mosolyog rá.

Gyönyörű zöld szemek, hullámos szőke haj.

Kiszáradt torokkal alig tudott nyelni, amikor ráébredt, hogy ki jutott eszébe.

Isabel.

Felpattant a szeme, tekintete most sötétkéknek látszott az esti szürkületben.

Nem volt meglepve, amiért a lány beférkőzte magát a gondolataiba. A pár nappal ezelőtti találkozás óta többször is arra eszmélt, hogy Isabelen jár az esze. És nagyon jól tudta, hogy miért. A naplemente, a lombos fa és a szőke hajú lány. Nem tudta kiverni a fejéből őket, ahogy az emléküket sem.

Ismét az útjába sodródott az a lány, akit tönkretett a saját hibájából. Most pedig végignézte a naplementét és észrevett egy fát. Ez nem véletlen. És csak most döbbent rá arra, hogy ha nem jön erre a kietlen vidékre, akkor nem is jutott volna eszébe Isabel. Ez kellett ahhoz, hogy felelevenedjen benne a teljes emlék, hogy még apróbb darabokra törje a szívét.

Megígértem neki, hogy hamarosan találkozunk. És ezt be is tartom. Csak azt furcsállom, hogy nem tett semmiféle megjegyzést a múltban történtekre. Úgy tűnt, minta már elfelejtette volna, hogy megbocsátott volna. Azért gondolom ezt, mert olyan boldogan ugrott a nyakamba, amikor felismert. Nem akarta szóba hozni a kettőnk között történteket, én pedig túl gyáva és ostoba voltam ahhoz, hogy megtegyem. De talán még helyrehozhatom.

Az utolsó mondatot ismételgette magában, mintha azért imádkozott volna, hogy ez valóra váljon, és ne csak egy kósza álom maradjon. Azonban arra is tisztán emlékezett, hogy mit mondott neki utoljára Isabel, amikor ott álldogáltak a kihalt folyosón.

Ha nincs szükséged rám, én is lemondok rólad, és mindarról, ami a miénk lehetett volna.

Fájdalom nyilallt a mellkasába, egyenletesen lélegezve próbálta lelassítani a szívverését.

Én viszont nem mondok le rólad. Küzdeni fogok a barátságunkért. Nem fogom hagyni, hogy kicsússz a kezeim közül, mert szükségem van rád. Szükségem van egy igazi barátra.

Tudta, hogy Rose nem örülne, ha most hallaná a gondolatait, de nem törődött vele. Igen, Rose is fontos szerepet töltött be az életében, és még most is fontos számára, de ugyanúgy szüksége van Isabelre, mint rá. Mindent meg kell tennie ahhoz, hogy megbocsásson neki.

Egy varjú károgására riadt fel, és pislogva vette tudomásul, hogy már teljesen besötétedett. Vett egy mély levegőt, majd egy nagy sóhajtással kifújta, párafelhőt képezve a hidegben.

Ideje indulnom. Isabellel majd később foglalkozom. Csak ne legyen túl késő.

Most már sikerült hoppanálnia, magába szippantotta a sötétség.

Azt hitte, hogy egy ilyen elhagyatott helyen nem figyeli senki, így biztonságban van. Azonban valaki mindent látott. Látta a dühkitörését, ahogy tehetetlenül járkál a fagyos úton, ahogy végignézi a naplementét, ahogy a gondolataiba mélyed. De talán nem ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a gondolatait is hallotta. Minden egyes szót. És ezzel végleg a markában tarthatja, ha okosan folytatja tovább a harcot.

A lombos fa ágai között, a fekete holló szemében ördögi fény táncolt, majd kitárta a szárnyát, és tovarepült a jeges szélben.

Kopogás nélkül rontott be az elhagyatott viskóba. Az asztalnál ült egy szakállas férfi, aki most rémült kiáltással felébredt a zajra.

- Megérkezett már? - csattant fagyosan a hangja.

- Még nem, uram. - dadogta álmosan.

- Mi az, hogy nincs itt? - förmedt rá. - Világosan megmondtam, hogy szürkület után legyen itt, és azóta már több óra eltelt. Azonnal hozd ide. Öt percet kapsz.

A férfi a félelemtől remegve megpróbált felállni a székről, de elgémberedett végtagjai nem sokat segítettek ebben. Amikor nagy nehezen sikerült feltápászkodnia, rosszul lépett, és megbotlott az asztal lábában, és arccal a földre zuhant.

- Mit szerencsétlenkedsz itt? - ordított rá az ijedt emberre.

A férfin látszott, hogy nagyon fél, de összeszedte minden erejét, és feltolta magát a padlóról.

Sűrű bocsánatkérések közepette, lesütött szemmel elment a Nagyúr mellett, és kioldalazott az ajtón.

Voldemort ingerülten pillantott ki az utcára. Utálta, ha megváratják, és most főleg nagyon nem kéne, hogy megvárassák őt.

Hangokat hallott kintről, majd megjelent a bozontos szakállú férfi, és egy pár évvel fiatalabb is, aki bajuszt viselt szakáll helyett.

- Mi tartott ilyen sokáig? - morogta dühösen. - Ha jól emlékszem, megbeszéltük, hogy pontosan érkezel. - intézte a szavait a másik férfinek.

- Sajnálom, Nagyúr. Családi problémáim vannak, és...

- Jaj, mindjárt sírva fakadok! - gúnyolódott rajta. - Azt hiszed, érdekel, hogy milyen problémáid vannak? Mert ha ezt gondoltad, akkor nagyon tévedsz! - sziszegte feléje.

Óriási, fekete pupilláival, és kitágult orrlyukaival úgy nézett ki, mint egy kígyó. De lehet, hogy pont ezt a hatást akarta elérni.

Mindkét férfi megszeppenve nézett rá, egyikük sem mert megszólalni.

- Jól van, Albert, rád már nincs szükségem. Elmehetsz. - intett egyet feléje.

- Elmehetek, uram? - kérdezte remegve.

- Ha még egyszer megkérdezed, nem biztos. - hunyta le a szemét egy pillanatra, mert már nagyon elege volt ebből a két tökkelütöttből.

Nem is kellett több neki, vetett még egy együtt érző pillantást a barátjára, majd kislisszolt az ajtó résén.

- És velem mik a tervei? - tudakolta a másik.

- Ne aggódj, hamarosan megtudod. - bólintott. - És lehet, hogy még a problémáidra is megoldást találunk. - nézett rá félrebiccentett fejjel.

A férfi arca azonnal felderült, amikor meghallotta, hogy a Nagyúr talán tud segíteni neki.

Voldemort nem bírt uralkodni magán, elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a férfi elhitte a szavait. Annyira naiv volt, hogy vakon megbízott benne.

Olyan megoldást találok a problémáidra, hogy soha többé nem kell gondolkoznod rajtuk.

- Azt hiszem, nincs értelme tovább húzni az időt. - jegyezte meg, majd előkapta a pálcáját és suhintott egyet vele a levegőben.

A férfi teste körül tekeregni kezdett egy vastag kötél, mire felkiáltott, de nem sok hang préselődött ki a torkán, mert az erős kötél szorította a tüdejét.

- Mi történik velem? - lihegte a kötélre nézve.

- Olyan dolog, amivel segíthetsz nekem. - válaszolta higgadtan. - Mert ha nem csal az emlékezetem, nem sikerült visszafizetned nekem a múltkori jótettemet. Pedig azt mondtad, hogy törleszteni fogsz. Jól mondom? - lépett közelebb hozzá, majd a férfi mellkasába fúrta pálcája hegyét.

- Igen, uram. - felelte zihálva a félelemtől, amikor megérezte, hogy a gyilkos fegyver pont a szíve fölött helyezkedik el. - De megígérem, hogy mindent visszafizetek, csak adjon még egy esélyt. - fogadkozott kétségbeesetten.

- Én senkinek sem adok még egy esélyt. Ezt megtanulhattad volna. - felelte hidegen. - De sebaj, majd a hibádból tanulsz odafent, a mennyországban. Bár szerintem a pokolban szívesebben várnának. - vigyorgott rá gonoszan.

- Meg akar ölni? - suttogta rekedten.

- Pontosan. - válaszolta halkan.

- Akkor ne kínozzon tovább, gyorsan legyünk túl rajta. - sóhajtott egyet lemondóan.

- Azt hiszem, nem te fogod megmondani, hogyan öljelek meg. - mérte végig egy kutató pillantással. - Innentől kezdve pedig jobban teszed, ha nem mozogsz, sőt az lesz a legjobban, ha meg sem mozdulsz. - nézte a remegő férfit. - Hidd el, csak neked akarok jót.

Elfordult tőle, majd benyúlt köpenye zsebébe, hogy valami ragyogó tárgyat tartson a kezében.

Mert valóban ragyogott a kandallóban pattogó tűz fényétől.

Egy színarany, méregdrága poharat forgatott az ujjai között. A pohár oldalába belevéstek egy mintát. Egy borz díszelgett rajta.

- Hugrabug pohara? - szaladt ki a megkötözött férfi száján a kérdés.

- Így ismered? - nézett rá Voldemort meglepetten.

- Annak a háznak voltam a tagja. - felelte csendesen.

- Értem. - hagyta rá. - Akkor ez egy igazi megtiszteltetés lesz a számodra. - mosolygott. - De kérlek, most már maradj csendben, koncentrálnom kell.

A férfi nem értette, hogy mit kell azon annyit gondolkodni, hogy megölje őt, de nem szólalt meg. Legalább még lesz néhány nyugodt perce. Búcsút mondhat a szeretteinek.

Voldemort letette az asztalra a poharat, majd a bútordarab mögé állt, és a pohárra szegezte a pálcáját. Az orra alatt mormogott varázsigéket, mire különböző fények ragyogtak fel körülötte, megvilágítva az arcát.

Percekig rá sem pillantott a másikra, csak a feladattal foglalkozott. Csak azután nézett fel.

- Most jött el a búcsú ideje. - szólalt meg zengő hangon. - Akarsz még valamit mondani, mielőtt meghalsz?

- Csak azt szeretném, hogy maga is élje át egyszer azt a fájdalmat, hogy elveszíti azt, ami a legfontosabb a számára. Azt, amiért bármit képes lenne feladni. - hajtotta le a fejét, mert érezte, hogy könnyek gyűltek a szemébe, de gyorsan visszapislogta őket, mert nem akarta gyengének mutatni magát.

Voldemort töprengve nézte egy darabig, majd megszólalt:

- Velem sosem fog történni ilyesmi. - szögezte le határozottan. - Mert nincs semmi és senki, aki fontos lenne számomra. - amikor ezt mondta, azonnal elhallgatott, mert rádöbbent, hogy van valaki, aki igenis az. Bella.

- Ég veled! - mondta, majd zöld fény töltötte be a szobát, és a férfi holtan csuklott össze.

Az asztalon álló pohár felizzott, majd ugyanolyan színűre változott, miután kialudt a fény.

Voldemort kezébe vette, a már számára kincset érő tárgyat, majd elindult az ajtó felé, de megint megállította valami. Egy hangot hallott. Egy férfi hangját.

A horcrux egy olyan tárgy, amiben valaki elrejtette a lelke egy részét. Az emberi lélek egy lehasított részét rejtik a tárgyba. Ez megóvja az illetőt, ha valamiért elpusztulna. A horcruxba rejtett lélek rész tovább él. Az illető halhatatlan.

Lumpsluck professzor hangja még akkor is ott csengett a fülében, amikor már az utca köveit taposta. Minden szavára tisztán emlékezett. Arra is, hogy megkérdezte tőle, hogyan tudná széthasítani a lelkét. A tanár válasza az volt, hogy ölni kell. A gyilkosság széttépi a lelket, mert természet ellen való cselekedet. És még több horcruxot kell létrehoznia, hogy erős legyen, mint még soha senki a világon.

Érezte, amint a pohár nyomja az oldalát, de nem érdekelte. Sőt, kifejezetten örült neki, mert ez volt a bizonyíték arra, hogy sikeresen végrehajtotta a feladatot.

Megállt, majd a sötétségbe zuhant.

Egy kis kávézó előtt találta magát. Nem szokott ilyen helyekre járni, de a közelben ez volt az egyetlen, ahol ihat valamit. Még nem akart hazamenni, ezért úgy döntött, hogy még egy kicsit itt marad.

A csapos azonnal odakiáltott neki.

- Mit adhatok, uram?

- Egy pohár teát kérek.

Most nem akart whiskyt inni, és abban sem volt biztos, hogy itt kapna-e olyat, amit szeret. Vagy lehet, hogy nem is árultak ilyen italokat.

Leült a pult elé, majd megvárta, amíg a kocsmáros elé rakja a gőzölgő italt. Ahogy rátette mindkét kezét, melegség járta át a testét, ami jólesett neki ebben a hidegben. A whiskytől jobban felmelegedne, de most ez is megteszi.

Lassan kortyolgatott az italból, amikor egy fekete ruhás alak termett mellette, majd megszólította:

- Voldemort nagyúrhoz van szerencsém? - kérdezte udvariasan.

- Igen, én vagyok. - fogadta el a felé nyújtott kezet, majd megrázta.

- Rodolphus Lestrange vagyok. - mosolygott rá.

A férfi majdnem félrenyelte a következő korty teát a név hallatán. Gyorsan lerakta a csészét, majd az idegenre pillantott, és tetőtől talpig végigmérte.

Sötétbarna haja a homlokába lógott. Egy árnyalattal világosabb volt a szeme, de ugyanolyan barnának látta, mint a haját.

Karjait összekulcsolta maga előtt, így Voldemort megpillantotta a jobb kezén ragyogó gyűrűt.

- Már nagyon régóta kereslek, és örülök, hogy végre személyesen is megismerhettelek.

A Nagyúr értetlenkedve nézett. Még senki sem tegezte le, amikor először találkozott vele, így nem tudta elképzelni, hogy ő miért teszi. Aztán eszébe jutott a férfi vezetékneve.

Lestrange. Mint Bella. Biztos egy távoli rokon.

- Talán a rokona Bellának? - kérdezte, a gondolatát visszhangozva.

A férfi pár percig nem válaszolt. Lepillantott az ujján virító gyűrűre, majd ismét Voldemort szemébe nézett. Magabiztos hangja betöltötte a termet.

- A férje vagyok.